Kolozsi László Ennyi!
Hajdu Szabolcs: Off Hollywood

69 KByte

Amikor azt a feladatot kaptam, hogy fejtsem ki a véleményemet a Mások élete című német filmről, arra gondoltam, azt játszom, hogy a film bemutatójának ötvenedik évfordulóján járunk, és ezen az évfordulón kell írnom a számos erényt magáénak tudó, de tulajdonképpen engem különösebbképpen meg nem érintő német opusról. Így akartam bizonyítani, hogy a Mások élete tulajdonképpen hollywoodi rugókra járó melodráma, hogy nincs benne semmi különös, a megfigyelő és a megfigyelt viszonya, a régi NDK-s rendszer csak háttér, nem a film lényegi eleme. Azt akartam bizonyítani, hogy ha elfeledjük, mi volt az állampárti diktatúra idején, egészen más szemmel nézzük majd a Mások életét, nem lesz érdekes a régi Potsdammer Platz, nem lesz érdekes a csatos üveges üdítő. Azt akartam igazolni, ha már nem tudjuk majd bólogatva tudomásul venni, igen a mi életünk is hasonló papírmásé háttér előtt zajlott, a film besúgója csak egy alantas alak marad, aki legfeljebb a dramaturgia miatt izgalmas, ugyanis miatta kerülnek a szereplők, a szimpatikus szerelmespár borzalmas (melodrámai) helyzetbe. Azzal, hogy úgy csinálok, mintha a kritika 2055-ben születne, azt akartam megmutatni, hogy a Mások élete nem különbözik alapvetően az Amerikában gyártott tucatfilmektől, sőt, kicsit ügyetlenebbül is megmunkált, mint azok: sok benne az esetlenség, a törekvés a megríkatásra, sok benne az igyekezet, de a kívánt hatást (gondolkozzunk el a múltunkon, azon, hogy a besúgók miért is súgtak be) nem váltja ki. Egy szemszögváltás olykor segít abban, hogy tisztán (a történelem sallangjaitól mentesen) lássunk egy filmet, segít, ha az eredetileg szerzői műnek nevezett alkotást műfaji filmnek nézzük, ha feltesszük a jóravaló rendezőről, hogy nem is az, ha feltesszük, nem az volt a célja, hogy új megvilágításban lássuk múltunk sötét zugait, hanem az, hogy sok pénzt, rengeteget, keressen a munkájával.

Hajdu Szabolcs Off Hollywood filmjéről szóló írásomat azzal akartam kezdeni (amikor még nem láttam filmet, de végiggondoltam az előzetes és egyéb látottak, például egy interjú után, hogy mi is lesz a szöveg váza – de ennyit és ne többet szégyentelen munkamódszeremről), hogy kitérek az önreflexív filmekre, elemzek néhány művet, amely a filmgyártásról, a filmkészítőkről szól, nem csak filmkésztőknek. S amikor a magyaroknál járok, bekapcsolom Hajdu művét a nagy és nemes áramlatba, körülbelül (így sejtettem), a Déryné, hol vagy? után. De már a film első jelenete után világos lett, hogy nem boldogulok az Off Hollywooddal, ha így járok el, ez az út a film mellé (vagyis mellébeszéléshez) vezet: az Off Hollywood másért, máshogy jó, és csak mellékes eleme, hogy a főhőse egy filmrendező-nő.
Bizonyos Bódi Adél.
Mivel nem egy helyen kacsint ki a filmművészetben jártas nézőre Hajdu, talán ez sem véletlen, hogy éppen Bódi és éppen Adél (bár az Adél mellékesebb). Lehetne a számos utalás is a kályha, ahonnan elindulok a filmhez. Lehetne a Tarkovszkij kép a Bódi „kéjlak” falán, lehetne a rendezőnő filmjének címe: Nem, hanem…, hiszen ez elég szép utalás az el nem készült, de mégis elkészült Fellini filmre: a 8 és fél-re, lehetne a Nem, hanem… botrányos plakátja (ami az Off Hollywood plakátjára válaszol), de (úgy hiszem) egyik helyről indulva sem jutnék el a befejező jelenet megoldásáig.
Nem találnék magyarázatot arra, hogy ki és mi elől menekült a nevezett Adél, mert egyre egyértelműbb (minél több kritikát olvasok el a műről, annál inkább), hogy nem a szomorú valóság elől, nem a filmgyártás mai helyzete elől – és nem önmaga elől. Nem gondolom azt, amit az értő elemzők mindegyike eddig, hogy Hajdu filmje keserű vagy egyenesen kiábrándult (a nemzedék – a Simó osztály nemzedékének – kiábrándultságát sugalló) film lenne, de persze azt sem gondolom, hogy könnyed vígjáték, hogy önfeledt szórakozást nyújt.
A film elején Bódi rendezőnő kocog, ruganyosan átfut az Izabella hídon, beveszi magát a Hatodik kerület súlyosabb részébe. A film végén eszelősen, mintha ki akarna futni a világból, lohol, nagyon közel reggeli futása helyszínéhez, a Skála Metro lépcsőin, a Bajcsyn: majd összeesik. Tulajdonképpen ugyanúgy benne van ebben a futásban a futás lényege, mint a nagy futós filmek futós jeleneteiben, a Tűzszekerek versenyeiben, vagy a magányos Hosszútávfutó edzéseiben: aki fut, mintha a térből akarna kiszakadni, mintha el akarná hagyni a világot is, amiben élni kénytelen; a futó, a fanatikus futó ki akar szakadni a nyűgös környezetből. Nem a problémák, hanem az önmegvalósítás kényszere elől fut el.
Bódi Adél nem filmet készít, hanem már kész filmje bemutatójára készül, a premierre. Ezért sem mondható önreflexív filmnek az Off Hollywood, hiszen nem az alkotás folyamatát, az alkotói dilemmákat mutatja be: az hogy a film hőse filmrendező, tulajdonképpen félrevezető: biztosan vannak a filmben önéletrajzi elemek, hiszen a személyes nem zárható ki egy alkotásból, de Hajdu Szabolcs filmje nem művész film. Nem lényeges, hogy a hős azonosítható a rendezővel, hogy párhuzamok fedezhetők fel Hajdu és Bódi Adél élete közt (legsikeresebb filmjéből kihagyta élete párját, Hajdu és a film főhőse is).
A film végére nem is elsősorban teoretikusok, hanem bulvárkritikai lapok recenzensei azt az egyszerű magyarázatot adják, hogy Adélnak pánikrohama volt, a szorongást futja ki magából, a magyar filmkészítők elviselhetetlen helyzete elől fut el. De ez nem nagyon valószínű. A pánikrohamot ugyanis nem egy szituáció, egy kínos helyzet, vagy a fellépés miatti szorongás váltja ki, a pánikroham váratlanul lép fel, nem szorongatott helyzetben. Váratlanul támad, a lényege, hogy a betegnek ismétlődnek súlyos, a szívinfarktust idéző rosszullétei, fullad, légszomj gyötri, remeg, izzad és hányingere van. A pánikbeteg – tegyük hozzá, épp, mint Adél – a megőrüléstől, a haláltól, énje elvesztésétől fél. A főhősnő betegsége jobban leírható – ha pszichológia magyarázatot keresünk – a státusszorongással. Ez a betegség azoknál lép föl, akik azt gondolják, hogy nem érdemlik meg a helyet, a státust, ahová (még akkor is, ha sokat küzdve) kerültek, azoknál, akik nem bíznak abban, hogy a munkájukat jól tudják végezni, és állandóan félnek a lebukástól, attól, hogy kiderül, a téma, aminek szakértőjének hiszik őket, nem az ő témájuk, nincs sok közük hozzá. Egy rendezőnél (nem is ritkán) előfordulhat, hogy úgy érzi, minden kicsúszik a kezéből, nem tudja kontrollálni az eseményeket, elengedte a gyeplőt, lovai ezerfelé futottak. Nincs a helyén. Nem neki való „ez az egész”.
A film egy napja: förtelmes nap. Förtelmes, mint a város. Budapest. Szürke arcok, szürke tájak, dugók, tülekedés, ecetszagú lépcsős kocsmák, pultot törölgető unott kocsmárosok. Ez a lehangoló világ a Mónika show nézőinek világa. Nem áll távol a valóságtól. Itt van kétsaroknyira…
Az Off Hollywoodot lehetne városfilmként is nézni: soha filmben még nem volt ilyen csúnya Budapest. Ahol Bódi Adél kering, az nem a város legfényesebb része, nem a karácsonyi díszkivilágítást látjuk az Andrássy úton, hanem a belváros szürke foltjait, azokat a részeket, amelyek olyan keserűek, mint a lebujokban a szagok. A film szereplői csak ődöngenek, mintha nem lenne céljuk – nem tartanak valahová. Budapest ocsmány hely. Koszos őszi délelőttön kezdődik Bódi Adél kálváriája. Budapest olyan ebben a filmben, mintha elhagyta volna a nagyvárosok jósszerencséje, akár a balkáni városokat vagy a kínai városokat, mintha nem lett volna, aki kontrollálja a fejlődését, mintha maga a város is ebben a státusszorongásban szenvedne, mintha nem tudna mit kezdeni kitüntetett helyzetével.
A film minden hősére rá lehetne fogni, hogy az említett betegség áldozata. A rádióriporter nem is rádióriporter akart lenni (inkább filmrendező, de annak sem lehetett volna nagy tálentum), a színész, bár nem tehetségtelen, nem találja a helyét a szerepekben (hiszen négyszer akkora, mint egy normális Hamlet), a gyártásvezető gyenge ahhoz, hogy szembeszálljon a hőzöngő színésszel. Nyugodtan mondhatjuk, ez nem egy szívderítő világ. Nyugodtan mondhatjuk, ahogy azt is, hogy azért éppen színészek és producerek Hajdu filmjének hősei, mert ezt a világot, a színház és a film világát ismeri a legjobban. Más oka nincsen.
A többnyire improvizáltnak tűnő jelenetek mégis viccesek: az a színész és kocsmázó partnere párbeszéde, az a rádiós irritáló bénázása (felismerni véltem benne egyik legismertebb rádiósunkat, aki hasonló hülyeségeket kérdezett már rendezőtől, fülem hallatára), az a bemutató utáni buli, ahol a danolászás vetkőzős táncba, grand guginolba csap át, és az a csapnivaló színész férj és a rendezőnő vitája is (ez is csupasz Mónika show). Némelyik jelenet rossz érzést kelt, olyan mintha nyirkos időben víz csorgott volna a nyakunkba – és átjárna bennünket az őszi Budapest magára maradt Istenének hidege. A jelenetek humora nem könnyed humor, ez nem a Dumaszínpad, ez a Mónika show humora, vagyis a legtöbbször dermesztő, és a kacagás, amit kivált, ha kivált, a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető felszabadult, kedélyes nevetésnek. Ismerős tájak és ismerős arcok garmadája.
A jelenetek többsége improvizációnak tűnik: a színészek, a remeklő Török-Illyés Orsolya (ő az, aki kimaradt a Fehér tenyérből) és a szintén Hajdu színésszé vált Szabó Domokos veszekedése életszagú és életszerű. De éppen az improvizációnak köszönhetően mégsem teljesen hiteles: érezni, hogy a két színész arra törekszik, hogy nagyon pontos legyen, hogy nagyon pontosan idézze fel egy veszekedés lefolyását, hogy éreztesse, mivé fajulhatnak a viták, hogy ez a vita, az övék, hova futhat ki, hogy a kapcsolat reménytelen, de a jelenet rosszabb pillanataiban csak a törekvés, csak a szándék látszik, a vita tétje és a következményei nem. Vagyis bár nagyon sokszor sikerül ábrázolniuk, milyen is egy hétköznapi beszélgetés, mit jelent a hétköznap abszurditása, néha túlcsordul a szándék, néha kilóg a színjátszás, a jeleneteket megelőző gyakorlatok lólába: két színészt látunk, aki el akarja játszani, hogy természetes.
Sokkal kevésbé éreztem ezt a Kádár Kelement alakító Vásári József alakításában. Vásári már nem egyszer szerepelt Hajdu filmben: hatalmas alakja a magyar filmnek. Nehéz neki vagy rá jó szerepet írni, mert a hatalmas alakot most test méreteire is értettem. Jelenete a kocsmában a belőle a színészt kiprovokáló vendéggel az Off Hollywood legirritálóbb (magyarul legidegesítőbb), de mégis legjobb jelenete. Annyira abszurd és szélsőséges, hogy tulajdonképpen kilóg a filmből, nem fér el a film többi jelenete közt, a mellette álló jelenetek egy kicsit kilökik, kiszorítják, de mégis helye van a műben.
Ez (ez a jelenet) és a film szerkezete idézte meg a legjobban Buňuel zseniális alkotását, A szabadság fantomját.
A szerkezet, a mű szerkezete nem csak meghatározza a filmet, hanem ez adja – szerintem – az Off Hollywood lényegét, ebben rejlik nem csak nagysága, nem csak szépsége, hanem a brutalitása, a sugallni leginkább szándékozott mondandója is.
Az első képeken, a film nyitójelenetében egy férfit látunk, összeesik az utcán, mellette a reggeltől kába gyalogosok haladnak el, rá sem hederítenek az összecsuklóra, alig van valaki, akinek részvét villan meg a tekintetében, a közönyös, borzalmas utca lassan eltűnik a képből, és a kamera Bódi Adélra fókuszál. Őt követjük a továbbiakban, egy jeleneten át (a rádió stúdióba). A szabadság fantomjában, ha valakitől megkérdezik, mennyi az idő, nem azzal folytatódik tovább a történet, aki éppen a szerelméhez siet, hanem azzal, aki az órájára pillantott: Buňuel kitép bennünket a sztoriból, hogy megmutassa, minden filmes történet milyen esetleges, illetve, hogy ilyen módon hívja fel a figyelmünket arra, ezek az esetleges történetek, bármily esetlegesek is, mennyire rólunk szólnak. A történeteket mi kreáljuk. Mi éljük tovább.
A film dramaturgiája erre a stafétára épül, sosem az van a középpontban, akiről azt hisszük, a középpontban van, játék ez nem csak Buňuellel, hanem a film szemantikájával is. A nagydarab színész megjelenése rám körülbelül úgy hatott (előtte egy kutyát sétáltató személyt és egy meglehetősen kutyaszaros utcát vehettünk szemügyre), ahogy a híres strucc Buňuel filmjében. Kelemen feltűnése, képbe kerülése, meghökkentő. A kutyás történetére számítunk, és egyszer csak ő lesz a központi alak.
Kelemen továbbáll a kocsmából, és miután kiitta magából a szorongást, a bemutatóra megy.
Itt kiderül, hogy gyártás nem szólt neki, hogy nincs benne a filmben. Hogy a jeleneteit kivágták.
Ezekkel a kézről kézre adott epizódokkal – már a film elején egyértelmű – Hajdu be akarja vonni a játékba a nézőt: nekünk (nézőknek) akarja átadni a stafétabotot.
Maga Hajdu Szabolcs is megfogalmazta ezt egy interjúban: a film három részre osztható: vele, velünk, veled (történik, ami történik).
Az Off Hollywood felépítése hasonló a népszerű Vészhelyzet című sorozatéhoz. Az E.R. éppen annak köszönheti dinamikáját és lendületét, hogy az egyik szereplőről a másikra kerül – vágás nélkül – a fókusz: kitolnak egy beteget, és megjelenik a képben egy orvos, a beteget már el is felejtjük, hogy az orvos történetére figyeljünk, majd az orvos váratlanul már egy másik beteghez fordul, és vele fut tovább a műtő felé. A Vészhelyzet a steadycam apoteózisa.)
Ahogy az első kockákon feltűnő férfiról Bódi Adélra fordul át a kamera, úgy élesít rá a film végén Hajdu a film nézőjére. A történet első része Bódi Adél rendezőnővel esik meg, a második része Kelemennel és a stábbal, a harmadik része Bódi Adéllal – és velünk.
A film nehezen (meglehetős kompromisszumok árán és csak nagy fantáziával) értelmezhető zárójelenetében Bódi Adél vadul fut.
Mintha a világból akarna kifutni. A kamera együtt zötykölődik vele a szédült utcákon.
A főhősnő üldözőbe vesz minket.
Nem a státuszfélelmei elől fut el. Nem a mai magyar valóság elől. Bennünket üldöz, kérlelhetetlen szeretetvággyal.

A zaklatottságot kiválóan reprodukáló operatőr, Nagy András mellett dicséret illeti a film hangmérnökét (sound designerét), Balázs Gábort is: rég hallottam ilyen jó filmhangot: nem csak hitelesíti a hangulatot, hanem megadja megoldást is: Bódi Adél a nyakunkba liheg. Ott van a nyomunkban, nem tudunk előlünk elfutni, ott van mögöttünk, érezzük, hogyan izzad, hogyan fullad ki. Érezzük, mennyire fél. Attól, hogy minden így marad. Minden ilyen marad. Hogy egyedül marad.
Nézőből szereplők leszünk: mi vesszük át a stafétát. Éppen akkor, amikor már nem lehetne tovább elviselni Adél szenvedését. Átvesszük tőle.
Bódi Adél filmrendezőnő tőlünk kéri kifulladva, hogy változtassunk, hogy legyen másképp. Mert nem maradhat minden így, ilyennek, ilyen színűnek. Nem maradhat ilyen a város, nem maradhat ilyen állapotban a magyar művészet, nem maradhat senki ennyire szeretet nélkül, ennyire egyedül.
Az utolsó csapó nem kijelentéssel ér véget, hanem kérdéssel: ennyi?
Az utolsó csapó után elhangzó ennyi után nem ér véget a Hollywood Külsői Látomás. Hajdu Szabolcs a mű végére erős vonallakkal kanyarít kérdőjelet. Azért mondható jelentősnek (vagy bizarrnak) ez a film, mert a kérdésre, a nekünk szegezett, pontosabban tovább adott kérdésre, nem esztétikai, hanem etikai válasz adható csak.
(2007-12-14)

 


74 KByte

62 KByte

68 KByte

69 KByte

61 KByte

61 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső