Varga Balázs Egy meg egy
Lakatos Róbert: Bahrtalo (Jó szerencsét!)

118 KByte

Egy jó történet vagy egy jó arc rendszerint rabul ejt. A sztorit továbbgondoljuk, a megszeretett hőssel szívesen találkozunk újra. A kalandok újabb kalandokat szülnek, a szerencsés találkozások folytatásért kiáltanak. Lakatos Róbert pár évvel ezelőtt készített egy rövid dokumentumfilmet Bahrtalo címen két nagydumás erdélyi vagabond, Lóri és Lali bécsi kirándulásáról. A film az Európai Unió 2004-es bővítésére időzített, öt kelet-európai ország egy-egy fiatal rendezőjének alkotását összefűző dokumentum-szkeccsfilm, az Über die Grenze (Át a határon) magyar epizódja volt. Az osztrák produkcióban készült szkeccsfilm az uniós bővítés előtti keleti (lengyel, cseh, szlovák, szlovén és magyar) „határhelyzeteket”, a határ mellett élők mindennapjait, illetve határokon átívelő kalandokat és keleti-nyugati kulturális találkozásokat mutatta be. A producerek jó érzékkel választották ki Lakatos Róbertet a csapatba. A Kolozsvárott élő, Lengyelországban operatőri diplomát szerzett és első sikereit a magyar Duna Műhely és az Inforg Stúdió támogatásával készített rövid- és dokumentumfilmjeivel (Nyáron piros, télen kék, 1999, Csendország, 2001) arató Lakatos eddigi pályájával és filmjeivel egyaránt kiváló példája a határokon átívelő, kultúraközi találkozásoknak. A 2004-es Bahrtalo hősei a rendező saját, szűkebb környezetéből érkeztek, mondhatni a kocsmacimborái voltak. A nagykalapos, bajszos Gábor cigány Lali és a vagány erdélyi magyar Lóri tehát a film előtt is képben voltak, és azt követően sem tűntek ki belőle. Újabb kalandjaik újabb filmet szültek, pontosabban az első, rövid dokumentumfilmből az elmúlt években szervesen kinőtt egy második film, a szintén Bahrtalo címet viselő, egészestés, szituációs dokumentum-játékfilm. A módszer valamit változott (az első doku után ezúttal fikcióval keveredett a stratégia: saját magukat alakító hősök, valós helyzetek, némi dramaturgiai és rendezői rásegítéssel), a főszereplők, és legfőképp a spiritusz azonban változatlan maradt.

Az idei Filmszemlén bemutatott és az óta Karlovy Varyban is díjat nyert Bahrtalo a szabadság és a barátság filmje. Nyolcvan percben egymáshoz lazán kapcsolódó epizódok sora a két cimbora életéből. Haverfilm, buddy movie, a kilencvenes évek Szőke András–Badár Sándor filmjeinek szabad szellemében (Vattatyúk, 1990, Európa Kemping, 1991, Nyugatról Keletre, avagy a média diszkrét bája, 1993). Távol a fősodortól, közel a hétköznapi, emberi pillanatokhoz. Két betyár és a becsület. Üres zseb, nagy szív, teli száj. A Bahrtalo hősei a megélhetést, a jó üzletet keresik. Ha nem találnak munkát a saját falujukban, akkor felkerekednek, és a szerencse nyomába szegődnek, vezesse őket a szimatuk a bécsi second hand boltba vagy az egyiptomi bazárba. Lali és Lóri, avagy az Örök Haver és az Örök Vagány kiváló páratlan páros. A lobbanékony, jó kedélyű Lali mindig forgat valamilyen tervet a fejében. Folyton mozgásban van, mégis rendre hazatér, ám sosem jön üres kézzel. Ha van pénze, hamar elkölti. Barátságos és nyíltszívű, akinek mindenki haver, ezért mindenkire ráköszön (a film címe is ebből, a Gábor cigányok Jó szerencsét! - köszönéséből származik). A furmányos Lóri hosszabb távra tervez. Nagy kombinátor, aki az emberekkel is szívesen játszmázik. Elszegődik Egyiptomba idegenvezetőnek, bevágódik a helybelieknél és a turistáknál. Kihívja Lórit, aki az autóját teszi pénzzé, hogy pedigrés kutyakölyköt vegyen, mert az odakint állítólag busás felárral adható el. A nagy remények persze nem válnak valóra. A végén (nyolcvan perc, illetve több év elteltével) mégis ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk. Kalandok kipipálva, a nagy üzlet elillant. De a barátság megmaradt.

A filmet persze nem a sztori hajtja (a szaggatott epizódok, az elbeszélés hiátusai a szándékoltan non-professional stílus – és a hősök jó értelemben vett non-professional életének – jegyei). Nem az érdekes, hogy mi történik Lalival és Lórival (pedig elég mozgalmas napjaik vannak), hanem az, hogy miként élik meg a kalandjaikat, és mi történik közöttük. A Bahrtalo karakterfilm, nem karriertörténet. Az epizódok savát-borsát a két főhős apró civakodásai és rivalizálásai, az akár a másik rovására is elsütött tréfák és trükkök adják. Ahogy Bécsben Lali van nyeregben, angol-török-német-magyar-román keveréknyelven rohanja le a járókelőket, hogy megtalálja a titokzatos használtcikk-kereskedést. Lóri ironikus mosolya, ahogy olykor átveszi a kezdeményezést (vagy a telefonkagylót) barátjától, és megpróbálja elsimítani a duhaj Lali által kavart hullámokat. Az egyiptomi szín, ahol mintha fordulna a kocka, és Lóri vezeti, okítja Lalit. A film legjobb jelenetei azok, amelyekben a mentalitások különbsége és dinamikája tud játékosan megmutatkozni. A folyamatos ügyeskedés, a seftelés, a cserebere-kereskedelem nemcsak kényszer, a hétköznapi boldogulás eszköze, hanem a kommunikáció, az emberek és kultúrák közötti közlekedés természetes módja is. Lali és Lóri remek kommunikátorok, akarom mondani kereskedők, hiszen mindig megtalálják azt, hogy egy adott kultúrából, egy adott helyről, kontextusból származó tárgy, eszköz, érték (legyen az egy kerti törpe, plüss gyerekjáték vagy pedigrés kiskutya) hogyan értékesíthető egy másik helyen, másik kultúrában, más kontextusban. Vagyont ugyan nem szereznek ebből a tudásukból (talán, mert épp hazai kontextusban érvényes értékre képtelenek visszaváltani a messze földön beszerzett csecsebecséket – mint Lóri az egyiptomi bazárban vásárolt órákat és az ál-ezüstnyelű sétapálcát), de a kedélyüket és a lelkesedésüket nem veszítik el.

Lali és Lóri nem elveszett emberek. Mindketten otthon van ebben a világban, Keleten, Nyugaton és a szülőföldjükön egyaránt, legfeljebb (és ezt a különbséget, dinamikát mutatja meg szépen a film) más-más attitűddel élik az életet. A szép, új világot, amelyben kinyíltak a határok, és a zárt közösségek helyett a folyamatos alkalmazkodás, a kultúrák közötti keveredés és kommunikáció teremt új helyzeteket. Nem foglyai saját kultúrájuknak, ám nem is szakadtak el attól. Főként Lali, aki magától értetődő természetességgel reflektál saját magára és a Gábor cigányokkal kapcsolatos sztereotípiákra, míg a világvándor és alkalmazkodóművész Lóri folyamatosan adja fel neki a labdákat.

A Bahrtalo ugyan elsősorban az emberi játszmák és a barátság filmje, nyilvánvaló azonban (épp a fent említett kultúraközi találkozások és a sztereotípia-játékok okán), hogy van egy olyan rétege, amelyben az ezredelő új Európájáról szóló ironikus látleletként vagy metaforaként is érthetjük. A különböző kultúrák és kontextusok felől való olvashatóság a siker egyik titka (már eddig is több európai csatorna vette meg és vetítette jó műsoridőben a rövidített, tévés verziót). Önmagában azonban nem elég.

Lakatos filmjének egyik legnagyobb erénye a természetesség. Dokut és fikciót keverő módszerét ugyanis magától értetődőnek fogadtatja el nézőjével. Ettől lesz igazán erős az itt-és-most hangulata, amelyben nem az számít, hogy amit látunk, az valós vagy fikció, hanem az, hogy testközelből ismerhetünk meg két érdekes és szerethető figurát. Korábbi dokumentumfilmjeinek (a már emlegetett, egy gyimesi hegyekben élő, süketnéma fiú világát bemutató Csendország vagy a Kolozsvár szélen, egy lakótelepen teheneket tartó férfi hétköznapjaiba kalauzoló Moszny) ereje is abban rejlett, hogy közel tudott jutni hőseihez, és azok életének leghétköznapibb (vagy, mint a tehenész Moszny József esetében, groteszkbe hajló) pillanatait keresetlenül tudta bemutatni. Ez a magát természetesnek, áttetszőnek elfogadtató forma (és az ezt megteremteni képes alkotói – rendezői, operatőri – attitűd és figyelem) a hitelesség garanciája. A Bahrtalo hiteles és szeretnivaló film. Csak épp hosszú. Hőseit hamar megkedveljük, de az egyiptomi szín közepére a kettőjük között zajló játszmákat és dinamikákat kiismerjük. A személyiségek ereje és érdekessége megmarad, ám ha nincsen feszes történet, ha nem változik a helyszín, nincs újabb fordulat, akkor a kelekótya kalandok és magánszámok óhatatlanul veszítenek az intenzitásukból. Az eredeti film továbbfűzése, kevert módszerű folytatása jó ötlet volt, hiszen a bécsi és az egyiptomi részek stílusa, hangulata nem válik el egymástól. Az egészestés terjedelem azonban lötyögőssé teszi. Persze két ilyen alakkal szívesen lötyög a néző nyolcvan percet a moziban – legfeljebb utána van olyan benyomása (mint egy kiadós kocsmai kaland után), hogy a kevesebb talán mégis több lehetett volna.

 


61 KByte

31 KByte

25 KByte

23 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső