Mándy egészen biztosan nem fanyalgott volna. Legfeljebb nem a Művészbe tér be a duplára, meg némi papírfecni méretű élményanyag-darabra, amit a felszolgáló kisasszonyoktól udvarolt ki. Most egyenesen a Goethébe indul. Miközben nekikészülődik, meglepi az a sihederkori izgalom, mely mindig akkor fogta el, amikor kezébe vette a moziújságot, vagy friss filmplakátok felfedezését remélvén kódorgott az utcákon. Sötétkék öltönyt húz, mint rendesen, csak most eszébe jut, ez az árnyalat talán éppen nem lesz a nő ellenére. Az, hogy a Goethében kapott helyet, talán ugyancsak kedvére való, elvégre, ha kérdezik, mindig őt citálja.

A férfi viszont nem kapott mindjárt helyet. Várakoznia kellett. Nem akart rögtön céltudatosan körülnézni. Inkább elidőzött a kávéházi arcokon. Ide senki sem azért jött, ezt észrevette s kicsit szégyenlősebb lett. Így sokkal feltűnőbb lesz ez a randevú. A tömeges bámészkodók között megbújhatott volna. Most majd épp hogy csak lopva. Az apja is biztos rögtön észreveszi. Na mi az, öreg? Mosolyog gúnyosan. Ez nem hozzád való, azok a kis nőcskék, kalauznők, kalaposnők, ápolónők meg presszóskisasszonyok, azok igen. Na de, öreg, ez nem ám. Kisztihand kedves, frau… Apa, de hát ő nem… Tudja, a mi családunkba nem olyan könnyű bekerülni! De hát ki akar ebbe a családba bekerülni, apa?! A nőügyeid, magad is beláthatod, botrányosak. Az én nőügyeim, hiszen te járkáltál örökké utánuk, lefogadom, hogy még most is… és akkor én?! Nézd, te nem tudsz nekik örömet okozni. Mert mindig rátok kell gondolnom…

Végre megürült az egyik asztal. Odasietett. Leült, és akkor észrevette, hogy a széke mellett nem egy másik székforma ülőalkalmatosság foglal helyet. Egy kanapé. Rekamier? Madame, én igazán, nem úgy gondoltam. Különben is, hogy kerül egy kávéházba ilyesmi? A duplát meg leveses ibrikből kanalazzák. És a fityulás pincérnők helyett egy fád forma kölyök jön, és nem kérdez semmit, csak néz kérdőn. Persze lehet, hogy magának majd a kedvére tesz. Standkuglófot. Nincs. Akkor egy kicsit nehezebb lesz. De majd megfogja a kezem, úgy emlékezem. Hogy mondhatta, amikor megkérdezték, mit jelent a szó „múlt”, hogy semmit. Halott, tovatűnt és csak azok boldogok, akik ezt tudomásul veszik. Én nem veszem tudomásul. Tudomásom van magáról és a tudomásom számtalan pillantással vizsgálgat a falakról. A többiek talán megfogadták a tanácsát és tudomásuk sincs. És ha akarnák se lehetne. Maga nem kartoték adat. A felcímkézetlenség szinte megtisztelő. Civil képek, szerepfotók, vagy magazinok számára készültek? Különböztesse meg, aki tudja. Az tudja csak igazán. Gyerekjáték. E gyerekjáték a Kék angyallal kezdődött, persze. Bevallom Pabst Bánatos utcájában még Asta Nielsent és Garbót figyeltem. Az előbbi néhány szót ejtett az utóbbiról. „Helyes kis pofija van. De hogy tehetséges lenne?” Magáról nem beszélt. Beszélt aztán Lola. Emil, fel kell készülnöd rá, ez nem a te filmed lesz, nagyszerű vagy, de övé ez a film. Jannings talán azért akarta annyira a szerepre a terebélyes hátsófelű vetélytársnőt. Megláttam a plakátot. A cím alatt meglehetősen vézna betűkkel: Marlene Dietrich. Ki ez? Honnan bukkant fel? Mindenesetre kezdő, de egy kezdő Jannings mellett? Hanyagul lóbálta a lábát. Hanyagul, de egy cseppet sem kihívóan. Inkább előkelően. Mit csináljak, nekem már csak ilyen lábam van. És ha ismersz valakit, akinek csak megközelítőleg… nos hát kíváncsi lennék… Csak üldögélj öreg és nézd a lábamat, ha nincs jobb dolgod. Pázmán tanár úr meg elmosolyodott. Egy korhadt gyökér mosolya. A dézsatündérek?! Mit akarsz velük? Örökké csak a dézsatündéreket hajkurásztad. A tanár úr se vetette meg őket. Ich bin von Kopf bis Fuß auf Liebe eingestellt… mi?!? Maga olyan természetesen fesztelen gonosz volt. Mint aki kikiáltja, nem adhat mást, mi lényege, Ich bin die fesche Lola… Jól látszik a képeken is, eredeti hanyag húsevő virág, gömbölyded Lulu. Később Amerikában már kihűlt szoborszerű hetéra. Soványabb és a szemöldöke íve állandó átalakulásban.

Felnézett a csészéből és úgy tűnt neki, mintha a kávéházi arcképcsarnok ennek a szemöldökívnek a történetét követné. A Sanghaj Expresszben még görbül, a Szőke Vénuszban szigorúan egyenes vonalvezetésű. A Nőstényördög Concitájáé vaskos diabolikus. Sternberg Galatheája. Úgy változnak a vonásai, ahogy a sminkmester átrajzolja Pygmalion kérésére. De nem akartam megsérteni. Bocsánatot kérek. Ugyan, boldog marionett voltam. Tudja, kényelmes, nem kell gondolkodni. De hát maga olyan ravasz, szeme villanása bonyolult kombinatorikát sejtet. Mondja, milyen az élet így, a vágy titokzatos tárgyaként? Nézze, olvastam az idevonatkozó szakirodalmat. Hogy én a női test reprezentációját prezentálom. Maszkot viselek, mert a nőiség eleve maszkként konstruálódik, aszerint, ahogyan a férfiak látnak minket. Érti? Én úgy látom, hogy magának van a legszebb lába… Látja ez az, maga is egy elvetemült fetisiszta. Sternberg az ilyen fetisisztikus szkopofíliában szenvedőket szolgálta ki. A maga tekintete miatt vagyok képtelen önmagamra tekinteni. Ha körülnézek itt a Goethében, rám pillant a magam százféle arca. De hogy honnan? Filmből, a magánéletemből? Fogalmam sincs. Én tudnék segíteni. Ugyan. Megint csak ott lennénk, ahol a part szakad. El kell távolodnom magamtól, hogy a distancia elősegítse a rálátást. Ha a nőiség, a vágy titokzatos tárgyának álarcát egyre drasztikusabb rájátszással viselem, talán elkaphatok sajátságomból valamit. Szóval a férfiak nem segíthetnek. Pedig én oly szívesen. Nem azt énekelte, hogy Give me the man? S ők nem is ellenkeztek, jöttek sorban. Siebert, Remarque, Hemingway, Gabin, Bacharach, Giacometti. Azért nem teljes a listája. Jó, Richard Burton nem állt be a sorba. A legnagyobb sajnálatomra. Ő, a tökéletes csábítás. Mégsincsenek itt jelen maga mellett. A szemben lévő falon Gabin igen. A Halálos ölelésben. De a többiek? Gabin volt a legtökéletesebb. Ma úgy mondanánk, Superman, valaki, aki mindenki mást háttérbe szorít. Azért a szerelmes leveleit elvitte Fritz Langhoz, merítsen belőlük ihletet egy következő filmhez. Elhagyott. A maga neve simogatással kezdődik és korbácsütésben végződik. Ezt nem maga találta ki, Cocteau-tól való.

Na, öreg, most már mondhatnál neki valami eredetit, a végén még elszúrod! Apa, légy szíves! Rajta, üres a lakás. Ilyen alkalmat nem szalaszthatsz el. Kérlek, őt nem lehet csak úgy. Különben megmondta, a nők jobbak az ágyban. Ne vacakolj, ez a profi félvilági Bijou mindenkinek eladó. Pszt, ezt te nem érted! Árulja magát, de nem eladó. Fodros bugyiban, harisnyakötőben. Fehér, uszályos nercbundában. Kleopátra-díszben. Csak kokettál. De… egy maszkos szoborral különben is, mit kezdenék. Hát először leveszed az álarcot. Tudod, ha kezem közé kaphatnám ezt a milói Vénuszt! Apa! Egyébként Burton azt mondta róla: „Olyan, mint egy csontváz, amely sminkelt koponyával jön elő a sírból, de micsoda csontok. Gyönyörűek! Rendkívüliek!” Fiacskám, te sem vagy már az a kiköpött kamasz. Egy Gary Cooper. „Forever Young”. Micsoda hülyeség! Itt egy üveg Grand Crčment, ez a kedvence, leszeded azt a kiállítási rózsacsokrot a falról! Ne félj, nem fogják megkérdezni, hova tűnt a sok virág! Rajta, Falling in love again. Jó, csak tűnj már el.

Iván, mondja, meddig akar még itt üldögélni a relikviáim között? Ez a rajongó Königer összehordott ide ezt-azt, de csak nem gondolja komolyan, hogy ebből itt kiderül rólam valami?! Vagy jobb szeret egyedül? Egymaga a mozilidérceivel? A cigarettafüstön, kávéillaton áttetsző démonnal álmodni? Jöjjön el Párizsba, és megmutatok egy-két fogást a repertoáromból. De nehogy eltévessze, nem Berlinbe! Tudja, úgy főzök, mint egy isten. Most mondja, még ezt is! Gulyást, meg töltött káposztát, ha akarja. Ezeket meg figyelmeztetem, ha legközelebb feltálalnak valakit, használják merészebben a fűszereket. Nem vagyunk gyomorbajosak, nemigaz?! S a körítéssel is lehetnének körültekintőbbek. Német precizitás és francia bohémia. Neszpa, Iván?

You… you do something to me…

(Marlene Dietrich-kiállítás Werner Mohr magángyűjteményéből a Goethe Intézet kávézójában, 2005. március 7. – április 30. A kiállítást rendezte Königer Miklós. A fotókat Ujhegyi Gyula készítette.)