„- Az IRÁ-sok utaznak mindenfele, az tény.
- Az tény. Még Belgiumba is néha.”
(Martin McDonagh: Az inishmore-i hadnagy)

Képtelen vagyok rájönni, honnan ez a viszolygással vegyes érdeklődés a britekben a belgák iránt. Valamiféle birodalmi konkurencia? A spanyol birodalom utolsó védőbástyájához kapcsolódó dinasztikus versengés? Vagy hogy lehűtik a sokféle sört az angol hétvégi turisták legnagyobb meglepetésére és örömére? Vagy talán csak annyi, hogy belgák, ugye, tulajdonképpen nincsenek is? Mindegy. Poirot lábnyomán haladva most Martin McDonagh is ide utaztatja hőseit.

Martin McDonagh, „korunk Shakespeare-je”, a zseni, aki tizenhat éves korában otthagyta az iskolát és pár nap alatt megírt néhány drámát; akinek egyszerre négy darabját játszották a londoni színházak, ezek közül Az inishmore-i hadnagyot és A kriplit Magyarországon is bemutatták. Az a Martin McDonagh, aki túl kemény feladatnak tartotta a filmezést, ezért ettől is, mint ahogy a próza- vagy a versírástól is távol tartotta magát. Aztán mégsem. Tavalyi rövidfilmes Oscar-díja (Six Shooter, 2004) után ismét írója/rendezője egy – most már egészestés – játékfilmnek: az In Bruges-nek. Arra már időt sem érdemes vesztegetni, hogy azon keseregjünk, vajon miért már megint ez a rettenetes magyar címválasztás, lassan inkább büszkék lehetnénk erre: egy újabb hungarikummal gazdagodtunk. Persze lehet, hogy valamiféle cseles népnevelő szándék bújik meg ebben: a tömegcsúcsgagyira kihegyezett közönség véletlenül talán megnéz valami jót is. Aki pedig amúgy is szereti azt a bizonyos jót, az így is megtalálja…

A biztató főcím után azért félelemmel vegyes szorongással néztem a film első képkockáit, nehogy valamiféle játékfilmnek álcázott Ibusz-propaganda legyen a Lánchidas-Váras magyar filmekhez hasonlóan, és ez a félelem sajnos nem múlt el az expozíció végéig. De aztán megnyugtatóan alakul a film. Lassan épülő elbeszélés, finoman adagolt ismeretek húzzák észrevétlenül magukkal a nézőt: kezdetben adott a Guy Ritchie és Tarantino gengszterhőseire emlékeztető főszereplők alaphelyzete: a várakozás (két hétig Bruges) jó kiindulópont. Erre épül rá egy érzelmi szál, (subplot), a faragatlan Ray megváltó szerelmi története a bájos turistafosztogató drogdílerlánnyal, és egy – már a szereplő alakjában is – groteszk történetszál: a rasszista törpe színész figurája. Így jutunk el a történet fő kérdéséig: Meg kell-e halnia az első, egy plébános ellen elkövetett bérgyilkossága során véletlenül egy gyereket is meggyilkoló Raynek?

A kérdés tulajdonképpen így szól: Miért nem kell? Adott tehát egy kegyetlen megbízó (Harry), valamint egy faragatlan bunkó (Ray) és egy értő szemlélődő (Ken) kettőse. Szemben Harold Pinter Ételliftjével - amely nagyon hasonló szituációra épül: két gengszter összezárva, és az egyiket a másik meggyilkolására fogadják fel – a tetőpont nem az egymás ellen fordított sorstársak konfliktusában van, hanem annál sokkal mélyebben, érzelmi-lelki szinten. Képes-e pártfogoltja ellen fordulni a mindenét elvesztett öreg bérgyilkos, és képes-e életben maradni a lelkiismeret-furdalásától gyötört, de az élet szépségeire nyitott lúzer? A kezdeti harsány hangvétel lassan őrlődő, hol elégikus, hol patetikus szintre vált, hogy aztán tobzódó leszámolásban végződjön. Ehhez két társművészeti alkotást választott McDonagh: Schubert Téli utazását és Bosch Poklát.

Bosch eleinte csak egynek tűnik a gótikus rothadásában baljóslatúan gyönyörű északi Velence nevezetességei közül. Szép lassan emelkedik ki aztán a többi közül. Először is: ez az egyetlen turistalátványosság, ami Ray érdeklődését is felkelti, persze nem véletlenül, a kép előtt folytatott dialógus a keresztény túlvilágképzetekről nyilván nem művelődéstörténeti továbbképzés, hanem Ray átélt szenvedése a bűne miatt, annak bocsánatos vagy halálos megítélése közötti vívódás. Így aztán a Bruges-ről mutatott – szinte mindig esti, és a torz gótikus faragványokat expresszionista módon extrém – például alsó – kameraállásból felvett képek lassan hasonlatossá válnak Bosch rémképeihez. Ezért Rayjel együtt a nézőnek is világossá lesz, hogy az expresszionizmus nem csupán eszközeiben, hanem tartalmában is értelmet nyer a filmben: belső szorongásai vetülnek ki, tárgyiasulnak a környezetben, szó szerint a poklot/vagy a purgatóriumot járja meg. Igazán hálásak pedig akkor lettünk volna McDonaghnek, ha mindezt nem mondatja ki főhősével az utolsó képsorokban. Épp ezért a tetőpontja ennek az összhangzatnak a Bosch-látomás filmforgatására tehető, ahová a meglőtt, talán halálos sebesülést szerzett Ray tántorog saját belső rettegései labirintusában – és ahol az utolsó ítélet mégsem az ő, hanem a rettegett-rideg megbízó, Harry önkezével kioltott élete lesz („Mert az ember tartsa magát az elveihez”).

Bosch rémlátomásaihoz jól illeszkedik a törpe alakja, egyszerre idézi fel Velasquez szomorú alakjait, Cocteau intrikus figuráját, Bergman cirkuszi törpéit, annyiban módosítva a hagyományokat, hogy a „mások, de mégis ugyanolyanok, mint mi” érzést egyrészt a rasszizmussal, másrészt a kábítószerfüggéssel egyéníti vagy csak modernizálja a szerző.

A másik műalkotás Schubert Téli utazása. Fájdalmasan szomorú, könnyekre fakasztó zongorafutamok kísérik a karácsonyra készülő város képeit a benne kódorgó főszereplőkkel, talán nagyon is kiszámított módon – de mindenképp az egyik hangnemhez, az elégikumhoz igazodva. Ha pedig a jártas nézőnek a szöveg is ismerős, akkor ilyesmiket mormolhat a két/három halálraítélt bérgyilkos szívfacsaró történetét nézve: „Megszoktam a tévelygést, hisz minden út célhoz vezet… Minden folyó a tengerbe ér, minden fájdalom a sírba”, vagy „Most oda a két legjobb, bárcsak a harmadik is utánuk menne, a sötétben jobb lenne nekem.”

Ami mindenki, még a legfinnyásabb néző elvárásainak is megfelel ebben a filmben, az a színészi játék. Ha túltettük magunkat azon, hogy a Harry Potter végefőcíme esetleg átcsúszott volna, és nem Voldemort-Harry (Ralph Fiennes) és Mordon-Ken (Brendan Gleeson) párharcának vagyunk tanúi, akkor igazán minőségi élményben lehet részünk. Nemcsak azért, mert a Kent alakító Gleeson (a Six Shooter főszereplője is) egyetlen arcrándulásával vagy szemvillanásával is többet tud kifejezni, mint amit színésziskolákban évek során elsajátítani lehet, hanem azért is, mert a Rayt alakító Colin Farrell minden rejtett képessége kiteljesedhet a remek színészvezetésnek és színészpartnereknek köszönhetően. A felszínes bunkótól a mélyen gyötrődő egzisztencialista hősön át a szerelem reménységében bízó fura-bájos esetlen figuráig minden oldala hiteles, és ami a lényeges, egységes egészet alkot: az idétlen ing, a kényszeres körömrágás, a felvonva összeráncolt szemöldök, a bizonytalan szemmozgás apró részletekkel teljesítik ki a figurát.

Persze, ha McDonagh, akkor nem hiányozhat a vérfürdő – meg hát korunk Shakespeare-je is, ugye. Fekete komédia a film műfaji besorolása, és a komédia felől a feketeségbe halad, de nem kiszámíthatóan, hanem amolyan kettőt előre, egyet hátra módon. Bár bérgyilkosokról szól a történet, egy csepp vér sem esik a film nagyobbik részében, csak várunk, Rayjel és Kennel együtt. Annál inkább a fináléban: folyik a vér, repülnek a végtagok, szakadnak a fejek a dum-dum golyótól (dramaturgiai értelmet adva a törpe szerepeltetésének). Képregényszerű ködös-reménytelen leszámolás ebben a tündérmesében, ebben a gyerekkori álomban, ebben a sohasem vágyott ajándékban. Hatásos és elfogadható befejezés.

Ha túltesszük magunkat az általam egyébként eddig pont a stílusérzéke miatt tisztelt Varró Dániel túlzásba vitt „fuck”-fordításain (egyébként 126-szor hallható a 107 perces filmben, azaz 1.18/min), hál’istennek felirattal megy a film; akkor igazán jó moziélménnyel távozhatunk: McDonagh pont annyi engedményt tesz a műfajfilm felé, amennyi szükséges ahhoz, hogy a jó, de mégsem felszínes szórakozás kellemes érzésével hagyjuk el a mozitermet.