Az „őskori” Barkason, a „vízözön előtti” lakófülke oldalán a fekete és a fehér minden pompájában függtek a századelőt idéző fényképek. A vándorfotográfust, családostul a mutatványos sátrak között fedeztem fel a Sziget Fesztiválon az 1900-ból származó, mahagónifából készült, Goerz-optikájú géppel. Zalka Imre évek óta járja az országot fényképezőmasinájával, hogy 1-2 óra alatt argentotípia-technikával korlenyomatot varázsoljon a fehér papírlapra – főleg a nyári tanítási szünetekben, hiszen a vándorfotográfus ősztől tavaszig iskolában tanítja a fényképezés mesterségét.

Vándorfotográfus vagy-e még beszélgetésünk időpontjában, így szeptember közepén?

Nem. A busz is itt áll a ház előtt, ősszel hivatalosan kivonatom a forgalomból. Télen nem megy a ’82-es Barkas.

A Szigeten is erre az „építményre” figyeltem fel először.

Egy időben sok hasonló volt az országban, de eltűnőben van maga a Barkas és vele az alkatrész-utánpótlás is. Ennek a házilag átalakított Barkasnak kivédhetetlen hibái vannak, bármennyire jó a váza, a súlyelosztása és az útfekvése nem az igazi.

A vándorfotográfus-fényképezéstanár „szakpárosítás” úgyis felcserélhető, és az iskolai szünetekben járod az országot.

Általában május elsején indulok a Mediawave Fesztivál zárására, a komáromi majálisra. Korábban is kezdhetnék, mehetnék például a március 15. utáni tavaszi hadjáratra, amikor a hagyományőrző lovas-huszáros katonák végigjárják azt az útvonalat, amit a ’48-asok. Követhetném őket, néhol csatákat játszanak el – csak, érdekes módon, a fele programot mindig elmossa az eső. Vannak ünnepek, amikor gyakran esik. Március 15-én nem tipikus a napsütés, ellentétben augusztus 20-ával – mondjuk mostanában már ez sem száz százalékig igaz.

Ezzel a száz éves géppel tudsz csatát fényképezni?

Nem. Mozgó események felvételeinek készítésére nem igazán alkalmas a masina. Inkább tájképek, városképek, portrék megörökítésére találták ki. Az az érdekes a modellek számára, hogy a fényképnek olyan a megjelenése, amilyen korú körülbelül a huszárvilág. Sok régi fényképen őrződnek az emlékek, a díszegyenruhás férfiak látványa.

Tipikus monarchia-kép a nyalka katona, mentében, pödört bajusszal, háttérben a császárportré a falon…

Havi fix és komoly egzisztencia volt a katonaság, biztos megélhetési forma – elsősorban a tiszteknek, persze.

Szóval, ez a gép talán még láthatott eredeti huszárokat, mivel több mint egy évszázada működik már.

Igen, valószínűleg ennyi idős. A gép az értelmi szerzője a vándorfotográfusi tevékenységemnek. Lugosi Lugo László fotográfus barátom úgy tíz évvel ezelőtt egy kis faluban bement egy öreg fényképész mesterhez, hogy megnézze, hogyan dolgozik. A műterem sarkában meglátta ezt a felállított fényképezőgépet. Lugo érdeklődött, kérdezősködött a gép felől – szüksége van-e rá a mesternek –, addig-addig, amíg az idős fényképész eladta Lugónak a masinát.

Egy 1900-ból származó gépet…

Körülbelül, igen. A korát pontosan nem lehetett megállapítani. Lugónál megláttam a gépet, állványra téve, letakarva. Kérdeztem, használja-e, minden megvan-e hozzá rendben. A működőképes géphez nagyon fontos, hogy legyen hozzá optika. A váz, a harmonika ne legyen sérült, ne eressze be a fényt, legyen mattüveg az élesség állításához és legyenek kazetták. A filmtároló kazetták mentek tönkre a legelőbb, mert azoknak a legnagyobb a mechanikai igénybevételük és a legkevésbé vigyáztak rájuk – nem tartották értékesnek. A kazetták és az állványok elpusztultak, ezáltal nem lehetett fényképet készíteni a géppel.

Ehhez a géphez minden rendben volt, és Lugo azt felelte, hogy nem használja. „Kölcsönadnád-e? Szeretném kipróbálni!” – kérdeztem. „Persze, vigyed csak!” – mondta. Elvittem a gépet, szereztem hozzá egy jó, stabil állványt. 18x24-es síkfilmekre fotografált próbafelvételekkel teszteltem. Utána a Várban készítettem egy-két városképet is. A negatívot mai, korszerű fotópapírra lekontaktoltam – jó volt, tetszett, de valami mégsem stimmelt. Valahogy furcsa volt.

Hideg, kemény lett az árnyalat?

Valahogy eltűnt belőle a gép maga. Tépelődtem és végül arra jutottam, mi lenne, ha a gép korának megfelelő technikával másolnám a mai témákról készített képeket. Mi történik akkor? Régi fotográfiai technikák után kezdtem keresgélni, szerencsére az országban van pár hasonlóan gondolkodó – ha nem is vándorfotográfus – képzőművész. Kutattam, milyen vegyszerek kellenek, hogyan működik az egész folyamat. Szerencsés alkatom van, mert egyébként is technokrata fényképész voltam, magam csináltam a hívókat, a rögzítőket: a fotográfia anyagismereti része mindig nagyon érdekelt. A kémiai folyamatok lejátszódása nem áll tőlem távol, nem utálok bíbelődni a milliliterekkel. Kezdtem a kék eljárással, a cianotípiával – a Diákszigeten mellettem a lyukkamerás sátorban láthattál „berlini kékkel” készülő képeket. E szintén nagyon régi technikát ugyanaz találta fel, mint amit én használok: Sir William Hershel, korának zseniális fizikusa és kémikusa; nem fényképész, de amikor a fotográfia megjelent, elkezdett vele foglalkozni és sok értékes felfedezést tett.

Argentotípia?

Így nevezte el, de hívják még kalitípiának és Van Dyke-féle szépia eljárásnak, mert a fotográfián belül néha egy-egy technikát területenként másképp és másképp hívnak, de a lényege mindegyiknek ugyanaz.

Na, összejött a kép, nagyon élveztem, sokat fényképeztem. A géppel spirálba, egyre gyorsabban forgó ringlispílbe kerültem. Amikor megismertem az argentotípiát, akkor érdekelni kezdtek különböző más papíreljárások, az albumin, a sópapír… Süllyedő ismeret-iszap, nincs vége, csak megy bele az ember és merül el, de nagyon élvezem, most üveglemezre kezdek kísérletezni.

Visszatérve: van egy technikai eljárásom, amit a szabadban is meg tudok csinálni. Nem kell nekem sötétkamra, vörös izzó, tehát olyan komoly felszerelés az előhíváshoz, mint egy mai fotográfusnak, mert ez, ugye, a napfénynél másolódik. Valamint van egy jó fényképezőgépem. A kettőből ki lehet-e találni valamit úgy – tettem fel a kérdést magamban –, hogy ez másokat is érdekeljen. S egyszer egy éjszaka beugrott a válasz: vándorfotográfus. Milyen izgalmas kimenni a géppel rendezvényekre, kulturális fesztiválokra! A fotográfia olyan, mint a foci: mindenki ért hozzá. A különböző generációk másképp és másképp viszonyulnak, vannak, akiknek a kis modern, digitális, „japánturistás” gépek jelentik a fényképezés csúcsát, vagy éppen a padláson porosodó és a gyereknek mutogatott Pajtás.

Ráadásul, a vándorfotográfusság ötletével, a „megvilágosodással” egy időben láttuk meg ezt a Barkast egy autótelepen. A koncepció azonos irányba mutatott: milyen baromi jó, hogy nem kell sátrat állítanom, hogy kicsit komfortosabb, esőtől-széltől védett, minden elfér benne, nem beszélve arról, hogy alkalmanként a család is el tud jönni velem – akkor még nem sejtettük, hogy ilyen monumentális lesz a família. (Persze, a feleségem már tudta előre, hogy négy gyerek lesz – és mindegyik lány. A nyolcszemélyes Barkasba még beférünk, a kis Renault 4-esben már nem tudunk mindenkinek övet adni.)

A „kép” összeállt azon az éjszakán, és tesztelni kezdtem a vándorfotográfusságot – baráti társaságokon. A csoportképek készítése közben figyeltem, milyen hatással van rájuk és persze rám a gép. Sokkal komolyabban veszem a fényképezést, ha ezzel a géppel dolgozom. Muszáj, mert nagyon sok műveletet kell manuálisan elvégezni, elég egyet elrontani és tutira nem sikerül a kép. Nem olyan, mint a modern gépek, hogy egy gombnyomásra helyesen, jól exponál. Tehát összpontosítani kell végig, ami jó, mert megdolgoztatja az agyamat.

Mennyi időt vesz igénybe a fénykép elkészítése? Mondjuk, a társaság beállításától, előkészületekkel együtt…

Az expozíciótól kezdve? Jó esetben egy órát szoktam kérni. Jó volna, ha 15-20 perc alatt menne, de nem. Vannak a fotótörténetben 10-20 perces technikák – a direkt pozitívok.

Úgy működik a dolog, hogy odajönnek hozzám, szeretnének egy képet. Megnézem kik, hányan vannak, hol férnek el, milyen a háttér. Van, aki ragaszkodik a fesztivál hangulatához, van, aki pedig azt mondja, „mintha nem itt lennénk” – az igények különbözőek. Kiválasztjuk a hátteret, megcsináljuk a felvételt, és egy óra múlva visszajönnek érte. Tehát, nem kell végig asszisztálni, persze, akit érdekel, megnézheti.

A negatív előhívását, a sötét szakaszt nem sátorban végzem, hanem egy fűzőzsákban, amilyet a filmesek is használnak, amikor bekazettázzák a filmkazettába a 120 méteres tekercseket. Ugyanebben a fűzőzsákban tankolom be a fényvédett tankba a síkfilmet, amit azután előhívok. Az előhívott negatívot pedig megszárítom…

A vándorfotográfussá válásod történetében a „próba a barátokon” című fejezetnél tartottál…

Így van. Élvezték, örültek az elkészült képnek, mert ilyet még nem láttak. Az embereknek nagyon szokatlan a kép, ami papíron van. Első ránézésre azt gondolja, hogy „print”, nyomtatott. A gyanakvóak azt mondják, hogy trükk, nyomda, vagy valamilyen festékkel történő eljárás – nem fotográfia –, pláne, ha ilyen barnás árnyalatú, mint ez a csoportkép a kezedben. Nem nagyon vitatkozom velük, ha nem hiszik el – nem hiszik el.

Egy szláv akcentussal beszélő hölgy kisfiáról készítettem felvételt a Hídi Vásáron Szegeden 3-4 éve. A gyerek majdnem úgy nézett ki, mint Harry Potter – kis professzor. A fiú nyugodt volt, belenézett az objektívbe, örültem és a kép jó is lett. Visszajött a nő, odaadom az elkészült képet, és azt mondja: „ez nem fénykép!” „Nem értem” – felelem. „Ez nem fénykép!” – állítja határozottan. „Hát, akkor, mi ez?” – kérdezem. „Nem tudom, de nem fénykép” – válaszolja. Mondom neki, „higgye el, ez fénykép!” „Nem.” Most vitatkozzam vele? Mondtam, „ha nem hiszi, hagyja itt. Én tudom, hogy fénykép, 150 éves fotótörténeti eljárás. A papírra én viszem a fényérzékeny…” – de nem is nagyon magyaráztam… „Ha nem tetszik a kép, mondja meg! Tudomásul veszem és bocsánat…” – jeleztem a hölgynek. „Tetszik, csak nem fénykép!” Kifizette, elvitte, de láttam rajta, nem hiszi el, hogy fénykép. Gondolta, hogy egy rejtett nyomtatóval kiprinteltem…

Másik példa: Kapolcson mellém állt egy hatvanas pasi és tíz percen keresztül figyelte, mit csinálok. Mondom a segédnek: „Na, Ricsikém, keressük elő a számlakönyvet és figyeljünk oda, mert baromira néz minket”. Közben készítettem egy felvételt is. Visszamentünk a sátorba és hozzánk lépett. „Na – gondoltam, most kezdődik az »adóhivatal, jó napot kívánok!« és a hány számla, mi, merre, mennyi…” Köszönt az öreg és azt mondja, hogy „fiatalember, azt figyelem, mikor veszi elő a digitális kamerát a fényképezőgépéből”. Egyszerűen nem hiszik el az emberek, hogy működik egy ilyen fényképezőgép. (Aki pedig ért valamit hozzá, az a polaroid hátfalat hiányolja.)

Mostanában a papírra nyomtatni szoktak…

Igen, bár nem arra, amit a kezedben tartasz. A nyers papírra az emberek számítógéppel, vagy nyomdai módon, festék, nyomófelület segítségével képet nyomtatnak. Így kezdődött a fotográfia. A korabeli fotográfusok kiválasztották a papíripar azon minőségű papírjait, amelyek alkalmasak voltak a fénykép készítésére. Maga a fényérzékeny anyag, az ezüst-halogenidek, az ezüst, az ezüst-nitrát nem szereti a szennyezett környezetet. Olyan technológiával készült tiszta papírra van szüksége, amiben csak a cellulóz van, semmi más. Azokat a segédanyagokat, amikkel fehérítik, mossák, roncsolják, el kell távolítani, különben nem lehet rájuk szép, minőségi képet készíteni.

Például milyen papírokra?

Grafikai művészellátó boltokban szoktam eredeti funkció szerinti akvarell-, vagy akvarell-jellegű papírokat venni. Más és más papíron más és más tónusúak lesznek a képek. Ezen a képen is lehet látni, hogy valami piszok van a papírban – nem tudom, mi, ahhoz elektrospektrofotográf kéne, hogy megállapítsuk, milyen szennyeződés maradt a rostok között, amire reagál a fényérzékeny anyag. Száz szónak is egy a vége: sok papírt kipróbáltam, a legolcsóbbak általában használhatatlanok fotográfia készítésére.

A honlapodon olvastam, hogy nemcsak ezüst-halogenideket használsz fényérzékeny anyagnak.

Az argentotípia nevében az argentum az ezüstöt jelenti. Ennek az eljárásnak a lényege, hogy a háromvegyértékű szerves vas-sók – vas-ammóniumcitrát, vas-oxalát – fény hatására két vegyértékűvé bomlanak, abban a pillanatban, ahogy számukra megfelelő hullámhosszúságú elektromágneses rezgés éri őket. Érzékenységi maximumuk a kék és az ultraibolya tartomány között van. Keletkezik egy elektron, ami fölszabadul. Hershel zsenialitása, hogy a fényérzékeny – persze nem mai értelemben fényérzékeny, hanem lényegesen érzéketlenebb, sem DIN-ekben, sem ASA-kban, sem ISO-ban ki nem fejezhetően alacsony fényérzékenységű – három vegyértékű szerves vas-só mellé adagolt ezüst-nitrátot. Mert feltételezte, hogy az a felszabaduló elektron az ezüst-nitrátot fémezüstté redukálja. Tehát a vas-só végzi a munkát, az ezüst-nitrátból fémezüst lesz, amiből pedig maga a kép. Tipikusan „etikátlan technológia” – pontosan nekem való –, az egyik melózik, a másik pedig learatja a babérokat: a vas-ammónium vegyület, ami exponálódik, vagy nem exponálódik, a mosással teljes mértékben eltávozik. Előnyei: a helyszínen tudom érzékenyíteni, derengő fényben tudok vele dolgozni. Mindezt nem lehet megcsinálni a klasszikus ezüst alapú, az ezüst-kloridos kimásoló papírokkal. Ugyanis a fotótörténet kezdeti időszakától napjainkig az ezüst-bromidot, az ezüst-jodidot és az ezüst-kloridot használják fényképészeti célra. Ebből tipikusan az ezüst-klorid került föl a papírra, ugyanis negatív alatt az ezüst-klorid napfény hatására képes olyan mértékben fémezüstté alakulni, ami hasonló markáns és jó minőségű képeket eredményez, mint az argentotípia.

Kipróbáltam az ezüst-kloridos alapanyagot is, de unalmasnak találtam. Az argentotípia színe folyamatosan változik. Tudom változtatni a negatívhoz képest az anyag keménységét–lágyságát, ezáltal bent tudom tartani abban a tónusigényben, ami egy portrénál kell. A feketék és a fehérek között ott kell lenniük a tónusoknak, különben az arc élvezhetetlen. A kezedben levő csoportképet azért nem adtam oda a megrendelőknek, mert kicsit világosabb lett a kópia. De azért ezen is látható, hogy fényben és árnyékban már vannak részletek. Ha többet exponáltam volna a papírképet a napfény alatt, akkor a tónusok még jobban előjöttek volna. Egy portrénál alapkövetelmény – különösen, ha szolgáltatás –, hogy az arc minden részlete, tónusa látszódjon. Na, most az ezüst-kloridnál a – szaknyelven mondva – denzitást nem lehet változtatni, ha kemény a negatív, akkor jó lesz, ha lágy, akkor „taknyos” lesz.

Amikor az argentotípia eljutott Magyarországra, egyetlen ember foglalkozott ezzel az eljárással, Veress Ferenc erdélyi fotográfus. (Ma, sajnos, tudomásom szerint ezekből a képekből Magyarországon nem maradt fenn egy sem.) Pontosan azért nem volt népszerű a fényképészek körében az argentotípia, amiért számomra az eljárás izgalmas: nagyon nehéz egyforma kópiákat készíteni. Az ezüst-nitrát, amint a papír rostjai közé ivódik, már folyamatosan bomló ezüst-só. Szerves anyagok találkozásának hatására az ezüst-nitrát szépen lassan fémezüstté alakul. Napokig tartó folyamat. A papírt nem lehet tárolni. Ezt a papírt, ha fölérzékenyítetted, fel kell használni két-három nap múlva. Annak a fényképésznek, akinek egy negatívról 5-10 darab másolatot kellett egy csoportképnél készítenie, ez a technika nem felelt meg. Számára nagyon biztos pozitív-eljárás kellett, ahol kémiailag stabil rendszer biztosítja az egyenletes minőséget. Az argentotípia labilis, ezért soha nem volt a szolgáltatás technikája. Ez a mód az experimentális fényképészek eszköze maradt.

…manapság is experimentális…

Hogyne. A dolog nem változott, a vas-ammóniumcitrát és az ezüst-nitrát is évmilliárdok óta ugyanolyan tulajdonságúak és ugyanolyan módon reagálnak a környezetre, ahogy ma…

Szóval, megjelenik az új eszköz, ami lehetővé teszi, hogy kielégítse azt a hihetetlenül nagymennyiségű igényt, amit előtte a portréfestészet nyújtott: az emberek saját magukat akarják látni. Számunkra, akik beleszülettünk a gép-kép korszakba, baromi természetes dolog ez már, persze. De aki akkor élt, és ezt a váltást, ezt a képkészítési forradalmat átélhette, annak döbbenetes élmény lehetett, hogy egyszerűen megszületik „az objektív kép” – többé-kevésbé, persze, amennyire ez lehetséges. Gyorsan készült, nem kellett hozzá évekig stúdiumokra, festészeti főiskolákra, egyetemekre járni, nem kellett hozzá kézügyesség, hanem csak azt a bizonyos technológiai sorrendet kellett tudni betartani.

Ha egy korabeli fényképészt az 1900-as évekből ma elvinnénk egy olyan kiállításra, ahol valaki a fára vagy papírra zselatinnal fölkent ezüst-bromidot foltosan hívja elő, akkor a korabeli fényképész megdöbbenne, hogyan lehet kirakni ezt közszemlére, „hát, hogy néz ez ki?”. El kellett tehát telnie bizonyos időnek, hogy ez az új eszköz szabadosan megjelenhessen, hogy levesse magáról a technika béklyóit – ahogy a filmnek, a videoművészetnek is erre volt szüksége. S ahogy hódít a digitális fényképezés, a fotográfia megszabadul a szolgáltatás terheitől.

Az argentotípia és általában a régi, klasszikus technikák, az úgynevezett alternatív technikák az experimentális fotográfusok eszközei maradnak. Ezt mondják azokra, akik ezzel foglalkoznak: Vékás Magdolna, Kerekes Gábor, Szert Károly, és szerencsére vannak még páran.

Csak fél évig, a vásárokon ismerkedhetnek az emberek a régi eljárásokkal?

A vándorfotográfia nyári időszaka után október első hétvégéjére a Veszprém Megyei Fotóklubtól kaptam meghívást. Magyarpolányban 2-3 órás fotótörténeti, elméleti és gyakorlati bemutatót tartok: levilágítunk egy képet, viszek magammal dagerrotípiát, ferrotípiát, különböző, birtokomban lévő régi technikákat, és beszélgetünk róluk olyan emberekkel, akik szeretik a fényképezést. A fényképezést meg lehetett és ma is meg lehet tanulni, anélkül, hogy alaposabb ismeretei lennének róla az embernek. Valaki 30-40 éves szakmai gyakorlat után érti meg, mit jelent a kémiai rögzítés, mi történik az anyagban. Én úgy szeretek foglalkozni a dolgokkal, ha tudom, hogyan működnek. Aztán, ha valami már high-tech, képtelen vagyok megérteni. Ma már az autóban sem lehet csak úgy gyertyát cserélni! A motort látod és a kábeleket, de a gyertyát szakszervizben, szakszerszámmal, szakszámítógéppel cserélik… Nekem ez a világ idegen.

Örülök, hogy megtaláltam magamnak a vándorfotográfusságot. Tíz éve – a döntés előtt – még színes labort működtettem, ahol mások, hivatásos és nem hivatásos fényképészek színes negatívjairól készítettem maximum 40x60-as nagyításokat. Sötétben dolgoztam reggeltől estig. Nagyon élveztem a munkát, de vége szakadt, elsősorban az elektronikus fényképezés térhódítása miatt. Rengeteg labor ment tönkre és zárt be. Persze a logikus az lett volna, ha „előre” menekülök, ahogy a fotográfusok nagy része tette: elkezdem megismerni a digitális fényképezést, a számítógépet, a szoftvereket, a felhasználást… De engem valahogy nem érdekel az elektronikus kép.

Egyszer sem használtad a „fotós” kifejezést. Régóta foglalkoztat, hogy a szakmabeliek hogyan viszonyítják a „fotográfus” – „fényképész” – „fotós” szavakat – túl az időbeliségen –, amelyeket hétköznapi értelemben szinonimaként használunk.

Nem bírom elviselni a „fotós” kifejezést, számomra nagyképű, fellengzős, nyafogós művészi allűr. Amikor valamelyik lap azt írta, hogy „Zalka Imre vándorfotós” – azt hittem, kiver a víz. Ha azt mondja, hogy vándorfényképész – nekem már „tök” jó. Használhatnám a vándorfényképész kifejezést is, de az már nyelvújítás utáni szó. A fotográfiát Magyarországon először a fotó–fény–írás (grafen) szavakból tették össze, aztán a nyelvújításkor lett „fényíró”. Régen a műtermekre azt írták, hogy „Fényírda”. A nyelvújítás után lett „fényképész”. A köznyelv kivetette magából azokat a megoldásokat, amelyek nem tetszettek. Azért szeretem a vándorfotográfust, mert korban picit jobban fedi a foglalkozást.

A „vándorfényíró” kifejezést pedig valószínűleg nem fogadná be a mai közeg, a köznyelv.

Nagyon rövid ideig élt a „fényíró” kifejezés és általában a műtermekre (fényírda) használták. „Vándorfényíró”? Tudod, miért nem jó? Valaki nem figyel, és azt mondja, hogy „vándorfűnyíró”. (A copyright az enyém!)

Kardos Sándor mesélte nekem, hogy gyerekkorában járta a falvakat az édesapjával, és bekopogtak házakba „röhögőst” meg „csöpögőst” készíteni. Nem gondoltál a vándorfotográfusság ezen alkalmazási módjára?

Nem vagyok alkalmas rá. Fényképésztanulóként sem voltam képes a kórházakban az újszülöttek szüleit rábeszélni a fényképezésre. Nem megy nekem a házalás. Azt szeretem, ha az emberek maguk döntik el, hogy szeretnének-e valamit vagy sem. A boltokban sem viselem jól, amikor belépek az ajtón, és rögtön megkérdezik, mit akarok.

Ezeken kívül, az a 3-4 ezer forintos felvételi ár, amennyiért egy ilyen fényképet az ember megkap, lényegesen több annál, mint amennyit általában az emberek erre áldoznak. Ez a fénykép nemcsak egy fénykép, hanem a fotótörténet ötperces novellája. Akik ez elé a fényképezőgép elé állnak, elmesélhetik otthon, hogy egy ilyen régi masinán készült a kép. S úgy tartom hitelesnek, hogy végigcsinálom azokat a technológiai folyamatokat, amelyek ehhez a géphez tartoznak, ahogy elődeim is végigcsinálták. Ne polaroid hátfallal készüljön – aminek egyébként a minősége tökéletes, nincs is vele semmi baj –, ne digitális hátfallal készüljön, ne legyen csalás („olyan, mintha”)…

…print…

Így van. Semmi problémám nincs azokkal a vállalkozásokkal, amelyek kimennek a fesztiválokra digitális kamerákkal, printerekkel és tíz perc múlva megkapja a vevő a képet. Teljesen normális, mai, gyors eljárás. A kép lehet jó, mert nem a technikától jó vagy rossz egy kép, hanem attól, hogy ki, mikor és hogyan nyomja meg a gombot. Van egy korabeli fényképezőgépem – lehetne ma is gyártatni egyet, de ezzel szeretek járni, mert ez a hiteles. Van is éppen elég lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy használom ezt az igazából már nyugdíjas korú eszközt, ami megérte a fényképezőgép korának legvégső határát. Neki már csak azt kéne nézni, hogyan dolgoznak a többiek. Mert öregebb, pótolhatatlan és kopik. Amikor az élességet állítom, rézatomok súrlódnak egymáshoz és szállnak por formájában, forgácsolódik a mahagóni, és minden egyes alkalommal ki és behajlik a harmonika. Megy tönkre. Tudom, bármennyire vigyázok is rá, többet árt neki a használat, mintha leállítanám ide a sarokba, gondosan letakarva. Számomra ez komoly probléma. Nem lehet utángyártani.

Jövőre talán már üvegnegatívra készül a felvétel. Akkor lesz teljes ez a technológiai kör. Akkor mondhatom el magamról, hogy körülbelül olyan módon készítem a fényképet, ahogy az 1900-as évek Magyarországán. Ebben az időben születik meg és terjed el a fényérzékeny anyag új hordozója, amely hajlékony, könnyű, nem törik: számtalan előnye van az üveghez képest: a celluloid. Viszont az üvegnegatívhoz nosztalgia fűződik.

Tanítás…?

A Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia Szakán az elsőévesek egyik tantárgyát, a Fotográfiai alapismereteket tanítom. Egy tanéven keresztül, hetente egyszer, 4-6 órában a diákok megtanulják azokat az alapvető anyag- és szakmai ismereteket, amelyek ahhoz kellenek, hogy az első év végére saját maguk önállóan tudjanak befűzni egy tekercs filmet, leexponálni, a negatívját előhívni, lenagyítani. Ezen kívül még két iskolában adok órát.

Az oktatásban mennyi időt tudsz fordítani a fotótörténet különböző eljárásaira?

Sajnos keveset. A mai autó működését is úgy lehet megérteni, megtanulni, ha az autó történetével foglalkozunk. Azokkal a legelső és legegyszerűbb megoldásokkal, ahogy az első dugattyús motor elkezdett működni. Így könnyebb megérteni a fejlettebb technológiákat: mi indokolta, például, hogy a karburátort még egy torokkal kibővítsék, miért kellett az előgyújtást szabályozni? A hivatásos fényképész szakmunkásképző intézetekben is tanulnak a gyerekek fotótörténetet. Az egy hosszabb kurzus, hetente több alkalommal. Nekem kevesebb az óraszámom, de az első két-három alkalom mindenképpen anyagismeret. Beviszek alapanyagokat, és negatív alatt lemásoljuk őket a napfényben.

Mennyire örök egy argentotípiás képfelvétel? Már a saját, tizen-huszonévvel ezelőtti fényképeim is megbarnultak, megsárgultak, megfakultak…

A legbiztosabb módja annak, ha a fényképész a legtöbbet akar ártani a saját képének, hogy a rögzítőt, amit hétköznapi nyelven fixírnek hívunk, nem mossa ki. A rögzítő-sót, a nátrium-trioszulfátot Sir William Hershel találta föl – már lassan ki is megy a fényképezés a divatból, de még mindig nincs helyette jobb, olcsóbb, környezetbarátabb. (Ugyan a kálium-cianiddal, más néven ciánkálival is lehet rögzíteni, de hát ismerjük, hogy nem a legbarátságosabb vegyület, s ha van egy nyílt seb a fényképész kezén, s ha a véráramba kerül, lehet, hogy ez volt a fotográfus utolsó ténykedése.)

Ha a rétegben marad a rögzítő, a képet alkotó ezüstszemcséket ezüst-szulfáttá alakítja. Ha egy fényképből nincs kimosva a rögzítő, akkor a fénykép – attól függően, mennyi rögzítő marad benne – rövid időn belül tönkremegy. Ha tiszta a papír, amire készül a kép, és eltávolítottuk a rögzítőt, akkor ennél többet a fényképész már nem tehet. Utána már a használónak kell vigyáznia rá. Száraz, UV-mentes helyen, 10-15 °C-os, 30-40 %-os páratartalmú levegőn tároljuk, de ez általában nem oldható meg. Hiszen a lakásokban ezek a paraméterek állandóan változnak. Azt mondják, hogy egy jó papírra elkészített, jól kitisztított fénykép 150 évig megőrzi eredeti minőségét. De mint minden, sajnos, ez is elpusztul egyszer.

E régi eljárások képanyaga ugyanaz, mint a mai: az ezüstszemcsék. Egy a különbség: az itt keletkező ezüstszemcsék mérete lényegesen kisebb, mint amit kémiai úton a laborban előhívunk. Körülbelül akkora a különbség, mint egy kavics és egy hőlégballon között. Mivel apróbb a szerkezete, ezért sérülékenyebb: ha valami megtámadja, hamarabb elpusztul, mint a hőlégballon nagyságú kő, amelyik lehet, hogy két évezred múlva is kilátszik majd a talajból, bár pusztítja a tél, a nyár, a hó, a fagy. Az apróbb kőzet hamarabb tönkremegy, fokozottabb védelmet igényel.

Visszatérve a szegedi hölgyre, aki nem hitte el, hogy fényképet készítettél neki: számomra is hihetetlen történetnek tűnik ez a vándorfotográfus-lét, némiképp romantikus, hőskori létnek érzékelem.

Nincs bennem nosztalgia a kiegyezés és az első világháború közötti időszak iránt. Most szeretek élni, és nem szándékom ilyen nosztalgiát kelteni. (Már lehet, hogy nem is élnék, mert akkor még nem volt vakbélműtét és nekem kivették gyerekkoromban.)

Nosztalgiám – ha lehet ezt a szót használni, akkor – ennek a szakmának e módszere iránt van. Szeretem a bíbelődést, a kézit, az egyedit, ami rólam szól – mert a képek kicsit rólam szólnak. S talán ez az oka, hogy amikor elkezdtem keresni ennek a helyét, akkor a Mediawave volt az első helyszín. Szerencsére ismerem az egyik szervezőt, és mondtam neki, „Gyurikám, figyelj, tudod, mit csinálok, ki kéne ezt próbálni valami olyan helyen, ahol ártani nem árthatok”. S azt felelte, „gyere el a Majálisra, megbeszélem a többiekkel! Fizetni semmit nem tudunk, viszont kipróbálod.” Elmentem, és ott történt meg először, hogy jöttek az emberek és néztek. Sok munkám nem volt, örültem is, mert még nagyon bizonytalanul kezeltem a gépet és a fényérzékeny anyagot. Ám odajött a későbbi, első segédem, Ricsi, s mondja, hogy „hú, de baromi jó”, és nekilátott minket fényképezni, hogy ő még ilyet nem látott, és itt van a három hét múlva kezdődő Abai Fesztivál vezetője, aki biztosan meghív, van-e kedvem elmenni oda. Oda is jött hozzám az Abai Fesztivál akkori kulturális vezetője, lelkendezett, „jajj, de jó! jajj, de jó!” – meghívott. Na, Aba volt az első megmérettetés, az már élesben ment.

Aba Székesfehérvártól délre fekvő település. Fehérvárról származom, tudtam, sok ismerős lesz. Elmentünk családostul – még csak egy gyermek volt – Abára. Egyszer csak odajön egy gimnazista társaság és megkérdezi, mennyibe kerül egy felvétel, mert csoportképet szeretnének. (Akkor még a kékszínű cianotípiákat csináltam.) Mondom, mennyi. Elmennek. Visszajönnek, nekik ez még most is tetszik, de számukra drága. Mondom, menjünk lefelé szépen 500 forintjával, és tegye fel a kezét, akinek már jó. Úgy fél árnál megállapodtunk, voltak hatan-heten. Elkészítettem a képet, elvitték. Utána döbbentem rá, mennyire örülök, hogy fiatalok, 16-18 évesek az első megrendelőim.

S valóban, azóta is nagyon sok fiatal csodálkozik rá a gépre, örül, hogy láthat egy ilyen régi masinát, hogy belenézhet, mert a múzeumban kordon veszi körül. „Jé, ez fejjel lefele van!” „Jé, ez színes!” „Hogyan lehetséges ez?” – kérdik.

A Szigeten látott képeid közül a vízen ringó távoli csónak fogott meg leginkább, az előtérben néhány elmosódott nádszállal. Na, arra én is azt mondom, hogy nem fénykép. Festmény?

Igen, kicsit olyan, mint egy festmény. De nem jó, ha egy fényképre azt mondjuk, „olyan, mint egy festmény”. Mert a festmény – más. Ha azt mondják, „olyan, mint egy festmény”, akkor nem jó fénykép. A fényképnek vannak olyan jegyei, amellyel semmilyen más vizuális megjelenítési lehetőség vagy eszköz nem rendelkezik.

A beszélgetés – kávé mellett – 2005. szeptember 15-én készült, Zalka Imre otthonának konyhájában.

Kapcsolódó cikkünk:

Sulyok Máté: Leér-e a ló lába futás közben? – Beszélgetés Kardos Sándor operatőrrel

Kapcsolódó link:

Zalka Imre honlapja