Deák-Sárosi László Küldetése a film
Rita Cirio: A filmrendezés mestere – Interjú Federico Fellinivel című könyvéről

32 KByte

Fellini utolsó interjúkötete értékes könyv, szinte csak jót írhatok róla, a címével azonban vitatkoznék. Ezt nem az öncélú kritika szándékával teszem, hanem mert úgy vélem, e vita termékeny lehet. Már az is kérdés, adott esetben lehet-e egyáltalán a hagyományos értelemben címről beszélni. A magyar kiadás borítóján ugyanis nem szerepel a cím, ami pedig létezik – el is olvasható az ötödik oldalon –, mi több, az olasz eredetinek hű fordítása: A filmrendezés mestere. Interjú Federico Fellinivel (Il mestiere di regista. Intervista con federico Fellini). Ha viszont pusztán a külső borító alapján kellene besorolnom a könyvet, akkor azt hinném, egy kismonográfiát tartok a kezemben, amit Rita Cirio írt Felliniről. Végeredményben ez nem is annyira félrevezető, hiszen lényegében monografikus a mű – hogy miért vélem így, azt később fogom indokolni. De nem hiszem, hogy pusztán ráérzés a kiadó és a borítót tervező Csizi Renáta részéről, inkább szerencsés egybeesésről lehet szó, vagyok ugyanis annyira bizalmatlan, hogy kommunikációs stratégiát sejtsek a tervezés mögött. A magyar borító azt sugallja a vásárlónak, a leendő olvasónak, hogy a könyv mágikus kapcsolat a fogalommá vált Fellinihez, mindent tartalmaz róla – de legalábbis a leglényegesebb, a legmélyebb tudást. A hátsó borító eligazító szövege aztán korrigál: interjúsorozatról van szó, terjedelemben mégis többre vállalkozik a könyv. Aztán mégsem a terjedelem a döntő, az interjúk csak a 145. oldalig tartanak, azokat még 53 oldalnyi informatív, néhol pontatlan vagy kissé hiányos jegyzettel toldották meg.

Fellini megszólalásai nyomán bizonytalanodom el a műfajt illetően. A modern kor e neves művésze személyes hangon, oldottan, ugyanakkor zavarba ejtő módon kívülállóként is tud beszélni önmagáról, saját művészetéről, hogy monografikus teljességgel és összeszedettséggel tárja fel filmjei hátterét, mélystruktúráját. Mindez szerintem a rendező szerepköréből és Fellini alkatából következik. A rendező végig részt vesz a film készítésében, mégsincs benne fizikailag, csak az egyénisége – áttételeken keresztül. Fellini ráadásul személyiségénél fogva részt is vett, meg nem is a körülötte forgó emberek életében.

Felliniről, Fellinitől már jelent meg hasonló könyv magyarul: a Mesterségem, a film (1. lábjegyzet) cikkei és interjúi tartalmában és stílusában is emlékeztet Cirio interjúkötetére. Míg a korábbi könyv azért érdekes, mert a pályája közepén, annak sodrásában élő rendező nyilatkozik az éppen elkészült vagy tervbe vett filmjeiről, addig az utóbbi egyfajta összegző rátekintést nyújt a teljes életműre. Azért izgalmas még a Rita Cirio lejegyezte interjúkötet, mert Fellini nem szánta testamentumnak, mindent megvilágító nyilatkozatnak, mégis majdhogynem az lett belőle. A mester ugyan már három éve nem forgatott játékfilmet, de reklámfilmek készítésével formában tartotta magát, és készült a következő filmjére, ami aztán nem valósult meg, de e tény az interjúsorozat szempontjából lényegtelen. Nem nyomja a nagyotmondás kényszere, Fellini ugyanolyan spontán módon, személyes stílusban, mégis pontosan, összeszedetten mesél, mint korábban. Fellini maga is elismerte, és ez Az édes élet (1959) utáni filmjein jól látszik, hogy az alkotói folyamatban egyre erősebben hagyatkozott megérzéseire, emberi és művészi intuícióira. Magatartásában, szakmai gyakorlatában azonban mégis voltak olyan tényezők, amelyek közelről, közvetlenül a filmek készítése előtt, alatt, után nem látszottak önmaga számára sem, évekkel később, visszatekintve azonban már megfogalmazódhattak.

Már korábban is elismerően nyilatkozott a színészekről, de pályája ívének végén a következőt felelte Rita Ciriónak arra a kérdésére, hogy mit köszönhet a színészeknek: „Mindent. Az egészet.” (2). Én ebben látom az interjúkötet kulcsát és lényegét. Fellini elmeséli azokat az emberi kapcsolatokat, amelyek alkotó módon segítették őt filmjei létrehozásában. Külön részben nyilatkozik a producerekről mint a kötelezően legyőzendő, hasznos akadályokról, de szerinte filmjei legfontosabb építőelemei a színészek. Több helyen nyomatékosítja, hogy a filmkészítés legfontosabb fázisa a szereplőválogatás (3), a casting. Hatalmas, képes adatbankjáról (4), „bestiáriumáról” már korábbról is tudhattunk, ebben az interjúsorozatban azonban azt is kifejti, hogy pszichoanalitikusként és jóindulatú rendőrnyomozóként faggatta ki a kiszemelt szereplőket, akiket megismerésük végett meghökkentett és zavarba hozott. Aztán akit elfogadott, annak kölcsönvette a személyiségét, az élettapasztalatait. A film Fellini szerint lényegében ebből áll: mivel a szereplőkkel megtalálta a film alapvető vizualitását, a modellek arcukon, külsejükön keresztül már kész történeteket visznek a filmbe. A dramaturgia, a forgatókönyv lényegesen kisebb szereppel bír, ha a művet a színészekkel együtt hozzák létre az ő irányításával, ami jórészt csak annak biztosításából áll, hogy a modell önmagát adhassa, és a legkifejezőbb fényviszonyok mellett jelenhessen meg.

Fellini nemcsak pszichoanalitikushoz, rendőrnyomozóhoz hasonlította magát, de idomárhoz (5) is. Minden filmje egy-egy cirkusz, karnevál, és benne ő az igazgató, aki megmondhatja, hogy ki léphet fel, egységbe rendezi a műsort, a számokat viszont a bohócok, mutatványosok adják elő. Pejoratívan is nevezték őt cirkuszigazgatónak (6), ám a cirkusz lehet olyan mikrovilág is, és Fellini cirkuszai azok, amely az egész társadalmat modellezi. Szereplői arcukon, testtartásukon, gesztusaikon viselik élettapasztalataikat, amiket rendezőként Fellini a casting és a forgatás során ellesett. Amatőrökkel és színészekkel egyaránt dolgozott. Utóbbiakat is modellekként kezelte, a színész szerinte „önmaga tálalásának része” (7).

Fellini megindító őszinteséggel és szeretettel beszél a munka- és alkotótársairól. Ez még akkor is erénye, ha feltehetőleg nem mindig mond igazat. Áradozik például Marcello Mastroianniról, aki teljesen átadta magát a filmnek, a rendezőnek; a napi forgatás előtt nem is volt kíváncsi a forgatókönyvre (8). Persze, hogy nem volt kíváncsi rá – Mastroianni visszaemlékezéseiből tudhatjuk (9), hogyan viccelte meg, alázta meg őt Fellini, amikor az első közös filmjük előtti első megbeszélésen elkérte tőle a forgatókönyvet. Nem hiányzik azonban Felliniből az önkritika sem. Megértéssel, együttérzéssel és elfogulatlanul emlékszik vissza Pier Paolo Pasolinire, a vele való ellentmondásos kapcsolatára (10). Egyes kérdésekben elismeri saját hibáit is, például önnön motiválatlanságának, kudarcának tudja be, hogy olyan filmek elkészítését nem tudta rövid életű produceri cégével elérni, amelyek később filmtörténeti mérföldkövek lettek. Ez utóbbi minősítés persze nem tőle származik Pasolini Csórójával és Olmi Az állásával kapcsolatban.

Az interjú oldott szerkezetébe beleférnek ismétlések is. Ha valamit újra szóba hoz Fellini, akkor emlékeztet rá, vagy – ami az esetek többségére áll – más oldalról közelíti meg a témát. Ismétel korábbi nyilatkozataiból is, de a tényeket többnyire új megvilágításba helyezi. Például a Mesterségem, a film című kötetben is megemlíti azt, hogy első filmjét Antonio Lattuadával közösen rendezte (11), de míg a korábbi nyilatkozatban ezzel kapcsolatban azt emelte ki, hogy akkor jól jött neki egy parancsot osztogató segítség a forgatásokon, addig az utóbbi beszélgetésben már arra irányítja a figyelmet, hogy ő válogatta ki a szereplőket, tehát ő határozta meg a film vizualitását (12).

Fellini egyszerre tekintette magát ihletett művész-médiumnak és mesterembernek. Tevékenységének mesterségbeli oldala azonban kevésbé látszik, kevésbé körvonalazható, mind az 1980-as kötet (Mesterségem, a film), mind Cirio interjúkötete esetében. Fellini mindkét könyvben elmesélte a filmjei keletkezését az ötlettől a bemutatásig (13), sőt még azon túl is. Az egész gyakorlatnak volt egy számára bevált, ismétlődő rituáléja, amit azonban mások aligha ismételhetnek meg. Fontos mozzanatnak tartotta például az előleg zsebrevágását, ami nála alkotói fázisokat határolt el. Részletezte színészvezetési trükkjeit, aztán az is ki-kiderült, hogy rendezőként gyakran kellett improvizálnia, amikor szereplőit a kívánt állapotba, hangulatba akarta hozni. A mesterség szó metonimikusan kiterjesztve is érthető, végül is bármi lehet mesterségbeli és mesteri fogás, ami legalább részben, akár csak általa megismételhető mozzanat. Csak az az olvasó csalódhat, aki a mesterséget tanulható és tanítható kurzusként fogja fel, aki jól bevált fogásokat szeretne ellesni a Mestertől. Aki „csak” közelebb szeretne kerülni Fellinihez és az egyetemes filmművészet fontos korszakához, annak jó ismeret- és élményforrás ez a könyv.

Nem állítom, hogy fenntartás nélkül mindent el kell hinni a neves filmrendezőnek, az öntudatos művésznek, de az általa leírt filmes alkotói közeg akkor is izgalmas, tanulságos, ha részben kitaláció. Ha Fellini csúsztat is néhol, akkor is felsejlik a lényeg, az igazság. Fellini többször le is leplezi magát, s ha nem ő, akkor rendkívül óvatosan és tapintatosan a kérdező, Rita Cirio teszi meg ezt. A tapasztalt újságíró és műkritikus állít, cáfol, kérdez, vagyis igazi vitapartnerként beszélget el interjúalanyával. Neki köszönhető, hogy Fellini elismerte és részletezte Roberto Rossellini tagadhatatlan hatását rendezői munkásságára, de legalábbis rendezői gyakorlatára (14). Fellini első reakciója ugyanis az volt az ilyen jellegű kérdésekre, hogy ő nem tanult igazán senkitől semmit, aztán apránként előjöttek a „mégis”-ek. A Rossellinivel kapcsolatos csúsztatásoknak azért az is az oka, hogy az előd, rendezőtárs és barát nehezen megítélhető karakterű, munkamódszerű mester volt. Egyes tények és értékítéletek szerint jól tudott bánni a forgatáson az emberekkel, mások szerint épp ellenkezőleg. Ám mindez az interjúk szövegének közvetlen olvasói értelmezését érintik. Talán az a legszebb ebben a könyvben, hogy Fellinit nemcsak mint mesterségének kiváló művelőjét hozza közel, hanem mint minden erőltetett emelkedettség nélkül, rokonszenvesen mesélő embert, akinek mellesleg hivatása, sőt küldetése a film.

(2005. szeptember 27.)

Rita Cirio: A filmrendezés mestere – Interjú Federico Fellinivel
Holnap Kiadó, Budapest, 2004.

Lábjegyzetek:

(1) Megjelent 1980-ban Torinóban, magyarul 1988-ban, Budapesten.
(2) 45. o.
(3) Például: 34. o.
(4) 35. o.
(5) 18. o.
(6) Például Erdély Miklós: Montázs éhség (1966), in: F.I.L.M., 1991., Bp., 143. o.
(7) 18. o.
(8) 31. o.
(9) Marcello Mastrioianni: Emlékszem, igen, emlékszem, Az első találkozás, Bp. 1999.
(10) 104. o.
(11) A varieté fényei (1951) c. filmről van szó
(12) 42. o.
(13) A Mesterségem, a filmben külön fejezetben: 229–247. o.
(14) 128. o.

 


19 KByte

60 KByte

34 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső