Immáron hatodszor rendezték meg a Felvonulási téren az Arc óriásplakát-pályázatot, amely eredeti közlési felületén túl idén már más képi kategóriáknak is helyet adott. Az orosz történelmi plakátkiállítás vendégszereplése mellett helyet kaptak a kisebb plakátok is, sőt, egy mozgóképes szekció is bemutatkozott.
A kiállítás célja a „szókimondás" volt, vagyis olyan vélemények, észrevételek, kritikák képi megfogalmazása, amelyek talán mindnyájunkat foglalkoztatnak, aktualitásuk és friss, eredeti ábrázolásuk nevetésre és/vagy gondolkodásra serkent. Az amatőr és nem amatőr művészek képei előtt állva hazánk, a világ és más, mindennapi életünkhöz kapcsolódó dolgok, problémák tükrébe nézhettünk – bármiféle politikai vagy vallási szűrő nélkül. Egyedül az alkotói szubjektivitás szűrőjén át.
Felismerés, rádöbbenés, érdeklődéskeltés, megerősítés volt a kiállítás célja. Ilyen katarzis elérésére általában a magasművészetek törekednek, jelen esetben viszont inkább alkalmazott művészetről van szó. Nem is várnánk tőle túl sokat, így még meglepőbb, amikor egy reklámplakát eléri a célját, s a nézőn a felismerés által keltett borzongás futkos, ami az ünnepélyes kiállítótermek megszokott vagy óhajtott hatása. Hiszen a plakátról alapvetően a reklám jut eszünkbe, nem a mély mondanivaló. A kiállításon azonban ez a meg nem fogalmazott törvény dőlni látszott, az alkalmazott művészetek könnyed hangvételében előadott mondanivaló igenis létezik, s korántsem oly felszínes, mint ahogy hajlamosak vagyunk feltételezni. Úgy tekinthetünk az ARC-ra, mint egy pop art utóhullámra, amely a művészi mondanivalót a jelenkori média köntösébe öltöztetve adja át egy szélesebb nézői körnek, s amelynek mondanivalója nem elvont fogalmakon, hanem mindennapi és elérhető problémákon alapszik.
Nem csak ilyen típusú plakátokkal találkozhattunk természetesen, helyet kaptak a könnyed hangvételű, humoros darabok is, amelyek célja egyszerűen – és ez nem lebecsülendő erény – a néző megnevettetése volt. Mit is értékelhetnénk jobban hétköznapi életünk bajaiba gabalyodva, mint egy kis humort?
A pályázat kategóriái több témát öleltek fel, mint például Szeretem Magyarországot!, Társadalmi célú hirdetés, Művészeti üzenetek, Létező termék reklámja, és így tovább. Számtalan kép született e témakörökben, „eredeti nyelven", több-kevesebb sikerrel. A kiállítás hangulata, mindent egybe véve remek volt, és bár hallottam itt-ott olyan véleményt, miszerint kevesebbet nyújtott, mint az előzőek, számomra – friss látogatóként – nagyszerű élmény volt.
Kis üröm az örömben, hogy a művészeti kategória képei korántsem mozgatták meg annyira a néző gondolatait, mint a könnyedebb hangvételű munkák. A könnyen, gyorsan és „hangosan" olvasható reklámplakátok élénk színei és tartalma mellett elhalványultak a kiállított művészi darabok, amelyek méltósággal és csendesen (Mátrai István: Répaszex), avagy művészi szabadságtól telve túlzsúfoltan néztek vissza a nézőre (Szetlik Péter: Ikon). E plakátok megértéséhez, befogadásához vagy több időre lett volna szükség, mint ami a kiállítás diktálta tempóba belefért, vagy éppenséggel nem nyújtottak annyi gondolatot (Csikós Árpád: Szürreális utazás), hogy ne lépjünk tovább szinte azonnal, miután befogadtuk a kép látványát. Egyszóval, a Művészeti üzenetek nem illettek bele a kiállítás hangulatába. Természetesen, hiába a kategória, nem lehet általánosítani. Bozsó András Greetings című képe, bár a Művészeti üzenetek kategóriában indult, sokkal inkább a Szeretem Magyarországot! csoportba tartozhatott volna, s kiemelkedett a téma képei közül. Ugyanez fordítva is állt: Vollmuth Krisztián Kokárda című plakátja megfogalmazását tekintve a művészeti szekcióba illett volna a Szeretem Magyarországot! helyett, annál is inkább, mivel címe és az ábrázolt kép – számomra – ellentétben állt egymással. Értetlenül kerestem az összefüggést a kép címe és az azon fellelhető egyszerű fekete háttér előtt lefotózott skandináv modell között.
A Társadalmi célú hirdetés és a Szeretem Magyarországot! lettek a legsikeresebb kategóriák. Itt született a legtöbb és legjobb plakát. Ezt szorosan követte a Szabadon választott kategória. Hogy néhány példát említsek, álljon itt elsőként Farkas Krisztina és Krakkó Zoltán H.C.T. plakátja. Az egyszerű barna háttéren a „hirdetési célú társadalom" felirat alatt szereplő három figurán olvashatjuk a „kaja, pia, szex" feliratokat. Ennél több nem is kell egy jó plakáthoz: egy találó cím, ami meglódítja az ember gondolatait, majd még mielőtt elkalandozhatnának, a három figura és a három jelszó meghatározza a haladási irányt. Íme egy jó példa a „legnagyobb dolgok mindig egyszerűek is" szabályára. Nem csoda hát, ha a zsűri is kiemelten értékelte ezt az alkotást. Mindenképpen meg kell említeni Németh László Stop Shop című plakátját is, amely az előzőhöz hasonló minimál felé hajlik, igaz, nála az egyszerű fehér kép nemcsak eszközként szolgál, hanem felhívásként és kritikaként is válaszol a mai reklám-plakátokra, amit a kép sarkában elhelyezett kisbetűs felirat hangsúlyoz: „Ma nem kell venned semmit!". További figyelemre érdemes kép Kurdi Péter és Marksz Pál Arra gondolok című darabja, amelyen a vörös csillagot politikán felülre emeli a két alkotó, felsorolva olyan termékeket és szimbólumokat, ahol a csillag más viszonyokban található. Ezáltal nemcsak a jelkép szabadságáért, hanem közvetve a dogmák nélküli szabad gondolkodásért is szót emel. Megemlíthetjük még többek között Suhajda Gábor Érzéketlenség című plakátját, ahol egy televíziós talk-show egy képe és idézete olvasható, így kiemelve környezetéből, példaként a média rossz irányú használatára: „…és most következzen József! Tapsoljuk meg Józsefet, aki veri a feleségét!"
A Video-pályázat neve kissé becsapós, sokkal inkább viselhette volna a mozgóképes elnevezést, mivel animációs rövidfilmeket is befogadott. Ezt a tárlatot idén rendezték meg először, és témái közel azonosak voltak a plakát-pályázatban feltüntetettekkel. Ez a pályázat azonban sajnos nem volt oly látványos, mint a fentebb említett.
Körülményeit tekintve szervezési és kivitelezési problémákkal küzdött. Szervezési problémákon apróbb hiányosságokat értek, amelyek kiküszöbölése azonban elengedhetetlen lenne egy videós tárlat létrehozásához. Hiányoltam a szerző és a cím külön feltüntetését a filmek elején, e nélkül ugyanis nagyjából lehetetlen volt azonosítani őket. A Vetítőszoba elrendezése megnehezítette a nézők kényelmes szemlélődését: az egyetlen sávból álló széksor előtt lehetett csak ki-be haladni, és az ajtón beáradó fény sokszor élvezhetetlenné tette a képet.
A kivitelezési problémákon a filmek technikai és szakmai megvalósítását értem. Mintha e kategóriában nagyobbrészt lelkes, ám szakmai előképzettséggel hiányosan rendelkező pályázók indultak volna. Filmjeik alapötlete egyértelműen pozitívan értékelhető, a megvalósítást azonban technikai vagy tapasztalati hiányosságok tették bizonytalanná. Természetesen itt sem kizárólagosságról beszélek, hiszen többek között Boris Virág és Horváth Eszter Helló, itt a Yellow! című animációs reklámfilmje technikailag kifogástalan.
Ismét hangsúlyoznom kell, hogy a látott ötletekből egyéni és értékelhető produktumok születhettek volna, melyek jobb minőségű megvalósítás esetén minőségi élményt nyújthatnak a nézőnek. Ki gondolt volna például hazánk egyik jellegzetes italának, a pálinkának reklám-kampányára ezelőtt?
Lehet, hogy komolytalannak tűnik az ötlet, de úgy látszik, a külföldiek is nagy figyelemmel adóznak az efféle hazai termékeknek, így logikus lenne az Unicum, Vilmos és a Fütyülős széria után más hazai termékeket is magasabb színvonalra emelni formai megfogalmazásában és reklámjaiban Ehhez a reklámhoz szorosan kapcsolódik Varga Szabolcs Instant gulyás című munkája, hasonló megfontolásból. A hangvételét tekintve legkomolytalanabb termék-reklám Tamás Miklós a Cool and Fresh reklámcéggel együtt készített darabja, a Lúdtalp film, amely mind ötletében, mind kivitelezésében remek. Az olyan filmek, mint például Szarka Tivadar és Demjén Dániel által készített Szeretem, mert… sorozat csak technikai megvalósítása miatt veszít varázsából, egyébként az egyik legjobb ötlet, amely nem csak szólóban, hanem szériában is megállná helyét a Magyarországot népszerűsítő reklámok között.
A technikai hiányosságok egyik fő oka a megvalósításhoz szükséges eszközök magas ára lehet – az ember ritkábban és óvatosabban nyúl ezekhez, akkor is, ha van rá lehetősége. Ez jelentősen gátolja a gyakorlatszerzést és a konkrét film kivitelezését. A hiányosságokért a műfaj összetettségét is okolhatjuk. A pályázónak ilyenkor ki kell lépnie a számítógép kényelmes környezetéből, és számos olyan tényezővel kell szembenéznie, mint például a fények, a színészi játék, a helyszín vagy éppen a kamera használata, amelyek egy számítógéphez képest jóval nagyobb arányban tartalmaznak véletlenszerű elemeket. Ehhez képest mennyivel „könnyebb" egy fotót vagy egy tipográfiai játékon alapuló plakátot elkészíteni! Másrészről egy plakát készítésének a folyamata sokban hasonlít a film létrehozásának folyamatához.
Ebből a szemszögből nézve egyenesen dicséretes, hogy a pályázatra ennyi lelkes versenyző küldte be munkáját, és bátran kiállt a műve mellett, az esetleges hiányosságok ellenére is. Jövő augusztusig pedig rengeteg idő áll rendelkezésre, így valószínűsíthető, hogy hamarosan (néhány éven belül) a videó-pályázat is ugyanolyan magas színvonalú lesz, mint a plakát-pályázat.
Mindent összevetve a hatodik ARC plakát-pályázat ismét elgondolkodtatta és megnevettette a nézőközönséget aktuális témáival, és a már jól ismert kategóriák és médiumok mellett helyet adott olyan új utaknak is, amelyek hamarosan teljes értékű tagjai lehetnek a tárlatnak. Új perspektívái, egyéni megfogalmazásai érdekes színt vittek hétköznapi észlelésünkbe, fiatalos lendülete és szókimondó képei pedig néhány vidám órát szereztek mindenkinek, aki rászánta az időt a képek közti bolyongásra.
