Palotai János Felszállás: Kecskeméten
Robog az animációs vonat

95 KByte

Ez az írás már az Anilogue előtt a szerkesztőségben volt, technikai ok miatt közöljük most, amiért a szerző, az érintettek és az olvasó elnézését kérjük. (A Szerk.)

Jóval a Fesztivál – és a fesztiválról beszámoló cikkek – után azért foglalkozunk vele, mert fontosnak tartjuk az ügyet. Nagy szükség van Kecskemétre mint műhelyre és mint Fesztiválra, nagyobb, mint valaha, amikor a rajzfilmgyártás a fénykorát élte. Bár akkor lett volna ilyen rendezvénye a műfajnak – mondhatnák –, amikor sorra hullottak az ölünkbe a külföldi fesztiváldíjak, most meg a stúdiók hullanak el sorban. A helyzet hasonlítható ahhoz, amit Borges írt a birodalomról és a róla rajzolt, azt lefedő térkép viszonyáról: ha a birodalom széthullik, a térképe szétfoszlik. Ezt a mesét variálta Baudrillard szimuláció elméletében: „A térkép előbbre való a területnél – ez a szimulákrum elsőbbsége – ő hozza létre a területet. Nincs többé tükör a lét és megjelenési formái között, a valódi és fogalma között. Nincs többé képzeletbeli egybeesés”. Ez esetben a kérdés, hogy az animációs kép lefedi vagy felfedi a filmkészítés, a filmkészítő területét: jellegzetességeit, mentalitását, problémáit, hiányosságait. Vagy nincs már szó utánzásról, sem kettőzésről, esetleg paródiáról.

Ebből a szempontból kulcsmű Jankovics Marcellé, aki az Ember tragédiája Bizánci avagy VII. színét vitte filmre, ami Madách művében, s az animációban is egyaránt fontos: Képimádás verzus Isten/Eszmeimádás. A szakrális képek isteni eredete, referenciája helyett az Ikonok szemfényvesztése lép Isten tiszta és érthető Eszméje helyébe. Ettől tartottak a képrombolók: Isten helyett csak a bálvány, a szimulákrum létezik. (Az oltáriszentség mint Krisztus testének és vérének igazi és jelenvaló jeleinek egyike s mint imádásra méltó – ebben mindkét fél egyetértett, az előfeltevés közös: a képmás az általa reprezentált belső megjelenését hordozza. A vita a képmás meghatározásáról, s a használata következményeiről szólt, az, hogy az isteni hatalomnak az oltári szentségben való jelenlétét,- azaz anyagi tárgyakon át történő szakrális közvetítését, általános elvként gondolják-e, ami a képmásra is vonatkozik, vagy azt kizárja, arról nem.
A képimádók csak a visszfényt látták, megelégedtek a zománc-ikon Istennel, a rombolók dühét viszont az okozta, hogy a képek nem titkolnak el semmit. Baudrillard szerint a képimádók voltak a modernebbek, mert talán tudták, hogy a kép nem jelenít meg semmit, csak játék, s hogy veszélyes leleplezni, mert azt fedik el, hogy nincs mögöttük semmi." Miként a jezsuiták, akik Isten virtuális eltűnésére alapozták tevékenységüket. A spirituális és anyagi, belső és külső kép-más közti különbségtétel nem csak teológiai kérdés. Vitájuk ma is aktuális, ide is tartozik. A mimézis (tükör) helyébe lépő „kifejezés”, a képi-mentális, verbális-ábrázolást a képzelőerő működésére: a szellemre, érzésre, „költészetre” alapozza, szemben a külső látványok – optikai – leírásával, a mentális képekre való visszaemlékezéssel. A mentális, költői ábrázolás metaforikusan látszik képnek, különbözik az optikai, valós, materiális képtől, nem szilárd, olyan, mint az álomkép. Egy vitában Mikulás Ferenc az animációt az álomképekhez mérte. Ebben az értelemben a „natúr” filmnek az optikai tükör-kép felel meg, amely a reprezentált közvetlen másolata, s a tárgyból jövő érzéki inger hatásán alapul; míg az animáció az érzéki inger hiányában a képzelet benyomásait reprodukálja fantáziaként. (Az animáció és a natúr kép másságát érzékeltette, de egybefonva, Pócs Judit Szelíd szálakon-ja.) A mentális, szublimált, absztrakt kép magába foglalja a verbális képet – „a kijelentés a valóság egy képe”: Wittgenstein – a metafora metaforáját. Gondoljunk a hieroglifákra, a képszavakra, a Magyar népmesék sorozatban az alakok transzfigurációira. Amikor a szöveget képnek, „verbális ikonnak” tekintik, absztrakciója akkor jut el – logikai - tetőpontjára: már nem hason-másként, hanem metaforikus térben levő struktúrának, érzelmi-intellektuális komplexitásnak tekinthető. Mint – Jankovics filmje mellett – a fiatal Ducki Tamás díjnyertes Életvonala. Jankovics a kép korabeli használatából, az Írás helyettesítéséből indul ki, karaktere képi és verbális természetű egyszerre, párhuzamos a mentális és verbális kép történetével. Ducki filmjének címe utal az absztrakcióra: a vonalhúzásra, ami piktogramhoz vezet, elhagyja a képi formát, (élet)tényeket, elfedi az empirikus realitást, az anyagit a mentális, fogalmi ábrázolással helyettesíti az ideogramma (a piktogram további absztrakciója) közvetítésével. Csak mozgó képi jeleket látni, amiket a valóság és a jel közötti ekvivalencia elvéből kiindulva az alkotó és a befogadó jelkezelő – gondolkodó – tevékenysége dekódol. Atomos szerkezetű filmje a klasszikus görög filozófiára emlékeztet. Démokrítosznál a világ oksági összefüggések szigorúan zárt rendszere: az atomok összeütköznek, egyesülnek és szétválnak, pályájukon egyenesen mozogva. A zavarok átmenetiek.
Jankovics a klasszikus ikonszerű kézi rajzolatot használja alapként – amelyben az ábrázolás a szentség szintjén történt, majd ezt ötvözi korszerű számitógépes technikával, a szimulációval. Ez olyan – szinte lehetetlen – feladat, amihez hasonlóra egykori hősei, a Küzdők vállalkoztak. Az utánzat utánzása során eltűnhet a valódi tartalom – amire Baudrillard figyelmeztet, hogy a bizánci képek az isteni identitást fenyegették, a nyugati képek – gyilkos – hatalma a valódit, a modellt. E hatalommal az ábrázolás hatalma áll szemben, mint a valóság látható és felfogható közvetítője, ami a jel és a valós dolog egyenértékűségére épül, hogy a jel visszaadhatja a jelentés mélységét, átváltható jelentésre, s ennek a – nyugati – hitben Isten a biztosítéka. De ha Isten jelekre redukálható, akkor nincs garancia, csak szimuláció, nincs titok, csak a hiánya, s a leplezése, a jel mint érték tagadása. „A valamit leplező jelektől a hiányt leplező jelekhez vezető átmenet jelzi a döntő fordulatot. Az előbbiek az igazság és a titok teológiájára utalnak. Az utóbbiak a szimulákrum és szimuláció korának eljövetelét jelzik, ahol nincs többé Isten, sem Utolsó Ítélet, ami elválasztja a hamisat az igaztól, a valódit mesterséges feltámasztásától”

Ducki az utóbbit alkalmazza, nem a megjelenítés, hanem a szimuláció szintjén mozgatja alakjait; részben ő, mint Teremtő- és részben a számítógép. Az előbbivel szemben itt nincs már szó utánzásról, inkább a reális felváltásáról a programszerű jelekkel. Eltűnik az empirikus valóság, nem derül ki, ki(k)nek az életvonalát rajzolta meg. Mivel ez diplomafilmje, feltételezhető, hogy nem személyes élményen alapul. Az ő életvonala is megérne egy filmet, (hasonlót ahhoz, amit az angol újhullámban „kitchen sink”- konyhai mosogatónak, realista drámának neveztek. 40 év után egy ilyennek a főszerepét „játszhatná el”) – ha igaz lenne, amit róla írtak. Valójában nem Írországba, hanem Angliába készül, nem mosogatni, hanem tanulni, a Londoni National Film and Television Schoolba, ahova egy iskolatársa is járt. Bánóczki Tibor: a budapesti Iparművészeti Egyetem után 2 évig tanult itt. Közben a Music Tv-nek készített vizuális anyagot, majd a BBC pályázatán nyert. Esete példázhatja a mai fiatal animációsok jó részének helyzetét, a kép és az alakzat, a mentális kép és az ornamentális közti választást, ami „elvarázsol”; játszva a megjelenítést, elleplezi a realitás hiányát – ehhez társul az animáció „világválsága”. Diplomamunkája az itt is vetített Tejfogak, Annecyben díjat nyert. Szöveg nélküli filmje a gyerekszemmel látható világ lefestésével teremti meg a látvány költészetét – komputer technikával. Az észlelés empirikus modelljéhez társuló festészeti „verbális” képeit a festés szókészlete határozza meg, s egyben az ábrázolás másik értelmezését adja, mint az elvont, elemeltebb Életvonal.

Az előbbitől (Tejfogak) eltérő ábrázolás/értelmezés szint a grafikus képeké. Ezen belül Kiss Iván: Töredékek -1956 című kézimunkája nemcsak azért említendő külön, mert hagyományos módon készült, de eljut az optikai kép határáig: foto-grafikus képmásokat rajzol, de a kétféle kép különbségét érezteti. Közben az alkotás folyamatát is láthatóvá teszi, mintegy akaratlanul is reflektálva a wittgensteini tézisre, miszerint a kép a leképezési formáját nem képezheti le, csak megnyilváníthatja. (Hasonló a 2 éve díjnyertes Tóth Pál „koncept-artos” Rajzfilmjéhez, ami azonban 3D-s technikával készült.) Kiss képeinek nem láthatók a modelljei, a róluk jövő érzéki inger hiányában sejteni lehet, hogy azokról készült fotók (képmások) alapján készíti a hasonmásukat. Az optikai alapon készült grafikai reprezentáció kétszeresen eltávolodva az eredetitől, amit „kép”visel, mintha az emlékképek működésére utalna. Szilágyi Varga Zoltán Jegyzőkönyve viszont az írásos-verbális dokumentum alapján képzeli el és képezi le Mansfeld Péter halálát. „Illusztrációi” a verbális ábrázolás másik értelmét adják, a szöveg lefordítását látható kódba. Szemben az előbbivel és a Mansfeld című natúrfilmmel, itt a képmásnál fontosabb a spirituális „hasonlóság” a szöveggel. A torzuló, brutális ábrázolás nem tereli el a figyelmet a szó szerinti mondanivalóról, „élőkép módján” jeleníti meg a körülményt. Egy torz realitást jelenít meg, amit a natúrfilmes „változat” a külső, optikai pontossága mellett hiteltelenül torzítva tükröz. Ez a baudrillard-i értelemben a rossz (gonosz) megjelenítés, ami a rontás szintjén helyezkedik el.

Bevezetőnk szkepticizmusa ellenére ezek alapján úgy tűnik, mintha mégis lenne kettőzés, utánzás és paródia is: az a Fesztivál logó, amit az „iparos” Kozma Gyula és társai készítettek, számítógéppel „kihímezve” a keresztöltéses népművészeti motívumokat a „falvédőn” - bíztató jel. Hogy a szimuláció nemcsak felhígulás, az imaginárius kép mögött nemcsak olcsó poén van. A népművészetre utaló kép furcsa látszatvilága viszonyban van valamilyen realitással.

A fesztivál kapcsán fontos a társult rendezvényekről is szólni.
Élmény volt hallgatni Antonella Gallace előadását Paul Drissen filmjeiről. Az olasz film- és művészet-történésznő, aki még animációból és színházrendezésből is diplomázott, s ennek megfelelően az animáció és a dráma kapcsolatát vizsgálta – a kettő testvérvállalkozásának tartja a rajzfilmet. Így az akciók és a szimbolikus elemek vizsgálata mellett külön kiemelte a tér és szcéna kezelést. Nálunk az első kettőnél „megállna a tudomány”, csak a rajzművészetig jutna el az elemzés. Megállapította, hogy Drissen rajzfilmjei marionett-színház szerkezetűek, aminek nincs mélysége, minimális elemekkel játszik. Egy milánói tart előadást egy holland-kanadai művész alkotásairól – Kecskeméten, ahol ott vannak az alkotások és ott van az alkotó is. Kár, hogy nem reflektált a hallottakra s látottakra, csak ült meghúzódva, talán úgy gondolta, hogy beszéljenek helyette a filmek. Beszéltek is, élmény volt nézni s látni őket végre nálunk is. Drissen szelíd humorral, néha iróniával szemléli hőseit, nem ítélkezik felettük. Mindehhez valószinűleg nem lett volna elegendő a magyar animáció hírneve; kellett Mikulás Ferencék áldozatos szervező munkája. Szó szerint: beleértve az anyagi áldozatot is. Pár éve ez elképzelhetetlen lett volna – még Budapesten is. Még egy hazai alkotóról se nagyon írtak disszertációt, tartottak tudományos előadást, legalább is nincs tudomásunk róla. Pedig lehetett volna, és lehetne ma is: akár Jankovics Marcell, de akár a pályakezdők munkájáról is.

Pár éve az is elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy fiatal magyar animációs az izlandi sagákból merítse filmje témáját, s ebből Kecskeméten tartson prezentációt. Gauder Áron 2 éve Annecyben, majd itt is díjazott, multikulturális Nyóckere után egy távoli kultúra legendás történeti alakját, Egillt akarja közel hozni. Aminek nem a távolság, hanem a pénzhiány az akadálya. Ezért most csak 1 perces „pilótára” futotta. Az egészestés film kb.800 millióba kerülne, 3D-s technikával és hagyományos bábmozgatással, stop motionnal készülne. Külön cég készíti a softwert. A film a hazai stáb – Beregi Tamás, Bóka Igor, Klingl Béla, Palotás Kincső, Novák Erik, Liszka Tamás, Horváth Jáno –- mellett a lengyel Semaforral koprodukcióban készülne; finn, kanadai producerek együttműködésével, az izlandiakra is számítanak. Az első, hazai erőforrásból forgatott filmmel szemben ez a mű már multinacionális vállalkozás lenne. Míg az „glokális” tartalom lokális kivitelezésében készült ez a fordítottja lenne: a lokális tartalom a glokális produkció révén válhat globálissá. Gauder pályája lehet a másik út – Bánóczkiéhoz és Duckiéhoz képest. Remélhetőleg elkészül a filmje 2009-re. Akkor lesz a következő Fesztivál Kecskeméten

Nagy szükség van Kecskemétre, mert egy ilyen fesztiválnak közvetett hatása is lehet. Erre két példa is szolgál. Pár éve 2 rajzfilmes: Quirin Ágnes és Pálfi Zsolt kiköltözvén Zsámbékra, fejükbe vették, hogy a zsámbéki nyári színházi estékhez csatlakozva, animációs filmvetítésekkel bővítik a programot. „Alaptőkeként” beleadták személyes szakmai kapcsolataikat, kollegáik, ismerőseik filmjeit, s a helybéli művelődési ház támogatása mellett a saját pénzüket is. (Akaratlanul is a kecskeméti példát követve.)
A helyszín az egykori rakétabázis, kamrái, mint Platon barlangjának modern változatai, alkalmasak a vetítésre- átalakítás nélkül. A látottakat pedig a barlang előtti (tábor) tűz mellett lehet megbeszélni.
A 4 éve júliusban itt rendezett fesztivál a fiatal filmesek kedvelt találkozó helye lett, ahol az elmúlt év animációi mellett dokumentum és kisjátékfilmjeiből adnak válogatást.

Nemcsak a műfaji bővült, más művészeti ágakkal is gazdagodott a program. Idén a Fényecset fotóklub mutatkozott be. Évente új kiállítással jelentkezik a Rakéta bázis Alkotó csoport Művésztelepe, egy hétig tartó munkájukban részt vesznek a Képzőművészeti Egyetem diákjai és marosvásárhelyi képzőművészek is (Makkai István, Szőcs Zoltán). Itt vannak az erdélyi filmesek is: tavaly Kincses Réka hozta el a Balkáni bajnokot, idén a csíkszeredai filmdokumentum fesztivál díjazottjait mutatták be; a Kisvárosi mozit (Bálint Artúr) a Budapesti vadont (Tóth Zsolt Marcell), a Hazatérést (Pigniczki Réka). Idén jelentek meg először a nagyváradi egyetem reklám-grafika szakosai tematikus munkáikkal, ezek egy része Magritte motívumai és stílusa megőrzésével készült, valamint a Piroska és a farkas tündérmese interpretációja multimédiális formátumban. Bemutatkoztak az idén egy hazai iskola (Novus) animációsai is, Péterffy Zsófi tanítványai, aki újabb, (poszt)modern meséjét, a Galaxy és az elveszett napokat is elküldte. Személyes ismeretség alapján már másodszor szerepeltek a berlini film és televíziós akadémia diákjainak vizsgamunkái. Ennek köszönhetően itt lehetett először látni Felix Binder: Kínai elvitelre /Chinese take away c. filmjét, ami azután a 2. Busho rövidfilm fesztivál díját nyerte.

A kecskeméti fesztivál nyertes filmjei sem hiányoztak az idei választékból, mint az Életvonal, a Hanne, az Éjszakai horgászat, a Szelíd szálakon, a Jegyzőkönyv Mansfeld Péter emlékére és a Balkán torta, Miklós Árpád remeke, amit ugyan Kecskeméten nem díjaztak, de a szervezők elismerésük jeleként választották be a műsorba. Hogy ez nem „repríz” fesztivál, de nem is konkurál Kecskeméttel, az mutatja, hogy a díjazott filmek egy részét már tavaly is vetítették itt, ahogy két éve a Maestrót.

Mindezt pár ember/emberpár mozgatja; energiával, adott esetben saját pénzzel. Ágnes tanít, gyerekeket nevel, emellett animációs gyerekfilm sorozaton, a Nyakashegyi történeteken dolgozik: az első rész elkészült, most a többihez keres partnert, pénzt. Zsolt előző filmje, a Kicsi Anna után egy újabbat készít, a Jeleket, (bedolgoznak egymás filmjeibe – az ő esetük a „harmadik utat” jelentheti). Pálfi emellett részt vesz a Studio Quality munkájában,ahol egy nagyfilmre készülnek; Szabó Magda Tündér Laláját akarja megálmodni Szabó Árpád. Az ő életvonala lehet a negyedik út.
Szabó a Pumukli sorozat készítése révén jutott ki a Pannóniából Germániába. a németországi Loonland studióba. Pár éve tért vissza, létrehozva e Studiót: álma az, hogy ezt a filmet megcsinálja, s hogy az külföldre is eljusson. A könyvet sok nyelvre lefordították, számítani lehet rá, hogy a film iránt is lesz érdeklődés. A mesevilágot, a tárgyakat – ami emlékeztet Arcimboldo képeire – és a háttér jó részét már megépítették, majd lefotózzák, beszkennelik, filmre veszik. A 3 dimenziós térből indulnak, azt redukálják síkra, majd a 3D-s technika segítségével teremtenek illúziót. A film a szó eredeti értelmében lesz animáció. A fiatal tehetség, Páhi Péter elmúlt korok használati tárgyaiból barkácsolt „élőlényeket”, amelyekről csak alapos szemlélődés után derül ki az eredeti funkció, jelentés.

A másik példa: a Szimpla film, ami nem „szakmai ártalom” szüleménye. „Cinefil” bölcsészek – Kiss Attila, Liszka Tamás – hozták létre, az animáció érdekében. Ezért romkocsmát nyitottak, s a bevételt filmvetítésre s-forgalmazásra szánták.(Velük már korábban is foglalkozott a Filmkultúra: Nem szimpla ügy.) Ebből nőtt ki a fesztivál, amit idén az ötödik alkalommal rendeznek meg Budapesten, Anilogue néven, – a közönség 2003 óta AniFestként ismerte. A névváltoztatást az indokolta, hogy ilyen néven rendeznek fesztivált e régióban, a dél-csehországi Trebonban is. A rendezvényt ebben az évben november 29. és december 2. között tartják az Uránia Nemzeti Filmszínházban és a Toldi moziban. A fesztivál jubileumi kiadásának négy napja alatt számos egész estés animációs film magyarországi premierjével, korábban nem látott filmelőzetesekkel, animációs műhelymunkával, díszvendégekkel, európai versenyprogrammal, világpanorámával, az Animált Éjszakával, koncertekkel és kiállításokkal várják a közönséget. Az elmúlt években az Anilogue/AniFest számos országos és világpremier helyszíne volt. Itt indult többek között a Nyócker!, Satoshi Kon Paprika című animéje, Mamoru Hosoda Az idő fölött járó lánya és Christian Volckman Renaissance-ja. A minden évben november és december fordulóján rendezett fesztiválra az animációs szakma egyre több tagja látogat el. Tavaly Phil Mulloy, a brit animáció „fenegyereke”, magával hozva néhány polgárpukkasztó, „istenkáromló” művét. Korábban az észt Priit Paarn jött zsürornak, ő sem üres kézzel érkezett.(Mindketten Kecskeméten is jártak előzőleg.) Nyelvrokonaink animációit idegen országok előbb ismerték meg, mint mi. Nem hasonlítanak a mienkre, sem a Nagy Szomszédéra, az oroszra, de a Walt Disneys amerikaira sem. Filmjei jó ajánlólevélnek bizonyultak az észt animáció bemutatásához.
Ennek jegyében forgalmazza a Szimpla film most azt az akcióvígjátékot, aminek a forgatókönyvét a „mester” jegyez, és egy másik Priit, Tender készített Kaspar Janiccsal, Ülo Pikkovval közösen (Frank & Wendy). A film Annecy-ban versenyben volt, mikor a Nyócker nyert. A film a poszt-szovjet időkben és Estoniában (Észtországban) a bűn és a paranormális – a látottak alapján abnormális – jelenségek földjén játszódik. Ide érkezik két FBI ügynök a Coca-Cola, Hollywood, Miki egér, George Washington és George Bush országából: Frank, akiből a vörös egyenruhás náci törpék kolbászt (nem fasírtot!) készítenek. Őt akarja kimenteni Wendy, a dúskeblű, vöröshajú ügynöknő egy szupervéreb, Ronald szimatja révén. A paranormális Woo sámán, aki a visszafordíthatatlant képes visszafordítani: kolbászt Frankká változtatja, aki Wendyvel dagadtra falja magát hungerburgerrel. Közben az utcán az FBI ellentüntetnek az estoniaiak, kiket az amerikanizáció mellett a génmanipuláció is életveszélyesen fenyeget. Majd megérkezik Putyin szomszéd, aki miután leleplezte a brit kémeket, pihenésként rajzfilmeket akar nézni. Nem az Orosz rulettet, mert az náluk állandóan pörög, hanem a Szivárványt.
A keret / „frame” egy rajzfilm stúdió – rajzolva ! –, ahol a számítógéppel rajzolók a monitoron egy kutyán dolgoznak, hirtelen valaki belép az állatmesébe, lelövi a kutyát, kiszólva majd kilépve a képernyőből megfenyegeti a rajzolókat. Rajzfilm a rajzfilmben, az egyik virtuálisból a másikba lépnek át a „főhősök”. Mintha az animáció önreflexiója, paródiája lenne, de a szimuláció mögött ott van a képeket generáló realitás; hagymakupolás szláv templomával, homlokzatán Új Igét hirdet: transzfiguráció helyett sztriptízt, megváltás helyett Change-et. És jönnek az új zarándokok, új képimádók: a japán turisták kattogó fényképezőgépekkel. A szabadság eszméje egyenlő lesz a szabad táplálkozással, az amerikai Big Mac reklámjával, a demokrácia az autoriterekkel: Putyinnal, sámánnal…
A film nemcsak képileg, tartalmilag is a szovjet és a szocialista rendszerek összeomlása utáni kaotikus, abszurd világ karikatúrája. Fontos, nehéz film. A szokásostól eltérő narratívája ellenére is érthető: a rém-mese nekünk is, rólunk is szól, filmrajongókról és rajzolókról.
Az Anilogue központi programja az európai animációs rövidfilmek versenye. A 2007-es zsűri tagjai között lesz az amerikai független animáció mestere, Bill Plympton, valamint Koji Yamamura, akinek meghökkentően eredeti képi megoldásai még a sokat látott japán közönséget is ámulatba ejtik. A szervezők szeptember 15-ig fogadták a jelöléseket Európa minden országából, több mint 500 érkezett. A fesztivál november 29-én az iráni-francia Marjane Satrapi egész estés animációja, a Persepolis magyarországi premierjével veszi kezdetét. A klerikális iszlám világot csípős humorral bemutató film az idén Cannes-ban a zsűri nagydíját kapta, ám az alapjául szolgáló képregény már ezt megelőzően is több százezer példányban kelt el világszerte. A képregény november közepén kerül a boltokba, a film pedig az Anilogue utáni héten a magyar mozikban is látható lesz. A záró ünnepségen Suzy Templeton Annecyben díjat nyert angol-lengyel koprodukcióban készült Péter és a farkas című bábfilmjét vetítik. Díja azt is jelzi, hogy megtörik a 3D varázsa, a virtuális banalizálódik, nemcsak érzékileg okoz csalódást.

 

Docki Tomek: Életvonal
Docki Tomek: Életvonal
142 KByte

254 KByte

72 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső