Tekintettel a II. világháború végének a hónapokban esedékes hatvanadik évfordulójára, Németországban a mértékadó lapok, folyóiratok hetek óta intenzíven foglalkoznak a háború utolsó heteivel, s igen változatos perspektívában. A könyvesboltok kirakata szintén hemzseg a témával foglalkozó könyvekkel. Tanulmányok, interjúk, visszaemlékezések, leírások, beszámolók, naplórészletek, kiállítások minden jelentősebb ütközetről, a német városok szőnyegbombázásáról éppúgy, mint a haláltáborok felszabadításáról. A színvonal persze ingadozó, hiszen nem ritkán a puszta hatáskeltés az uralkodó. Ez a legalábbis a felszínen óriási méreteket öltött visszaemlékezés- és feldolgozáshullám, vagy annak imitációja természetesen a filmkészítést sem hagyta érintetlenül, sőt, bizonyára nem alaptalan az a benyomás, hogy éppen Hirschbiegel A bukás című filmjének hatása – amelynek németországi bemutatóját példátlan médiavisszhang kísérte illetve követte – volt az, amely lendületet adott ennek a témának. Németországban az elmúlt egy évben A bukás után több film is készült a világháborúról, jelenleg a Goebbels-Experiment, a „Harmadik Birodalom” propagandaminiszterének gondosan vezetett naplói alapján készített dokumentumfilm a legidőszerűbb. Volker Schlöndorff legfrissebb munkája, A kilencedik nap nagyjából a két film közé esett. Az alábbiakban válogatás olvasható Schlöndorff e filmjének német és német nyelvű kritikai visszhangjából, valamint részlet a rendezővel készült interjúból.
*
„Bizonyára sokakban megdöbbenést kelt, amikor Schlöndorff legújabb filmjében feltűnik Ulrich Matthes csontos arca. Matthes úgyszólván a nézők szeme láttára hajtja végre a szerepcserét, azaz Goebbels birodalmi propagandaminiszterből (akit Oliver Hirschbiegel Bukásában alakított) Henri Kremerré, a luxemburgi pappá változik, aki a történet idején a dachaui koncentrációs tábor foglya.
Ez a fiziognómiai >>gleichschaltolás<< annak a dilemmának a kísérteties visszhangjaként hat, amellyel az emlékezet ábrázolása kapcsán kell szembenéznünk, a amely dilemma, annak ellenére, hogy a képalkotás tilalmának problémája Németországban jelenleg elhalni látszik, itt figyelmeztetően előtérbe kerül. Az arcok felcserélhetősége az áldozat és tettes összecsúszását okozza és a szemlélőben leegyszerűsítést eredményez, aki így a nemzetiszocialista erőszak borzalmainak realitását nem képes érzékelni. A problematika mégis alig kerül szóba Németországban – amelynek emlékezéskultúrája éppen változásóban van –, nem úgy, mint például a kilencvenes években, amikor Claude Lanzmann [a Shoa ábrázolását illető tilalom szószólója – T.T.] igen erélyesen bírálta a Schindler listáját. Volker Schlöndorff, úgy tűnik, bebiztosította magát, hiszen a film kezdete mintha máris erre a vitára utalna – és persze Lanzmann Shoahjára: A kilencedik nap ugyanis vonatzakatolás hangjaival kezdődik, miközben a vászon sötét marad. Ebben a rendkívüli óvatossággal megformált elbeszélésben a rendező kételyei az emlékezet filmes rekonstrukciójának lehetőségével kapcsolatban mindvégig megmaradnak. A film alapja Jean Bernard Pfarrerblock 25487 című önéletrajzi beszámolója, amelyben az 1941 májusától az 1942 augusztusáig terjedő, a dachaui koncentrációs táborban töltött időszakot írja le. A kilencedik nap nem a koncentrációs táborról szól, a dachaui jelenetek megmutatását egyetlen szempont vezérli: relevanciájuk annak a döntésnek a megértésében, amely elé az abbét állították.”
Neue Zürcher Zeitung, 2005. január 13. Claudia Schwartz
„Lehetetlen, noha nyilvánvalóan sokan kényszerét érzik újra és újra megkísérelni, hogy a fasizmust és gaztetteit, áldozatainak szenvedéseit úgy ábrázolják, hogy az kultúránk mediális közegében, a történet- és képiparban elfogadható benyomást tegyen. Ami azt illeti, a morális és esztétikai csőd több mint ötven éves története áll mögöttünk. Hitler és vazallusai, a koncentrációs táborok, a háború történetének elbeszélései, valamennyi komédia és tévéfilmsorozat, riport- és mozifilm blaszfémia és ideológia, szerecsenmosdatás és otrombaság között ingadozik. […]
Mit adhat a megismerésnek az a fikció, amely nem hajlandó olyan terepre merészkedni, ahol a dokumentumok, a történészi logika nem nyújtanak támaszt? Két, egymásnak ellentmondó, a tények világában nem szükségszerűen meglévő elemet hozhat létre: magyarázatot és értelmet. Amit azonban nem tud vagy nem akar, az a bizonyítás. Egy olyan elbeszélés, amelyben nem tesznek különbséget történelem és fikció között, mitologizálónak nevezhető. A >>Hitler-mítosz<< például a média kedvenc fordulata, ami nagyjából azt jelenti, hogy újabb és újabb szószt kutyulunk a történelemből, az emlékezetből és a fikcióból […].
A bukás történeti hitelességre törekszik, arra, hogy – a mitologizálással szemben – a forrásokat úgyszólván egy az egyben ültesse át. A film két autentikus tanúbizonyságon alapul, egyfelől Traudl Junge beszámolójának szemtanú-autenticitásán (amely már Georg Wilhelm Pabst Der letzte Akt című 1955-ös filmjében is kiállta a próbát [Pabstnak ez a munkája szintén Hitler utolsó napjairól számol be, a kikérdezett tanúk között Traudl Junge is ott volt, s később Bécsben a forgatást is meglátogatta. – T.T.]); ez a beszámoló olyan perspektívát kínál, amely egyszerre intim és ártatlan, azaz a Führerhez közel lenni, de a gaztettekben nem részesülni. A film másik alapja Joachim Fest, a >>Hitler-szakértő<< – ahogy az újságokban nevezték – történeti tanulmányainak nem kevésbé populáris autenticitása. Az eredmény, Bruno Ganz színészi játékával megspékelve, a valóság tökéletes megragadása. A kép, amely immár valóban cáfolhatatlan, az >>autentikus mítosz<< paradoxona.
>>Ez valóban maga Hitler<< – jegyezte meg elismerően Joachim Fest. Ez a Hitler valójában minden eddigi fáradozásunk summája, amelyek egységes képet akartak létrehozni, summázata mindannak, amit eddigi kudarcainkból tanultunk. Olyan Hitler ez, akinek a képe tökéletesen összeállt, a remake remake-jének remake-je, egyre tökéletesebb és egyre üresebb. Egyetlen kérdést sem hagy megválaszolatlanul, hiszen egyet sem tesz fel. […]
Volker Schlöndorff legújabb filmje első látásra felülemelkedett ezen a mítoszkutyulmányon. Schlöndorff szerény költségvetésű, összeszedett morality play-t készített, amely egykor nagyon szerette a televíziót, hiszen ott anélkül is meg lehet mutatni a terrort, hogy a képi ábrázolás tilalmának csapdájába esnénk. A film igen erős képekkel kezdődik, papok szenvedését mutatja meg a dachaui koncentrációs táborban. A tábor udvarán keresztet állítanak fel, s egyiküket töviskoszorúval megkoronázva kötelekkel felhúzzák rá. Majd az egyik foglyot, Henri Kremer abbét váratlanul elbocsátják, >>szabadságra<< megy. Hivatalosan azért, hogy részt vehessen anyja temetésén, valójában azonban Gebhard Untersturmführer akarja felhasználni arra, hogy segítsen megtörni a luxemburgi püspök ellenállását a nácikkal szemben. A tét Krémer számára nem csak a saját élete, hanem a családjáé, és paptársaié is a koncentrációs táborban. A családja menekülésre biztatja, a püspök segítsége pedig abban áll, hogy biztosítja Krémert a Vatikánnak a problémához való körültekintő hozzáállásáról; Gebhard fenyegetéssel, csábítással és teológiai szofizmákkal próbálja rávenni, hogy legyen Júdás. […]
A kilencedik napon az abbé visszatér a táborba. Ez az ő személyes diadala, amely minden konfliktust elsimít. A film alapja Jean Bernard, luxemburgi pap Pfarrblock 25387. Dachau 1941–1942 című naplója. A pontosság, amellyel Bernard a láger iszonytató rendszerét leírja, csak az egyik erőssége, a másik az a szándék, hogy békét kössön az egyházzal, amelyért (anélkül, hogy az segíteni próbált volna) a koncentrációs tábor papjainak szenvedniük kellett. Schlöndorff ugyan érinti a teológiai-történeti vitát, azonban a gyávának bizonyult, s árulkodó hallgatásba burkolódzó, emberéleteket kockáztató egyház bírálata mindössze retorikus. A feloldás: visszahúzódás az individuális szférába: az abbénak egyedül kellett döntenie, s az utolsó képsorokban (talán túlságosan is) világosan láthatjuk, hogy döntése belül boldog emberré tette. Hirschbiegeltől eltérően Schlöndorff visszafogottan viszonyul figuráihoz. A kamera tudja, hogy meg kell mutatnia a szenvedést, de nem élhet vissza vele. Ebből a tiszteletreméltó ábrázolásból mégis hiányzik a magasabb szándék. Ahogy A bukás >>bizonyítja<<, hogy Hitlert lehet emberként ábrázolni, úgy A kilencedik nap is >>bizonyítja<<, hogy lehetséges tizenkét percen keresztül koncentrációs tábor-jeleneteket mutatni.„
Die Zeit, 2004. szeptember 16., Georg Seesslen
„Kremer ellenfele, a Gestapo-főnök Gebhardt más, mint a szokásos, brutális SS-tisztek. Gebhardt teológiát hallgatott, s tudja, hogy miről kell Kremerrel beszélnie: Júdásról, aki elárulta urát, s ezzel lehetővé tette a passiót, a halált és a feltámadást. Intelligens, rátermett, enyhén pattanásos, mintha csak most jutott volna túl a pubertáson, August Diehl játékával nagyon németté formálta a tiszt alakját: a bukott angyal, mint a német nép reprezentánsa.„
Berliner Zeitung, 2004. október.11., Stephan Speicher
„Volker Schlöndorff a húsz hónapig Dachauban fogva tartott luxemburgi pap, Jean Bernard naplóját nem formálta borzalomkeltésre törekvő giccsé, noha nyugodtan megtehette volna. Amit látunk, valóban létezett: a dachaui tábornak volt paprészlege, Krémert ideiglenesen valóban szabadon engedték, s a Gestapo is vallatta. Szépen ki lehetett volna pingálni, akárcsak a bunkerdrámát A bukásban.
Schlöndorff és Eberhard Görner, a forgatókönyv szerzője a szegényesebb változat mellett döntöttek. A koncentrációs tábor hétköznapjait úgy rajzolják meg, ahogy az áldozatok elfásult érzékeiben megjelennek: zajok, ordítás, ütlegek, heves mozdulatok, aztán bénító csönd. A többit a néző fantáziájára bízzák. És Ulrich Matthes arcára. […]
Volker Schlöndorff huszonöt éve nyerte el az Oscar-díjat A bádogdobbal, s azóta kilenc játékfilmet forgatott. Ezek többnyire költséges kudarcok voltak. A kilencedik nap igen alacsony költségvetését akár felháborítónak is találhatta volna. Ehelyett inkább arra használta, hogy irodalmi filmadaptációinak hamis esztétikai ideáljaitól megszabaduljon. Schlöndorffot korábban felbőszítette, ha >>stílus nélküli rendezőnek<< titulálták. Ma a felismerhető kézvonás hiányát esélynek tekinti. A kilencedik napon látszik, hogy miért.”
Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2004. november 11., Andreas Kilb
A képeknek fájniuk kell – interjúrészlet Volker Schlöndorff-fal
„Álmodott valaha is arról, hogy olyan filmet forgasson, amely egy koncentrációs táborban játszódik?
V.S.: Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik eszébe véste Adornot, aki azt mondta, Auschwitz után nem lehetséges poézis, művészet. 15 vagy 16 éves lehettem, amikor először láttam lágerekről készült felvételeket. Ennek ábrázolása tabunak számított. Így nagy volt a felhördülés, amikor a 70-es években az amerikai Holokauszt-sorozatot elkezdték nálunk játszani a televízióban. El kell azonban ismerni, hogy ezek a képek annyit inflálódtak, annyira túlhasználttá váltak, hogy például a tizenkét éves lányom számára már nem okoznak sokkoló hatást. Ezért újabb képeket kell alkotnunk: hogy újra fájjanak.
Túljutás a szégyen korlátján?
V. S.: Nem volna tisztességes, ha azt mondanám, hogy vívódtam magammal. Korábban nem morális okokból utasítottam el azt, hogy ilyen filmet készítsek, hanem mert azt gondoltam, hogy a dokumentumképekhez képest nevetségesen hatna. Azon a félelmen azonban, hogy én erre alkalmatlan vagyok, túljutottam. Most már nem félnék attól, hogy olyan filmet forgassak, amely teljes egészében a lágerben játszódik. […]
Hogyan értékeli a >>Harmadik Birodalom<<-ról szóló filmek áradatát?
V. S.: Ne tőlem kérdezze, hogy ez honnan ered. Nem tudok válaszolni rá. Ez a túlhalmozás persze engem is zavar. Közülünk mindenki attól fél, hogy a közönség egyszer csak émelyegni kezd. És semmit sem akarunk kevésbé a filmjeinkkel, mint ezt. Mindenesetre hátránynak tekintem, hogy talán az én filmem a legnehezebb, 2004-ben mégis a legutolsó premieridőpontot kapta meg.
Nem fél attól, hogy A bukás iránt tanúsított nagy érdeklődés miatt az Ön filmje megbukik?
V. S.: Én attól féltem, hogy azt kérdezik majd: mit keres Goebbels a koncentrációs táborban? Egyébként izgatottan vártam A bukást. Hogyan lehet ma Hitlert vagy Goebbels ábrázolni? Ezek olyan kérdések, amelyek mint rendezőt érdekelnek. Ennyiben izgalmas őszt tudhatok magam mögött, mind rendezőként, mind pedig nézőként.
Önt is foglalkoztatta egy Hitler-film. A bukás után ez a múlté?
V. S.: Én mást forgattam a fejemben, nevezzük így: Countdown to War, vagyis a háború kitörése előtti tíz nap érdekel, amikor Hitler még megakadályozhatta volna a háborút. Nagyon pontos jegyzőkönyvek állnak a rendelkezésünkre a Hitler által mindvégig folytatott tárgyalásokról és a tábornokok közötti eszmecserékről, ti. hogy kövessék-e Hitlert vagy sem. Még csak a forgatókönyvön dolgoztunk, amikor bejelentették ezt a másik filmet, amely nem az első, hanem az utolsó tíz napról szól. Így elhibázott lett volna az enyémet is keresztülvinni. Nekem mindenesetre soha nem jutott volna eszembe Bruno Ganz. Azt kell mondjam: le a kalappal. Legalábbis a késői Hitlerért, a koraiért nem.
[…]„
Berliner Morgenpost, 2004. november 9.
Válogatta és fordította: Török Tamás
Kapcsolódó cikkünk:
Deák-Sárosi László: A luxemburgi abbé magánügye. Volker Schlöndorff A kilencedik nap című filmjének kritikája.
