2007 november 8-10 között filmes konferenciának adott otthont a szegedi Grand Café. A Szegedi Tudományegyetemmel összefogva tavaly Erdély Miklós életművének áttekintését tűzték ki célul, idén pedig Bódy Gábor és Jeles András műveinek összehasonlító elemzésére invitálták a kutatókat.

A programsorozatot Gelencsér Gábor plenáris előadása nyitotta. Esszenciák összecsendülése címmel összefüggéseket mutatott ki a két jeles alkotónak a filmművészeti hagyományokhoz való viszonyulásában. Gelencsér nyomdakész előadásban, s élvezetes stílusban emelte ki Bódy és Jeles poétikájának esszenciáját. Az előadások után a kérdésekből szakmai eszmecsere és termékeny vita alakult ki, és ez jellemző maradt a konferencia végéig.

Nyomban az elején többen is megfogalmazták azt a kérdést, hogy a nyilvánvaló filmtörténeti és filmelméleti kanonizáltság ellenére miért nem talált követőre a két rendező úttörő munkássága. Jeles magányos farkas volt már a pályája kezdetén is, de a kérdés valóban jogos Bódy esetén, aki viszonylag rövid, de jelentős karriert futott be, és tevékenysége, hatása átívelt a határokon. Neki nem csak a filmjei voltak kultikusak, hanem ő mint személyiség is rajongók tömegét tudta maga mellett s mögött. 1991-ben még tömve voltak a vetítőtermek a retrospektív vetítéseken, főleg diákokkal, és ezek a fiatalok kiáltványt, petíciót fogalmaztak meg Bódy életművének méltó gondozása, népszerűsítése érdekében. Ez a fogalmazvány egészen az országgyűlésig eljutott, azonban egyik pontja sem valósult meg. Azaz mégis. A filmjei ugyan ma is nehezen elérhetők (nagyon hiányzik például egy DVD-összkiadás), de a háromkötetesre tervezett összegyűjtött írásainak első része már napvilágot látott. Ezt szimbolikusan is érthetjük: Bódy elsősorban a filmtörténészek és a filmelmélettel foglalkozó kutatóknak fontos. Ők viszik tovább az örökségét, hogy lappangó vagy közvetett hatását továbbra is fenntartsák, még ha ez a hatás nem mutatható is ki egyértelműen az 1980-as évek vége – 1990-es évek eleje körül jelentkező új érzékenység filmjeit követően.

A bevezető előadás után Varga Balázs értékelte a pályamunkákat. A konferenciára ugyanis pályázati úton lehetett nevezni, és a két kurátor, Varga Balázs és Gelencsér Gáror választotta ki az a nyolc dolgozatot, amelyeket szerzőik ismertethettek vagy előadhattak a szekció-üléseken. Varga szerint komoly, elmélyült elméleti munkák születtek, többségük megfelelt, tehát beválasztódott, viszont terjedelmében, tartalmában, beszédmódjában és hivatkozási rendszerében nem mindegyik igazodott eléggé a tudományos előadás műfajához. Ez az aggály később a gyakorlatban is igazolódott, mivel az előadók könnyen elsodródtak valamely szélsőség felé. A legtöbben egyszerűen felolvasták a dolgozatukat, amely nem minden esetben közelített az élőszó alapján felfogható stílushoz. Az sem kedvezett a hallgatóságnak, ha az előadó túl szabadon, világos szerkezet felmutatása nélkül tárta elé a mondandóját. Általános jelenség volt még, hogy túllépték az időkeretet. Idő viszont jutott bőven, a hallgatóság kíváncsi volt és motivált, így jó hangulatban, nyitottan követett végig mindenkit.

A konferencia előadásokhoz a kurátorok előzetesen témákat is javasoltak. Ennek megfelelően a pályamunkák is megfelelő változatosságot mutattak. A nyolc dolgozat Varga szerint két fő csoportba sorolható: elméleti fejtegetések és összehasonlító műelemzések. Kimaradt tehát a társadalomtörténeti és a recepciótörténeti tematika, amelyek jobban megvilágíthatták volna a két alkotó műveivel kapcsolatos kanonizációs és hatástörténeti kérdéseket. Mindent összevetve azonban a pályamunkák megütöttek egy olyan színvonalat, amely lehetőséget adott az elmélyült párbeszédre az életművekről, és megadta a rendezvény szakmai fontosságát és rangját. A dolgozatokból a kéttagú zsűri kiemelt néhányat: első díjjal jutalmazta Pieldner Judit pályázatát, Rumann Gáboré pedig különdíjban részesült.

Az első nap szekcióelőadásai az experimentalizmus jegyében vetették össze a két rendező egyes filmjeit s írásait. Nyilván épp az experimentalizmus szorult háttérbe az 1990-es évek elejétől fogva, holott éppen ez jellemezte e két alkotó munkáságát – és jellemzi mind a mai napig a ritkán lehetőséghez jutó Jeles Andrásét –, viszont mind a két életműnek ez az egyik legizgalmasabb összetevője. Bódy és Jeles más-más módon voltak kísérletezők, de az eredményben nagyon hasonlóak. Gelencsér analitikusnak nevezte Bódy módszerét, Jelesét pedig dekonstruktívnak. Pieldner Judit is fontos megállapításokat tett a két stílussal és módszerrel kapcsolatban. Az összefüggéseket és a különbségeket a Kutya éji dala és az Álombrigád összevetésével illusztrálta. Szerinte az experimentalizmus nem jelentette azt, hogy a két alkotó eltávolodott volna kora valóságától, sőt ellenkezőleg, éppen ez adott számára lehetőséget a tabuk kimondására. Más-más eljárással, természetesen: a Kutya éji dala az ő értelmezésében leginkább spekulatív, az Álombrigád lényegét illetően szubverzív módon.

Az experimentalizmus szekcióban még Greguss Zoltán beszélt a reprezentáció rétegződéséről az elméleti írások (elsősorban Bódyé) és a filmek kapcsán, Rumann Gábor pedig két kísérleti filmet elemzett és hasonlított össze, amelyek ars poeticaként is felfoghatók. Az Egy bagatell és a Meghallgatás teória és kísérlet is egyben, és mindkettő az irónia alakzatát használja fel a kényszerű társadalmi szerepjátékok leleplezésére.

Az első nap programja könyvbemutatóval folytatódott. Bódy Gábor elméleti írásai már korábban megjelentek, de a szélesebb szakmai közönségnek most először nyílt lehetősége, hogy találkozzon a sorozat szerkesztőjével. Zalán Vince beszélgetőpartnere Füzi Izabella (mint házigazda) és az érdeklődő, aktív közönség volt. A szerkesztőtől megtudtuk, milyen nehéz volt összegyűjteni Bódy írásait. Volt, aki sajnálkozott, hogy nem teljes és nem kritikai kiadásról van szó, de Zalán Vince megnyugtatta a hallgatóságot, hogy a legfontosabb elméleti írások, forgatókönyvek, levelek, dokumentumok, helyet kaptak a gyűjteményben. Sürgősebb és hasznosabb lenne egy teljes kiadás a filmekből, de az anyagi viszonyok és az állami kézben lévő bemutatási és kiadási jog miatt egyelőre nem tűnik lehetségesnek. A harmadik kötethez viszont igyekeznek majd az Infermental sorozat elkészült darabjait csatolni DVD-mellékletként.

Az előzőnél is oldottabbra sikerült és nem kevesebb szakmai érdeklődést váltott ki az első nap záróprogramja. A kerekasztal-beszélgetésen Báron György, Csaplár Vilmos és Szilágyi Ákos vettek részt, a moderátor pedig Forgách András volt. Mivel közülük többen Bódy Gábor munkatársai, közelebbi ismerősei voltak – Csaplár Vilmos a forgatókönyvírója és barátja is –, az ő filmjeit, munkásságát és életét idézték fel. Sokan a közönségben most hallhattak olyan adatokról, körülményekről, amelyek ma sem hozzáférhetők máshol, másként. Azt is megtapasztalhatták a kíváncsiak, hogy több mint két évtized után sem fejthető meg minden titok Bódy filmjei, élete és halála körül. Nem lezárt például a Pszyché változatainak, bemutatásának és kritikai fogadtatásának a kérdése sem.

A második napon a színház került reflektorfénybe, így Jeles András munkásságáról is több szó esett. Schuller Gabriella plenáris előadásában kimerítő részletességgel ismertette az 1970-es és 1980-as évek színházi közegét, amelyben a kísérletezések és az underground vonulat megléte ellenére szokatlanul hatottak Jeles kezdeményezései, de Bódy egyetlen jelentősebb rendezése, a Hamlet is. A Hamlet-előadást a darab értelmezése, illetve a szimbolikus, expresszionista-jellegű, bizonyos értelemben művi díszletterv miatt nem értékelte a korabeli kritika. Ma sem gondolják igazán jelentősnek, és inkább mint kísérletet tartják számon, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a hasonló jellegű koncepciók Nyugat-Európában is megjelentek ekkoriban, s jobban elfogadta ezeket a szakma, és Bódy is határozottabban kialakíthatta volna a saját stílusát, ha lehetősége nyílt volna továbbra is színházi rendezéshez jutni. Kiss Attila kifejezetten szoros összefüggéseket talált a reneszánsz kor anatómiai színháza, ennek korunkban felelevenített változata és Bódynak a színpadon is érvényesülő kinematográfiai szikéje között.

Kérchy Vera Jeles András élő marionettszínházáról olvasta fel a dolgozatát. Azt a paradox eljárást azonosította Jeles színházi rendezéseiben, amelynek során egyszerre érvényesül a referenciális belehelyezkedés és a tisztán textuális megnyilvánulás. Kérchy Paul De Mant idézte, aki épp a marionettet fogta fel úgy, mint tiszta textualitást – jelentés nélkül. Jeles előadásai szerinte épp a nyelv ironikus eldönthetetlenségének kiaknázása miatt válnak posztmodern jellegűvé. Kovács Flóra mintha ezt a gondolatmenetet folytatta volna; ő a teátrális lény megjelenését vizsgálta, nem csupán Jeles, de Bódy színházszemléletében is. Kovács is kettőségeket és átmeneti állapotokat azonosított: a halotti maszkok és az élők viszonya; a nézők mint halottnak tekintett emberek, a megkettőzött szerepek és előadások; az átmeneti rítusok, a félig képzettség stb.

Az amúgy is színes, a szellemieket meg a képzeletet alaposan megmozgató programba is változatosságot hozott Petrovics Zoltán Metanoia lomtár című kiállítása, amelyet Jeles András nyitott meg. A nap kiemelkedő eseménye aztán a Jeles Andrással szervezett beszélgetés volt; utána pedig felléptek a Hólyagcirkusz zenészei is, akik előadták Jeles legújabb darabjához írt kísérőzenéjüket. A rendezővel Báron György beszélgetett. Mindketten biztatták a közönséget, hogy kérdezzen, és ez a párbeszéd remekül sikerült. Jeles önmagához képes, de abszolúte is közlékeny volt, és az olyan, provokatívnak is tekinthető kérdésekről is tudott oldottan, tartalmasan beszélni, mint hogy kényszerűségből került a színházhoz, de mégis megszerette; vagy hogy szerinte feminin jellegű-e A kis Valentino? A közönség megtudhatta, amit máshol nem, hogy mely magyar filmesekre néz fel Jeles: a korai Jancsó Miklósra, Erdély Miklósra és Bódy Gáborra. Kérdésre ugyan, de elmondta, hogy jelenleg is dolgozik egyik filmtervén. A 19. századról készül nagyon részletes, enciklopédikus áttekintést nyújtani. Hogy miért épp a 19. századról? Erre is adott magyarázatot: mert a 20. századról már készültek ilyen enciklopédikus jellegű filmek, és ő egyébként is az emberiség ártatlanságának elvesztését próbálja megragadni, ami szerinte épp a 19. század történelmében lelhető fel.

A beszélgetés után ősbemutatón lehetett megtekinteni, tehát először vetítették nyilvánosan Jeles András főiskolásként, másodévesként készített rövidfilmjét. Az Ady-novella adaptációjában (Margita) három olyan színészt láthattunk, akik később már nem szerepeltek Jeles filmjeiben: Latinovits Zoltánt, Dohák Lajost és Kozák Andrást. Esti záróprogramként, mint már szó volt róla, a Hólyagcirkusz zenészei muzsikáltak önfeledten; bemutatták a Kedves ismerősök című színházi előadás általuk írt zenei anyagát. A furcsa, egzotikus vonóshangszerek és a finoman rétegzett előadói stílus sokaknak szerezhetett olyan élményt, hogy mást gondolnak ezentúl a zenéről, mint korábban.

A konferencia harmadik, utolsó napjára sem fogytak el a résztvevők és az előadók. Az elméleti témák ellenére maradt az érdeklődő közönség, és az előadásokra beült Jeles András is, aki később a szervezőkön keresztül megköszönte a színvonalas elemzéseket, egyáltalán a diskurzust. A plenáris előadásban Müllner András adta meg a vitaindító hangot Lingvisztikai fordulat vs. kreatív szemiotika címmel. Müllner elsősorban Bódy kísérletei és szemiotikai fejtegetései nyomán írta körül a (film)nyelvi és szemiotikai szemlélet gyakorlatban is alkalmazható következetéseit. Török Ervin A harmadik és a Montázs című filmek elemző összevetéséből szűrt le elméletileg is megalapozott következetéseket. Legérdekesebb megállapítása a mind Bódy, mind Jeles által a nézőnek felkínált heterodiegetikus pozíció, amely a két filmben más-más módon, de egyszerre teszi lehetővé az azonosuló, illetve a kívülálló szemlélődést. Tóth Zoltán Bódy kettős vetítés-elvének megvalósulását vizsgálta mindkét rendező filmjeiben. Azon túl, hogy Tóth a dokumentum és a tiszta dokumentum mibenlétére is rákérdezett, olyan főbb eljárásokat azonosított a munkamódszerek között, mint a vertovi eredetű szerialitást és a dokumentum meg a fikció kijátszását egymás ellen. A konferencia utolsó szekcióelőadásában e sorok írója az imaginárius körülírását idézte Bódy és Jeles elméleti munkáiból; és a filmjeikből vett példák alapján tette fel a kérdést, hogy mennyire alkalmazható Wolfgang Isernek az imagináriusra vonatkozó modellje a két rendező munkáira. Az előadás után, mint a legtöbb esetben, termékeny vita alakult ki a felvetett elméleti kérdésekről. A hozzászólók konstruktív kritikai észrevételeit a magam és a többi előadó nevében is köszönöm. Remélem, hogy a konferencia-sorozatnak lesz folytatása, és jövőre nem kevésbé jeles szerző(k) munkásságát fogják a filmes kutatók nagyító aló venni, mint idén.
Budapest, 2007. november 23.

Bódy Gáborról
Fazekas Eszter: Az újjávarázsolt Psyché
Hirsch Tibor: Bódy Gábor filmrendezői pályaképe
Bódy Gábor: Önéletrajz 1981-ből
Kecskés Péter: Beszélgetés Csaplár Vilmossal, Fogarasi Istvánnal és Cserhalmi Györggyel Bódy Gábor halálának 10. évfordulóján
Jeles Andrásról
Gelencsér Gábor: Kor és szellem
Filmtörténeti környezet Molnár Szilvia: Képmutogatás a megszokás ellen – Jeles András: József és testvérei
Kolozsi László: József és testnedvei – Jeles András: József és testvérei

Báthory Erzsi A magyar film második nagy korszaka: a nyolcvanas évektől napjainkig
a szegedi Grand Caféról: Péterffy Gabriella: Grand Café a NapFény Városában
Novotny Katalin: Tíz éves a művészmozi Szegeden Grand Café 1996/97-2006/07
olvashat a Filmkultúrában.
(2007-12-14)