Mikor és minek a hatására döntötted el, hogy filmrendező leszel?

Valójában már a gimnáziumban eldöntöttem, hogy felvételizni fogok a Színművészeti Egyetem rendező szakára. Volt egy audiovizuális kultúra nevű tantárgyunk, ahol filmekkel foglalkoztunk, illetve kisebb etűdöket is csináltunk videokamerával, így a filmkészítés már ott elkezdett érdekelni. Aztán második nekifutásra felvettek a rendező szakra.

Kinek az osztályába jártál az egyetemen?

A mi osztályunkat még Simó Sándor felvételiztette, ő vett fel minket, de sajnos másodéves korunkban meghalt. Ezt követően Grunwalsky Ferenc vette át az osztályunkat. Az osztálytársaim pedig Kocsis Ági, Mátyássy Áron, Szabó Réka, Jánossy Natália, Gigor Attila és Krasznahorkai Balázs voltak.

Vagyis négy lány és három fiú. Ez meglehetősen ritka, ha jól sejtem.

Igen, mi voltunk az első ilyen osztály. Ugye, odáig az volt a tendencia, hogy általában hét embert vettek fel, viszont ez úgy oszlott meg, hogy egy lányt és hat fiút.

Ez vajon Simó koncepciója volt abban az évben, vagy egyszerűen csak így alakult?

Ez érdekes volt, mert amikor zajlott a felvételi, akkor is mindenfelől azt hallottuk, hogy Simó Sándor csak egy lányt vesz majd fel. Nagyjából erre is számítottunk, aztán teljesen váratlanul felvett egyszerre négy lányt is. Szerintem nem volt koncepció, valószínűleg akkor azt a hét embert találta alkalmasnak.

Kocsis Ági után te vagy a második az osztályotokból, aki egy producer beszállásával lehetőséget kapott, hogy nagyjátékfilmet készítsen. Sándor Pállal miként kezdődött a munkakapcsolat?

Sándor Pál elhatározta, hogy fiatal rendezőket hív a Hunniába, ezért az egyetemen először is vizsgafilmeket nézett. Így látta az én másodéves vizsgafilmemet, a Nukert is, ami valamiért felkeltette az érdeklődését. Behívott magához beszélgetni a stúdióba, és kérdezte, hogy van-e már kész forgatókönyvem. Nekem akkor már volt egy kisfilm könyvem ebből a történetből, hiszen a Lányok alapvetően kisjátékfilm-ötletként indult. Ezt megmutattam, és nem csak, hogy tetszett neki, de azt mondta, hogy szerinte ebben benne van egy nagyjátékfilm lehetősége is, ezért írnom kéne belőle egy egészestés forgatókönyvet.

Nehéz volt átdolgozni a történetet nagyjátékfilmes keretek közé?

Nem is annyira átírni, mint inkább megírni volt nehéz. Azért egy ilyen kilencven perces nagyjátékfilmnek a forgatókönyvét megírni nagyon nagy munka. Legalább fél évig írtam. Eredetileg húsz perces kisfilm lett volna, úgyhogy jócskán ki kellett bővítenem újabb szálakkal és sokkal több jelenettel.

A fővonal is változott az átírás során?

Persze, sokkal egyszerűbb volt a történet. Kevésbé voltak kidolgozva például a taxisok, inkább a lányokra volt fókuszálva az egész. Tehát úgy bővítettem ki, hogy behoztam ezt a taxis világot is mint főszálat.

Mekkora volt a költségvetés?

Nagyjából 100 millió forintból készíthettük el a filmet.

A Lányok nem csak neked, hanem két kollégádnak, Gondár András operatőrnek, és a gyártásvezetőnek, Gyárfás Eszternek is a vizsgafilmje. Nem vállaltatok ezzel túl nagy kockázatot?

De, ez mindenféleképpen kockázatos volt. Azonban megvolt már a munkakapcsolatunk ez előtt is. Majdnem minden vizsgafilmemet Gondár Andrissal csináltam. Nyilván Sándor Pálnak is megnyugtatóbb lett volna, ha első filmes rendezőként egy rutinosabb operatőrrel dolgozom együtt, és talán nekem is könnyebb lett volna, ha egy tapasztalt operatőr van mellettem ennél a filmnél, mert ebben a szakmában a rutin rengeteget számít. Ugyanakkor viszont azt éreztem, nem tehetem meg, hogy nem vele csinálom, és ezt nem is bántam meg.

Bizonyos szempontból már a Nuker című kisfilmed is deviáns fiatalokról szólt, a Lányok után tehát adja magát a kérdés, hogy miért vonz téged ennyire ez a téma?

Nyilván személyesen is kötődöm ehhez a közeghez. Abból fakad ez a vonzalom, hogy én is nagyon nehezen kezelhető gyerek voltam. Ráadásul azt gondolom, hogy mindig a nehéz sorsokban rejlik az igazság. Valójában ugye Pasolinitől vettem ezt a formulát. Ő is hasonló közeggel foglalkozott a filmjeiben, és ezt ő fogalmazta meg nagyon szépen, hogy mindig a marginális rétegekben lehet érdekes történetekre lelni. Ebben az élethelyzetben pedig engem is ez érdekel most a legjobban, bár nem kizárt, hogy később ez változhat is.

Bár a Lányok fikció, tudjuk, hogy a valóság ihlette. Mi érintett meg ennyire ebben a történetben?

Egyrészt mindenképpen tizenévesekről akartam filmet készíteni, másrészt ez a történet elég döbbenetes volt, amikor hallottunk róla, hiszen ez mind két tizennégy éves lánnyal esett meg.

Eredetileg a valóságban is megtörtént esetet akartad megfilmesíteni, vagy kezdettől fogva fikcióban gondolkodtál?

Amikor még a kisfilm könyvét írtam, nagyjából végigolvastam mindent, amit erről a történetről tudni lehetett. Akkor még abszolút azt gondoltam, hogy ezt a konkrét történetet dolgozom fel, de igazából később több dolog is közbeszólt. Rengeteg cikk jelent meg ugyanis erről az egészről, mégsem lehetett túl sokat megtudni arról, hogy valójában mi történt. Nagyon ellentmondásosak voltak a hozzáférhető információk. Megpróbáltam felkutatni ezt a két lányt, ők azonban teljesen elzárkóztak. Kizárólag az ügyvédeiken keresztül tudtam velük kommunikálni, és azt nyilatkozták a megkeresésemre, hogy ők nem akarnak még egyszer szembesülni ezzel a történettel. Addigra már pont letöltötték a büntetésüket, és egyszerűen nem akartak újra belemenni. Nekem pedig ezt tiszteletben kellett és kell tartanom. Ráadásul médiatörténeti szempontból is nagyon érdekes volt a dolog, ugyanis hihetetlen, hogy mennyire felkapták ezt a történetet, és meglátásom szerint erősen el is torzították. Szerintem úgy kisarkították, hogy nem csodálom, hogy ez a különös és óriási médiavisszhang ennyire megkeserítette a két elkövető életét. Ők tehát már nem akartak ezzel újra szembesülni, még egy fikciós film formájában sem. Amikor ezt mind megtudtam, beláttam, hogy nekem nem is szabad nagyon utánuk mennem, jobb, ha magam kitalálok egy verziót, amiben nyilván vannak átfedések, de ezek nem feltétlenül tudatosak.

Pedig még az egyik lány neve is ugyanaz a filmben, mint a valóságban.

Ez puszta véletlen. Egyszerűen csak olyan nevet akartam, ami egyben fiú és lány név is. Így jött a Dia, amit Diniként is szoktak becézni. Direkt ilyen nemtelen nevet akartam, és nem találtam ki mást, ami jobb lett volna.

A taxis családját vagy az egykori kollégáit megkerested?

Nem, egyáltalán nem.

Úgy tudom, szerveztetek külön vetítést a taxisoknak. Ott hogyan fogadták a filmet és a taxisok ábrázolását?

Én rosszabbra számítottam, azt hittem, nagyon fel fognak háborodni. Ehhez képest volt ugyan, aki felháborodott, de nagyon megoszlottak a vélemények. Szóval, míg én arra számítottam, hogy majd sorban kimennek a filmről, végignézték az egészet. Utána pedig egy tévéstábnak nyilatkoztak a taxisok, én pedig hallgattam, hogy miket mondanak. A nagy átlag ugye azt mondta, hogy a film nem ábrázolja hitelesen a taxisokat, mert ők ennél sokkal pozitívabb figurák, családszeretők például. Többen mondták, hogy miért nem arról szól, hogy mennyit dolgoznak a taxisok, de mindez mondjuk várható is volt. Persze voltak, akiknek meg tetszett.

Mit változtattál meg, és mit tartottál meg a tíz évvel ezelőtt történtekből?

Igazából az alapszituációt tartottam meg, vagyis a két lány szerepeltetését. Arról, hogy a valóságban mi történhetett, furcsán ellentmondásosak az információk. A rendőrség végül kinyomozta, hogy két lány agyonrugdosott egy férfit. Ehhez képest a mai napig rengetegen állítják, hogy volt ott egy harmadik személy is, szóval az egész valahogy nagyon zavaros. Kérdezgettem taxisofőröket, amikor időnként taxival utaztam, hogy emlékeznek-e még erre az esetre, és nagyon sokan mondták, hogy nem hiszik el, hogy ez a két lány ölte meg azt a férfit. Vagyis az eredeti történetet nem igazán lehet rekonstruálni.

A nézők nagy része mégis vélhetően párhuzamot von a filmed és az 1997-es esett között. Azt már sosem tudjuk meg, hogy akkor ott mi történt pontosan, te viszont bizonyos szempontból a lányok mellé állsz, és a tragikus sorsú sofőr ellen fordulsz. Miért volt fontos, hogy a lányokat ábrázold áldozatként?

Azért, mert amiket olvashattunk erről az esetről, azt én nagyon egyoldalúnak éreztem. Egyszerűen nem érzem valóságosnak, hogy két brutális és elvetemült szörnyeteg megöl egy ártatlan férfit. Én valahogy úgy képzelem, hogy általában nem így szoktak történni a dolgok, hanem ennél sokkal árnyaltabban. Erre próbáltam kitalálni egy verziót és megmutatni.

Szándékos, hogy a lányok családjából – ami nyilván a végkifejlet szempontjából is fontos – szinte semmit nem mutatsz meg a filmedben, miközben a taxisok feleségeit több jelenetben is láthatjuk.

Igen, ez teljesen tudatos. Én azt gondoltam, hogy a lányok és a családjuk kapcsolatában épp az a lényeg, hogy a szülők nincsenek jelen a gyerekeik életében, tehát totál nem tudnak semmit a lányaikról. Így aztán kitaláltam azt a filmes koncepciót, hogy azzal ábrázolom, mennyire nincsenek jelen az életükben, hogy ők maguk sem jelennek meg. Tudjuk, hogy léteznek, hiszen halljuk őket, de egyáltalán nem vizualizáljuk. A taxiscsaládokat meg pont azért dolgoztam ki, mert úgy gondolom, behelyettesíthető a kettő. Vagyis ezek a lányok lehetnének akár az ő gyerekeik is. Végül is ugyanaz a közeg.

Mi volt a célod azzal, hogy némi pedofil jelleget adtál a Zsótér Sándor által játszott figurának, amikor a lányával találkozik?

Ezt csak nagyon halványan akartam érzékeltetni, szintén a hasonlóság miatt. Mert őt végül is nagyon megérinti ez a két fiatal lány, akik akár a gyerekei is lehetnének. Mert ugye fiatal lányokra indul rá, és akartam egy ilyen párhuzamot a saját lányával is. De nem akartam a lányával való viszonyát pedofil kapcsolatként ábrázolni. Ráadásul azt gondolom, annyiféle érzés belefér egy ilyen viszonyba, különösen egy apa-lánya kapcsolatban, hogy a határok már eléggé elmosódnak. Sok embert megkérdeztem, hogy ők mit látnak ebben, és nagyon nem volt egyértelmű, hogy ki mit gondol róla. Az olyan felnőttek, akiknek gyerekük van, általában egyáltalán nem érezték ezt a felhangot. Mert egy apa hozzáérhet így a gyerekéhez. Én valahogy úgy gondolom, hogy ezek a dolgok sohasem feketék vagy fehérek, hisz egy ilyen viszonyban megjelenhetnek akár ilyen vágyak is, amik persze sosem teljesednek ki, nem is tudatosak, de valahol az agy hátsó fertályán jelen lehetnek. Ugyanígy egy anya-fiú viszonyban is persze.

Nekem úgy tűnt, hogy a Fullajtár Andrea által játszott feleség arcsérülése vagy a kergemarha-kór beemelése a forgatókönyvben még hangsúlyosabb lehetett. Sok mindent elvetettél a vágás során?

Igen, sok minden kimaradt végül. Annak idején, amikor elkezdtem írni a könyvet, minden egyes figurának kidolgoztam a hátterét, ekkor találtam ki azt a sebhelyet is, aminek valójában a férj volt az okozója. Az arcsérülés többször is szóba kerül, a magyarázat, hogy mégis mi történhetett, viszont csak egy elejtett mondatban jelenik meg. A kergemarha hisztéria szintén már az elején megvolt, csak akkor még sokkal hangsúlyosabbnak szántam. Kitaláltam a film világát, és jó ötletnek tűnt, hogy közben megy ez a felhajtás. Ez is a vágásnál esett ki, eredetileg volt egy csomó jelenet, ami erről szólt. Az otthoni jelenetnél, amikor a férfiak a szobában beszélgetnek, míg a gyerekek játszanak, a tévéhíradóban is ez ment például. Az utca is rengeteg helyen ki volt plakátozva eredetileg társadalmi célú poszterekkel, hogy vigyázzanak a marhahússal az emberek, de végül ezek sem kerültek be a filmbe. Vajdai Vilmossal is sokkal több jelenetet vettünk fel, az ő karaktere is hangsúlyosabb volt még a könyv szerint, de ezek is kimaradtak végül. Sok mellékszereplőnek hangsúlyosabb szerepe lett volna, de a vágásnál az derült ki, hogy mindent le kell szedni, ami nem fér bele. Volt például egy taxisnő is, de az ő figurája végül teljesen kimaradt a filmből.

A film végi váratlan fordulat már az elejétől megvolt a fejedben, vagy később változtattál a forgatókönyvön?

Nem emlékszem, hogy pontosan melyik stádiumban, nem a legelején, de mégis viszonylag korán elhatároztam, hogy nem az fog meghalni, akire a nézők számítanak. Ennek pedig több oka is volt: egyrészt szerettem volna egy dramaturgiai csavart, amitől kevésbé kiszámítható a történet, másrészt ezzel azt is akartam érzékeltetni, hogy mennyire kiszámíthatatlan ez az egész. Hiszen ha a lányok mondjuk a Sándor által játszott taxissal mennek el, akkor nagy valószínűséggel nincs emberhalál a végén. Akkor az egész talán nem fordul át ilyen brutalitásba. Ezzel is azt akartam éreztetni, hogy nem feltétlenül a lányok ilyen eleve elvetemült bűnözők, de a sors, a helyzet és a választások összessége már akár eredményezhet ilyen tragédiát. Egy kicsit az is bennem volt, hogy Sándor karakterét legalább egy kicsit szerethetőbbé tegyem. Összességében ő pozitív figura a maga módján, benne legalább még vannak érzelmek. Volt egy csapat, aki a forgatókönyvírásban segített, minden héten találkoztunk, és megbeszéltük, hogy éppen hol tartok, mit írtam. Amikor felhoztam, hogy nem a Sándor által játszott karaktert akarom megölni, hanem a másikat, a legellenszenvesebb, legagresszívabb karaktert, akkor az egyik konzulensem, Bakáts Tibor mondta, hogy ez azért van, mert van kegyelem a világon. És ebben van valami.

Az első vágás után milyen hosszú volt a film?

Miután minden jelenetet megvágtunk és egymás mögé illesztettük, úgy ahogy az a forgatókönyvben le volt írva, nagyon hosszú volt, nagyjából két óra lehetett. De ebből végül rengeteg minden, sok jelenet és több mellékszál is kihullott, így pont kilencven perc lett a film hossza.

A már említett visszajelzések ellenére nekem hitelesnek tűnt a taxisok jellemábrázolása. Hogy kerültél közelebb hozzájuk? Taxizgattál esténként, vagy konzultál valakivel erről?

Szoktam taxizni, de szerintem csak annyit, amennyit egy átlagos fiatal. Nem végeztem különösebb kutatómunkát. Az, hogy itt taxisokat ábrázolunk, csak egy dolog, ami a történetből következett. De lehettek volna akár BKV-ellenőrök is, vagy bárkik, akiket általában ismernek az emberek.

Miért francia színésznőkre osztottad a két lány szerepét?

Ez egyáltalán nem volt tudatos döntés. Én még álmomban sem gondoltam volna, még az előkészületek folyamán sem, hogy végül franciák lesznek a főszereplőim. Egyszerűen az történt, hogy nem találtam megfelelő szereplőket a két lány szerepére.

Színésznőket, vagy fiatalabb amatőröket kerestél?

Eredetileg amatőröket kerestem, főleg azért, mert első körben tényleg tizennégy éves lányokkal akartam eljátszatni a történetet, hisz épp az adta a dolog drámaiságát, hogy ilyen fiatalok voltak az elkövetők. De miközben nagyon sok ilyen korú lányt néztünk meg, kiderült, hogy ránézésre nagyon meghatározhatatlan ma a tizenévesek kora, hiszen egészen fiatal lányok komoly nőnek tűnnek, míg az idősebbek időnként olyanok, mint egy tizenkét éves kislány. Másrészt ezek színészileg és emberileg is nagyon nehéz szerepek, már csak a kényesebb jelenetek miatt is. Több próbafelvételnél egyszerűen idétlenkedéssé fajult a dolog, mert ez a korosztály még nem nagyon tudta komolyan venni ezeket a jeleneteket. Ettől jöttem rá, hogy nekem érettebb személyiségekre lesz szükségem erre a két szerepre.

Hogyan találtál rá végül a két francia színésznőre?

Nagyjából a nyolcszázadik amatőr után, akit megnéztem, feladtam az eredeti tervet, és elkezdtem első- és másodéves színészhallgatókat nézni az egyetemen. Két ilyen válogatás között ültünk az egyetem melletti kávézóban a gyártásvezetővel, és ekkor jött szembe az utcán egy lány. Rögtön mondtam, hogy nekem pont egy ilyen csaj kéne a főszerepre, de azt hittem, hogy csak egy járókelő. Aztán láttuk, hogy bement az egyetem épületébe, és megörültünk, hogy ide jár. A gyártásvezető utána is szaladt, de azzal jött vissza, hogy felejtsem el, mert ez egy francia lány. Később kiderült, hogy Schilling Árpád rendezett egy előadást az osztályuknak, és ezért volt itt ő is, azonban ez az utolsó napjuk volt Magyarországon. Én mégis ragaszkodtam hozzá, így aztán egy héttel később visszahozattuk, hogy próbafelvételeket készíthessünk vele, és teljes mértékben megfelelt. Eleinte egy magyar lányt akartam mellé rakni, de zavaros volt, hogy a főszereplők külön nyelvet beszélnek. Egyértelműen kiderült, célszerűbb, ha mindkét szerepre francia lányt hívunk. Ehhez akkor gyártottam is egy saját koncepciót arról, hogy milyen jó, hiszen egy külön világot alkotnak majd ők ketten valami különös szimbiózisban, hiszen meg kellett győznöm a produceremet. S bár rengeteg kompromisszumot kellett kötnöm, amiért nem magyarul beszélnek, de nem bántam meg utólag sem. Azt gondolom, valamennyire lejön, hogy ők egy kicsit mások, mint a többiek.

Miután felkérted a két fiatal színésznőt, elsőre elvállalták a felkérést?

Igen, mert ez nekik is jó lehetőség volt. Akkor végeztek, és az ő életükben is nagy dolog volt, hogy főszerepet kaptak egy nagyjátékfilmben.

A hozzájuk illő szinkronhangokat könnyen megtaláltad az utómunkák során?

Nem, nagyon nehéz volt. Tulajdonképpen majdnem olyan nehéz volt megtalálnom a szinkronhangokat, mint a szereplőket. Ráadásul nagyon nehéz feladat volt maga a szinkronizálás is. Akkor is, és tulajdonképpen most is úgy érzem, hogy nagyon sokat veszítettünk ezzel a kompromisszummal. Volt egy szinkronvágó, aki csak arra figyelt, hogy a szájmozgások rendben legyenek, és volt szinkrondramaturg is, aki szájra írta a szöveget. Nekem, aki még soha nem csináltam ilyet ezelőtt, az derült ki, hogy ezt lehetetlen hajszálpontosan megcsinálni. Egyszerűen nem tudsz mindig olyan szót találni, hogy mindenhol jó legyen, különösen azért, mert a francia nyelv nagyon különbözik a magyartól. Nagyon nehéz feladat volt szájra írni a dialógusokat. Az egész úgy zajlott, hogy ugye volt egy forgatókönyv, azt lefordíttattuk nekik franciára, ők az alapján játszottak, aztán a vágás során ezt visszafordítottuk magyarra, de itt még szükség volt egy szinkrondramaturgra, akinek úgy kellett átírnia a szövegeket a szájmozgásra, hogy lehetőleg még a szóközök is egyezzenek.

A férfi színészeknél látszólag egyszerűbb volt a helyzet. Nagyon úgy tűnt, mintha már eleve rájuk írtad volna a szerepeket.

Igen, Mundruczó Kornél már egyértelmű volt, tulajdonképpen ő volt az első színész, akiben biztos voltam. Rába Roland és Zsótér Sanyi már nem volt ennyire egyértelmű. Valójában Sándor Pál javasolta, ő vetette fel, hogy legyen Zsótér a főszereplő. Ő pedig meglehetősen gyorsan bele is ment. Csináltunk vele is néhány próbafelvételt, és működött a dolog. Roland szerepére már több embert is megnéztem, az ő figuráját nehezebb volt megtalálni.

Mundruczó és Zsótér meglehetősen markáns rendezőegyéniségek a maguk területén. Nem nehezítetted meg a saját munkádat azzal, hogy a két fontosabb férfi szerepet épp rájuk bíztad?

Nem, az az igazság, hogy mind a ketten nagyon fegyelmezett színészek voltak, nem jött ki belőlük a rendező. Egyáltalán nem akartak instruálni. Kornéllal ráadásul régről ismerjük már egymást, már egy régebbi vizsgafilmemben, a Nukerban is játszott. Ő színészként nagyon nagy teret igényel, ő improvizált a legtöbbet a forgatás alatt. Sándor pedig nagyon más, ő mindig csak azt csinálta, amit kértem tőle. De mindkettőjükkel nagyon jó volt dolgozni.

Összességében sok az improvizáció a kész filmben?

Nem igazán, talán 80-20 % lehet arányait tekintve. De ez a 20% is nagyjából olyan, amilyet elképzeltünk, csak mondjuk Kornél nem pontosan azt mondta, ami a szövegkönyvben állt, hanem egy kicsit átfogalmazta.

Nagyon erős, karakteres arcokat látunk a filmedben, még a mellékszereplők esetében is. Polgár Tamást Mundruczótól már ismerjük, de a többi fiatalt hol találtad meg?

Itt is volt válogatás, rengeteg gyereket megnéztem. Tamás nagyon különleges alkat, neki nem ismeretlen ez a közeg, maga is állami gondozott volt. Nagyon érzékeny és tehetséges fiú, és mindvégig nagyon hiteles tudott maradni. A többiek is mind állami gondozottak, nehéz háttérrel. Ők még az első válogatásnál kerültek be a körbe, amikor még amatőr főszereplőket kerestem.

Említetted, hogy a francia főszereplők miatt meg kellett győznöd Sándor Pált. Ő, mint a producered, mennyire szólt bele az alkotói folyamatba?

Nem nagyon. Ő az anyagi kérdésekben hozott fontos döntéseket. Szigorúan meg volt szabva például, hogy hány méter nyersanyagot használhatunk. Az utolsó napon, amikor már csak ilyen maradék filmek voltak, akkor felhívtam, hogy használhatunk-e még, és akkor azt mondta, hogy nem. Mert nem volt több. Szóval ilyen szinten ő felügyelt, hogy ne szálljunk el a költségekkel, de a kreatív dolgokba egyáltalán nem szólt bele.

A sok vitát kiváltott plakátot és magát a kampányt ti találtátok ki?

Az már forgalmazói feladat. Igazából nagyon furcsa ez, engem meglepett, ami történt. Mert miután a forgalmazó megnézte a filmet, azt mondta, hogy sok kópiával és plázákban is szeretné forgalmazni. Tehát mindent megbeszéltek velem is, de én ehhez nem igazán értek. A plakát pedig, amit egyébként együtt találtunk ki, szintén már forgalmazói terület. Ők azt akarták, hogy egy nagyon színes, figyelemfelkeltő plakát hirdesse a filmet, és erre ez a plakát szerintem tökéletes volt, mert tényleg nagyon sokat beszéltek róla.

Mik a jövőbeni terveid? Van már esetleg kész forgatókönyved?

Nincs még kész forgatókönyvem, de már elkezdtem dolgozni egy újon. Szeretnék majd persze újra forgatni, de idáig, amíg be nem mutattuk a Lányokat, semmi mással nem tudtam foglalkozni, csak ezzel a filmmel. Most kezdem elengedni. Most már megvan a maga élete, amit én nem tudok befolyásolni, úgyhogy most kezdhettem el foglalkozni egy új tervvel.

(2007-11-23)