Országosan, a jegyzett animációs filmkészítők körében már világszerte ismertté vált, regionális eredetű szószülemény: KAFF. Azaz: Kecskeméti Animációs Film Fesztivál. Az ottani mozgóképek mustrája immár húsz éve él, működik, 1985-ben debütált. Az idei a 7. KAFF és 4. Nemzetközi Animációs Játékfilm Fesztivál volt. Harmincöt országból jöttek el animációk hozzánk. 248 alkotást láthatott a publikum (122 külföldit, 126 magyart). Mikulás Ferenc fesztiváligazgató szerint többek között azért kell filmfesztivált szervezniük, „hogy lássunk egymást felfedező vidám arcokat, lássunk olyan filmeket, amelyek nekünk is erőt adnak új filmek megszületéséhez”. Láttunk. A város polgármesterének, dr. Szécsi Gábornak ajánló sorai a katalógusból: „A fesztivál városunk számára olyan lehetőség, melyben kifejeződik a szándék a mai értékválságos világban: kulturális programmal megnyugtató kiutat mutatni az itt összegyűlteknek”. Nyilván, ennek szellemében született meg a filmművészeti esemény arculatát tervező Farkas Antal jama fesztivál-jelképe (KAFF-embléma) s szignálfilmje.
Ismét örültünk egymásnak
A fesztivál tehát megint fieszta is volt. Olyan kulturált „szabadidőzés”, szórakozási lehetőség, amely a filmes szakmán kívül az egész városnak értéket jelentett. Három éve, reméltem (s ennek hangot adtam a Filmkultúra Online-ban), hogy az animációs filmvilág eme széphagyományú, nagy eseménye folytatódhat majd 2005-ben. S lőn! Mi, ott levők, hasonlóan a harmadik évezred első KAFF-jához (2002), most is könnyen rá hangolód(hat)tunk az ünnepi történésekre. Érdeklődéssel fogadtuk a filmeket, vettünk részt konzultációkon, s megmártóztunk jól szervezett egyéb agendákban is. Kívánnivalót tehát most sem hagyott maga után Kecskemét városának és a Kecskemétfilm Kft. animációs műhelyének vendég- és szakmaszeretete. Barátságos légkörben, jó kezekben voltunk. Sokadszor tapasztaltam: „aranyhomok-városban” kaffogni nagyon jó. Az égiek ezen a nyáron is kegyesen viszonyultak hozzánk. Remek idő volt – igazi nyár! A versenyfilmek, előadások, kirándulások, zenei s az ún. panoráma- és más programok, ill. kiállítások mellett retrospektív vetítésen láthattuk John Halas (1912–1995), Szabó Szabolcs (1927–2004), Reisenbüchler Sándor (1935–2004), a René Laloux–Hernádi Tibor szerzőpáros, Nepp József és Szoboszlay Péter alkotásait. S rendre hallhattuk, ’mi zene volt fülünknek: a nézőközönség tapsát. Az ORTT ötmillió (!) forintos díjáról gyermek-zsűri hozta meg döntését. A nemzetközi zsűri elnöke Varga Csaba volt. Egy eddig sosem létezett díjat is ezen a fesztiválon teremtettek meg, adtak át: hangjáért életműdíjat kapott a Magyar népmesék (1977-1979, 1984-1985, 1989-1990, 2002) c. rajzfilmsorozat mesélője, Szabó Gyula színművész. És persze sok-sok értékadó, örömteli dolog, díjátadás (összesen: 25) történt még a mostani KAFF-on.
Meg kell jegyeznem, hogy a várva várt Kerekasztal-beszélgetés a magyar animáció helyzetéről végül is, kissé sarkosan fogalmazva, dugába dőlt. A fesztiváligazgató és csapata valamennyi működő stúdiónak, filmes csoportosulásnak, egyéb érintetteknek — időben — felkínálta a lehetőséget a műfaj társadalmi hatékonyságát, integrációját elősegítő polémiára és dialógusra. Mozgóképi kultúránk mértékadó emberei végre (évek óta érett a dolog!) nyilvánosság előtt ülhettek le egy asztalhoz. Szép hazánknak szinte valamennyi, e témában döntési pozícióban lévő, magas hivatalokat képviselő személy(iség)e jelen volt. Együttlétüknek, megnyilatkozásaiknak, szerintem mégsem volt, nincs érdemi hozadéka. Kár. Legalább „némi hozadék” nagyon elkelt volna. Paff! Nem KAFF. Emitt momentán ennyit kívántam érzékeltetni a 2005-ös KAFF eseményeinek, helyének atmoszférájából, átélt szelleméből. Írásomat innentől e cikk címében jelzett film elemzésével folytatom.
Így kerek a világ?
A tudomány kínálta mai ismereteink szerint világmindenségünk ősrobbanással: a Big Banggel keletkezett. Benne Föld bolygónk, majd lakói, leszármazottai. Mindmáig tehát – kozmikus léptékben – voltaképpen a budapesti VIII. kerületben élő emberek is onnan „datálhatóak”. Bandibá, a Nyócker! c. rajzos animáció egyik főszereplője mondja: „A férfi mindene a nő. De a nőnek csak a pénz kell. Attól boldog. Ebből az jön, hogy a férfinak először pénz kell, arra meg már jön a nő, mint légy a húsra." Ricsi is szívből beszél: „Na jó, akkor ebből elég. Ruppótlanul szart sem ér az élet. Csak a kasu parasztok szegények. Nekem pénz kell.” A játékfilm 32 éves rendezője, Gauder Áron hat éves korától Algériában nevelkedett, 1982 óta itthon él. A Magyar Iparművészeti Egyetemen szerzett oklevelet (1999), majd harmadmagával reklámstúdiót alapított, ahol számítógépes animációval kezdett el foglalkozni. Többek között a Hukkle (2002) c. élőszereplős nagyjátékfilm bravúros trükkmunkálatait végezték. Novák Erikkel (ő volt az ötletadó s a producer) együtt kezdték el a Nyócker! c. epizódok forgatását a TV2 Lucifer c. műsorának. Később megszakították kapcsolatukat e tévécsatornával. A sugárzott epizódokból kiindulva fogtak hozzá a téma egészestésítéséhez. A producer gyerekként kötött ismeretséget a filmanimációval: nagynénje, Novák Irén gyártásvezetőként dolgozott a Pannónia Filmstúdióban. A forgatókönyvet Nagy Viktor, Orsós László Jakab, Damage és a rendező jegyzi (ő tervezte a figurákat is).
Rendszerváltásunk óta a Nyócker!-en kívül Magyarországon mindössze egy egészestés animációs mozifilm született (Jankovics Marcell: Ének a csodaszarvasról, 2001). A 2004-ben készült, itthon rögtön kedvező fogadtatásban részesült alkotás iránt frissiben érdeklődtek a lengyelek, oroszok, angolok, amerikaiak, sőt Dél-Korea is; a művet meghívták a Benelux államokba és Csehországba. Forgalmazásának első menetében majdnem elérte a nyolcvanezres nézőszámot (feltétele volt ez a Magyar Mozgókép Közalapítvány anyagi támogatásának). Nem számítva a rohamosan elterjedt kalózmásolatokat videoszalagon és CD-n néző befogadókat. (Zárójelben: ez évre államunk kulturális vezetése magyar filmek gyártására 8 milliárd forintot ígért; helyette csupán 3,3-at adott, amelyből kb. 5-7% fordítható animációs művek elkészítésére. Ugye, alig-„suska”?)
„Amikor csináltam a filmet – mondja alkotója –, nem gondoltam a támogatás hiányára, a stúdiós háttérre, egymagam voltam, és éltem a számítógép adta lehetőségekkel.” Nagyon egyetértettem ezzel a véleményével: „Minőségi hazai animációs filmekkel kellene és lehetne ellensúlyozni azt a rengeteg silányságot, ami elárasztja a képernyőt.” Vágyom az ellensúlyt. Gondolom, sokan mások is. A rendező Kecskeméten, a 2002-es KAFF-on határozta el: „… most már tényleg csinálnom kell valamit…”. Tudniillik ott találkozott össze volt tanáraival (velem is), akik azt kérdezték tőle: „Na, hoztál filmet!?”
A karakteres rajzalakoknak arcukat adó civilekről és színészekről más-más nézőpontból számos fényképet készítettek (mimikáikat, gesztusukat örökítve meg, s elmondatták velük az ábécé összes betűjét, a későbbi szájszinkronizálás teendői végett). Az arcukat hangjukkal adó színészek: Badár Sándor, Jónás Judit, Pindroch Csaba, Szabó Győző. Más figurák hangja: Szacsvay László, L. L. Junior (négy dalt is írt a filmhez), Gryllus Dorka, Gesztesi Károly, Fullajtár Andrea. A fotóportrékat egyenként átrajzolták, -festették. E fényképalapú mozdulatfázisokat kollázs- és montázsszerűen kombinálták grafikákkal. Mozgatásuk az ún. papírkivágásos felvételi technikával készült: az egymáshoz elmozdíthatóan csatolt, kivágott testrészek marionett-bábok mozgására emlékeztetően (kissé szögletes fázisokban) elevenednek meg. A komplexebb térszerkezetű, hatásában igencsak látványos részeknél a 3D-s computer-technikát alkalmazták (pl. videokamerával felvett élő szituációkat rajzoltak át). Mindehhez a Dolby Surround 5.1-es hangrendszer társul. Az elhangzó szövegek 95%-a magyar, a maradék 5%-on tíz idegen nyelv osztozik – feliratozva. Szókimondás („trágáriádák”), aktuális társadalomkritika, „durva” humor mutatja meg magát egy furcsa szubkultúrában.
E rendhagyó alkotás műfaját néhány filmkritikus gettórajzfilmnek titulálta. Attól tartok: tévedtek. Nagyot! Maroknyi gyermekcsapat (cigányok, magyarok, egy kínai, egy arab) sokban dokumentarista, ugyanakkor fantasztikus elemekből építkező történetét látjuk. A Csorba és a Lakatos család ősi gyűlölködését, szűkebben Lakatos Ricsi és Csorba Julika – kellő rálátásból nézve: Rómeó és Júlia tragédiájának reminiszcenciáit ébresztő – szerelméhez hasonlítható konfliktus bontakozik ki előttünk. Az egyik nyóckeri kisöreg szerint Shakespeare, az igazi szerelmet illetően, borzasztóan nagyot tévedett, tudniillik: „pinához pénz a híd”. Julika amúgy egy kerületbelijével emígy kommunikál: „Mindig ez van. Büdös kurva, széthasítalak. Aztán meg ügyürübügyürü, megveszek neked bármit…, hát tehetek én arról, hogy valaki belém szeret? És hogy ez éppen a Ricsi? Ráadásul olyan aranyos…” Hogy a két szerelmes, gazdagság összejöttével lehessen egymásé, a magyar Julikának és a roma Ricsinek: földi javakkal kell kibékíteniük az egymást forrva, velőig gyűlölő szülőket. Kellőképpen abszurd a történet ahhoz, hogy mind a szereplők, mind a helyi miliő egyfajta, karikírozóan vonatkoztatható képet rajzoljon mindennapjaink társadalmáról, hétköznapi anomáliákról. A gyerekhősöknek a szegénység, lepusztult környezet, stricik, kurvák, átverések, no meg a gravitáció s a kozmikus tér és idő mit sem számít. Mesei. Jelenük jobbítása végett, hála zseniális (működtethető időgép) ötletüknek – visszamennek földtörténetünk őskorába. Az ott leölt mamutokból sikerül kiapadhatatlan olajmezőt teremteniük a nyócker koszlott, szakadt épületei alá. A melléktermék se kutya. Ferdeszemű Chen meg is jegyzi: „Ez ám a csodazselé, mamut-afrodiziákum! Drágább az aranynál – odahaza Chen majd csinál Luna-parkot a Tienanmen téren.” Maritól ezt halljuk: „Barom! Lemezem lesz. Önálló. Sok csávóm. Mind gazdag. Bundában megyek szerepelni a tévébe.” Lóri más léptékben tervez: „Megalapítjuk a Nyócker államot, megveszünk mindent, de mindent. Aztán leválunk Budapestről, de az egész Magyarországról is”. Tudtul adja ezt is: „Ha a pápának nafta kell, tejeljen, vagy, megmondtam: avassák szentté a Mari lányomat, vagy nincs olaj, és kész.”
Az egyre felpörgőbb eseményekre, mindvégig azt fokozva „repül rá” a muzsika. A „nyóckeri vízió” világát Dopeman, L. L. Junior és a Kamikaze, továbbá GanXta Zolee, Ogly-G, Spacecafe és a Balkán Fanatik zeneszámai dinamizálják. Beindult hát az üzlet. Be ám! Díszkiadásban jelenik meg a Rambo-DVD. Megnyílik egy ötcsillagos sulibüfé. Arany Rolex-óra csillog a gyerekek csuklóján. Szinyei Merse Pál Majális c. festménye tanórán látható, hogy házi feladattal hozzák összefüggésbe. S megannyi további hab az olaj adta tortán. Napjaink rendőri korrupciójának egy-egy érintettje is megnyilvánul, hasonlóan az olajszőkítésből származó pénzforrások hasznát élvező érdekeltekhez. Lírai és kriminális, bájos és groteszk események mozgatják a cselekményt.
Még nem tudhatta Mikulás Ferenc, hogyan fog dönteni a zsűri, mivel korábban nyilatkozta a következőket e rendhagyó animációról: „Az egész estés filmek versenyében indul Gauder Áron és Novák Erik Nyócker! című filmje, amely ennek az új nemzedéknek és formanyelvnek az emblematikus alkotása. Nagyon örülök, hogy ez a film megszületett.”
Gondok, érdekütközések tömkelege jár együtt a „mutációs evolúcióval”. A közrendőrpáros egyike felfigyel: „Hát akkor megkérném a két fiatalembert, hogy magyarázza el a hivatalos közegnek, hogy mi a fene folyik a Német utca 38.-ban, és hogy mi ez az olajszag?” Gyanút fognak a szülők is. Ami rosszabb ennél: ún. kétpólusúságát immár feledésbe homályosító világunk nagyhatalmainak vezetői is a nyóckerre fókuszálnak. Bejáratott gépezetükben zavart okoz a rengeteg (nem náluk lévő!) olaj. Ügynökeik viharos nyomozásba kezdenek… Szűkül a kör a nyócker körül. Hittük volna? Atombombát dobnak le rá. Célt téveszt (mit sem tudva a csillagászati Nagy Bummról), másutt robban fel. A muszlim Abdul korábban pedzette ugyan: „Apukánál lakik egy bácsi, neki van egy olyan szárnyas izéje. Azt mondta, igazi atom.” Bárhová esett volna is le a „bummoló” – az animációs áttételesség jelképrendszerében gondolkodva: tökmindegy.
Lám! E filmbeli világ átköltésében a nyócker, tágabban a „nyóckeriség”, amint humánspecifikus gyarlóságunk: ki- és elpusztíthatatlan. Származzunk onnan, ahonnan, lakjunk bárhol s legyen vallásunk-hitünk az, ami: ilyenek vagyunk. Vagyis: tökéletlen, tévedő, esendő, hibázó, bűnre hajló, veszendő, halandó lények. Etc.
A Nyócker!-ben tulajdonképpen nincsenek velejükig rossz emberek. A maga módján e kerület mindegyik (művészeti általánosítással átszellemített) lakója önnönmagát éli, adja, egyikük sem játszik szerepet. Nézőként „műsortalan” figurákhoz van szerencsénk. Negatívumaikat is beszámítva: emberiek, természetesek. És persze gyarlók. Mint a rosseb. A film cselekményét, abból fakadó emelkedett tartalmát – olvasatomban – ez az eszme lengi át. Mindenekelőtt ezért értékelem nagyra a filmet. Az újszülött nagyfilm néhány hónap elteltével (tavaly december 9-én mutatkozott be publikumának) sikert sikerre halmoz(ott). Közönsége odavan érte. Nagyra értékelik a szakma hivatásosai. Eddig a 36. Magyar Filmszemle Rendezői látványdíját, a 7. Kecskeméti Animációs Film Fesztivál és 4. Nemzetközi Animációs Játékfilmfesztivál fődíját és Kecskemét város díját nyerte el. Az Annecy Animációs Filmfesztiválon Európa legjobb animációs filmjévé minősítették. Tegyem hozzá: fiatal még az idő; rövid- s hosszútávon, bízom benne, ennek az animációnak újabb megmérettetését további nézői tapsok, díjak fogják jelezni.
Kapcsolódó cikkeink:
Csillag Marci: Etnikai tisztánlátás
Palotai János: Gaude(r)amus
Polyák Levente: A hely és reprezentációja. A Nyócker! és a nyolcadik kerület
