Ha a hazai sztárcsináló-gépezet működtetőinek homályos sejtésük volna arról, hogy a sztárság megkerülhetetlen feltétele az elérhetetlenség (sic!), úgy beszélgetőtársam a nemzetközi standardok szerint is gigasztár volna. A Krétakör Színház aktorával és a Krétakör SzínészTánczenekar dobosával, Bánki Gergellyel – aki tíz éve, megalakulása óta a teátrum tagja – legalább három hónapon át terveztük, hogy leülünk Pesten egy asztalhoz. Találkozónkat, így augusztus közepén, különösen időszerűvé tette, hogy szeptember 1-jén mozikba kerül a többszörös Filmszemle-nyertes Fekete Kefe, interjúalanyommal a főszerepben. (Rendező-forgatókönyvíró: Vranik Roland, operatőr-forgatókönyvíró: Pohárnok Gergely.)

Bánki Gergellyel – a huszonnégy órás színész prototípusával – szót ejtettünk az indulásról, zenei tevékenységéről, a folyamatos önvizsgálatról, az álkéményseprők lelki világáról – és persze a csocsózásról.

Mivel nem kedvelem a „gyerekszínész” szót: gyerekkorod óta színészkedsz, és mint szakmai önéletrajzodban is föltünteted, a Cilinder Gyermekszínpadnál kezdtél.

Anyám – mintegy megelőző szerelésként – tizenkét éves koromban kézen fogott és elvitt a Cilinderbe, amelyet nem neveznék színháznak, sokkal inkább – a legjobb értelemben vett – színjátszókörnek. A csoportunkat fantasztikus ember, Erdősi Zsuzsa vezette. Nem színészeket akart belőlünk nevelni, hanem – tudom, ez nagyon giccsesen hangzik – „emberfaragó” volt. A közösségi – és nem feltétlenül a színházi – élményt akarta felkelteni, erősíteni bennünk. Ennek érdekében használta a színházat. Hétvégenként összegyűltünk a MU Színházban, és klasszikus helyzetgyakorlatokat végeztünk. Egyébiránt sosem tartottam magamat különösen exhibicionistának – márpedig a színészetnek ez az alapfeltétele. Mindenesetre biztosan szorult belém valami, hiszen az első pillanattól kezdve tetszett, hogy teszem-veszem magam, és ezt nézik.

Otthon – elvonulva a többiektől – jól elvoltál egymagad?

Kitaláltam világokat. Minden én voltam. Hadseregek csaptak össze, futballbajnokságok zajlottak a szobámban. Volt egy saját slágerlistám, saját előadókkal. A hadviseléshez térképet készítettem. Levívtam egy csatát vonalzó-karddal, porszívócső-puskával, utána kiradírozgattam a térképen a határokat, és módosítottam.

Egyke vagy?

Nem, van egy nővérem. Filmgyártó cégnél dolgozik.

A nyolcvanas évek vége felé a Kölyökidő című televíziós műsorban is szerepeltél, mindössze egy évig.

Azt hiszem, ez a Cilinder második évében volt, amikor Queneau-tól a Stílusgyakorlatokat csináltuk – akkoriban játszották Bán Jánosék is a Katonában. Az Országos Diákszínjátszó Fesztiválon díjazták alakításomat, egy Csemege kosár formájában. Később beszéltem egy sráccal, aki – néhány évvel utánam – szintén kapott ilyen színészi díjat. Neki már csak rézkarcot adtak. Én még jól jártam.

Szóval, ezen az előadáson ott ült a Kölyökidő adásrendezője, majd érkezett a távirat, szívesen látnának a műsorban. Akkoriban ez óriási dolog volt. Az elején élveztem, aztán egy év után valahogyan elromlott a hangulat, és lemorzsolódtam. A gimi környékén egyébként is teljesen elkamaszodtam. Mindent abbahagytam.

Érdekes, hogy akkor „hátráltál” ki, amikor a színjátszás – mint önkifejezési forma –sokak számára az egyetlen mentsvárat jelenti.

Az a fajta kamasz voltam, aki egyáltalán nem tudta, hogy mit csináljon magával. Teljesen lezártam mindenfelé. Az autók, mondjuk, érdekeltek. Össze-vissza bukdácsoltam. De nem lógtam, nem voltak botrányos ügyeim. Csöndes lázadóként nem tanultam semmit, ellenben nagyon jó viszonyt ápoltam kitűnő tanáraimmal. A II. Rákócziban kezdtem, és másodikban, hihetetlen protekcióval fölfelé bukva, átmentem a Vörösmarty „intenzív” tagozatára. Ami gyakorlatilag a levelezővel volt egyenértékű. Az érettségin szóltak nekem, hogy a vizsgáztató volt az osztályfőnököm. Mert hogy nem ismertem föl egyik tanáromat sem.

Nem jártál a Színművészetire…

… de felvételiztem, csak nem az érettségi után. A fordulópontot az jelentette, amikor Erdősi Zsuzsa  a kezembe nyomott egy jelentkezési lapot a zalaszentgróti színházi táborba, és így elvetődtem Ascher Tamás csoportjába. A Cseresznyéskerten dolgoztunk.

Schilling beszélt nekem erről nagy szenvedéllyel.

A színésznek készülő Schillingnek akkor mondta meg Tamás, hogy legyen rendező. (Schilling Árpád – továbbiakban: Süsü – színházi rendező, a Krétakör művészeti vezetője – H. K.) De ott volt még Rába Roland, Ónodi Eszter, Gryllus Dorka, Samu Nagy Ádám, Botos Éva. Gyakorlatilag mindazok, akik mára „befutott” színésznek, vagy rendezőnek számítanak, és a legjobb színházakhoz kerültek, abban az évben ott voltak Tamásnál. Letaglózott az az elhivatottság, akarat, céltudatosság, amit náluk tapasztaltam. Összezavarodtam, és így elég borzasztó dolgokat műveltem. Következő évben azonban visszamentem, az Ivanovon dolgoztunk, és azt már nagyon élveztem. Akkor találkoztam Láng Annamarival is. (Láng Annamária színésznő, a Krétakör Színház tagja – H. K.)

Visszakanyarodva a Színművészetihez, hányszor próbálkoztál?

Kétszer. Kerényinél voltam harmadik rostás. Pechemre. Sokkszerű élmény volt. Úgy éreztem, hogy ha ezt másfél hétig nem bírom, mi lenne velem négy évig? Azt hittem, nem látszódik rajtam a fásultság, de Ascher később elmondta, mennyire meglepte: nemcsak hogy őket nem akartam meggyőzni, hanem mintha még magam ellen is küzdöttem volna.

Volt egy érdekes beszélgetésem Süsüvel, a harmadik rosta környékén. Megkérdezte, miért akarok színész szakra járni. Erre visszakérdeztem, ő miért rendezőszakos a főiskolán. Azt mondta, egy diploma nélküli rendezőt, csinálhat bármit, elintéznek egy vállveregetéssel, de egy színésznek nem kell feltétlenül diploma. Lehet. Eddig nem is éreztem hiányát, csakhogy a Krétakör nagyon zárt burok. Nem tudom, mi van ezen túl. Azt sem tudom, hol tartanék, ha kiléptem volna a Krétakörből.

Amelynek tíz éve vagy a tagja.

Hát igen… a régi veterán.

Ha igaznak találod, hogy a személyiségfejlődés, vagy az önismeret felé vezető út egyik legmagasabb szellemi formája a színészet – legalábbis eszközként szolgálhat arra –, akkor ebben az értelemben mennyire fontos neked a hivatásod?

Iszonyatosan későn értem felnőtté. Amikor bekerültem a Krétakörbe, és a Teatro Godot-n dolgoztunk, sejtésem nem volt arról, mit jelent felnőttnek lenni, mi az, emberként viselkedni, akarni valamit az élettől, vagy képviselni magamat. Felnőtté válásom, eszmélésem a Krétakörben, ebben a környezetben, szellemiségben ért. Számomra tehát természetessé vált, hogy folyamatosan kutatom magamat és a másikat. Mindig új felfedezéseket teszek, soha nem mondom azt, hogy most már tudok valamit. Vagy épp ellenkezőleg. A szerepek, sikerek, kudarcok során jövök rá, milyen vagyok én, mi az erősségem vagy a gyengeségem, és vállalom-e a gyengeségeimet. Hogy mi az, amivel megbirkózom, mi az, amivel nem. És miért. Ráadásul ugyanezek az erők hajtják az engem körülvevő összes embert.

Nem tartom magamat érzelmileg különösebben elmélyültnek. Sokkal inkább gondolkodó vagyok, semmint hogy rendkívüli intenzitással megéljem a dolgokat. Kívülről figyelek, és próbálok valamiféle filozófiát fölfedezni a körülöttem zajló történésekben.

Ebből a szempontból is tökéletesen illett hozzád Zoli karaktere a Fekete kefében.

Hát az fekszik (nevetés). Emellett nagyon szeretem azt a fajta munkát – a minimál-színészetet –, amit Roland kért.

A Kefe előtt többször forgattál filmekben; kétszer is dolgoztál Kocsis Ágival, szerepeltél a Nexxtben és a Citromfejben is.

A Citromfejet nagyon kedveltem. Egyébként is, jobban szeretek forgatni, mint színházban játszani. A filmben lehetőség van az ismétlésre. Sosem voltam jó vizsgázó. A színház lényege (a törékenység, az egyszeriség, a megismételhetetlenség) számomra az átka is. De nyilván nem tudnék meglenni nélküle.

A Krétakör tíz év során nem jutott épülethez. Az egyik legextrémebb ötletként annak idején az is szóba került, hogy a Ferihegyi terminálon léptek föl…

…sajnos ebből nem lett semmi.

Ugyanakkor ti vagytok a hazai színházi élet első számú kulturális exportcikke, a külföldön legtöbbet turnézó társulat.

Legalábbis az egyik.

 Hogyan éled meg ezt a már-már skizofrén létformát?

Nem véletlen, hogy itt kötöttem ki – egyáltalán nem hiszek a véletlenekben. Már tudom magamról, hogy sosem akartam a kijárt, kitaposott utakon járni. Mindenféle hagyományosan működő intézményből – vagy infrastruktúrából – menekültem. Nagyon ambivalens ez a dolog… Mert egyrészről az otthontalanság, vagy színháztalanság megment minket a mókuskeréktől: hogy minden nap reggel tízre bemegyünk az épületbe, kettőig próbálunk, beülünk a színházi büfébe, kérünk Marika nénitől egy pogácsát, hazaugrunk, majd visszajövünk este… Ebbe bele tudnék szürkülni. Ezért preferálom azt a fajta színházi modellt, ahol nincsenek épülethez kötött társulatok. Épületek és társulatok vannak.

Esetetekben épületek sincsenek.

Hát igen… (csönd) Együtt nőttem föl a Krétakörrel. A saját tréninggatyánkban nyomtuk a Teatro Godot-t, befizettük az ötszáz forintot, hogy játszani tudjunk, és hogy meglegyen az a három kellék, amit az előadásban használtunk. Hittem abban, hogy ez az előadás, ez a társaság: jó. Majd minden egyre komolyabbá vált, és mi egyre jobban akartuk, hogy odafigyeljenek ránk, hogy meghallgassanak minket. Ma már olyan kemény munkát folytatunk, ami teljes embert kíván. Sokszor voltak hullámvölgyeim, amikor fogalmam sem volt, tudom-e, s főként, akarom-e én ezt csinálni. Érzékeltem magamon az elutasítás jeleit. Aztán mindig történt valami, ami kirángatott a gödörből.

Szeptemberben a Fekete kefe-kampány keretében – ha minden igaz – beterítik arcképeddel a várost, kivált annak alternatív helyeit.

Igen…, egyre inkább közönségfilmnek látszik ez a munka – márpedig mi másra számítottunk. Roland kifejezetten rétegfilmet akart készíteni.

Azt is forgatott; más kérdés, hogy a film egyik producere közönségfilmként reklámozza.

Mindmáig nem láttam a filmet. Nem is nagyon erőltetem, hogy megnézzem. A Szemle idején a Vidám Színpadon volt a főpróba-hetünk, aztán bemutatónk. Sok munka volt a nyáron. Ráadásul volt egy másik filmes munkám is, Balla Eszterrel. Két, párizsi filmrendező szakos fiatal – Cserháti Gabriella és Fabien Lartigue –, forgatott itthon egy hét-nyolc perces kisjátékfilmet, a Tom Tamást. Valamelyik francia televíziós csatorna megvásárolta, és meghívták Karlovy Varyba is.

Hány helyen is voltál a Krétakörrel ezen a nyáron?

Volt két franciaországi turnénk, jártunk Londonban, Salzburgban, és egy holland szigeten. Az valami fantasztikus volt.

Csodaszámba megy, hogy tavaly nyáron le tudtad forgatni a Kefét.

Hihetetlen… A Krétakörrel a Művészetek Völgyében volt állandó sátrunk, folyamatos programokkal, rengeteg melóval. Ott mutattuk be a FEKETEországot is. Mikor az egésznek vége lett, a többieknek egyhónapos szünet következett. Merthogy én, miután az utolsó FEKETEország előadást este tizenegy órakor befejeztük, beültem egy autóba, fölmentem Pestre, reggel hatra jött értem egy kocsi, vitt a forgatásra. Következett napi tíz-tizenkét óra forgatás egy hónapon keresztül.

Vranik Roland úgy nyilatkozott, a Szódakertben fedezett föl téged.

Mindig ezt mondja; nem tudom.

Pohárnok Gergely ajánlott téged?

Igen. Kocsis Ági Szortírozott levelekjében volt egy pár perces szerepem, ott ismertem meg Gergőt  – mint a film operatőrét. De még Roland öccsét is ismertem. (Vranik Krisztián – a két tagú Realistic Crew oszlopos tagja – és Kalotás Csaba felelősek a film zenéjéért – H. K.) 

Szoktam csocsózni. Roland is nagy csocsós, az öccsével együtt. Emlékszem, amikor Krisztián, nagyjából két éve, azt mondta nekem: „A bátyám már figyel téged”. És majd csinálunk egy jó nagy filmet. El is felejtettem az egészet, amikor elhívtak egy castingra. Roland arca ismerősnek tűnt, ott ült Gergő is. Később jöttem rá, hogy Roland öccse a Krisztián… És hogy ő volt az, aki közel két éve mondott egy ilyen mondatot.

A Fekete kefét – műfaját tekintve – vígjátéknak is nevezik, de én nagyon nem látom annak.

Milyennek látod?

Finom iróniája mellett keserűnek, vagy ha úgy tetszik: szomorúnak.

Szomorúnak?!?

Persze; nyilván így vannak ezzel mindazok, akik a kecskeszar-gyűjtésen kívül képesek átérezni bizonyos helyzetek reménytelenségét. Az állandó keresést, és az intenzív nem találást.

Ez nagyon érdekes!… Van egy pár ismerősöm, akikre azt merem mondani, olyanok, mint ez a négy srác – akik, mint tudjuk, nem fiktív figurák. Hiszen a négy váci srác életén alapuló történet csak valahol a kecske környékén alakul át „mesévé”. Mindig csodáltam a hozzájuk hasonló „szabadságfokú” embereket – bár nekem teljesen rejtélyesek, nem tudom, hogyan élik meg magukat, hogyan beszélgetnek magukkal. Számomra olyanok, mintha a Marsról jöttek volna. De lenyűgöz a túlélőképességük. Nincsenek társadalmi láncaik.

Merthogy társadalmon kívüliek.

Teljes mértékben.

Nem érzel ebben egy hajdani – mára lényegében eltűnő – generációs életérzést is?

A hippi-mozgalomra gondolsz?

Annál ezt sokkal intellektuálisabbnak tartom, ráadásul függetlennek az épp’ divatos korszellemtől.

Igen; ezek az emberek – szellemi értelemben – nem lustálkodják át az életüket. Filozófiájuk van. A számunkra legpiszlicsárébb ügyek miatt képesek felfüggeszteni mindenféle tevékenységüket, hogy a leglehetetlenebb körülmények között is kifejthessék azzal kapcsolatos véleményüket. Abban a pillanatban semmi sem fontosabb számukra, mint az, amiről éppen eszmét cserélnek – és ami rendszerint semmivel sem visz előrébb. Nincs veszteni valójuk, illetve: bármikor el tudnak veszteni mindent. Képesek az állandó újításra, bármit maguk mögött tudnak hagyni. Nem küzdenek az elengedéssel.

Különösen megkapó a nőkhöz fűződő kapcsolatuk.

Teljességgel titokzatos! Még a forgatókönyv olvasásakor kérdeztem Rolandtól, hová tűnnek ezek a női szálak? Valami elindul, aztán nincs befejezve. Mi lesz itt? Azt mondta: ezt nem kell tudni. Meg is akart tartani engem végig ebben a bizonytalanságban. Így nem tudtam, mi történt velem és azzal a lánnyal, akinek – tudod, rögtön a film elején – elárasztotta a lakását a korom. Vajon mi történt a fürdőkádban?

Megfejthetetlen a tibeti buddhista lánnyal a házasság intézményéről és a gyermekvállalásról folytatott párbeszéded is – amikor megállítod auráddal a takarítógépet.

(nevetés) Őrület, ahogyan levágok egy tökéletesen fölépített, gyönyörű jövőképet a családról – miközben a lebonyolított „párkapcsolataim” enyhén szólva sem teljesek.

Találkoztál már olyan véleményekkel, kritikákkal, amelyek „füves” filmként definiálják a Kefét – legalábbis ezt pedzegetik?

Igen, és mi ezt nagyon nem szeretjük – főleg Roland tiltakozik ellene, teljes mértékben indokoltan. Merthogy mindez könnyen elvezethet odáig, hogy ez egy füvet népszerűsítő munka. Csakhogy ezek a srácok nem azért sziporkáznak intellektuálisan, mert füveznek – fű nélkül is ugyanezt teszik. Mindemellett egyetlen spanglit szívnak el, arról nem is szólva, hogy a fű is megkapja a magáét a filmben. Mert hát kecskeszarból füves cigit csinálni!… De persze ezzel az ötlettel sem sikerült űberelni az életet. Vannak ismert kollégáim – mondjunk le a névsorolvasásról – (nevetés), akik hajdani turnéink során bizony el-elszívtak egy adag fakérget. Kőkemény pénzekért vették, totál beálltak tőle. Végül egyikük beismerte, nem érez semmit. Viszont kurva büdös volt.

Ejtsünk szót a Krétakör SzínészTánczenekar ritmusszekciójában betöltött, népszerűségnövelő tevékenységedről.

… juj! Hét évet tanultam dobolni, majd abbahagytam huszonéves koromban. Össze-vissza járkáltam a tanárokhoz, itt sem tudtam megmaradni egy helyen. Egy ideig a MOM pincéjében, majd az újpesti régi bőrgyárban gyakoroltam, de másfél éve nincs helyem. Sürgősen kell találnom egyet.

Hallásom különösebben nincsen. Hangom se. (nevetés) Zongorán pötyögök valamelyest, de ezzel meg rendszeresen kiborítom a krétakörösöket. Merthogy uszkve öt darabot tudok eljátszani, nagyjából félig. Ezek: a Nagy utazás, a Szerelem utolsó vérig első négy akkordja, meglepő mód Dave Brubeck Take five jazz-standardjából valamennyi, egy Erik Satie-szerzemény első pár akkordja, és megvan valameddig egy Doors-sláger is, sőt, annak a basszus szólamát is tudom. Gondolj bele, mit érez Annamari, amikor már ezredszer hallja meg fölcsendülni ezeket a dallamokat – és ez már tíz éve megy így! Egyébként számos színészt ismerek, aki dobol, zongorázik, gitározik, ezért nem találom különleges, vagy egyedülálló teljesítménynek, hogy színészek tudnak énekelni, hangszeren zenélni, táncolni, attraktívan jelen lenni a színpadon.

Csakhogy az egyéni teljesítmények nem állnak össze produkcióvá.

Persze! A Krétakör SzínészTánczenekarnak egyetlen saját száma sincs, viszont remekül lopkodtunk össze-vissza. Így sikerült markáns, könnyen azonosítható arculatot találni magunknak.

Mikor alakultatok?

2003-ban. Lent voltunk a Művészetek Völgyében, ahol másfél hetes non-stop programot biztosítottunk, továbbá a Hazámhazámat játszottuk. Akkor még volt csocsó-asztal is! A koncert az utolsó előadást követte a programunkban (…) Vadabb álmainkban száz-százötven igazi Krétakör-fant reméltünk, akik majd akkor is őrjöngenek, ha háromszor kell elkezdenünk egy számot. De a Hazámhazám darabtemetése miatt tömegesen jöttek megnézni az előadást. Ezután a komplett nézősereg átvonult a koncertsátorba. Ütemesen tapsolva várták produkciónkat. Teljesen beszartunk, muszáj volt inni valamit. Elkezdtem játszani, de annyira remegett kezem-lábam, hogy az első két számot – az alap-groove-ra koncentrálva, mindenféle díszítés nélkül – épphogy letudtam. Fontos tudni, hogy hét éven keresztül csak gyakoroltam a dobolást, de nem játszottam! Hihetetlen élmény volt. Süsü Nagy Zsolttal együtt bulizott – azóta is ők járnak legtöbbször a koncertjeinkre, az első sorban csápolva. Schilling és igazgatónk, Gáspár Máté lepődtek meg a legjobban sikerünkön, és azonnal fölkarolták a zenekart. Látták, hogy meglepő módon lementek a számok, működőképes zenekarként nyilvánultunk meg. Igaz, rengeteget próbáltunk előtte. Egyébként a külföldi meghívásokon is állandóan játszunk, szerepel a zenekar a referencia-anyagunkban. Mindenhol kuriózum, hogy az előadás után a színészek adnak egy koncertet. Mivel huszonnégy órás színház vagyunk, a repertoárunk az utóbbi egy évben egy számmal bővült. Nincs próbahelyünk sem.

Ám a Krétakör – és a SzínészTánczenekar – elszánt keménymaggal büszkélkedhet.

A koncertek során nem egy rajongónkkal össze is haverkodtunk. Úgyhogy igen; keménymagunk az van.

(Az interjú 2005. augusztusában készült.)