A Dallas Pashamende című filmeddel mutatkoztál be a magyar közönség előtt, méghozzá egy ünnepi alkalommal: a 36. Magyar Filmszemle megnyitóján. A forgatás körülményeiről sokat olvashattunk a sajtóban, de rólad és korábbi munkáidról keveset tudunk.

1964-ben születtem Aradon, apám magyar, anyám román származású. 1972-ben hagytuk el Erdélyt, Ausztriába emigráltunk. Bécsben telepedtünk le, ahol a szüleim (mindketten textilmérnökök) szerencsére rögtön munkához jutottak, így nem kerültünk menekülttáborba.

Voltak-e beilleszkedési nehézségeid, milyen könnyen szoktál hozzá az új környezethez?

Számomra ez nem jelentett olyan nagy gondot. Bár Romániában már elvégeztem az első két osztályt, itt a nyelvi hátrány miatt újra kezdtem az iskolát. Egy kiváló tanítónő segítségével fél év alatt elsajátítottam a német nyelvet (ebben nagy hasznomra vált a kétnyelvűségem, sőt némi angol nyelvtudás, amire a román iskolában tettem szert). Nagyon hamar már kiváló eredményeim lettek. Ami inkább rányomta a bélyegét az emigráns létre, az a szüleim küzdelme: számukra igen nagy traumát jelentett az idegen kultúrához való alkalmazkodás, a román, magyar származás vállalása, az akcentusuk miatt érzett szégyen. Az életvidám, derűs szemléletű apámból fokozatosan egyre zárkózottabb, komorabb ember lett.

Talán ezt igyekezett oldani a filmezéssel, amatőr kisjátékfilmeket készített szuper 8-as, majd egyre jobb kamerákkal. Gyakran hívott segíteni, amit kiskamaszként szabályosan gyűlöltem. Majd én magam is „rákaptam” a filmkészítésre, kisjátékfilmeket forgattam, amelyekkel számos amatőrfilm szemlén szerepeltem.

Mikor vált komollyá a dolog, hogyan lett belőle hivatás?

Bár 19 évesen barátokkal együtt, a szüleim támogatásával elkészítettem első nagyjátékfilmemet Crescendo címmel, nem rendezőnek készültem, hanem először gépészmérnöki diplomát szereztem. Csak ezután kezdtem el a Színház- és Filmművészeti Egyetemet. Ebben azonban hamarosan csalódtam, így három év után ott is hagytam, soha nem szereztem diplomát. Az oktatás jellege tántorított el, és az a szellem, ami ott uralkodott. Egyáltalán nem az volt a cél, hogy az egyéni útkereséseket támogassák, a diákok kreativitásának, sajátos stílusra való törekvéseinek teret engedjenek. Inkább egyfajta uniformizált világba kellett mindenkinek illeszkednie, ami ráadásul erősen különbözött az én elképzeléseimtől. Már szinte fenyegetőnek éreztem azoknak a tanároknak a hatását, akik életükben alig forgattak, úgy éreztem, addigi tapasztalataim, próbálkozásaim eredményei is veszendőbe mennek.

Inkább elkezdtem a gyakorlatban alkalmazni az addig szerzett tudásomat, különféle jól menő reklámcégeknél (pl. DORO Produkció) dolgoztam, reklám- és zenei klipeket készítettem. Az egyik legnagyobb tervem sosem valósult meg, a Világkiállításon az Ausztriát bemutató reklámfilmhez benyújtottam egy koncepciót, végül a megrendezését is rám bízták, de a forgatás különböző okok miatt meghiúsult. Sokáig dolgoztam gyártásvezetőként, majd 1992-ben egy évig Párizsban éltem, élményeket gyűjtöttem. De mivel munkát nem találtam, visszamentem Bécsbe.

Mikor értek be addig szerzett tapasztalataid?

Ezekben az években folyamatosan pályáztam már a legkülönbözőbb filmtervekkel, de soha nem nyertem. Majd az egyik alapítvány „döntéshozójának” tanácsára elkezdtem feldolgozni saját személyes élményeimet, visszatértem azokhoz a gondolatokhoz, amik már kamaszkorom kisjátékfilmjeimben foglalkoztattak. Így született meg a Rúzs című filmem forgatókönyve, ezzel rögtön sikeresen pályáztam. A történet Budapesten játszódik a szerb háború idején, egy bosnyák lány és egy orosz katona futó kalandjáról, valamint egy öreg bárzongoristával szövődő barátságukról szól. A szerteágazó életutak, a három különböző nemzetiségű, nyelvű, kelet-európai karakter egymásra találását, majd elszakadását igyekeztem saját élményeim alapján ábrázolni. Bár dramaturgiailag, technikailag sok hiba volt a filmben (egy nagyon frusztrált, jelentősen lerövidített idejű forgatás állt mögöttünk), sikerült egy nagyon sajátos atmoszférát kialakítanunk, és mélyen emberi, érzelmekben gazdag viszonyokat megmutatnunk.

Milyen stábbal dolgoztál?

Sok osztrák szakemberrel, mivel szinte teljes egészében osztrák produkció volt, de magyar színészek is játszottak benne (Bán János, Andorai Péter) a főszerepet Sinolicka Trpkova alakította (a Cigányok idejének főhőse). A film egyébként nagyon kis költségvetéssel készült (100 ezer dollárból). Az utómunkálatok is nagyrészt Magyarországon folytak, Sarudi Gábor cégénél, a Quality Picturesnél.

Milyen volt a fogadtatása?

Talán éppen a megközelítés miatt nagyon jó, több fesztiválon sikeresen szerepelt, és amire egyáltalán nem számítottunk, megnyerte az Osztrák Filmszemlét.. Pedig abban az évben nagyon erős volt a mezőny (például Michael Haneke Benny videója című filmje is akkor készült.)

Már ekkor különféle baráti, szakmai szálak kötöttek Magyarországhoz?

Igen, bár aki legtöbbet segített a Rúzs elkészítésében, Buglya Sándor volt, s vele már korábban a Crescendo forgatása alatt, az amatőrfilmezés kapcsán ismerkedtünk meg.

Milyen témák, történetek foglalkoztattak leginkább ekkoriban?

Több olyan munkám vagy tervem készült, amikben az emberi természet kettősségét, a személyiség többféle, nagyon eltérő oldalait és a köztük feszülő ellentéteket igyekszem megragadni. Az első ilyen elképzelésem sajnos soha nem valósult meg, egy iráni lányról akartam dokumentumfilmet forgatni, aki a zöldhatárokon át került Ausztriába. Transzszexuális volt, és szerette volna magát átoperáltatni. Erről, az operációra való felkészülésről akartam filmet készíteni, meg is kaptam hozzá a támogatást, de a produkciós iroda egy évet adott a munkára, miközben az egész procedúra (a pszichológiai tesztek és felkészítés, a vizsgálatok) három évig tart. Nem voltak erre belátással, ezért elálltam a megvalósítástól.

A másik, már elkészült filmem, az Út a Paradicsomba alapja egy egészségügyi kórboncnokkal kötött ismeretség volt. Az ő munkájáról, személyiségéről szerettem volna játékfilmet készíteni, de a tervet nem fogadták el egy pályázaton sem. Az anyaggyűjtés közben megismerkedtem Keserű János boncmesterrel a Szent János Kórházban. Végül róla készítettem egy dokumentumfilmet, aki - az alkoholista szakember sztereotíp képével ellentétben - normális családi életet él, ép személyiség. A film azt próbálja feltárni, milyen viszonyt alakíthat ki a halállal az, aki minden napját hullák boncolásával tölti. Ez volt az első olyan filmem, amivel - bár nem volt sok pénz rá - mégis teljesen elégedett voltam, abban az időben jobbat nem tudtam volna csinálni. Nehéz, de rendkívül érdekes munka volt. Egyrészt sikerült megmutatni – időnként naturalisztikusan, egy húsz percen át tartó boncolás segítségével, kommentár nélkül – ennek a munkának a szépségeit, miközben megdöntöttünk bizonyos, a halott testhez kapcsolódó tabukat. Féltem, hogy sokak számára riasztó lesz ez a megközelítésmód, de a nézők nagyon nyitottan fogadták. Rotterdamban a legjobb dokumentumfilmért járó díjat kapta meg, az ÖTV dokumentumfilm versenyének győztese lett és Montrealban is fődíjat kapott. Videó forgalmazásban több mint 40 ezer példányt adtak el belőle, és az osztrák tévé többször műsorra tűzte. Első alkalommal halottak napján mutatták be a televízióban, amiből iszonyatos botrány lett, szélsőséges reakciókat váltott ki, katolikus részről nagy felháborodást keltett. Ami azonban érdekes, hogy azóta az egyik tévéadó minden évben ezen a napon tűzi műsorra, és még mindig van rá érdeklődés.

A következő filmem pedig egy portré volt Joe Coleman festőművészről (Rest in Pieces), aki nemcsak különös stílusú, miniatűr képeket fest, hanem furcsa motívumokat is választ. Brueghelhez, Boschhoz hasonló apró jeleneteket, többnyire apokaliptikus víziókat, horrorisztikus motívumokat ábrázol. A filmben megpróbáltuk feltérképezni (a festő megközelítésmódjával), honnan ered az emberek horrorkultúra iránti érdeklődése, létrehozóinak motivációi, miközben a Joe Coleman személyiségében rejlő kettősségre is fény derül.. Ennek is kedvező visszhangja volt külföldön és Amerikában is.

Ezalatt tehát már az Egyesült Államokban éltél?

A forgatás után ismerkedtem meg a feleségemmel, Magdával, és miután összeházasodtunk, New Yorkban telepedtünk le 1997-ben.

Hogyan találtad meg a helyed az amerikai filmszakmában?

Szinte egyáltalán nem, a kapcsolataim, az érdeklődésem Európához kötöttek. Egyre több megrendelést elvállaltam, négy év alatt hét tévés játékfilmet forgattam le. Közöttük a Tetthely egyik részét, amelyet beválogattak a legjobb epizódokból készült összeállításba is.

Ekkor már, ha jól számolom az éveket, a Dallas következhetett. Honnan származott az ötlet, hogyan találtál rá erre a cigánytelepre, hiszen ez a valóságban létező közösség Kolozsvár mellett.

A film ötlete már évekkel ezelőtt (Az út a Paradicsomba forgatása alatt) született, méghozzá úgy, hogy Sarudi Gábor egy dokumentumfilmet készített André Schwarz német rendezővel erről a szeméttelepről. Felkértek vágónak, és bár nagyon megrázott és megdöbbentett az anyag, nem tudtam vállalni a munkát… (A film később persze elkészült: Wasteland, A rámpán címmel játszották.) Csemer Géza írót is felkérték tanácsadónak, s miután megismerkedtünk, együtt kezdtünk tervezgetni egy játékfilmet, majd Géza neki is látott a forgatókönyv-írásnak. Az első változatot azonban a bécsi filmalapítvány visszadobta, bár a téma tetszett nekik, módosításokat javasoltak. Számtalanszor átírtuk a tervet, jártunk a helyszínen is, rengeteget foglalkoztam vele, mert az identitás-keresés küzdelmét, ami az alapmotívuma lett, életem egyik meghatározó élményének tartottam. Közben folyton pályáztunk, de nem sikerölt pénzt szereznünk.

Hogyan állt végül össze a magyar-osztrák-német koprodukció, amiben ugye az Új Budapest Filmstúdiónak meghatározó szerepe van?

Először Sarudi Gáborral kezdtünk dolgozni a terveken, de Gabi azt tanácsolta, keressünk valakit, aki járatosabb ezen a területen (Erdélyben, Romániában). Így találtuk meg Kántor László producert, aki kezdettől nagyon pártolta az ötletet. Akkor kezdődött egy nagyon bonyodalmas történet a koprodukciós partnerek „összehangolásáról”. Több változat volt, mire sikerült kialakítanunk a mostani felállást. Nagy segítségemre volt Brigitte Schrödter a Bayerischer Rundfunktól, akinek nagyon tetszett a könyv és segített is német partnert találni.

Milyen arányokban vettek részt a felek a produkcióban?

Számos változat után, a végső megállapodás szerint a német 55, az osztrák 30, a magyar fél pedig 15 %-ot hozott a büdzséből. Abban a felek egyetértettek, hogy ennek azonban magyar filmnek kell maradnia. Nem lelkesedett azonban az ötletért az MMK, amely 2002-ben egy fillérrel sem támogatta a film elkészítését, annak ellenére, hogy egy többségében osztrák-német koprodukció magyar film maradt volna. Végül azonban 50 millió Ft-ot sikerült kikönyörögni (nagy lökést adott ehhez az az évi bajor-magyar filmszakmai megállapodás). A német és osztrák részről gyorsan megérkeztek a pénzek.

A stáb összeállítását, a különféle munkálatokat hogyan sikerült a koprodukciónak megfelelően kialakítani?

Ez viszonylag könnyen ment, hiszen én is osztrák állampolgár vagyok, a felszerelés nagy része is onnan származott, minden mással pedig ügyesen kellett zsonglőrködni.

Mikor sikerült elkezdeni a munkát?

2002 tavaszán Vivi Dragan Vasilevel elkezdtünk helyszíneket nézni, végül Brassó mellett állapodtunk meg, egy 10 éve nem működő szeméttelepen. De már itt kezdődtek a bonyodalmak, az előzetes szóbeli megállapodás a rendőrségnek nem volt elég, el kellett költöznünk Rákosra, ami nagy logisztikai feladatot jelentett. Itt már minden engedélyt írásban beszereztünk. Nagy keservesen elkezdtük a forgatást, de nem volt olyan nap, amikor minden működött volna. A hatóságok mindenhol igyekeztek akadályozni (egy pályaudvaron felvett jelenettel már nehézségek voltak) és ezt a stáb már rendkívül rosszul viselte. Amit azonban a mai napig nem értek, az a gyártásvezető (Fehér Károly) hozzáállása, aki a forgatás előtt egy nappal érkezett a helyszínre.

Az előző munkáidhoz viszonyítva milyen tapasztalatokat szereztél, mi működött jobban vagy kevésbé jól ezzel a stábbal?

Ilyen káoszban én még életemben nem dolgoztam. Naponta tizenöt dolog nem működött: a gyártás részéről nagy jóindulatot tapasztaltam, viszont valószínűleg nem jól mérték fel a feladat nagyságát. A gyártásvezető asszisztensével naponta próbáltuk pótolni a hiányosságokat. Én azt hiszem, a költözés is részben ezekből a hibákból eredt. Viszont (a többségében cigány) statiszták hihetetlenül megbízhatóak voltak: pontosan érkeztek, és mindent a kéréseink szerint teljesítettek. Kántor László is rengeteg erőfeszítést tett azért, hogy olajozottabban működjenek a dolgok.

Hogyan működött a stáb mint „szellemi közeg”, megvolt az összhang az együtt dolgozó művészek között?

Nagyon-nagyon jól. Vivi Dragannal mindent ezerszer átbeszéltünk: éreztem, hogy mindig ott van a háttérben, rá támaszkodhatok, nagyon sok tanácsot adott és hihetetlen türelemmel viselte az akadályokat. A másik óriási élményt Banovich Tamás hozzáértése, társasága jelentette. Azt hiszem, a hármunk közötti összhang erős nyomokat hagyott a filmen.

Az utómunkálatok alatt hogyan folytatódott az együttműködés, úgy tudom, szokatlanul nagy mennyiségű anyaggal dolgoztatok.

Igen, ez az én felfogásomból ered. Egyrészt mindig igyekszem „bebiztosítani” magam, nagyon szeretek én magam is vágni, és tudom, milyen nyomasztó, amikor hiányzik valami. Másrészt sok statisztával, köztük gyerekekkel kellett dolgoznunk, így inkább három kamerával vettünk fel jeleneteket, hogy ne kelljen állandóan ismételtetnünk velük bizonyos részeket. De Lemhényi Rékával, a vágóval nagyon jól tudtunk együtt dolgozni.

Kicsit térjünk vissza a témaválasztáshoz. Milyen jelentőséggel bír számodra a főhős által megélt élmények feldolgozása (egy adott közösségből való kiszakadás, majd visszatérés oda), ezeknek a tapasztalatoknak a személyiségformáló hatásai…

Ez a téma már nagyon régen foglalkoztatott: hiszen a Rúzs is erről szólt. Mint említettem, a saját életemben, de leginkább a szüleimen keresztül szereztem rengeteg tapasztalatot az idegenektől való félelemről, az akcentus okozta szorongásokról, a származás vállalásának nehézségeiről. Én osztrák állampolgár vagyok, de minden értelemben kelet-európainak érzem magam, és ezt vállalni is akarom. Azt szeretném, ha így fogadnának el.

Miért éppen egy cigányok közt játszódó történetben akartad megmutatni ezeket az élményeket? Mennyire ismered a roma közösségeket?

Részben gyerekkori élményekre támaszkodtam, hisz jól ismertem az Arad melletti cigánytelepet. Másrészt mindig is izgatott a cigányok társadalmon kívülisége, az, hogy soha, sehol nem tudják „beskatulyázni” őket, mindig kívülállók, nem a modern civilizáció szabályai szerint élnek. Ez részben a kulturális tradíciókból ered, amire nagyon büszkék tudnak lenni, de ami már csak nyomokban létezik. A meghatározó élményem ezzel a közösséggel kapcsolatban a gyökértelenség volt, az identitás elvesztése. Ez pedig nem csak cigány téma, ezt nagyon sokan átélik, Kolozsvártól a Fülöp-szigetekig.

A cigányábrázolás egyik legfontosabb motívuma és egyben nehézsége is a szegénység megmutatása. Hogyan tudtad elkerülni az ehhez kapcsolódó sztereotípiákat?

Szándékosan választottam olyan karaktereket is, akikhez ezek a sztereotíp vonások tartoznak (mint például a durva, erőszakos férj, s a veszekedések). Ezek ábrázolása hozzátartozik az adott környezethez, és emellett épp ezeknek a jellemeknek a többi oldalát is igyekeztem megmutatni. Fontos volt számomra, hogy felhívjam a figyelmet rá, milyen körülmények között is élnek emberek, hogyan képesek megőrizni az emberi tartásukat, milyen álmokba menekülnek.

Hogyan próbáltad elkerülni az ún. „putriromantikát” az ábrázolásmódban?

Leginkább a főhősökkel való azonosulás útján: igyekeztem olyan belső történésekre, érzelmi átalakulásokra terelni a figyelmet, amelyen ők keresztülmennek. Érdekes módon ehhez a magyarországi költözés is nagyban hozzájárult és majdnem hogy szerencsésnek mondható. Forgatás közben gyakran nincs lehetőség a már kész anyagot nézegetni, itt viszont kénytelenek voltunk, hogy tudjuk, mire figyeljünk az új helyszínen. Így kerültek a karakterek a figyelem fókuszába, amire másrészt rá voltunk kényszerítve, hiszen az új díszletek között sok mindent el kellett rejtenünk a környezetből. A cigánytelep azonban minden elemében nagyon fontos háttérként szerepel.

Az atmoszféra megteremtésének fontos kiegészítője a zeneválasztás. Ha jól tudom, ez elég nehezen sikerült.

Igen. Először Selmeczi Györggyel próbáltuk megíratni a film zenéjét, aki kiváló zeneszerző, de hamarosan kiderült, nem értünk egyet. Szerinte inkább egy klasszikus elemekből álló zene illett volna a filmhez, ami nem „aláfest”, hanem ellene dolgozik. Én nagyon sok zenét meghallgattam, és teljesen igazat adtam Selmeczi Györgynek abban, hogy hagyományos cigány zene nem illene a filmhez. Mégis valami olyat kerestem, amiben fellelhetők a cigány népzene archaikus motívumai, és ezt Kathy Horváth Lajos zenéjében találtam meg. Gyurinak azonban nem tetszett, ezért megkerestem Kathy Horváth Lajost, aki szinte rögtön ráérzett arra, amit szeretnék, és nagyon hamar, gyönyörűen elkészítette az anyagot.

Milyen elődöket tekintesz magadhoz közelállónak: hiszen a filmmel kapcsolatban már emlegetik Kusturicát, Makavejevet… Mit gondolsz ezekről a „címkékről”?

Ha valamilyen stílusbeli hasonlóságot igazán találónak éreznék, az az olasz neorealizmus lenne, leginkább Ettore Scola művei, főleg a Csúfak és gonoszok. Ha pedig cigányfilmekről beszélünk, Alekszandr Petrovic filmjei állnak hozzám közel. Próbáltam „komolyabban”, realisztikusan közelíteni ehhez a világhoz, ugyanakkor időnként (szürreális elemekkel) elemelkedni, kicsit a kettő határán haladni.

Nagyon fontosnak tartom, hogy ezekről a problémákról a nyomorról, a kirekesztettségről beszéljünk, hiszen gondoljunk bele, hányan élnek Magyarországon is ilyen körülmények között. Cigány politikusok a szememre vetették a film egyes részleteit. Csakhogy ezek tények, így zajlanak a valóságban is, bármennyire hihetetlen. A Kolozsvár melletti szeméttelepen több gyerek halálát okozza mérgezés, robbanás. És fel kell ismerni, hogy ezek az emberek magukban hordozzák a kitörési lehetőségeket, csak hozzá kell segíteni őket. Ez nem csak pénzkérdés. Számos program nem a cigányok miatt bukik meg, hanem, mert nem teremtik meg a feltételeket a megvalósuláshoz.

Attól félek, az Európai Uniós csatlakozással nem közelebb kerülünk a megoldásokhoz, inkább távolabb. A felhasználásra váró pénzek nem azokhoz kerülnek, akik valóban hasznukra válnának a roma közösségeknek. A tehetségesebbek, akiknek sikerül kitörniük, pedig egyre inkább elszakadnak, elveszítik identitásukat. A film befejezése is egyfajta kettősségre épül, a főhős kudarcát (nem tud visszailleszkedni már a romák közé, rájön, neki máshol van a helye), a kisfiú alakjában megtestesülő remény ellenpontozza.