Horeczky Krisztina „Nem volt elég óvatos”
Beszélgetés Juliane Lorenz-cel, a Fassbinder Foundation elnökével
Juliane Lorenz
Juliane Lorenz
9 KByte

Rainer Werner Fassbinder 60. születésnapja alkalmából a budapesti Goethe Intézet és a Magyar Nemzeti Filmarchívum retrospektív-sorozatot szervezett az alkotó életművéből. Ennek köszönhetően tett látogatást Magyarországon Juliane Lorenz, a rendező édesanyjával, Liselotte Ederrel alapított Rainer Werner Fassbinder Foundation elnöke, Fassbinder hajdani társa, örököse, és 1977-től filmjei vágója. Juliane Lorenz hat évig élt együtt a rendezővel, akire ő talált rá halálának éjszakáján. „Mielőtt Rainert elégették, feltettem a fejére a kalapját, és íróeszközöket helyeztem a koporsóba” – nyilatkozta egy interjúban.
A tizennégy, közös film között Lorenz nevéhez olyan, kultikus munkák fűződnek, mint a Despair – Utazás a fénybe, a Maria Braun házassága, az Amikor 13 Újhold van egy évben, a tizenhárom részes Berlin, Alexanderplatz, az akkoriban gigantikus költségvetésű Lili Marleen, a Lola, a Veronika Voss vágyakozása, és Fassbinder utolsó műve, a Querelle. Érdekesség, hogy a Lolá-ban, a Veronika Voss…-ban, és a Berlin, Alexanderplatz első részében Lorenz szereplőként is látható.
Juliane Lorenz – a rendezői oeuvre gondozása, megőrzése mellett - 1997-98-ban forgatott dokumentumfilmet Fassbinderről, Life, Love & Celluloid (Élet, szerelem és filmszalag) címen, és ’97-ben jelent meg interjúkötete, a Chaos as usual, (Szokásos káosz) melyben a direktor azon munka- és alkotótársaival beszélgetett– így néhány operatőrrel is -, akik már nem dolgoztak aktívan a filmiparban.
Juliane Lorenz Fassbinder halála után Werner Schroeter (King of Roses/ Rózsák királya, Malina, Deux/Kettő), Romuald Karmakar és Oskar Roehler mellett dolgozott vágóként. Schroeter Malina című filmjének vágásáért ’91-ben Német Filmdíjjal jutalmazták.
Beszélgetőtársam, a retrospektív-sorozatok szervezése mellett – a közismerten hangjátékokat, színdarabokat is író - Fassbinder verseskötetének publikálásával foglalkozik mostanában.

 

A párizsi Pompidou Központban június 6-án ért véget – az április 13-án indult – teljes Fassbinder-retrospektív. Milyen eredménnyel zárult a kiemelkedő kulturális rendezvény?

Az utóbbi években ez volt a legsikeresebb fesztivál; ami a látogatottságot illeti, nagyobb volt az érdeklődés, mint a Hitchcock-, Vincente Minnelli- és a Brian de Palma-retrospektíveken. Fassbinder filmjei már 1975 óta jelen vannak Franciaországban, alkotásainak mindig voltak forgalmazói, rajtuk múlt, hogyan, milyen rendszerességgel tűzték műsorra a filmeket. Most egy új cég ismét forgalmazni kezdte a Fassbinder-munkákat a mozikban. A retrospektív-sorozat keretében – amellett, hogy a Berlin, Alexanderplatz kivételével az összes opust bemutatták – a Centre Pompidou lefordíttatta és megjelentette Thomas Elsaesser nagy Fassbinder-monográfiáját, emellett kiadták az életművet DVD-n.

Úgy tudom, a Pompidou-ban fölújított kópiákat vetítettek.

Igen; ez így van minden Fassbinder Alapítvány által szervezett rendezvényen, ugyanakkor volt néhány, közvetlenül a produceri cégektől érkezett film, amely nem biztos, hogy fölújított kópia volt. A Nyolc óra nem egy nap című, ötrészes tévéfilm kópiáját azonban a Pompidou Központ segítségével újítottuk föl.

Mit gondol, minek tulajdonítható a Fassbinder alkotásai – és személye – iránti folyamatos, eleven érdeklődés? Érzésem szerint korántsem kizárólag annak, hogy Fassbinder „klasszikus”, a filmtörténet része.

Vajon miért érdekes Shakespeare? Itt is ugyanaz a hasonlat érvényes: Fassbinder – ahogyan Shakespeare a színműveiben, lírájában – mindig újszerű munkáin, témáin keresztül képes volt érvényesen beszélni az ember alapvető jellemvonásairól, viselkedési formáiról. Az emberek a zsigereikben érzik, hogy ezek a történetek róluk szólnak. Franciaországban most azt tapasztaltam: a fiatalok, Fassbinder filmjeinek nézésekor, ugyanazt élik át, mint én, amikor először láttam a műveit. Lenyűgözte őket, hogy valaki az ő életükről szól.

Még húsz éves sem volt, amikor 1976-ban Ila von Hasperg asszisztenseként részt vett Fassbinder Kínai rulettjének vágásában és hangi utómunkálataiban. Szakmai tapasztalata – értelemszerűen – nem volt; Fassbinder mellett sajátította el a hivatását.

Fassbinder különösen odafigyelt a vágási munkálatokra, és az elképzeléseit mindig megosztotta a vágójával. Közös munkánk azért is volt alapvető a számomra, mert nem létezett hierarchia az alkotótársak között. Fassbinder rögtön befogadott a csapatba, és mindvégig azt erősítette bennem, hogy a rám bízott feladatot el tudom végezni.

Olyannyira, hogy szabad kezet adott Önnek.

Fassbinder – egyfelől – pontos, aprólékos előírásokkal dolgozott. Már a forgatókönyvben lerajzolta a beállításokat, lejegyezte, mettől meddig tartanak egyes képek, hol következnek a vágások. De ha az, akit munkatársának választott, ráhangolódott a munkamódszerére és a ritmusára, teljes önállóságot kapott.

Az úgynevezett európai „szerzői” filmesek közül sokan nem tudnak megválni a műveiktől, ezért vesznek részt személyesen és tevékenyen az utómunkálatokban. Ön egyedül ült a vágószobában?

Minden alkalommal. Fassbinder bízott abban, hogy az alkotótársa képes a saját eszét, tehetségét használni, és hogy az elé tett munkát ő majd maradéktalanul el tudja fogadni. 

Fassbinder halála után nem okozott-e gondot, hogy a filmes alkotók – ismerve a módszerét - pontosan azért ódzkodtak a közös munkától, mert hogy Ön „fassbinderes” filmeket készít?

(nevetés) Ebből valóban sok probléma adódott. Ezért a számomra elfogadható, egyedüli út az volt, hogy kizárólag olyan rendezőkkel dolgozom, akik tudomásul veszik: én szabad ember és szabad művész vagyok. Hogy - mint minden más művészeti tevékenység során - egymagam, függetlenül használhatom, formálhatom a rendelkezésemre bocsátott anyagot, és eközben senki sem lesi a mozdulataimat, figyeli a kezemet, vagy kutat a fejemben. Alapelvem lett, hogy csak olyan alkotóval működöm együtt, aki megbecsül és elfogad. Közéjük tartozik Werner Schroeter és Oskar Roehler – akivel a legutóbbi munkámat is készítettem. Ezek mind-mind kölcsönösen gyümölcsöző kapcsolatok. A többiek pedig kiestek a rostán.

Azt olvastam, bizonyos szempontból Werner Schroeterrel is Fassbinderen „keresztül” ismerkedett meg; ő mutatta meg Önnek Schroeter több munkáját.

Schroetert fél évvel korábban ismertem meg személyesen, mint Fassbindert, de igaz, hogy a korai filmjeit közösen néztük meg Fassbinderrel.

Egy két évvel ezelőtti interjúban azt mondta, a tervei között szerepel Werner Schroeter alkotói oeuvre-jének gondozása is.

Igen; Werner Schroeter kért meg erre. Irdatlan munka lesz. Schroeter filmjei közül ugyanis nagyon sok elveszett, elkallódott, vagy nincsen belőle jó minőségű kópia.. Schroeter munkáinak kezeléséhez, gondozásához rengeteg pénzre volna szükség, és a támogatások megszerzése során jelentős nehézséget jelent, hogy Werner Schroter életművét egyáltalán nem ismerik el Németországban.

Ellentétben Franciaországgal.

Franciaországban valóban jobban elismerik a művészetét; Németországban azonban nincsen pontos képük a munkáiról, mert hogy azokat nem mutatják be a mozik. Szomorúnak találom, hogy Németországban számos, még ma élő filmes alkotóról nem vesznek tudomást. Nem látják, hogy ezek a művészek milyen maradandót hoztak létre, és nem figyelnek az általuk létrehozott értékekre.

A Rainer Werner Fassbinder Foundation-ben betöltött elnöki posztján, tevékenységén túl az elmúlt időszakban – vágóként – kikkel dolgozott, milyen munkái voltak?

Oskar Roehler-rel készítettem legutóbbi munkámat, az Agnes und seine Brüder-t (Ágnes és testvérei.). Roehler most forgatott filmjében nem tudtam részt venni, mert a Fassbinder-retrospektívek , illetve a hatvanadik születésnappal kapcsolatos események szervezésével foglalkozom. Emellett a Berlin, Alexanderplatz digitalizálásán dolgozom.

Fassbinder meglehetősen összetett személyiségének egyik érdekessége, hogy miközben enfant terrible-ként kitartóan bírálta a „rendszert”, számos alkotótársával ellentétben folyamatosan dolgozott. Minek volt ez a következménye: a munkamániájának, vagy a szüntelen alkotás érdekében tanúsított kompromisszumkészségének?

Németországban demokrácia van. A filmtámogatási törvény biztosította, hogy az alkotók pályázzanak megvalósításra szánt műveikkel. Másfelől, a tévétársaságok mindig érdekesnek találták Fassbinder filmjeit és terveit, ezért folyamatosan kapta a megbízásokat. Emellett, Fassbinder maga is tevékenykedett producerként, így valósítva meg jó néhány munkáját. Ha nem állt rendelkezésére a megfelelő összeg, lefaragott a költségvetéséből, és igen gyakran verte magát adósságokba is annak érdekében, hogy létrehozza a műveit - kizárólag ebben az értelemben kötött kompromisszumokat.

Mégis, Fassbinder rendszert bíráló kijelentései mennyire vehetőek komolyan? Hiszen nem lanyhuló szenvedéllyel mondogatta, elhagyja Németországot és Hollywoodba megy – ebből egyébiránt semmi sem lett, ezért vágták gyakran a fejéhez, hogy csak „fenyegetőzik”.

Valójában soha sem akarta elhagyni Németországot. Messzebbről közelítve meg a kérdést: Fassbinder a kezdetektől fogva földolgozta munkáiban a német történelmet. Leginkább az foglalkoztatta, hogyan juthatott el a német társadalom odáig, hogy a nácizmus, az antiszemitizmus ideológiája föltartóztathatatlanul eluralkodhatott az országban, és ennek következtében megvalósulhattak a II. világháború borzalmai. Különösképpen: miként fordulhatott elő, hogy a német nép már-már démonikusan a nácizmus eszméjének hatása alá került? Fassbinder több olyan színházi projektet is meg kívánt valósítani, amely ezt a témát járta volna körül. Azonban számos produkciója után durván-igazságtalanul antiszemitizmussal vádolták, több munkáját azért nem hozhatta létre, mert ezzel a koholmánnyal ab ovo elfojtották a terveit. Németország akkoriban túlérzékenyen reagált a II. világháború tragikus következményeit nyíltan feltárni és megismerni vágyó szándékokra. Fassbinder mindebbe belekeseredett; ezért mondta gyakorta, hogy velejéig hazug országban él. És inkább lenne Mexikóban utcaseprő. Ez utóbbi azonban erősen provokatív kijelentés volt.

Mit gondol arról, hogy Németország az utóbbi években – a Vergangenheitsbewältigung (a múlt legyőzése) jegyében – kíméletlen, mazochista módon törekszik a múlt feldolgozására, sőt, legyőzésére? Az a benyomásom, ez az attitűd a művészeti életben mára önálló üzletággá züllött – beleértve ebbe A bukás című Hirschbiegel-filmet is.

Igen, a németek már csak ilyenek. Nem apróznak el semmit sem. Vagy alaposan hallgatnak és eltussolnak, vagy alaposan kitárgyalnak. Már csak ezért is fontos leszögeznünk, hogy tulajdonképp Fassbinder volt az első, aki úgy nyúlt a német történelemhez, hogy az Egészet szerette volna megérteni. A – ma este, itt a Goethe Intézetben vetítendő - Lili Marleen kapcsán több olyan támadás érte, hogy ebben a művében a nemzetiszocializmust isteníti. Filmjéről beszélve ezért hangsúlyozta újra és újra: azt szerette volna megmutatni, mi volt az a vonzás, erő, ami az embereket elcsábította, majd rabul ejtette.

A megbízásra készített, 1980-as Lili Marleen alapozta meg Fassbinder és Hanna Schygulla világhírét, olyannyira, hogy a film az Egyesült Államokban sokáig vezette a legnézettebb filmek listáját. A szuperprodukció mennyire számít kakukktojásnak a fassbinderi életműben?

Fassbinder virtuóz alkotó volt, és már a pályája elején forgatott, televíziós társaságok által finanszírozott filmjei is tetemes összegből készültek. Különleges érzéke volt ahhoz, hogyan kell magas költségvetésű munkákat készíteni. De mindkét állítása igaz: a Lili Marleen volt a legnagyobb büdzséjű – 11 millió márkás - munkája, és leforgatásakor megbízást teljesített. A film főszerepét Hanna Schygullának kínálták föl, aki feltételül szabta, kizárólag abban az esetben mond igent, ha Fassbinder lesz a rendező. A film produceréhez – aki Franz Josef Strauss-szal állt szoros barátságban -, azonban a szó legszorosabb értelmében semmi köze nem volt Fassbindernek. Igen távol állt egymástól a gondolatviláguk; ráadásul Franz Josef Strauss a keresztényszocialista oldal képviselője volt, amely politikai irányzattal a „baloldali” Fassbinder semmilyen tekintetben nem tudott „megbékélni”. (Franz Josef Strauss keresztényszocialista politikus, 1978-tól Bajorország miniszterelnöke volt. A Lili Marleen producere Luggi Waldleitner– H.K.)

Fassbindernél a munka és az élet szorosan összefonódott. Talán ezzel magyarázható, hogy munka- és alkotótársaival számos alkalommal került baráti, szerelmi kapcsolatba. Ugyanakkor, egy 1977-es interjúban elmondta, hogy hosszabb ideig tartó együttélésre mindeddig olyan embereket keresett magának, akik nem képviseltek számára intellektuális kihívást. Úgy vélem – és ezt Fassbinder is egyértelművé tette - Ön volt a kivétel.

A munkatársak közül választott barátok és szerelmek korszaka Fassbinder alkotói pályafutásának elejére, egészen pontosan az antiteater működésének idejére tehető. (Fassbinder az 1968-as évek közepén hozta létre néhány társával, kiváltva az Action-Theaterből, az antiteatert – H.K.) Azok, akik kétségtelenül fontos, és egész életét végigkísérő intellektuális kapcsolatainak nevezhetőek: a rendezőasszisztense, Harry Baer, a filmjei zenéjét szerző Peer Raben, és a szerelmei közé nem sorolandó Hanna Schygulla. Schygulla, aki mindvégig megtartotta magának a „kívülálló” státuszát, alapvető szerepet töltött be Fassbinder életében. Amikor Fassbinder megismerkedett velem, észrevehetően igyekezett elszakadni a korábbi életvitelétől. Tizenkét évvel vagyok fiatalabb nála: egyfelől fölnéztem rá és tiszteltem, ugyanakkor – a fiatalságom révén – kritikus szemmel tudtam rátekinteni – merthogy az ifjak eleve könnyen nyilvánítanak véleményt. Más generációt, friss gondolkodást képviseltem. Fassbinder számára ez alapvető volt; kapcsolatunk új fejezetet nyitott az életében.

Úgy tudom, feleségül akarta venni Önt. (Fassbindernek Ingrid Caven énekesnővel kötött házassága ismert a nyilvánosság előtt. - H.K.)

Így van. Mindig össze szeretett volna házasodni velem. Amikor első alkalommal kérte meg a kezemet, úgy éreztem, húsz évesen túl fiatal vagyok ahhoz, hogy „lekössem” magamat. Ettől függetlenül egészen Rainer haláláig együtt maradtunk; sőt, Amerikában egy bizonyos ceremónia keretében házasságot is kötöttünk, de ezt a német törvények nem ismerték el. Mindettől függetlenül Fassbinder engem nevezett meg örökösének. Fassbinder számára igen fontos volt maga a felelősségtudat: felelősséget vállalni azért, akivel együtt van, másrészről, az a biztos érzés, hogy egy döntés után meglegyen a nyugalma. Tehát, ha már eldöntötte, hogy mi együtt vagyunk, akkor ez legyen legalizálva. Rendezett kapcsolatot akart. Én azonban fiatal voltam, és rendkívül „emancipált”-nak tartottam magam a házassághoz. (nevetés) Amellett – természetesen -, hogy Fassbinder gyakran deklarálta, szeretne megházasodni, ezzel párhuzamosan azt is kinyilvánította: micsoda baromság a házasság! (nevetés)

Fassbinder az öregkorával kapcsolatos kérdésekre reagálva minden alkalommal világosan fogalmazott: nem számol vele, hogy megéri.

Erről kizárólag ő nyilatkozhatott érdemben…, de annyi bizonyos: ezeket a kijelentéseit nem a levegőbe mondta. Mindazok, akik olyan tudatosan élnek, mint ahogyan Fassbinder, erősen érzékelik saját életüket. Fassbinder tehát tudta, hogy valószínűleg nem éri meg az öregkort. Mondta is egy alkalommal az édesanyjának: én úgyis korábban halok meg, mint te. Erre persze könnyedén legyinthetnénk, mondván, ez csak egy szólás. Én is mondtam fiatalon, hogy nem leszek negyven éves… Fassbinder öregkorát illető megjegyzéseit azonban komolyan veszem, mert maga is komolyan gondolta.

Valamiképpen siettette, gyorsította is a halálát? Voltak öngyilkos hajlamai?

Nem; ezt semmiképpen sem lehetne állítani. Túlságosan nagynak érezte az erejét, ezért úgy gondolta, neki soha nem eshet baja. Ezért nem volt elég óvatos.

Amikor egy iskolai kérdéssorban – az 1979-80-as tanévben - föltette egy nebuló az örökzöld kérdést, ki a példaképe és miért, Fassbinder azt válaszolta: „Heinrich von Kleist, mert tudott találni valakit, aki meg akart halni vele.”

(nevetés) Fassbinder tulajdonképpen romantikus alkat volt…, és igen, megtalálta „azt” a nőt. Egyszer ugyanis azt mondta nekem: „Haljunk meg együtt!” Kívánságára azt a választ adtam: „Jó, persze, szívesen! - Csak ne ma.”

(Köszönet Sárossi Bogátának, a budapesti Goethe Institut munkatársának az interjú létrejöttében nyújtott segítségéért. Az interjú 2005. június 10-én készült)

 

Juliane Lorenz és Werner Rainer Fassbinder
Juliane Lorenz és Werner Rainer Fassbinder
38 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső