Az első filmes libanoni rendezőnő meglehetős figyelmet keltett debütálásával a filmcsinálók és filmszeretők körében. Cannes-ban az egyik legnagyobb meglepetésként könyvelték el, 2007-ben elnyerte a San Sebastian Filmfesztivál közönségdíját. A Karamellt már több mint ötven országban mutatták be sikerrel, és jelentős közönségsikert aratott hazájában is.
Egy háború dúlta övezetben romantikus vígjátékot készíteni a nők érzelmi életéről persze nevezhető morbidnak, ám éppígy életbe kapaszkodónak is. Főleg ahogy azt Nadine Labaki teszi. Minden képkockájáról sugárzik Bejrút iránti imádata és felelőssége. Nem véletlen, hogy filmjét szülővárosának ajánlotta.

A cím értelmezését illetően azonban nem hagy töprengésnyi időt sem. Az első képkockákon (amelyek akár mottóként is szolgálhatnak) már meg is kapjuk a választ. Érzékien és ellenállhatatlanul fortyog és kavarog a közeliken az édes massza, az aranyló sárga és barna megannyi árnyalatába szinte belevész a kamera is. Nem csoda, ha a közelben lévők nem is tudnak ellenállni, s rögtön belenyalnak a finomságba. Minden a kulináris élvezetre készít tehát elő – Labaki azonban felülírja várakozásunkat. Nem gyomorba, hanem lábra és bajuszkára kerül az édesség. Ami finomságnak látszik, itt fájdalmat okoz, gyantázóanyagként használják ugyanis a bejrúti nők.
Résen kell hát lennünk a játékos kedvű rendezőnő Karamelljével kapcsolatban, mint a szerelemmel is, amely egyszerre édes és fájdalmat okozó.

Amúgy is csupa ellentét a film – melankolikussága, édes-bússága ellenére igencsak életigenlő és változásokat sürgető. A műfaja pedig hiába romantikus vígjáték, mégis többet kap, aki beül rá, és több rokonságot mutat Almodóvarral, mint Vaughannal (Míg a jackpot el nem választ).
Látszólag egyszerű kis film ez, ám minden egyszerűsége, könnyedsége ellenére kellőképp rafinált. Romantikus vígjáték, ámde mindamellett implicit társadalmi kör-, sőt, kórkép is, merthogy mindegyik szereplő más-más korosztályt képvisel, és más-más társadalmi tabu miatt szenved.
A nők világán kívül így egy olyan társadalomkép is kibontakozik e sajátos szalonban, amelyben a nők és a férfiak egyaránt a tradíciók és az európai behatások között vergődve próbálják megtalálni boldogulásukat, identitásukat. A normáknak és a társadalmi elvárásoknak éppúgy foglyai, mint saját irreális vágyaiknak. A modernitás jegyében és nevében belemenekülnek valamibe, ami éppúgy rabbá teszi őket, mint azok a normák, amelyek ellen lázadnak.

Az alapszituáció és a helyszínválasztás nem túl eredeti: nők egy szépségszalonban, megannyi női problémával (ekképp a film a Vénusz szépségszalonnal, a többszörösen díjnyertes francia opusszal erős rokonságot mutat). Ugyanakkor a Karamell is bizonyítja, hogy egy zárt, intim világba bebocsátást nyerni még mindig megunhatatlanul izgalmas, varázsa örök. A helyszínválasztás is jelzi már, hogy a test, a szépség és az örök fiatalság kultuszára és az e kultuszban élő nőre/nőkre fókuszálódik majd a tekintet. A látszatok és a külsőségek előállításának boszorkánykonyhájában járunk. Így a mindenáron tetszeni és megfelelni vágyás küzdelmének bemutatása és rögzítése különösen fontos szerepet játszik Labaki filmjében. A nők elkeseredett, s némiképp fájdalmas küzdelme tárul elénk a boldogság előszobájának tekintett szépségért. Igaz, e küzdelem itt időről időre meglehetősen ironikus színezetet kap Labaki tekintete által.

S bár Labaki unos-untig látott klisékből építkezik, ahogy viszont összerakja ezeket a darabokat, azzal mégis képes magával ragadni és megmozgatni az emberben valamit. Merthogy az ördög most is a részletekben rejlik. Rendkívül tudatosan, finoman komponálja össze az epizódokat. Első filmes létére pedig meglepően letisztult, nem bombázza a nézőket különféle hatásokkal, sem extrém történetbonyolítással – lassan, ráérősen hömpölyögteti a történetét, időt szánva a szereplők világának bemutatására. Megejtő, amilyen szeretettel és empátiával figyeli őket. Talán épp ez a szeretetteljes odafordulás a legmegkapóbb a filmjében.
A hiteles figurateremtés, a remek színészválasztás és -vezetés, a kellő pillanatban elkapott apró gesztusok, pillantások pedig tovább hitelesítik a történetet. A legerősebbek épp azok a jelenetek, amelyekben nincsenek is szavak, csak tekintetek. A rendezőnő gyilkosan jól ismeri a saját nemét.

Labaki női sorsok kaleidoszkópját adja egy keresztény, muzulmán gyökerű, nyugati behatásokkal teli társadalomban. Öt különböző korú nőt látunk, akik arab kultúra ide, arab kultúra oda, olyanok, mint mi: sok mindenre képesek a boldogságukért. Ilyen a harmincas fodrászlány (Nadine Labaki alakításában), aki még mindig a szüleinél lakik, és egy családos férfi karjaiban véli megtalálni a boldogságot; a huszonéves manikűrös (Yasmine Elmasri), aki kénytelen hazudni és megtagadni magát (legalábbis külsőségekben), hogy megfeleljen vőlegényének és konzervatív családjának; a hajmosó (Joanna Moukarzel), aki nők iránti vonzalmát kénytelen rejtegetni egy prűd társadalomban; a hűséges kuncsaft, az ötvenes elhagyott családanya (Gisele Aouad), aki az örök fiatalságot kergeti eszelősen; a szomszéd szabóságban dolgozó hetven körüli Rose néni (Sihame Haddad), aki ápolásra szoruló nővére miatt nem ment férjhez. Vagyis egy szingli, egy menyasszony, egy leszbi, egy elvált és egy vénlány.

Egyik kora, másik nemi identitása, harmadik szeretői státusa, negyedik elvesztett szüzessége, ötödik feláldozott élete miatt frusztrált. És jogos valamennyi frusztráltság, hiszen az idősödő nőt egy fiatalabbért hagyta el a férje, a szingli csak légyottokra kell eldugott parkolókban, ráadásul egy olyan országban, ahol a szeretőstátus megvetett és törvénytelen, a szüzesség a házasságig alapkövetelmény, a homoszexualitás tabu, ahogy az időskori szerelem is. Így-úgy boldogtalanok hát, pedig gyönyörűek valamennyien. Szépségükkel mégsem mennek sokra.
Hiába is szeretnének másképp élni, mint amit a környezetük elvár tőlük, nincs hozzá elég bátorságuk. Ráadásul az igen erős (és mellesleg elvárt) kötődés a családhoz és a valláshoz is minduntalan bűntudatot szül, és kisebb-nagyobb boldogtalanságokat eredményez.
Ahogy Labaki maga is mesélte egyik interjújában, a libanoni kislányok azzal az arab szóval nőnek fel, hogy „aayib”, amit egy kissé fenyegető ujjmozdulat is kísér, és azt jelenti: ez szégyenletes. Így nem meglepő, hogy a bűntudat meghatározója lesz az életüknek.
A közösség megtartó ereje azonban mindent elviselhetőbbé, túlélhetővé tesz. Bármi is történik velük, ott vannak egymásnak. A környéken mindenki ismer mindenkit, és valódi kapcsolat van az emberek között – mindez a meghittség és otthonosság érzetét adja.
E hölgykoszorút az egykori szerelembe belebolondult nővér, a szerető felesége és a fodrászatba eljáró titokzatos tökéletes nő egészíti ki, akik szintén nem boldogok. A feleség ugyanis hiába birtokolja a férjét, a kitörni, változtatni vágyás benne is ott szunnyad – ám mindez nála is csupán külsőségekben eszkalálódik. Az élet fintora, hogy haját épp olyanra festetné, körmét olyanra lakkoztatná, mint a fodrászlány, akiről még csak nem is sejti, hogy a férje szeretője. Nem mellékes, hogy a férj azonban az állandóságot szereti (!).

Labaki nőkről szól nők által, akik a férfiak miatt szenvednek és boldogtalanok. Filmje mégsem férfigyűlölő. Sőt! A filmben feltűnő férfi szereplők is érzékenyek, hovatovább szelídnek és elegánsnak vannak ábrázolva. Igaz, némiképp lúzereknek is. Nem ennek a típusnak áll a világ (maximum a női szívekben). Az a bizonyos férj pedig mindvégig arctalan marad – egy pillanatra sem látható.

Több kuriozitása is van a filmnek. A szereplők például – bár alakításukat látva szinte hihetetlen – egytől egyig amatőrök (háztartásbeliek, titkárnők, egyetemisták). Ráadásul nem volt előre megírt szöveg sem. Labaki pedig nemcsak rendezője, de forgatókönyvírója és főszereplője is történetének.

Nem harsány film Labaki alkotása – finom, visszafogott és érzékeny. (Holott szereplőinek sminkje, ruházata és temperamentuma éppen hogy nem az.) Képi világa is igen lírai, és dominálnak benne a meleg aranyló színek. Erős, ugyanakkor mégsem túl direkt a film szimbolizmusa. Az egyik nő például nem szereti bekötni a biztonsági övét – úgy érzi, megfullad tőle, ám a hatóságok ezért a vétségért olykor megbírságolják. A képmutatást pedig tökéletesen kifejezi az a jelenet, mikor a belevaló manikűröslány férjjelöltje konzervatív családjánál ül decenssé szelídített külsővel, fegyelmezetten, miközben az asztal alatt vőlegénye fogdossa.

Labaki filmje végén a két nővér kéz a kézben egymást támogatva távolodik az úton. Máshol ez a kép happy end lenne, itt azt jelzi, egyikük lemondott a másikért saját boldogságáról a rosszul értelmezett kötelességtudatból és a társadalom szuggerálta bűntudatból. A záró képkocka viszont megint optimista és reményteli: a titokzatos tökéletes nőt mutatja, amint jön az utcán, majd megáll egy kirakat előtt, és új frizurájában, rövidre vágott hajában gyönyörködik. Végre rászánta magát az újításra, a változtatásra, s kilépett a megszokottból, megszabadult a tradíciótól.

És a nőnek láthatóan igen kedvére való ez a változás.