Szia, Mari!

Szeretted, ha olyanról írtunk neked, amiért rajongunk, ilyen írásokkal, mondtad, meg lehet fertőzni az olvasót a mozi, a filmek, a művészet szeretetével. Jó ideje hiába győzködtél arról, hogy publikáljak, bár tudtad, van néhány téma, ami érik. Hát végül rávettél a legnehezebb szöveg megírására.

Te meg én mindig játszottunk. Még csak gyakorlaton voltam, amikor az első hetek valamelyikén karon ragadtál és közölted, hogy megyünk moziba, mégpedig a "mozi-villamoson". A 4-es minden megállójában számba vetted, hogy melyik mozi mellett haladtunk épp el, emlékszem, akkor még csak a Metró volt zárva közülük. Az Örökmozgóba vittél, a Viva Maria!-ra. Furmányosan megtervezted, amikor tudomásodra jutott, mit tanulok, és mennyi lemaradásom van a filmtörténetben. A rokonok, barátok gyerekeit mozizásba és édességbe fulladó délutánokra kölcsönkérő pótnagynéni sokadik pártfogoltja lettem, közben azt játszottuk, hogy újságot szerkesztünk.
Rajongtál a művészetekért, bohém voltál, kreatív, nyitott, ösztönző, hatalmas szívvel és igazságérzettel. A szerkesztőségi értekezletek sosem kizárólag a tényleges munkáról szóltak, a bekopogó szerzők, szerkesztők eszmecseréje nem egyszer észrevétlenül film, színház vagy képzőművészeti, irodalmi, sőt társadalomtudományi szemináriummá alakult. Volt, hogy zártkörű filmvetítéssé: mára ismert, akkor kezdő rendezők rövidfilmjeit nézted örömmel, formálódott a Filmkultúra Filmklub. Ösztönöztél, hogy tanuljuk, publikáljuk, fedezzük fel a világot, mi megtehetjük, mondtad, később családdal nehezebb lesz. Fesztiválokra küldtél minket, te is jöttél velünk, kezdeményezésre, véleményünk vállalására biztattál, fogékony voltál az újra, egyedül a Szigetre nem tudtunk kicsábítani. Nem is vettük észre, hogyan intézed, de szerzőkből, kollégákból, rokonok és ismerősök gyerekeiből barátokká varázsoltál bennünket, örültél is mindig, ha valakiről általunk hallottál, miután kikerült a látóteredből. Mindig tudtad, ki az, aki önhibáján kívül méltatlan helyzetbe került, te megkerested őt, felkaroltad, a szerkesztőség segítségével segítettél neki újra lábra állni. Minden betérőre volt időd a szigorúan vett munkán túl is, az irodád olyan volt, mint egy menedék, a megértő hallgatáson túl az érkezőnek mindig tartogattál kávét, süteményt.
Ugyanúgy élvezted a Valami Amerikát s benne Schütz Ilát, mint A múlt nélküli emberben Kati Uotinnent-t, pontosan ismerted és nézted az értékest itthon és külföldön, de nem kárhoztattál, ha pusztán csak Julia Roberts, Gael Garcia Bernal vagy Hugh Grant nevéért indultunk moziba, jöttél velünk. Csak ahhoz ragaszkodtál, nézzünk filmet, ha mód van rá, akkor vásznon, mert úgy az igazi. És menjünk színházba, kiállításra, balettre, és olvassunk - mindezzel el is számoltattál nap, mint nap. Ha pedig rajta csíptél, hogy mindezt nem tettük, magad adtad a kezünkbe az olvasnivalót, és ellentmondást nem tűrően bejelentetted, hogy aznap este mit is nézünk.
Már nem dolgoztunk együtt, de még mindig játszottunk, amikor a lapod jelmezes tematikája kapcsán, divatbolondok lévén, jól kiöltözve (Te fodrásznál is voltál, ahogy minden számodra fontos rendezvény előtt) mentünk a BTM-be, kiállítás-megnyitóra Dior ruhákat nézni. Utána, mert neked még mindig gyerek voltam, elvittél a Ruszwurmba. Bordó, rózsaszín, égőpiros - nem pont akkor, de ha jó kedved volt, akkor ezeket a színeket viselted. A nő viseljen ékszert, pirosítót, ezt Párizsból hoztad, mint az afrikai babonát, mi szerint a földre rakott retikülből kiszalad a pénz, igazad volt, van benne valami.

Hosszú ideje szomorú játékot játszottunk. Azt, hogy én nem tudom.

Sosem szeretted, ha kiszolgáltatottnak véltek, hihetetlen erővel leplezted a betegséget, tudtad kiket választhatsz "titokgazdának". Ritkán engedted, hogy elesettnek lássunk, nem hagytad magad, színházba jártál, vetítésre, kiállításra, még eljutottál a trieszti fesztiválra, a Filmszemlére is, megünnepelted Menzelt és Szabót, de az idelátogató Kaurismäki közönségtalálkozóját már le kellett mondanod. Látogattad a barátaid, rokonaid, segítettél a Baltazár Színháznak, majd minden nap találtál valami apróságot, amivel a mamádat meglepheted; egyébként is mindig volt nálad egy semmiség, amivel a számodra kedves embereket különösebb apropó nélkül megajándékoztad. Kevesen tudtuk, mi fenyeget, de azzal áltattuk magunkat, van még időnk. Te hitted.
A múlt héten még berobbantál az ajtón, kalapban (bordó, rózsaszín, égőpiros?), sálban, kesztyűben (ma nem tudtam kesztyűt húzni, az anyai tanácsaid jutottak róla eszembe...), rögtön a tárgyra térve - ahogy szoktad - kérdezted, hogy "Katikám, van-e nekünk Szalontüdőnk?" - azon nyomban. Megkaptad a kazettát - csak ezután tetted hozzá cinkos mosollyal, hogy meg akarod mutatni a barátaidnak. Az Aschert filmen - ezt nem kellett hozzátenned.
Aztán jött a hír, felfoghatatlanul, hát még azoknak, akiket óvni próbáltál az igazságtól. Szemüveged az asztalon, lila vállkendőd a széken, mintha csak kiszaladtál volna.

Ha elutaztál, listát hagytál nekünk a kéziratkupacok tetején a tennivalókról. Most a szerkesztőségi kisokost hagytad elöl, nem feledhettünk el senkit sem értesíteni, de ezúttal túl nehéz feladatot bíztál ránk...

Mikor írtam valamit, mindig te szerkesztetted, még akkor is, ha nem a Filmkultúrába írtam. Az első felfortyanásod után, belemerültél, felnevettél, szétcincáltad, kihúztad belőle a személyes dolgokat és engedted, hogy másnak adjam. Először kell úgy írnom, hogy nem szedted ketté a barokk körmondatokat és nem bólintasz rá.

Mindent köszönök! K.