Kolozsi László Ötször kettő néha üt
Francois Ozon: 5X2
Valeria Bruni Tedeschi és Stéphane Freiss
Valeria Bruni Tedeschi és Stéphane Freiss
307 KByte

Megesik, hogy egy filmről írva az óvatlan recenzensnek, aki besétált a film csapdájába, többet kell elárulnia magáról, mint szeretné. És nem csak azért, mert a film kikényszerít belőle emlékeket – sosem felejtem el, hogy a Mindent anyámról sajtóvetítésén valaki sírógörcsöt kapott, és még a stáblista lefutása után is percekig görnyedten ült: joggal gondolhattam azt, hogy akkoriban veszített el valakit –, hanem azért is, mert csak a saját élményeitől indulva tud értelmezni egy filmet. Nem hallgathatok el egy-két dolgot, amikor az 5X2-ről szólok. Nem, nem arról van szó, hogy nemrég ment tönkre a házasságom: kiegyensúlyozott kapcsolatban élek, évek óta, esténként Bartókot hallgatunk, teázunk, semmi tévé, ha nem utaznánk annyit, unalmas életnek mondanám a miénket. Korábbi kapcsolataimban is jól boldogultam, tehát inkább csak sejtem, hogy úgy is történhet minden, ahogy az 5X2-ben, hogy vannak ilyen kapcsolatok, hogy a kapcsolatok többsége ilyen. Nem, másról van szó, nevezetesen a főszereplőről, Valeria Bruni Tedeschiről. Egyszerűen nem hallgathatom el, ha az 5X2-ről írok, hogy ismerem. Hogy találkoztam vele Párizsban, és nem csak azért, mert ilyen dicsekvős fajta vagyok, s jól esik, ha mások is tudják, hogy kiket volt szerencsém kalandos életem során megismerni, hanem azért is, mert Valeria a francia film fontos alakja, és nélküle kevesebb lenne ez a film (is). Egy barátomnál laktam Párizsban, aki az azóta elhíresült Opus Dei szervezet oszlopos tagja volt, drámaíró (is), sokat járt össze drámaírókkal, színészekkel, és egy este elvitt a Contescarpe téren egy kávézóba, ahol bemutatott néhány színésznek. Köztük volt Valeria Bruni. Nem tudtam, hogy ki ő, nem emlékeztem egyetlen filmjére sem; a barátom úgy mutatta be mint Párizs egyik legjobb színésznőjét. Valeria Moliere-ről beszélt, színpadi alakításairól. Szép volt, de nem úgy szép, mint a testvére, a híres modell, és Párizs legjobb sanzonénekesnője, Carla Bruni, akin megakad a férfiak szeme, és a huhogás-füttyögés úgy kíséri, mint a szellemek felbukkanását a hirtelen lehűlés. Nem olyan brutálisan szép, hanem finomabban, csöndesebben. Hetek múlva is eszembe jutott, emlékeztem, ahogy cigarettára gyújtott, ahogy megtörölte az ujjait, ahogy a pohárhoz ért. Súlytalan cselekedeteire is legalább annyira jellemző volt, hogy színésznő, mint a mosolyára, a szeme csintalan villogására. Rendben volt, mondhatnám: a helyén volt. Megtalálta a helyét: az Isten is színésznőnek teremtette. Gazdag, gyáriparos szülők gyermeke (készített is erről egy filmet, amit a Titanicon mutattak be), egzaltált testvér, két anyanyelv; mindkettőn érdemes színésznek lenni. Antonioni-filmekből ismerős környezetben nőtt föl. Nem lett sztár fiatalon. Érnie kellett ahhoz, hogy ne csak a származása miatt gondolják arisztokratának, úrinőnek, tisztes középosztálybelinek. Az 5X2 Valeria Bruni legjobb filmje.

Francois Ozonnak van jobb. Személyesebb nincs. Ozon többi filmje – a korai Fassbinder-darabból készült Vízcseppek a forró kövön, vagy a kriminek tűnő egzisztencialista drámák, a Homok alatt, a 8 nő, és a Swimming Pool – nem tükröz személyes érintettséget, nem tapintható ki bennük személyes emlék. Az 5X2-t Ozon a válása után készítette. Az 5X2 nem játékfilm, nem pazar kísérlet egy olyan eszme igazolására, amiben maga a rendező sem hisz (Homok alatt), nem az angol krimik és nők paródiája (Swimming pool); hanem jóval kockázatosabb vállalkozás.

Ozon azt a kérdést teszi föl, hogy mikor és hol és miért romlik el egy kapcsolat. Egy házasság. Az öt jelenet mindegyikének végén Ozon mintha megkérdezné: Ön szerint most? És a következő epizóddal azonnal meg is válaszolja: nem. Figyelj, kedves nézőm, beljebb viszlek ebbe a kapcsolatba, hogy megmutassam a bajok, a problémák gyökerét. Az újabb jelenet – leginkább jeleneteknek lehetne nevezni az epizódokat, különös tekintettel arra, hogy az 5X2 legközelebbi rokona Ingmar Bergman házasságról szóló filmje, olyannyira, hogy Ozon karaktereket, párbeszédtöredékeket, beállításokat vett át a Jelenetek egy házasságból című filmből – végén újra ott a kérdés: most? És jön az újabb válasz: nem! Ozon kézenfogva vezeti a nézőt, egyre távolabbra viszi, vagyis nem előre halad, hanem visszafelé. akárcsak a Memento című krimiben vagy a Visszafordíthatatlan című rémdrámában – a filmtörténet egyik legnehezebben elviselhető filmje is arról szól, hogyan megy tönkre egy házasság, de a Visszafordíthatatlanban az okok kívül vannak, a szereplőkön kívül, az 5X2-ben pedig belül: mindennek, ami történik, a szereplőkben, a szereplők jellemében keresendő az oka. Az 5X2 szereplői nem változnak: mindketten önfejűek, kicsit egoisták, és gyávák. Érdemes jelzőket keresni Ozon hőseinek. Minél több jelzőt teszünk melléjük, annál világosabb, hogy átlagos figurák, alig különböznek a film nézőjétől. Ozon minden filmje pesszimista. Azért tűnnek cinikusnak a munkái, mert – ez egyre világosabb – Ozon semmiben sem hisz. Ennyiben következetes: lassan leszámol minden illúzióval. Semmi sem menti meg hőseit a magány kárhozatától: mindenki az egyedüllét poklában végzi, és lassan emészti a lelkiismeret tüze. Az Ozon-filmekből csöndesen szivárog a kiábrándultság és a melankólia: lassan tölti be a filmek terét, és észrevétlenül rontja el a filmek levegőjét. Az 5X2 közben az óvatlan néző majdnem megmérgeződik. Ez ugyanis a legpesszimistább az összes filmje közül.

Ozon nem állít többet (és kevesebbet), mint azt, hogy nincs jó kapcsolat, hogy nincs olyan kapcsolat, ami már az első percben ne romlana el, ami ne lenne pusztulásra ítélve.

Az 5X2 a kérdések filmje. Kérdések özönét lehetne zúdítani valamennyi szituációra. Miért erőszakos a volt férj a feleségével? Miért nem megy el a szülőszobába, megnézni a gyermekét? Miért meséli el különös szexuális kalandját a rokonoknak? Igaz-e, ami állít, valóban részese volt-e az orgiának? (És ha igen, akkor azt Ozon miért nem mutatja? Erre persze könnyű felelni: mert jó rendező, éppen ezek a kérdések mérgezik a film atmoszféráját, és ha megmutatná az orgiát, a jelenet nem lenne tele kérdésekkel.) Miért és hogyan lesz általános érvényű Ozon kérdése: miért és mikor romlott el ez a kapcsolat? Mit lehet tenni az ellen, hogy a kapcsolatunk hamvába hulljon? Hová vezet, ha partnerünk egy kicsit más, mint szeretnénk? Van-e következménye a sértődöttségünknek? Ki lehet-e húzni egy kapcsolatból a megcsalás szálkáit? Meg tudtunk-e valaha is bocsátani? Mit? Bármit? Amit a másik elkövetett ellenünk. A legkisebb aljasságát, ami mégis annyira vérlázító volt, hogy évek múlva is emlékezünk rá?

Azért lesz Ozon filmje általános érvényű és szomorú, mert egyik kérdésből következik a másik, ahogy egyik jelenetből a másik, egyre közelebb érünk a házassághoz, majd a megismerkedéshez, és egyre biztosabbak lehetünk abban: hogy Ozon következtetése nem szívderítő. Hogy szerinte a happy end, ami a happy beginning is, ez esetben egyáltalán nem happy: minden eldőlt már az első percben.

A férfifőhős – Stéphane Freiss – az első jelenetben ugyanúgy alszik el megunt szeretője mellett, mint később megunt felesége mellett: ugyanolyan leplezetlenül unja a másikat. Nem változik semmi, csak a leosztás.

Ezért nincs jellemfejlődés az 5X2-ben. Annak ellenére, hogy ez a két zseniális és szép színész remekül játssza el, hogy öregedett. Különösebb sminkes segédkezés nélkül: nyomot hagy rajtuk az idő.

A kérdés, a legfőbb kérdés persze az, hogy valóban így van-e, hogy valóban minden kapcsolat szétporlad és semmivé lesz-e, szétrág-e valóban mindent az idő. Nem lehet – valóban – megbocsátani a kis bűnöket sem, és tényleg csak magunk tudunk önmagunk lenni, és nincs senki, aki segíteni tudna abban, hogy azzá váljunk, akik lenni szeretnénk? Nem tudok választ adni. De nem tudok eltekinteni attól, hogy elmondjam: szerintem nincs igaza Ozonnak. Ugyanakkor megértem, egy válás után nem lehet optimista filmet készíteni. Mindenesetre nem első randis film az 5X2. A méreg finoman és óvatosan hat.

Valeria Bruniból is áradt ez a gyenge melankólia; tűnődő tekintetét figyelve, szomorú, de csodaszép kék szemeit, azon gondolkoztam, hogy szépségének nem éppen ez e az oka, ez az olykor csak egy pislogásnyi időre megnyilvánuló, de azért leplezhetetlen és komoly szomorúság. Mert abban, ahogy tétova kézzel, merengve a szájához emelte a cigarettát, volt szomorúság. És nem tudom, nem tudom eldönteni, hogy végül is mi volt maradandóbb, mire is emlékszem: a szépségére, vagy a szomorúságára.

2004-06-21

 

Valeria Bruni Tedeschi és Stéphane Freiss
Valeria Bruni Tedeschi és Stéphane Freiss
330 KByte
Valeria Bruni Tedeschi és Stéphane Freiss
Valeria Bruni Tedeschi és Stéphane Freiss
58 KByte
Valeria Bruni Tedeschi
Valeria Bruni Tedeschi
34 KByte
Valeria Bruni Tedeschi és Stéphane Freiss
Valeria Bruni Tedeschi és Stéphane Freiss
67 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső