Marik Noémi – Büki Péter A társadalom peremén
Szemezgetés a 36. Magyar Filmszemle dokumentumfilmjei közül
(Fekete Ibolya: Utazások egy szerzetessel, Pesty László: Budapest, végállomás)

Fekete Ibolya: Utazások egy szerzetessel
Fekete Ibolya: Utazások egy szerzetessel
10 KByte

Fekete Ibolya műve, az Utazások egy szerzetessel, amely Böjte Csaba erdélyi gyermekmentő munkájáról ad újabb hírt, és Pesty László drogosokkal, pesti hajléktalan heroinosokkal foglalkozó Budapest, végállomása a legnépszerűbb filmek közé tartoztak az idei Filmszemlén – mindkét alkotásból több pótvetítést is be kellett iktatni. Az Utazások egy szerzetessel az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium díját is kiérdemelte.

Utazások egy szerzetessel

A korábban több hazai és külföldi díjjal jutalmazott Bolse Vita és Chico című nagyjátékfilmek rendezője legutóbb az ismert ferences rendi szerzetesről forgatott filmet. Böjte Csabának, az Erdélyben működő gyermekotthon-hálózat alapítójának és vezetőjének a neve ma már fogalom. Böjte összeszedi a nehéz sorsú magyar, roma és román gyerekeket; az erdélyi Déván például ötszáz „árvát" nevel. Nem csoda hát, hogy nagyon sokan és sokat foglalkoztak már missziójával. A dokumentaristák körében emiatt némiképp ’lerágott csontnak’ számít a téma. Fekete Ibolya mégis vállalkozott e téma mélyebb feltárására és arra, hogy újabb beszámolóval szolgáljon Csaba testvér munkájáról. Mint ahogy a rendezőnő elmondta, nem a témát választotta – mindig hiteles, őszinte és mélyen átélt történeteket és hősöket keres. Igaz, ilyeneket ma nagyítóval lehet csak találni.

A hatvanöt perces műben Fekete Ibolya keresztezi a tényfeltáró riportot és a portréfilmet. Operatőrével, Lovasi Zoltánnal Böjte Csaba nyomába szegődik, és követi őt útjain – háttérbe húzódó megfigyelőként –, hogy bemutassa, a szegénység milyen bugyraiból kerülnek elő gyerekek. És a stáb tagjai mennek vele mindenhova: Székelyföldre, a Zsil völgyébe, Vajdahunyadra, Dévára, Szászvárosba, Szovátára. Böjte pedig rendíthetetlenül járja a nyomortanyákat, mindenkit ismer, mindennel tisztában van, még saját lehetőségeinek határával is (a filmnek is éppen az az egyik erénye, hogy nem elvakult, nem idealizált képet mutat). Csaba testvér pedig mindenütt segít – nyugodtan, határozottan, fásultság és álság nélkül.  Akár egy gyermekotthoni hellyel, akár egy-egy kedves szóval, egy szelet csokival. Szeretete, figyelme kifogyhatatlannak látszik, ő maga fáradhatatlannak.

Az ő segítségével tájékozódhatunk e keserves világban, s tőle kapjuk a különféle (gazdasági, politikai, szociológiai, etnikai) információkat is. Fokozatosan vezetődünk be e világ szerencsétlenebbik felébe. Kísérteties nyomortelepek, betondzsungelek, szétomló, lepusztult blokkházak, málladozó, penészes viskók világába, ahol se munka-, se pénzkereseti lehetőség, se oktatás, se egészségügyi ellátás – ami maga a pokol.

Hiány mindenben: élelemben, ellátásban, munkában, gazdaságilag, kulturálisan. A romániai panelek népe sok helyen az alsó két emeleten él, és a harmadik-negyedik szinten végzi a szükségét. Víz, áram nincs, a megélhetési forrás pedig a vaslopás a közeli nagyüzemből. A vaslopás napi egy kiló kenyérre elég, vagy három év börtönre.

„Süllyedő hajó” – Böjte Csaba ezt a metaforát használja, amerre csak Fekete Ibolya rendezővel megfordul, és mindig egy mikrobusznyi gyerekkel tér haza. (A küldetés elsősorban a magyaroknak szól, de cigányok, románok is bekerülnek autójába és az egymás után felállított gyermekotthonokba.)

A szülők pedig román-magyar keveréknyelven kérlelik, hogy vigye el gyermekeiket, mert nem látják számukra másként emberi jövő lehetőségét; mert ez szinte az egyedüli esély, hogy kimenekítsék őket a rájuk váró brutális, kietlen nyomorból.  És bár e gyermekotthonok kissé szedett-vedettek, szegényesek, sőt esetenként még szakmailag is kifogásolhatóak, mégis csupán ezek jelentik a reményt, s nyújtanak az itt élőknek tényleges segítséget. E gyermekotthonok az utolsó lehetőséget, a menedéket jelentik – a túlélést, nem csoda hát, hogy a szülők mindent megtesznek, hogy gyermeküknek sikerüljön megszerezni egy-egy helyet, még azon az áron is, hogy elszakadnak tőlük, és évente talán csak egyszer láthatják viszont őket. (Hogy gondos, szerető szülők annak örülnek, hogy „elvesztik”, gyermekotthonba adják gyermeküket, abból talán némi fogalmat alkothatunk arról, mekkora lehet arrafelé a szegénység és a nyomorúság.)

Látjuk hát a szenvedést, a megdöbbentő, elképzelhetetlennek tűnő körülményeket – amelyeket Fekete Ibolya pontosan, gondosan rögzít is, hogy tanúságot tegyen róluk s hírüket vigye a világba. Ám e kőkemény, „hótreál” világban látunk egy népmesei hőst is, a legkisebb hatalmú, mégis legerősebb, legtisztább szívű, hegyeket megmozdítani, sárkányokat legyőzni is képes legkisebb fiút. Igaz, Böjte Csaba és segítői csupán egy-egy fejet tudnak levágni a hatalmas, legyőzhetetlen szörnyről. És persze mindettől még nem kezdünk el hinni a mesékben sem, de talán a hősökben, a tiszta, áldozatkész emberekben igen, és hatásukra talán még azt is elhisszük, hogy mi is képesek lehetünk önzetlenné, hasznossá válni, és mozgósítani erőinket. Hiszen csupán két metrójegy árából megmenthető egy gyermek. (Kétszázötven forintot költenek ugyanis egy napon egy gyermekre a Böjte Csaba által létrehozott gyermekintézményekben.)

Két oldalról ér tehát bennünket a hatás: egyszer látjuk a szívünket, lelkünket dermesztő, megdöbbentő nélkülözést, másszor látjuk e nélkülözésben néhány ember emberfeletti, mégsem minden siker nélküli küzdelmét, és látjuk a bennük rejlő derűt és hitet, amely viszont megmelengeti a szívünk.  Ezért nem csupán egy sötét tónusú tényfeltáró helyzetjelentés a film, hanem hittel teli munka is, amely nem nélkülözi a humort, az öniróniát sem. Fekete Ibolya a kilátástalanságban is felmutatja a reményt.

Az Utazások egy szerzetessel elénk állít egy embert, aki végre nemcsak panaszkodik, leleplez, elemez vagy feltár, hanem cselekszik is. Nem titkoltan azzal a szándékkal mutatja meg őt, hogy minket is aktivizáljon, legalább az adakozás szintjén. A tettrekészséget, aktivitást, cselekvő magatartást a kamera is tükrözi a filmbéli állandó útonlevéssel.

Igaz, nem mindig céltudatos a történetvezetés és következetes a film szerkezete – Fekete Ibolya olykor letér az útról, amit követni kíván. Nem mindig ura anyagának, belekap ebbe is, abba is – egyszerre hátránya és erénye ez a filmnek. Mármint, hogy hagyja magát sodortatni ezen az úton. Böjte Csaba útjainak bemutatását ígéri, ám néhol mintha szétválna útjuk, a kamera le-lemarad, ott ragad. Egy helyütt belesétál egy csapdába is: a filmkészítők érezhetően egyetértő tekintetétől övezve az egyik otthonvezető megkérdőjelezi a konkrét, cselekvő segítségen kívüli minden más munka hasznosságát (elméletit, feltárót, elemzőt stb.) – ezzel mintegy maga alatt vágva a fát. Kár azért is, hogy a film végén Fekete Ibolya már nem bírja cérnával, és kissé didaktikusan próbálja felkelteni bennünk a lelkiismeret-furdalást, és felelősségre vonóan, erőszakosan belénk sulykolni az adakozás szellemét – amivel inkább ellenállást vált ki, rokonszenvünk megbicsaklását, mint valódi eredményt. Ám hibáival együtt is Fekete Ibolya filmje volt idén az egyik legmagávalragadóbb, legszuggesztívebb alkotás a dokumentumfilmes szekcióban.

(Marik Noémi)

Budapest, végállomás

Pesty László dokumentumfilmje három hajléktalan heroinista, Adrienn, Lacika és Balázs életét követi nyomon a budapesti forgatagban. A film egyszerre tényfeltáró, ugyanakkor „ismeretterjesztő” és elrettentő. Tényfeltáró és ismeretterjesztő, mert bevezet egy olyan világba, ami itt van köztünk, de mégis rajtunk kívül. Pontosabban mi igyekszünk rajtunk kívül levőként kezelni ezt a világot, holott akár naponta találkozhatunk a három fiatallal, amint reggel összekoldulja a délutáni heroinra valót.

A film ismereteket közöl, méghozzá autentikus, saját élményen alapuló ismereteket arról, milyen a heroin hatása alatt élni. „…fenomenális… egyszerűen nem lehet szavakban kifejezni… ezt nem lehet hogy leírni… egy olyan érzés, amire egyszerűen nincs szó… testi-lelki orgazmus… jobb mint a szex, mint az elélvezés…” – vallja a film egyik főszereplője. Természetesen azért van szex és orgazmus is, meg félelem attól, hogy az élet(sors)társ, Adrienn újból teherbe esik, és újból heroin-függő gyermeknek ad életet.

„Maguk meg fognak halni.” – mondja Zaher Gábor addiktológus. Lacika elismeri, de ő ezt a paklit választotta, s tudja, hogy a pakliban ez is benne van. Vállalja. Nem akar leszokni.

Ismereteket közöl tehát a film oly módon, hogy a továbbiakban nem lehet elsunnyogni az állásfoglalást. Itt élet és halál a tét. Fehér és fekete. Szürke nincs. Maga a riporter, Pesty László is állást foglal, amit egyes kritikusok felrónak neki.

Pesty Lászlónak inkább az róható fel, hogy egyébként jó kérdéseit rosszkor teszi fel. Mit érünk ugyanis Adrienn válaszával az anyaságáról akkor, ha a választ közvetlenül a belövés után adja? Akkor, abban a szituációban egy másik kérdés megválaszolásában lett volna autentikus Adrienn, nevezetesen abban, hogy mit érez. Van-e benne értelem? Van-e ebben az életformában, életben értelem? De az a kérdés is felmerül, hogy a „hernyózás” előtti életükben mi értelmet láttak ezek a fiatalok? Mert ha semmit, akkor most értelemkereső életet élnek. Ez esetben a heroin mint értelem jelenik meg. Ellenkező esetben a heroin menekvés az egzisztenciális vákuumból. De milyen társadalom az, amelyik vákuumba jutott tagjait hagyja megdögleni? Vagy a társadalom maga képezi a vákuumot?

Az értelem kérdése a stábot is foglalkoztatta. Kubus Mária, a film szerkesztője erről így nyilatkozott: „Balázs egyszer dönthetett. És akkor úgy döntött, hogy a pillanatokig tartó, mérhetetlen kéjért, az ő – anyag okozta, képzeletbeli – mennyországáért elfogadja cserébe a poklot. Ha tehát az életének csak annyi értelme volt, hogy azt a filmvásznon felmutatva akár egyetlen egy ember másként dönt a kritikus pillanatban, talán mégsem élt hiába.”

A film szociális és pedagógiai szempontból is jelentős. Bemutatja ugyanis a végállomások közül az egyiket, amelyik a prevenció és az adekvát oktatás-nevelés nélküli, a széthulló családok utáni űrben várja a fiatalokat.

A film elrettentő. Ez az elrettentés a rendező, Pesty László nem titkolt szándéka: „…azt szeretném üzenni a potenciális droghasználónak, könnyen előfordulhat, hogy egy gyorsétterem WC-jében fogsz megdögleni, a saját szarodban, egy tűvel a karodban.”

Hogy sikerült-e valóra váltani az alkotói szándékot, nem tudom. Pesty László elmondása alapján annyi bizonyos, hogy az egyik potenciális szakmai szponzort ez az elrettentés elrettentette a film támogatásától. Ez – minden bizonnyal – már szakmaiság köntösébe bújt rivalizáció. Mintha az volna a szakma álláspontja, hogy a heroinista csak dögöljön meg, és ne is rettentsen el senkit Pesty László effajta filmjeivel. A pedagógusok és a szociális munkások, no és maguk a fiatalok ugyanis – ha valaki nem tudná – oly mértékben tájékozottak drogügyekben, hogy ez a film csupán időfecsérlés lenne számukra.

Az már csak személyes aggályom, hogy hagyhatom-e rendezőként, hogy a szemem láttára lője be magát három fiatal, akik közül az egyik talán éppen terhes. És mi van akkor, ha valamelyik – mint korábban Lacika barátnője – túladagolja magát? Üzemi baleset, vagy ez már a dokumentumfilm szakmai dilemmája?

(Büki Péter)

Kapcsolódó cikkünk:

Ozsda Erika: Filmes vagyok, ilyen-olyan változatokban. Beszélgetés Fekete Ibolyával

 

Pesty László: Budapest, végállomás
Pesty László: Budapest, végállomás
17 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső