Váró Kata Anna Ismét hiába kongtak a vészharangok
Beszámoló az 59. Edinburgh-i Nemzetközi Filmfesztiválról

28 KByte

Bár már többször kijelentették a brit filmgyártásról, hogy halott, s eltemették, az Edinburgh-i Nemzetközi Filmfesztivál mégis évről-évre bebizonyítja, hogy mégsem lehet a brit mozit teljesen leírni. „Furcsa, hogy az elmúlt években Cannes szinte teljesen figyelmen kívül hagyta a brit filmeket, mondván, semmi jó nincs köztük, a brit sajtó pedig – birka módjára bólogatva erre, anélkül, hogy utána nézett volna, mi is a helyzet – kijelentette, hogy a hazai filmipar berozsdásodott és hanyatlik. Aztán három hónap múlva, amikor Edinburgh ismerteti a programját, kénytelenek mégis újragondolni az egészet. A múlt évi, brit filmeket felsorakoztató szekció volt évtizedek óta az egyik legerősebb szekciónk, s azt hittem, az idei ennél már csak gyengébb lehet, különösen bizonyos adótámogatási rendszerek összeomlása miatt. Végül [kollégáimmal együtt] azon vettük észre magunkat, hogy több brit filmet néztünk, mint valaha, és a minőség is jobb volt.” – nyilatkozta az idei programmal kapcsolatban a Screen Internationalnek Shane Danielsen, a fesztivál művészeti igazgatója. (Screen International, 2005. augusztus 12–18. 1510. szám.)

Valóban tizenöt különböző műfajú és költségvetésű, de mindenképpen jó színvonalú filmet láthatott a közönség az 59. Edinburgh-i Nemzetközi Filmfesztiválon. Ezek közül tizenhárom versengett az 1993-ban létrehozott Michael Powell-díjért. Jóleső érzéssel töltötte el a fesztiválszervezőket és a zsűri tagjait, hogy Michael Powell születésének századik évfordulóján nem kellett szégyenkezniük a hazai filmfelhozatal miatt.

A Michael Powell-díjat, kiegészülve a Standard Life Közönség-díjjal idén a dél-afrikai-brit koprodukcióban készült Tsotsi kapta, amit Gavin Hood rendezett. Anthol Fugal 50-es években játszódó regényének adaptációja napjaink Dél-Afrikájába helyezi a történetet, bemutatva a mai napig meglévő hatalmas szakadékot az ott élő szegények és gazdagok között. A filmet szinte teljes egészébe Johannesburg lepusztult külvárosában vették fel, ahol az apartheid utáni időszak legnagyobb problémája a bűnözés, a szegénység és az AIDS megfékezhetetlennek tűnő terjedése. A film főhőse, becenevén Tsotsi (ami egyébként fiatal vagányt/gengsztert jelent az ottani szleng szerint) kegyetlen utcagyerek, társaival együtt lepusztult bádogviskóban tengeti mindennapjait, és a túlélésért gyilkol. Egyik este autólopás közben azonban különös ’potyautasa’ akad. Az elrabolt gyermek nemcsak saját gyerekkori emlékeit hozza vissza, de egy röpke pillanatra felvillantja előtte a reményt a jobb útra térésre és a hőn áhított családi boldogságra. A kegyetlen gengszter külső mögött egyre inkább feltárul egy sebzett lelkű ember élete, akinek anyja AIDS-ben halt meg, és aki részeges apja brutalitása elől menekült a csövesekhez. A gyermek jelentené számára saját lelkének megváltását is, és a reményt arra, hogy a bűnözéssel felhagyva emberhez méltó életet kezdhessen. Mindez azonban túl szép ahhoz, hogy igaz legyen egy olyan világban, ahol a szakadék a szegények és a gazdagok között szinte áthidalhatatlan, és ahol az utca kegyetlen törvényei diktálnak. A fiú bukása tehát elkerülhetetlen és megindító. Meleg színeivel, amerikai thrillereket megszégyenítően feszes tempójával és fülbemászó zenéjével a fesztivál egyik legkellemesebb felfedezése a film, már csak azért is, mert minden különösebb előzetes beharangozás nélkül jött, látták és győzött.

Nem kevésbé fülbemászó a Rolling Stones alapító tagja, Brian Jones életét, főként lecsúszásának történetét feldolgozó film, a Stoned zenéje sem. Stephen Woolley alkotása megtörtént események továbbgondolása, ami két ellentmondásos és ellenszenves férfi (Jones valamint az általa felbérelt mesterember, Frank Thorogood) kapcsolatát meséli el. Bár Jonesnál a halál okaként fulladást állapított meg a halottkém, annak körülményei a mai napig meglehetősen tisztázatlanok maradtak. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy állítólag Thorogood a halálos ágyán bevallotta, ő okozta a zenész halálát. A film szerint Brian Jones, aki maga is rendkívül manipulatív ember lévén szeretett kegyetlen játékokat űzni a körülötte lévőkkel, mindvégig annyira meg volt győződve a saját fölényéről, hogy közben észre sem vette, hogy valaki szép csendben az ő élete fölött is átvette az irányítást. A Stoned legfőbb erőssége nem a történetben vagy a színészi alakításban, és meglepő módon nem is annyira a zenében rejlik, sokkal inkább a képi világában, amely a neves angol operatőr, John Mathieson munkáját dicséri (aki egyébként producerként is jegyzi a filmet). Mathieson videoklipek fényképezésével kezdte a pályáját, és ez bizony meglátszik a végeredményen. Aprólékos gondossággal teremti újra a 60-as évek szvingelő Londonjának képi világától egészen a 80-as évek harsány színeiig terjedő időszakot, különös gondot fordítva arra, hogy a csaknem három évtizedet felölelő történet képi világa alkalmazkodjon a korhoz, s még a film a filmben ’családi felvételek’ – amelyeket a történet szerint Jones barátnője készített, rendszeresen dokumentálva az életüket – is korhűnek és megfakultnak tűnjenek. Mindezekről egyébként John Mathieson az Életmű Interjúk sorozat egyik meghívottjaként részletesen beszélt, s kommentálta a film egy-egy jelenetét. Kritikusan szemlélve saját munkáját azt is megosztotta a közönséggel, mennyire nem tetszik neki, így utólag visszanézve, a Törökországban játszódó szállodai jelenetben erősen domináló piros szín, amelynek tolakodó, harsány volta csak az utómunkálatok során derült ki, amikor már nem lehetett változtatni rajta.

Ha már a zenéről és a 80-as évek rikító színeiről van szó, muszáj megemlíteni a fesztivál záró filmjét, a Nick Love rendezésében készült The Businesst (Az üzlet). A zenében és a harsány színekben aztán ki is merül a film minden erénye. Ráadásul bármennyire szeretem a 80-as évek diszkóslágereit, azért ilyen töménységben már az én gyomromat is megfekszik. A film alatt végig az volt az érzésem, hogy túlságosan is erőltetett ez a ’80-as évek hangulat’, amely harsány színeivel és idétlen ruháival egyébként is ijesztően közelinek tűnik. Ez a mértéktelenség már nem jóleső nosztalgiával, hanem a ’te jó Isten, csak ezt ne, már megint’ érzéssel tölti el a nézőt. A csiricsáré színekbe öltöztetett történet igen egyszerű: egy dél-londoni piti bűnözőről szól, aki a törvény keze elől Spanyolországba menekül, hogy ott a száműzött gengszterek csapatához csatlakozzon és élje a kábítószer-kereskedelemből származó vagyon nyújtotta édes életet. Kár, hogy a brit gengszterfilmek rangos hagyományaiból táplálkozó film messze elmarad a klasszikusoktól, ahhoz pedig, hogy az elődök paródiájának nevezhessük, nem elég humoros és következetes. Marad tehát egy erőtlen gengszterfilm, helyenként kellőképpen véres és brutális képekkel, unalomig sztereotipizált karakterekkel és korántsem meglepő fordulatokkal. Nem én voltam az egyetlen, aki döbbenten ült a sajtóvetítésen és azon merengett, vajon, hogyan lehetett a The Businesst záró filmmé választani. Addig rendben van, hogy a szervezők brit alkotást szerettek volna, amelynek ráadásul Edinburghban van a világpremierje, de nem hiszem, hogy ne lett volna erre alkalmasabb darab az idei kínálatban.

A nyitófilm, a Wah Wah(a címe csak a film második felére nyer értelmet a néző számára, de a poént nem szeretném lelőni), sokkal jobb választásnak bizonyult. Nem briliáns, de legalább színvonalas film, amely a közönség szélesebb rétegéhez szól. A Wah-Wah a Swáziföldön felnőtt színész, Richard E. Grant első rendezése saját, önéletrajzi ihletésű forgatókönyvéből. Grant színészként már többször bizonyított, most viszont kiderül, hogy íróként és rendezőként is megállja a helyét. Filmje nem csak egy család széthullásáról, de a valaha virágzó brit gyarmatbirodalom felbomlásáról is szól, amely egyszer s mindenkorra megváltoztatta az egykori kiváltságos osztály életét. Szépen megkomponált képein kívül Grant alkotásának legnagyobb erénye kétségtelenül a színészeiben rejlik, akik egytől-egyig remek alakítást nyújtanak. Szinte minden percben érződik, hogy a színészek szívügyüknek tekintették a filmet. Igazi színészóriások tűnnek fel a vásznon: Gabriel Byrne az apa szerepében, aki egyfelől szenvedő fél, hiszen halála napjáig nem képes kiheverni felesége hűtlenségét, másfelől szörnyeteg, mert alkoholfüggőségével még saját fia életét is veszélyezteti; Miranda Richardson az unalom elől házasságtörő viszonyba menekülő feleség szerepében, Emily Watson a nyíltszívű és kissé közönséges Rubyként. Sokan számon kérték Richard E Granttól, hogy hogyan készíthetett ilyen brutálisan őszinte filmet, kiteregetve a családi szennyest, mire ő a következőt válaszolta: „Szerintem a film őszinte, de nem tiszteletlen, és ha az emberben megvan a tisztelet, és nem bántó a szándéka, akkor az az eredményen is érződik. Valóban megtörténtek ezek a dolgok a családomban, de hát ez már csak így van. Végül is ’ez a család’ – ahogy Ruby is mondja a filmben. Nincs előle menekvés.”

„Ez a család” – akár a következő film mottója is lehetne, amely egy zsidó família zárt világában játszódik. A Song of Songs (Énekek éneke) nemcsak vallási kérdéseket feszeget, hanem olyan tabutémákat is, mint a testvérek közötti szerelem, amely itt egy különös, már-már szado-mazochista alá-fölérendeltségi viszonyban jelentkezik, amit ráadásul a vallási tanítás támaszt alá. Bár Josh Appignanesi filmje valóban újszerű és merész, sajnos túl komolyan veszi magát, ami egyáltalán nem válik előnyére. Pedig nem rossz az indítás: Londont látjuk, a nyüzsgő emberekkel teli utcákat, éles kontrasztba állítva a film többi részének fojtogatóan zárt világával. A film fiatal hősnője, Ruth (Natalie Press) éppen a Szentföldről érkezett haza, ám az utazás, ahelyett, hogy megerősítette volna a hitében, inkább csak elbizonytalanította. A hitről meglehetősen szabad szellemben vélekedő bátyját kéri meg Ruth, hogy tanítsa. A fiú egyszerre a testvére, tanítója, szerelme és lelki társa Ruthnak. A vallás korlátai és a szoba négy fala közé zárt világ szorongató légkörében bontakozik ki a kamaradráma a két testvér különös viszonyával a középpontban. A film szembeszökő didaxisával, minden mondatával egyre jobban bele akarja sulykolni a nézőbe az üzenetet, minden mást pedig a végletekig kizár, hogy még véletlenül se terelje el a mondanivalóról a figyelmet. Mindez csak túlhajtott póz – a kevesebb itt bizony több lett volna.

A katalógus ajánlója szerint a „brit média világa már régen megérett egy paródiára”, és valóban: Mary McGuckian Rag Tale című filmje egyszerre paródia és pengeéles kritika a média, elsősorban a bulvársajtó manipulációjáról. A neves színészeket (Rupert Graves, Jennifer Jason Leigh, Malcolm McDowell, Simon Callow, Ian Hart és Kerry Fox) felvonultató film a szenzációhajhászás és a hatalom kérdéseit feszegeti, illetve azt, meddig mehet el valaki a sikerért folytatott harcban. Aki mindenáron botrányt akar kavarni, annak ebben a világban biztosan sikerül, csak az a kérdés, hogy mikor lépi át valaki azt az erkölcsi határt, amin túl a másik embernek nemcsak a karrierjét, de az életét is végérvényesen tönkreteszi. A Rag Tale témája erősen emlékeztet egy mára már jóformán feledésbe merült filmre, A tömegpusztítás fegyvereire, amelyben a két médiamogul (Gabriel Byrne és Ben Kingsley zseniális alakításában) próbálja egymást kiütni a nyeregből azzal, hogy egyre mélyebbre ásnak a másik legféltettebb titkaiban. A Rag Tale nincs híján meglepő fordulatoknak és szellemesen megírt dialógusoknak, amelyeket rendkívül dinamikus kameramunka egészít ki, ennek ellenére azonban a film közepe felé alábbhagy a feszültség, aminek következtében a drámai végkifejlet is visszafogottan hat.

Sokan Peter Cattaneo Alul semmijéhez hasonlítják Gaby Dellal On a Clear Day (Egy derűs napon) című filmjét, amelynek az idei Sundance Filmfesztiválon volt a premierje. És tényleg, mind történetükben, mind keserédes humorukban sok közös vonás akad a két filmben. Dellal filmjének főhősét, Franket (Peter Mullan) 55 éves korában elbocsátják a munkából, és még reménye sincs arra, hogy állást találjon. Az egyetlen kikapcsolódást az úszás jelenti számára, amely szép lassan az eszközévé válik annak, hogy visszanyerje az önbecsülését és visszataláljon önmagához. Frank élete akkor vesz gyökeresen új fordulatot, amikor kitűzi maga elé a célt, hogy átússza a La Manche-csatornát. Nem csak önmaga fizikai korlátait kell azonban leküzdenie, hanem szembe kell néznie azokkal a családi problémákkal is, amelyek már hosszú évek óta mérgezik a viszonyt közte és fia közt. Miközben szépen lassan kezdi visszanyerni porrá zúzott önbecsülését, fiához is egyre közelebb kerül. Felkészülése hol gyötrelmes, hol könnyfakasztó, hol pedig humoros, és nem mentes a megkapó jelenetektől sem: például amikor egy mozgáskorlátozott kisgyerek küzd a medence átúszásával, s ebből az emberfeletti próbálkozásból merít erőt Frank ahhoz, hogy véghezvigye a tervét. A filmmel Peter Mullan nemcsak azt bizonyítja ismét, hogy remek színész, de azt is, hogy nem retten meg a fizikai kihívásoktól sem, ha karakterformálásról van szó.

Ha díjaznák a fesztivál leglátványosabb filmjét, az idén minden bizonnyal a MirrorMask (Tükörálarc) kapná a trófeát, amelyet Dave McKean készített a Jim Henson Co. segítségével. Bár a cirkuszban felnőtt 15 éves kislány, beteg édesanyja és a társulat fennmaradásáért küzdő apa története nem igazán eredeti, a film látványvilága teljesen egyedi és bámulatba ejtő. A MirrorMask csodálatosan ötvözi az élő szereplők világát a számítógépes animáció által generált párhuzamos fantáziavilággal, ahol a könyvek repülő szörfdeszkaként szelik a levegőt az utasaikkal, és ahol mindenki maszkot visel, hogy érzelmeit kifejezze. A film leleményes, humoros és helyenként kicsit rémisztő, de mindenképpen lebilincselő. Örömteli, hogy Hollywoodon kívül is készülnek ilyen alkotások.

A fesztivál legmegdöbbentőbb és legsokkolóbb filmje idén szintén Nagy-Britanniából került ki. A The Great Ecstasy of Robert Carmichael (Robert Carmichael nagy extázisa)már Cannes-ban, a Kritikusok Hete keretében zajlott premierje után is nagyon megosztotta a közönséget, és Edinburgh-ban sem volt ez másként. Rendezője, a 25 éves Thomas Clay igen merész filmet alkotott, amely nem hozott neki osztatlan elismerést. Középpontjában az anyja által egyedül nevelt kamasz fiú áll, aki hol komolyzenét játszik, hol pedig kábítószert szed a haverjaival, s akinek klasszikus és tudományos könyvei mögött Sade márki emlékirata lapul. A történet lassan halad előre, sokszor túlságosan is lassan, megspékelve az Iraki háborúról szóló híradóbejátszásokkal, ami nyilvánvalóan az erőszak hiábavalóságára akar figyelmeztetni, és arra, hogy nem csak a film hőseivel van baj, hanem az egész társadalommal, amelyben élünk. Eközben pedig mindenki tudja, hiszen a katalógus is figyelmeztet rá, hogy „sokkoló és gyomorforgató” brutalitás vár ránk a végkifejletben. Aki azt hitte, Gaspar Noénál (Visszafordíthatatlan) nem lehet messzebb menni a nemi erőszak ábrázolásában, annak most Thomas Clay bebizonyítja, hogy nincs rosszabb egy frusztrált kamasznál, aki képtelen férfiként helytállni. Clay alkotásának legérdekesebb vonása, hogy két erőszakjelenet van benne, amelyek közül az első felkészíti a nézőt a végkifejletre, ugyanakkor ellentmondásba is hozza a rendezőt önmagával. A film közepe felé egy bekábszerezett lányt megerőszakolnak a barátai. A résnyire nyílt ajtón keresztül csak az ágy vége és a lábak mozgása látható, miközben a lány sikoltozását elnyomja az egyre hangosodó zene, amit az előtérben a DJ kever, valamint a tévé hangjai, amint Tony Blair bejelenti Irak megszállását. Ez a film legjobban megkomponált és leghatásosabb jelenete, annak ellenére, hogy magából a nemi erőszakból semmi sem látszik. A jelenet elsősorban az operatőr, Yorgos Arvanitis munkáját dicséri, aki korábban Theo Angelopoulos filmjeit fényképezte. Neki köszönhetően „a film teljesen eltér az eddigi brit filmek képi világától”, ahogy azt Shane Danielsen is írja ajánlójában. Ez a szépen megkomponált jelenet azt az esztétikai tézist állítja fel, hogy nem feltétlenül kell mindent megmutatni a hatás érdekében, hiszen a jelenet, attól, hogy nem látjuk az erőszakot, nagyon is valós és nyomasztó. Sajnos ezt a tézist a film az utolsó jelenet nyílt erőszakosságával teljesen le is rombolja. Kár érte, mert így a The Great Ecstasy of Robert Carmichaelnem több értelmetlen provokációnál, amely csak undort és elutasítást vált ki, míg ha a rendező megmaradt volna az első jelenet stratégiájánál, akár jó filmet is készíthetett volna. (Szívesen ajánlaná az ember a rendező figyelmébe Michael Haneke filmjeit, különösképpen a Funny Gamest, magyar címén a Furcsa játékot, amiben az erőszak szerves része a történetnek anélkül, hogy bármit mutatna belőle.)

A programban szerepelt még az első brit dogma-filmként elhíresült Gypo Jan Dunn rendezésében, David Mackenzie harmadik nagyjátékfilmje, az Asylum (Menedék), Lexi Alexander futballhuliganizmusról szóló Green Streetje, amelynek főszereplője Elijah Wood, az idei fesztivál legnagyobb sztárja; Saul Metzsteinnek a vietnami háború idején játszódó, de sajnos napjainkban is igen aktuális filmje, a Guy X; John Fawcett horrorja, a The Dark (A sötét). Szintén nagy népszerűségnek örvendett a transzvesztita-show részleteivel tarkított zenés vígjáték, a Kinky Boots is Julian Jarrold rendezésében. A különböző műfajokban és a minden ízlést kielégítő változatos kínálatban tehát nem volt hiány. A brit filmgyártás ismét megmutatta, hogy mint minden más egészséges filmgyártás, képes mindenféle zsánerben jó filmeket alkotni, és még az adócsökkentő kedvezmények visszavonásával sem lehet padlóra küldeni. Hiábavaló volt tehát a vészharangokat kongatni.

Végül, de nem utolsósorban meg kell említenem a magyar alkotásokat, amelyek hazánkat képviselték 2005-ben a skót fővárosban. Mundruczó Kornél egy rövidfilmmel és a Cannes-ban bemutatott Johannával szerepelt a programban, de ott volt Koltai Lajos Sorstalansága, Kenyeres Bálint Hajnal előtt című rövidfilmje is Edinburgh-ban.

(2005. szeptember 27.)

Kapcsolódó cikkeink:

Váró Kata Anna: ”Menekülés a mindennapok valóságától” Beszélgetés Ken Adam díszlettervezővel

Váró Kata Anna: Az ázsiai mozi gyöngyszemei az 58. Edinburgh-i Nemzetközi Filmfesztiválon

 

Gavin Hood: Tsotsi
Gavin Hood: Tsotsi
11 KByte
Nick Love: The Business
Nick Love: The Business
49 KByte
Richard E. Grant: Wah Wah
Richard E. Grant: Wah Wah
36 KByte
Thomas Clay: The Great Ecstasy of Robert Carmichael
Thomas Clay: The Great Ecstasy of Robert Carmichael
27 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső