Marikám,

emlékszel? Tavaly októberben többünknek küldtél egy e-mailt. A témánál ez szerepelt: Agyvérzés. A szövege pedig csak ennyi volt: "Ez most nem vitz! Mari". Segélykiáltásomra szerencsés módon azonnal reagált egy munkatársad, hogy minden rendben veled. Aztán később te is írtál: "Bocs, elnézést, tök hüjjjje a gépem! A csatolmányt lehagyta. Az én vérnyomásom híresen alacsony, jó, ha 104!" A "csatolmány" is megérkezett, az agyvérzés felismerhető szimptómáira figyelmeztetett - általánosságban. Újabb e-mailemre így válaszoltál: "Köszi az őszinte aggódást, azóta mindenki veszett fene címszavakkal küldi a leveleit..."

Látod, hogy aggódtunk? Ha nem is azért, amiért kellett volna, mert azt alig néhány emberrel tudattad. Rajtuk kívül mindannyiunkba váratlanul vágott március 2-án a hír... És itt elakadok. ...hogy nem vagy? Eredetileg az volt a szándékom, hogy ebben a döbbenetet, fájdalmat önterápiával oldani igyekvő írásban nem leszek hajlandó múlt időben beszélni rólad: minden rád vonatkozó kijelentést jelen időben használok majd. Aztán rájöttem, hogy ez - ha őszinte is - túl mesterkélt lenne, egyikőnknek sem tetszene. Az pedig most különösen fontos, hogy neked tessen, amit írok. Miután ízlésem, íráseszményem rokon a tiéddel (látod, csak be-betéved a jelen idő), remélem, ez sikerül.

Nyilván nem akartad, hogy aggódjunk. Véghezvitted a szándékod, hogy egyedül, csak a legszűkebb baráti segítséggel menj neki a kórnak. Emlékszem, egyszer (tavaly? tavalyelőtt?) azt mondtad, ne keresselek a következő héten, mert kórházba mész. Valami komoly? - kérdeztem. Nemmel válaszoltál. Nem is úgy éltél, mintha komoly lenne. Legutóbb január végén találkoztunk, a filmkritikusi díjak átadásán, és utána, a fogadáson. Miután megtudtad, hogy még nem ettem rukkolát, szépen pakoltál belőle a tányéromra. Jót ettünk. Jót beszélgettünk, jót nevettünk: mint mindig. (Az apró rossz jeleket pedig csak akkor értelmezi az ember, ha van, mihez kötni őket.) Szemébe nevettél a végzetnek. Tetted a dolgod, "filmeztél" mindhalálig. (Ugyanis a filmről író, filmmel foglalkozó ember is filmes, nemcsak a filmkészítő.)

Eddigi legszubjektívebb írásom ez. Holott mennyire ellenünkre volt az öncélúan szubjektív kritika. Amikor a szerző - ahelyett, hogy tárgyáról, a filmről írna - saját mindennapjaival, naplószerű jegyzetekkel traktálja az olvasót. (Hiszen nincs rá feltétlenül szükség: aki ír, bármi legyen a téma, önmagáról is beszél. Azzal, amit és ahogy ír.) Most azonban nagyon is személyesnek kell lennem. Nemcsak azért, mert életünk sok ponton (szakmailag, "emberileg") összekapcsolódott, hanem mert miről is írok: rólad, barátságról, életről, halálról - a legszemélyesebb ügyekről.

Tizenéves korunk óta ismerjük egymást. "Nagyszájú" lány voltál akkor, ami szememben elvileg nem éppen előny, mégis kezdettől fogva rokonszenveztünk egymással. Biztos, hogy igen hamar megéreztem: nem jellemző rád az öncélú hepciáskodás. Fejlett viszont az igazságérzeted. Magadért is kiállsz, másokért meg sokszorosan! Az értékek érvényesüléséért. Lelkesedésed magával ragadó volt. Haragod is. Minőségérzéked imponáló. Csupa olyan tulajdonság, amely aztán a Filmkultúra kitűnő szerkesztőjévé, majd szinte "heroikus" főszerkesztőjévé tett. Az én "írói életművem" soványabb lenne, ha nem találkozom veled. Legjobb írásaim többsége a Filmkultúrában jelent meg. Annyira ismertél, hogy ha te bíztál meg valamivel, legkésőbb a munka folyamatában kiderült, hogy a legmélyebb közöm van hozzá. Ha én jelentkeztem témával, szívesen fogadtad. A már-már mesebelien eszményi színigazgató olyan, mint amilyen te voltál a Filmkultúra élén. Jó színházat (lapot) akar csinálni, tehát színészben (szerzőben) gondolkodik. Nem elég, hogy pompás, hozzájuk illő szerepet oszt színészeinek, elfogadja szerepálmaikat is. Nemcsak a saját bőrömön tapasztaltam, hogy így dolgoztál, sokat beszélgettünk is "szerzőidről", és az elmúlt másfél hónap leírt vagy elmondott visszaemlékezései, a "kollektív emlékezet" is ezt támasztják alá. A fiatalokra különösen figyeltél, nemcsak felfedeztél sokakat, "gondoztad" is őket. Gondolkodásod is fiatal maradt. Nem trendi, hanem nyitott.

Persze te színész-színházigazgató voltál, magad is írtál. Nagyon jól. Két írásodról kell most beszélnem, mindkettőt tavaly olvastam (most meg újra). A Kőbánya mozi - élt 35 évet, ez a címe az egyiknek, véletlenül akadtam rá az interneten, ismertem már korábbról (Budapesti Negyed, 2001). Az 1945 utáni első újonnan épített "filmszínházról" szól, az 1964. augusztus 19-én megnyitott Kőbányáról, de három és fél évtized történelme, kultúrtörténete van benne. Filmelemzés mellett építészet, várostervezés, közlekedés, filmforgalmazás, a televízió magyarországi térhódítása, a rendszerváltás utáni első évek. Átfogóan, okosan, korfestően, empátiával, kultúra- és értékféltéssel megírva. Milyen szeretettel térképezed fel a már tovatűnt, régi Kőbányát, lebontott épületeket, megszűnt utcákat, villamosvonalakat! A te Kőbányádat! Ez a "külvárosiság" is hasonló bennünk. (Ahogy te Kőbányán maradtál, ahol felnőttél, én Újpesten.) Alkatod mellett nyilván ennek a háttérnek is köszönhető, hogy hiányzott belőled az arisztokratizmus. Plebejus értelmiségi voltál, erős szociális érzékenységgel, a "megalázottak és megszomorítottak" pártján.

A másik írást Filmkultúra-beli megjelenése előtt küldted el nekem átnézésre, tavaly júliusban. Tombolnak a biedermeier hormonok a címe, Makk Károly 1954-es Liliomfijáról szól, és valóságos szerelmi vallomás a színészethez. Ahogy Dajka, Darvas, Pécsi, Krencsey alakításait elemzed, ízlelgeted, akkor is meggyőznél a színészi munka iránti rajongásodról, ha ez a megint csak közös vonásunk nem lett volna beszédtémánk több évtizede. Esszéd tökéletesen idomul témájához, a Szigligeti-Makk-mű üdeségéhez: tele van apró finomságokkal, játékossággal, lelkesedéssel, életörömmel. Ugyanúgy fittyet hány az elmúlásra, mint életed ezekben a hónapokban. Iróniádból, öniróniádból, tartásodból futotta a végsőkig.

Két-három hete álmodtam veled. "Filmboltot" vezettél, olyan üzletet, ahol filmes relikviákat, jelenet- és színészképeket, régi és új plakátokat, magazinokat lehet kapni. (Londonban, Cannes-ban láttam ilyet.) Mennyire illik hozzád ez a kép! A film elkötelezett hívéé, aki boltjában fogadja a hozzá hasonlókat, beszélget velük, osztozik az örömükben, ha különleges kincsre lelnek. Talán azért is így jelentél meg álmomban, mert egyszer régen találkoztunk Párizsban is - előre megbeszéltük. Te hosszabb ideig voltál kinn ösztöndíjjal, én tán nyolc napig, "magánúton". A Gare de l'Est közelében, a Rue Jarryn futottunk össze először. Az Hotel du Jurában laktam, máig megmaradt bennem, ahogy a szállodával szemközti járdán te, "la Parisienne" vársz engem, a látogatót. Otthonosan mozogtál ott, a francia nyelv, kultúra, film iránti imádatod, szakértelmed elfogadtatott a várossal.

"Nem szeretem a nekrológot mint műfajt" - írtad egyszer. Ez nem az. Furcsa műfajú, amibe fogtam, s ha valaki, hát te megérted, hogy bizony nehéz. Egyrészt levél neked olyasmiről, amiről alig beszéltünk, hisz nem festettük le egymást - egymásnak. (Sok mindent nem tudtam rólad, sok mindent nem tudtál rólam, kapcsolatunkat mégsem érzem töredékesnek.) Másrészt személyiségedről szóló emlékeztető azoknak, akik ismertek, és beszámoló azoknak, akik nem. Szubjektív portrémozaik. Amihez hozzátartozik néhány kedvelt kifejezésed is. "Hahó!" - köszöntél be a telefonba. "Szerbusz" (sic!) - kezdted gyakran az e-mailjeidet. "Hát hogyne!" - mondtad különleges, urbánmaris hanglejtéssel.

Állítólag Radnóti így kiáltott fel Babits halálhírére: "Ki védi már azt, amit védeni kell?!" Nem hasonlítanám magunkat e nagyokhoz (bár megnevettetnélek vele), de a kérdést én is feltehetném. Szinte eldönthetetlen, hogy mi (ki) is hiányzik a legjobban. Mari, a szövetséges? Talán legfőbb szakmai harcostársam a slendriánság, igénytelenség, felelőtlenség elleni küzdelemben. Mari, a barát? Akinek feltétel nélküli bizalmát élveztem (és persze viszont). Mari, az értékőrző? Akinek toleranciája egyre mélyült, beleérző képessége egyre finomodott az évek előrehaladtával, miközben autonómiája mit sem csorbult. Mari, a szerkesztő? Mari, a filmről író szakember? Azt hiszem, mindegyik és egyik sem. Egyszerűen: Urbán Mari. Teremtett lélek, egyedüli példány. Az a hely, amit csak te tölthetsz be. Az a színárnyalat, ami veled huny ki a világból. Úgy képzelem az öregedést, hogy a szülők, rokonok, barátok halálával egyre több szín vész el, s az ember (ha megéri a hajlott kort) végül saját halála előtt ott áll egy teljesen fekete-fehér világban.

"Hahó, majd felbukkanok a habokból" - fejezted be egy e-mailedet tavaly nyáron. Jó lenne. Várom. A levélre illik válaszolni. Persze ha megtennéd, biztosan megrettennék, a józan eszemben kezdenék kételkedni. De tudod, mit? Állok elébe. Hát hogyne! Szerbusz.