Váró Kata Anna Pezsgős vetítések és limuzin
Beszámoló a norvégiai WT International Film Festivalról



131 KByte

A nagy fesztiválok elengedhetetlen kelléke a luxus, a csillogás, a pezsgős fogadások és a limuzinnal érkező hírességek. Az sem éppen meglepő, ha virággal fogadják a filmeseket, és a díjátadó házigazdája egy igazi showman. Mindez azonban különösen hangozhat, ha egy kicsi, nemrégiben indult fesztiválról van szó, mint a norvégiai Osban működő WT International Film Festival. Az esemény szervezői pontosan tudják, hogy nem ők a világ legnagyobb, legrangosabb és legtöbb hírességet felvonultató fesztiválja és azt is, hogy még gyerekcipőben járnak és bizony sok kezdeti gyerekbetegséget le kell küzdeniük ahhoz, hogy egyszer majd igazán jegyezzék őket. Addig is mindent elkövetnek, hogy a helyi és az odalátogató vendégek számára emlékezetessé tegyék a rendezvényt. „Ha már ilyen kis helyen van, mint OS, amiről az embereknek legkevésbé sem a fény és a csillogás jut az eszébe, akkor miért ne tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy egy hosszú hétvégére Hollywoodot idéző csillogást varázsoljunk ide” - mesélte Frode Sirevag, a fesztivál egyik kitalálója és vezetője. „Hét évvel ezelőtt, amikor elkezdtük ezt az egészet, még csak pár fiatal srác szórakozása volt. Első rövidfilmünk elkészültét szerettük volna megünnepelni, és úgy gondoltuk, hogy a legméltóbb erre egy díjkiosztóval egybekötött filmfesztivál. Termet dekoráltunk, limuzint béreltünk és a díjkiosztón minden díjat besöpörtünk. Azóta persze komolyabb lett a dolog, mert rájöttünk, hogy a helyi közönség nyitott az ilyesmire és igényli a filmes összejövetelt. A limuzin tehát maradt, de most már nem mi kapjuk a díjakat.”

A városka közönsége valóban fogékonynak látszik a filmekre, s ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy minden vetítés teltházzal megy, sőt, sokszor még az oldalsorokban is állnak a kíváncsi nézők. Természetesen része van ebben annak is, hogy a vetítések ingyenesek, és pezsgő, (a kisebbeknek alkoholmentes változatban), kávé és süti várja a nézőket, a pizza pedig a délelőtti gyerekvetítések nélkülözhetetlen kelléke. Nem csoda hát, hogy a filmesek is egyre nagyobb számban jönnek, hogy osztozzanak a meleg fogadtatásban. Nem csak a környező városokból, de Nagy-Britanniából és az Egyesült Államokból is érkeznek vendégek. Számukra talán még a fogadásoknál és vacsoráknál is vonzóbb a rendkívül ünnepélyes díjkiosztó, amelyhez neves szobrászok faragják márványból vagy bronzból öntik a trófeákat. „Mindenképpen szeretnénk a nagyvilág felé nyitni, és szívesen vennénk egy még nemzetközibb mezőnyt. Bár az idei programra nem lehet panasz, mert érkezett film Magyarországról, Németországból, Izraelből, Nagy Britanniából és az Egyesült Államokból is, de szeretnénk ezt a tendenciát még jobban erősíteni és bátorítani a filmrendezőket, hogy még nagyobb számban kísérjék elalkotásaikat.”

Érthető a fesztiválszervezők törekvése, hogy a nemzetközi mezőnyt szeretnék erősíteni, a legnagyobb közönséget mégis a helyi filmesek alkotásai vonzották. Egy tűt sem lehetett volna leejteni azon a vetítésen, amelyen a Jenta fra Oz című dokumentumfilmet mutatták be, egy fogyatékos kislány és szülei kétségbeesett küzdelméről. A rendező Pal Winsents, aki mellesleg a kislány rokona, egészen a kezdetektől követte nyomon kamerájával a család életét. A dokumentumfilm ötlete viszont később fogalmazódott meg benne, amikor lényegesnek látta, hogy megörökítse a szülők harcát, akik biztosítani akarják gyermekük számára a megfelelő és sajnos igen drága gyógykezelést. Magyar szemmel megdöbbentő volt látni, hogy még az olyan jóléti társadalomban, mint Norvégia, ahol aztán tényleg nem lehet panasz a gazdaságra, ekkora akadályokat gördíthet valaki elé a bürokrácia és a pénzhiány, mert bár minden elérhető, de ott is vannak olyan speciális kezelések, amelyeket csak a leggazdagabbak engedhetnek meg maguknak. A szülők pedig kétségbeesetten próbálnak különféle támogatásokat kijárni, és közben elkeseredve szembesülnek azzal, hogy minél később kezdik meg a gyermeküknél a speciális fejlesztő terápiát, annál kevesebb remény van még a részleges javulásra is.

A másik hasonlóan szívbemarkoló történet egy izraeli fiúról szólt. Dani Menkin 39 Pounds of Love (A szerelem 39 fontja) című dokumentumfilmjének hőse, Ami súlyos izomsorvadásos betegségben szenved, és mindössze 18 kilót nyom! Kiskorában egy orvos azt jósolta neki, hogy nem fogja megérni a hatéves kort sem – a most 32 éves fiú elhatározza, hogy felkeresi az időközben Amerikába települt orvost és megmutatja neki, mekkorát tévedett. Egyébként is az az álma, hogy legalább egyszer körbeutazhassa az Egyesült Államokat, ami azonban az ő állapotában legalább olyan veszélyes és kimerítő vállalkozás, mint egy egészséges ember számára a Mount Everest megmászása. Az utolsó csepp a pohárban, amikor reménytelen szerelme, a Romániából származó gondozónője visszautasítja érzelmeit. Ami elhatározza, hogy most már végképp semmi nem tarthatja vissza az úttól. A film legmeghatóbb pillanatai nem is annyira az utazáshoz kötődnek, hanem a fiú és gondozója közötti kapcsolathoz. Az embernek elszorul a torka, amikor látja, micsoda szerelemmel néz az őt kisbabaként fürdető és etető lányra, aki egészséges ember lévén inkább csak szánalmat és szeretetet, de semmiképpen nem viszontszerelmet érez a fiú iránt. Ami egy számítógépen készített animációban juttatja kifejezésre reménytelen és viszonzatlan érzéseit. Bár csak egy ujját képes mozdítani, az egér és egy leleményes program segítségével megható animációs filmeket készít.

A dokumentumfilmek táborát gyarapította az Os-ban immár hagyománnyá vált szobrász szimpóziumról készült alkotás is. Az évente megrendezett eseményre a világ minden tájáról érkeznek szobrászok, hogy együtt alkossanak és állítsák ki az elkészült műveiket, illetve, hogy mesterkurzusokon tanítsák a lelkes amatőröket. A szimpózium ötlete a neves helyi szobrász, Arne Maeland nevéhez fűződik, aki egyébként a filmfesztivál lelkes támogatója is. A jópofa zenei aláfestéssel tálalt képek mellett megszólalnak a szobrászok is, bemutatják műveiket, mesélnek alkotói munkájukról és hangot adnak művészi hitvallásuknak. A dokumentum stáb ellátogatott a Toszkána csücskében lévő Carrarába, a híres carrarai márvány lelőhelyére, a szobrászok paradicsomába. Forgattak abban a márványbányában is, ahová annak idején Michelangelo járt statuario márványért, amely a világ legfinomabb és legértékesebb szobormárványa.

Szintén nagy népszerűségnek örvendtek a helyi közösség múltját felvillantó dokumentumfilmek, amelyek archív felvételei Os történelmét és történelmi jelentőségű pillanatait, például a helyi kisvasút elindulását mutatták be. A rendkívül érdekes és értékes archív filmanyagot modern zenei aláfestéssel vetítették a népes közönségnek, melynek tagjai sokszor éppen saját rokonukat, ismerősüket fedezhették fel a vásznon. Hogy még kellemesebb legyen a hangulat, a délelőtti vetítés szünetében villás reggelit szolgáltak fel a közönségnek. „A finom falatokkal lehet a leginkább otthonossá és meleggé varázsolni a hangulatot és biztosítani, hogy mindenki jól érezze magát” - fűzte hozzá Frode Sirevag.

A helyi és külföldi filmesek rövidfilmjei közül túlnyomórészt horrorokat, illetve bizarr hangulatú rémfilmeket láthatott a közönség. Úgy tűnik, a fiatalok nemcsak a legnagyobb fogyasztói a horror műfajának, de ez az, ami a leginkább meg is ihleti őket. A norvégokról pedig annyit, hogy az erdők, fjordok és a hosszú, sötét éjszakák világában nem kell messzire menni egy kis misztikumért. Hazánkat idén Vadócz Péter két rövidfilmje képviselte a Miért nem fociznak a lányok és a Europe werk.

A fesztivál szervezői nagyon bízakodnak, hogy a most még kicsi, de lelkes kezdeményezés igazi rangos filmes eseménnyé növi ki magát és hogy a limuzinokon egyre több neves alkotót és színészt szállíthatnak a kultúrház elé terített vörös szőnyegre.

2005-12-22

 



32 KByte



39 KByte



30 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső