Rengetegen készítettek Önökkel már interjút a filmjeikről: a Mikrokozmoszról és a nálunk – a Francia Filmnapok keretében - most bemutatott Genezisről… Én most inkább a filmek mögött lévő rendezőket szeretném megismerni, ugyanis elég kevés cikk van Önökről a magyar sajtóban.
Marie: - Igen, ezt tapasztaltuk.
Azt tudom, hogy a biológia szakon végeztek Párizsban, 1969-ben. Lázas idők voltak azok…
Marie: Igen, mi is felmentünk a barikádokra…
Claude: A Sorbonne épületében tanultunk, amit megtámadott a rendőrség.
Marie: Nagyon erősen hatottak ránk azok az események…
Claude: A 60-as évek társadalomkritikája, a születő feminizmus és az ökológiai mozgalmak mélyen belénk ivódtak.
A biológia és a 68-as események együttes hatása vitte Önöket a fotózás és filmezés felé?
Marie: Szerintem a mi utunk jellegzetesen nem tipikus. Elvégeztük a biológiát, mert imádtuk a természetet. Aztán eljött a pillanat, amikor szakítottunk a tudományos világgal. Egyébként biológia szakos diákként ismerkedtünk meg egymással…
Claude: Mindketten nagyon egyedül éreztük magunkat az évfolyamtársaink között.
Marie: Amikor befejeztük a biológiai tanulmányainkat, azt mondtuk, hogy nem! Nem leszünk kutatóbiológusok, ellentétben azzal, ahogy kezdetben gondoltuk. Elkezdtünk fotózni, mert már akkor is nagyon szerettük a képeket. Diákkorunkban filmbolondok voltunk, rengeteget jártunk moziba. A barátaink nagy része pedig művész volt. Végül is a fotón keresztül maradtunk a szakmánkban. A fotózást, filmezést arra a témára építettük, amit mindketten nagyon szerettünk: ez pedig a természet. Megpróbáltunk azonban művészi eljárásmódot találni a természet bemutatására, tehát nemcsak elmeséljük az állatok történetét. Megpróbáltuk másképpen megfogni a dolgot, egy kis ízt adni neki. Abban, amit ki akarunk fejezni, a képek esztétikája is lényeges.
Ezek a képek beszélnek…
Marie: Pontosan.
Claude: Azt tenném még hozzá, hogy ’68 hangulatából, lényegéből ered, hogy nem akartuk lehatárolni magunkat, nem akartunk bezárkózni egy laboratóriumba. A tanulmányaink végén jöttünk rá, hogy művészileg és nem tudományosan akarjuk megközelíteni az állatokat.
68-ról az embernek a lázadás jut eszébe. Ezekből a képekből pedig a harmónia sugárzik.
Claude: 68 inkább volt idealista megmozdulás, semmint forradalom. Volt persze erőszak a diákok és a rendőrség között, de nem volt halott. Az utcákon beszélgetések folytak, mindenfelől érkeztek emberek. A Sorbonne-ra például munkások is eljöttek előadásokat tartani. ’68 utópia volt.
Ha jól sejtem – de szóljanak, ha túl személyes a kérdés -, Önök nemcsak együtt dolgoznak, de együtt is élnek.
Claude: Igen, házasok vagyunk.
Dokumentumfilmesként magam is állandó csapattal dolgozom, és azt szoktam mindig mondani, hogy ez bizonyos értelemben olyan, mint egy házasság. Mert ha a világnézetek nem passzolnak, ha nem tudunk egy adott szituációban egymás gondolataiban olvasni, akkor meghal az egész film.
Claude: Igen, igen… Gyakorlatias számítás is volt ebben. Olyan szoros összefüggés van az életünk és a munkánk között, hogy szakmán kívüli házastársainktól már rég el kellett volna válnunk.
A közös munka során óhatatlanul előfordulnak súrlódások. A legteljesebb összhangnál is, gondolom, még akkor is, ha Önök házasok. Csak legfeljebb máshol bukkannak fel a nézeteltérések.
Marie: - Igen, a harmóniáért meg kell dolgozni. Amikor kitalálunk egy új munkát, és nekilátunk, először nagyon hasonlóan látjuk a dolgokat. Nagyon sokat beszélgetünk és idővel apró nézeteltérések bukkannak fel. Ilyenkor ha egyikünk valamit nem ért pontosan, nem érzi, nem látja, miként lehet ezt a filmben megfogni, az ötlethozó többnyire visszalép az ötletétől. Mivel a másik nem tudja azt befogadni. Mindig türelemmel állunk a másikhoz. A hétköznapi életben kétségtelenül nehezebben működik a házasságunk. Volt egy időszak, amikor a munkánk nagyon sokat elvett a magánéletünkből. Akkor – ennek már 15 éve – úgy döntöttünk, hogy 15 napot minden évben pihenésre szánunk.
Csak 15 napot?!
Marie: Igen, annyi elég. A mi munkánk különleges. Nem irodában dolgozunk, úgyhogy nincs szükségünk több pihenésre. 15 nap, amikor elmegyünk fürdeni, mint a gyerekek, amikor nem gondolunk semmire.
Amikor megnéztem a Genezist otthon, kimentem a kertbe – hegyek között lakom -, és mérhetetlen béke szállt meg. Arra gondoltam, hogy ezt a filmet elkészíteni egyszerre lehetett terápia és meditáció. Egész életre elegendő érzéssel tölti el az embert.
Marie: Nagyon köszönöm, amit most a belső békével kapcsolatban mondott. Ez így igaz!
Úgy gondolom, hogy talán ezért nem szükséges 15 napnál több pihenés…
Marie és Claude (nevetve): Igen!
Claude: Ebben a mai világban az emberek lelkében nagyon sok szorongást, sőt morbiditást látunk. Mintha az ember árvaként, elveszetten, mindentől elvágva érezné magát. Mintha elvesztette volna élete irányát. Ezt sokszor mi is a bőrünkön érezzük. De a 68-as események ránk úgy hatottak, hogy elkezdtünk eltávolodni a kortárs művészetekre jellemző sötét látásmódtól, mely akkor sok alkotót jellemzett. A Genezisben ezzel ellentétes érzelmet próbáltunk meg kifejezni: a világhoz való tartozás érzését, a kapcsolatot az állatokkal, a léleknélküli anyaggal. Meg akartuk mutatni a lehetőséget, hogy nemcsak elfogadhatjuk ezt a világot, hanem még örülhetünk is neki. Az élet és a halál váltakozásának. Ami nem más, mint tánc, hatalmas körtánc, melybe egy élet időtartamára minket is felkértek. Mindazonáltal minket is érint korunk sötét hangulata. De megpróbálunk legalább a „félsötétig” eljutni.
Örök kérdés: mi az élet értelme? Erre a mind a Mikrokozmosz, mind a Genezis nagyon egyszerű, de mély választ ad: az élet értelme maga az Élet.
(Mindketten nevetve helyeselnek..)
A dokumentumfilmesek sokszor dolgoznak olyan témán, mely egy adott társadalom, vagy az egész Föld szempontjából problematikus. Ilyen az ökológiai egyensúly is. A problémákat a filmrendezők roppant sokféleképp közelíthetik meg. Amikor néztem az Önök filmjeit, eszembe jutott –ellenpólusként – a Qatsi-trilógia, ez a rettentően sötét vízió korunkról. Hasonló problémához közelít tehát a rendező (Godfrey Reggio), de egészen más hatást tesz a nézőre.
Claude: Nincs benne feloldás.
Nemcsak a feloldás hiányára – ami nyilván koncepció volt -, hanem a gyökeresen más megközelítésmódra gondolok. Mint mondta, Önök meg tudnak maradni a „félsötétben”. Mi ennek a módja? Talán a civilizációtól elvágva élnek?
Marie: Két részből áll az életünk. Fél évet élünk dél-franciaországi házunkban, egy nagyon pici faluban. Itt csináljuk a fotóinkat és itt készítjük a filmjeinket is, a kis házi stúdiónkban. A Mikrokozmoszt a házunk környékén forgattuk! Az év másik felében Párizsba élünk. Szeretjük a várost, és az ottani embereket. Párizs felkorbácsolja a szellemet. Ott vannak a koncertek, és minden más művészeti esemény. Május elején elhagyjuk a várost, és felkeressük vidéken a tavaszi természet csodáit: az áttetsző leveleket, a hihetetlen színeket, a zöldeket, a fűszálakat és mohákat, melyekben ott lüktet az élet. De amikor eljön az október, akkor már kicsit lustábbak vagyunk dolgozni és elunjuk a vidéki létet. Még a kisvárosoktól is messze vagyunk. Három óra autóút a legközelebbi színház.
Claude: Kicsit ellustul a szellemünk vidéken.
Marie: Még akkor is, ha nagyon boldogok vagyunk ott, és vannak barátaink is. De aztán türelmetlenül várjuk, hogy visszamenjünk Párizsba. Úgy élünk tehát, mint a vándorállatok. Így alakult. Télen írjuk a forgatókönyveket, télen találkozunk a sajtó és a szakma embereivel. Jól passzol hozzánk ez a kettős életvitel.
Nem zavarja Önöket Párizsban, hogy a civilizáció negatív hatásaival is szembesülni kényszerülnek? Nem veszítik el ott azt a fajta optimista, gyermeki látásmódot, ami a filmjeikben megjelenik, nem fordulnak át érzelmeik aggódássá?
Claude: Amikor a szobánkba besütő napfényt, a napsugárban repülő porszemeket nézzük, akkor arra gondolunk, hogy az emberek szaladgálása olyan, mint a napfényben kavargó porszemek tánca. Ez az alapzaj. Ha tévét nézünk, úgy érezzük, hogy már ezerszer hallottuk ezeket a híreket. Így hát inkább nem is nézzük. A tévében látott dolgoknak amúgy sincs semmi köze az élethez. Ha kimegyünk az utcára, vegyes a kép. Találkozunk kutyasétáltatóval, aki kiskocsiban tolja a kutyáját, hogy szegényke kevésbé fáradjon, ami egészen abszurd, viszont emellett látunk egy gyereket, aki levelekből csinál magának csokrot…
Korábban említette a lélek nélküli anyagot. Már akkor elhatároztam, hogy megkérdezem, hogy hisznek-e valamiféle transzcendenciában? A filmek nézése közben is felmerül az emberben ez a kérdés…
Claude (nevetve): Ez attól függ, melyik nap...! Alakulóban van… Olvastunk egy taoista költeményt, melyben a költő a felhőkről ír, hogy látja a felhőket keletkezni és elmúlni. Ez az emberek életére emlékezteti. Egyszer csak keletkezünk valamiből és visszatérünk ugyanoda. A lélektelen anyagba, ami elbűvölő. Azt érezzük, hogy családi kapcsolatban állunk az anyaggal, amiből származunk, és ahova majd vissza fogunk térni. Az egész élő és élettelen világgal. A spiritualitásból, a vallásból a misztikusabb részek érintenek meg jobban minket. A taoizmusban például, pedig egy másik civilizációhoz tartozik, úgy érzi az ember, hogy van valami igaz.
Marie: A körülöttünk lévő világ szépsége ad értelmet az életünknek. Az embert folyamatosan meglepetések érik. Ezeket a pillanatokat sosem várjuk, de tökéletes boldogságot adnak. Az embert egyszerűen leteperik ezek a felfedezések.
De ehhez folyamatosan belső nyitottság szükséges. Mindig sikerül ezt megőrizni?
Marie: Tudni kell látni és észrevenni.
Claude: Ha a létezésed szegénynek tűnik, akkor ne vádold a létezés! Ha a hétköznapjaid unalmasnak érzed, akkor ne vádold a hétköznapokat! Saját magadat vádold azért, hogy nem tudtad megragadni a létezés értékeit.
Igen, a Genezis látni tanít… Franciaországban októberben volt a Genezis bemutatója. Ogyan fogadták? Mit szóltak hozzá?
Marie: A reakciók nem voltak olyan egyértelműek, mint a Mikrokozmosznál. A Genezis igazi részvételt igényel a nézőtől. Odafigyelve kell hallgatnunk a szövegét, mert különben a film elveszti a mélyebb jelentéseit. A Mikrokozmoszt sokan szerették, még azok is, akik nem értették meg teljesen, mert egyszerű természetfilmként is élvezhető. A Genezis kevésbé könnyű film. A nézők reagálása ezért végletesebb volt, mint a Mikrokozmosznál.
Mondanának példákat?
Claude: Amit felhoztak a film ellen, az a mesélő jelenléte volt, amit sokan túl mesterkéltnek éreztek. Szerintük elrontja az állatok megfigyelésének élvezetét. Félreértés, hogy mi állatokról készítünk természetfilmeket! Akiknek viszont tetszett a film, azok evidensnek tartották ezt az elemet, és megértették, hogy szimbolikusan az emberről beszélünk az állatokon keresztül.
A könnyebben érthető Mikrokozmosz hatása máshol is tetten érhető. Van egy jelenet például – az esőcseppek által bombázott rovarok – amely egy az egyben megtalálható Az egy bogár élete című rajzfilmben.
Marie: Nálunk annak Ezeregyláb volt a címe. A készítői valóban nagyon sok mindent átvettek tőlünk.
Claude: Az esőcseppes jelenetért be is pereltem őket plágium vádjával.
Hány évig készült a Genezis?
Marie: Nagyon sokáig tartott. A forgatókönyvírás maga két év volt. Megírtuk a mesélő szövegét. A jeleneteket is előre kitaláltuk, hogy hogyan kapcsolódnak majd egymáshoz. Majd elmentünk egy év terepszemlére Galapagos szigetekre és Izlandra. Utána három évig forgattunk. Utána következett a vágás szakasza, ami nyolc hónapig húzódott. Összesen az egész hét évig tartott.
Ki finanszírozta mindezt? Mert Magyarországon dokumentumfilmet forgatni átlag 5 nap alatt kell. Annyira futja a keretből…
Claude: A Canal Plus támogatott minket. Ez a televíziós csatorna nagyon sok filmet támogat részben vagy teljesen.
Létezik, hogy Franciaországban egy dokumentumfilmes 7 évig dolgozhat egy filmen és nem kell mellette egyéb kényszerű megélhetési tevékenységet keresnie?
Marie és Claude: Persze, így van.
Paradicsomi állapotok!
Claude: Nem vagyok benne biztos, hogy ez a továbbiakban is így fog működni. A Canal Plus-t is már pénzemberek vezetik, és nagyon nehezen fogják fel, hogy mi a film. Azt gondolják, hogy elsősorban pénzt kell keresni rajta - ami ugyan érthető -, de ez egyoldalú befektetői gondolkodás. A film művészeti oldala kevésbé érdekli őket.
Eljutnak a nézőkhöz a filmek? Azért kérdem, mert nálunk se a televíziós csatornák, se a mozik nem nagyon vetítenek dokumentumfilmeket. A műsorszerkesztők asztalán hegyekben állnak a filmek, és a rendező gyakran úgy érzi, hogy a fióknak dolgozik.
Marie: Nálunk az Arte mellett sok tematikus csatorna is van. Egyes dokumentumfilmek a mozikba is eljutnak. De ez új keletű dolog. Meg kell vallanunk, hogy ezt a forgalmazási „csodát” éppen a Mikrokozmosz idézte elő. Nagyon nagy sikere volt, és utána egyre több dokumentumfilm került be a mozikba.