Till Attila első nagyjátékfilmje keserédes komédia a társadalmunkat egyre inkább behálózó szorongásról és az abból fakadó kényszerképzetekről, s mint ilyen, kísérlet is, melynek során a rendező megpróbálja napjaink rossz közérzetét közönségbarát formába önteni.

Bár a Magyar Képzőművészeti Egyetem intermédia szakán médiaművészként végzett, majd különböző kulturális és kereskedelmi műsorok ceremóniamestereként ismertté lett direktor a szakmán kívülről érkező első filmesek sorát gyarapítja, vizuális kísérletei és kisjátékfilmes tapasztalatai okán mégsem nevezhető egyszerűen kezdőnek. Speciális és interdiszciplináris előtanulmányai, továbbá eddigi munkái miatt pedig még úgy sem sorolható be egyetlen, a hazai műfaji filmeseket tömörítő halmazba sem, hogy valamennyi társterületre bőven van rálátása. Till Attila ugyanis képzőművészként indult, mint Novák Erik, de Árpa Attilához és Gyöngyössy Bencéhez hasonlóan jól ismeri a kereskedelmi televíziózás terepét is, ráadásul a Supergroup kampányai révén – csakúgy, mint Herendi Gábor, Kapitány Iván vagy Bergendy Péter – a reklámok világában is otthonosan mozog. E sokrétűség pedig sokkal inkább lehet áldás, mint átok, hisz egy játékfilm esetén különösen szerencsés, ha az egyéni látásmód a fogyasztói igények ismeretével és megfelelő ritmusérzékkel is kiegészülhet. Till Attila a Pánikban nem félt megmutatni mindazt, amit eddig tanult, így a végeredmény egy látványos, lendületes és szerethető, ámde néhol sűrűsége ellenére is csak a felszínt karcolgató alkotás. Kevert műfajú zsánerfilm, melyben a cselekmény öt történetszálon, eltérő karakterekkel és különböző stílusokban halad a valamelyest ugyan megnyugtató, mégis leginkább kiábrándító végkifejlet felé.

A Pánik kvázi főszereplője Zsuzsi (Gubík Ági), a harmincas éveiben már/még kapunyitási pánikban szenvedő PR-igazgató, mert majd minden további szereplőt a hozzá való viszonyból ismerhetünk meg. Zsuzsi – miután szerelme (Kolovratnik Krisztián) egy meglehetősen valószerűtlen és groteszk jelenet során elhagyja – a szereplők közül egyedüliként fel is ismeri betegségét, ezért bevonul egy Pánik Klinikára, ahol a rendkívül ellenszenves terapeuta (Schell Judit) a legkülönbözőbb módszerekkel próbálja kezelni az eltérő, de minden esetben pánikalapú fóbiáktól szenvedő betegeket. Zsuzsi édesanyja, Elli (Bánsági Ildikó) viszont már a kapuzárási pánik áldozata. Az egykor idegenvezetőként dolgozó asszony most barátnőjével (Egri Márta) – akinek lánya (Ónodi Eszter) a szülés utáni depresszió kényszerképzeteivel küzd nap mint nap – közös bevásárlótúrákkal és a tűzoltók téves riasztásaival próbálja enyhíteni fokozódó magányát, felgyülemlett energiáit pedig kamaszfiára (Valcz Péter) összpontosítja. Zsuzsi öccse azonban nem egyszerű eset, ugyanis megszállottan hiszi, hogy édesanyjukat a földönkívüliek évekkel ezelőtt kicserélték egy szörnyetegre, s az ő személyes küldetése az ijesztő teremtmény elpusztítása. A család és az ismeretségi kör mellett pedig még feltűnik két, hozzájuk sehogyan sem kapcsolható profi kommandós rendőr, Dick (Thúróczy Szabolcs) és Dino (Kovács Lehel) is, akik a munka mellett a magánéletben is egy párt alkotnak, de férfias hivatásukat tekintve különösen problémás lenne számukra a „coming out”.

Témaválasztásával a rendező-forgatókönyvíró máris megugrotta a hazai zsánerfilmezés egyik legnehezebb akadályát, hiszen a nagyvárosi pánikbetegség egyike azon sokakat érintő és kínzó problémáknak, melyekről immár közmegegyezés van ebben az országban. S bár tudományos körökben időnként még mindig élénk vitát szül a pánik betegségként való definiálása és kezelése, nem kétséges, hogy világszerte egyre több ember (jelenleg a népesség mintegy 2-5 százaléka) szenved a heves rosszullétekkel járó, szorongó rohamok miatt. Magyarország hosszú évtizedeken át világelső volt az öngyilkosságok gyakoriságának tekintetében, s mivel az arányok jelenleg sem túl jók, csak idő kérdése volt, hogy mikor készül itthon film a depresszió egyik előfutárának is tekinthető kórról. A nagyvárosi népbetegség középpontba állítása a formát és a tartalmat is segítheti, hisz a kiváltó okként is számon tartott felgyorsult mindennapok megadják a töredezett, epizodikus elbeszélés és a lazább struktúra lehetőségét, a kortól s nemtől független pánikbetegség pedig egészen különböző figurák bemutatását is lehetővé teszi. A forma ezúttal pazar, a film minden képkockájáról lerí a markáns vizuális koncepció és az alkotók hozzáértése. Ágh Márton díszlettervező és a Pánikkal első nagyjátékfilmjét abszolváló operatőr, Juhász Imre élénk színekben pompázó, modern, de cseppet sem hivalkodó látványt teremtett, amit Barsi Béla vágó precízen, jó ritmusérzékkel és helyenként ötletesen szerkesztett. A tartalom azonban már problémásabb, mert bár az egyes történetszálak viszonylag jól fel vannak építve, és megfelelő kidolgozás révén önállóan is megállnák a helyüket, együtt valahogy mégsem működnek tökéletesen. Till ugyanis nem képes oly mesterien összejátszani az eltérő történettöredékeket, ahogy az utóbbi években azt Alejandro González Innáritu (Korcs szerelmek, 21 gramm, Bábel) vagy Paul Haggis (Ütközések) munkáiból már megszokhattuk. Ennek fő oka pedig egyértelműen a forgatókönyv, amit a Pánik esetén az ezen a téren még tapasztalatlan rendező jegyez, szemben Innárituval, aki rendszeresen Guillermo Arriagával dolgozik, illetve Haggisszal, aki eleve forgatókönyvíróként kezdte a pályát. Nem ártott volna tehát Szászi Zsuzsanna dramaturg és dr. Unoka Zsolt orvosszakértő és pánikpszichiáter mellett egy profi forgatókönyvíró bevonása sem, mert a végeredmény a tartalom tekintetében túlzsúfolt, és olyan érzést kelt, mintha az író egyetlen jónak tűnő ötletet sem mert volna kihagyni a művéből.

Zsuzsi története a legtöbbször visszatérő és leghangsúlyosabb elem a filmben, s ez az, ami a kidolgozottság, az életszerűség és nem utolsósorban a kiemelkedően jó színészi játék miatt a leginkább működik. Till Attila keresve sem találhatott volna jobb központi figurát, mint a harmincas szingli menedzsert, aki az egyik gyorskarrierrel kecsegtető kétbetűs szakma nagyágyújaként túl fiatalon érte el céljait. Az itthon eddig inkább csak színházi szerepekben feltűnő szlovákiai magyar Gubík Ági pedig kitűnő választás a szerepre: Finom, életszerű, s olykor kirobbanó játékáért megérdemelten jutalmazták a 39. Magyar Filmszemle legjobb női alakításának díjával. Bánsági Ildikó és Egri Márta kettőse szintén sokat tett hozzá az élvezhető végeredményhez, megfelelő mértékben karikírozzák ugyanis a generációs különbségekből fakadó eltéréseket, s bár a film viszonyrendszerének értelmében ők sem teljesen egészségesek, az anyai pofonok hatékonysága mellett érvelő hozzáállásukkal nagyszerűen ellenpontozzák a szerintük mindent túlbonyolító fiatalokat. Dicsérő szavak illetik a rendőrpárost alakító Thúróczy–Kovács-duót is, akik, bár nem kevés lehetőségük lenne rá, egyáltalán nem ripacskodják el szerepeiket, s akiknek jóvoltából végre magyar filmben is láthatunk jó arányérzékkel felvázolt és közhelymentes meleg figurákat (s bár ez nem az ő feladatuk, a rossz emlékű hazai akciófilm-próbálkozásokat idéző neveken talán nem ártott volna még gondolkodni egy keveset). A többiek azonban már nem jártak ilyen jól. Ónodi Eszter és Valcz Péter épp csak annyi teret kaptak, hogy villanásaikkal felvázolhassanak néhány jellemző tünetet, jelenlétük azonban túlontúl sablonos, utóbbi valóban komoly pszichés zavara ráadásul durván ki is lóg a kontextusból. E két szál elhagyása vagy másképp hangsúlyozása és a terapeuta pontosabb kidolgozása feszesebbé tehette volna a Pánik szerkezetét. A téma sokszínűsége miatt Till Attila nyugodtan lehetett volna bátrabb mind a karakterek megalkotásakor, mind a szerkesztés terén. Mert amennyiben a film nyolcvan százaléka nem Zsuzsa családjában és ismeretségi körében játszódna, a rendezőnek nemcsak izgalmasabb mellékkarakterek bevonására lett volna lehetősége, de az önmagában amúgy igazán jól működő, az egészből mégis kilógó melegvonalat is indokoltabbá tehette volna filmjében. Különös ez az aránytévesztés, hisz nyilvánvaló, hogy a rendező-forgatókönyvíró nem egy családra kívánta koncentrálni történetét, ez esetben – mivel elvileg öt főszál van – a kettő még kevés. Mert bár így is működnek az olyan apróbb és több jelentéssel bíró visszautalások, mint a film elején a két férfi verekedésekor, majd a film végén a két nő hajtépésénél is előkerülő „Mondd, hogy Zsuzsi vagyok!” felszólítás, vagy az Elli által hangsúlyozott anyai pofon megjelenése és hatékonysága Zsuzsi és a terapeuta konfliktusánál, a szereplők film végi összeterelése még a sok kapcsolódási pont ellenére is gyors és erőltetett. S ami fájóbb, nemcsak a határozott lezárás, de a valódi értelmezés is hiányzik. Nem derül ki ugyanis egyértelműen, hogy mi volt az alkotói szándék. Bizonytalanságban hagyja a nézőt afelől, hogy mi is lenne ez a pánik(betegség): olyan betegség, amelyből az orvosok szerint nehéz teljesen meggyógyulni, ám megfelelő keretek között együtt lehet vele élni, avagy elbagatellizálható, mert fogyasztásra berendezkedett korunk múló szeszélye csupán? A főszereplő újabb, film végi pánikrohama az előbbi, míg a többiek utazás előtti hirtelen megnyugvása az utóbbi igazságát támasztja alá, kétségek közt hagyva ezzel alkotót s nézőt egyaránt.

Mindezek ellenére, a hibák figyelembevétele mellett is egyértelmű, hogy a kísérlet sikeres volt. Kiderült ugyanis, hogy lehetséges ma Magyarországon komolyabb, akár búskomorabb témából is könnyed, de mégis szórakoztató és stílusos filmet készíteni. Márpedig, ha egyszer megvan az irány, már csak követni kell a jeleket.