Az eredeti cím – „Muxegércsöndesen” – fordítása közben a magyar címadó nehéz helyzetben volt: a semmitmondás, az értelmetlenség, vagy egy szabad, (lehetőleg jól eltalált) cím között kellett választania. A „Mux” ugyanis többé-kevésbé fiktív szó, és értelmezésekor a „muck”, „mucken”, „mucks”, azaz a „bogarasság”, a „meghunyászkodás” és a „mukk” jelentésköre is szóba jöhetne – persze ez a koktél fordíthatatlan. A versenyből a semmitmondás került ki győztesen, valószínűleg a magyar „mukk” és a német „mux” hasonló hangzása miatt. Az „Egy mukkot se!” fordításnak jó, de filmcímnek alig, ráadásul az egész filmet úgy kezeli, mintha a végén történt gyilkosság kiderítetlensége körül forogna. Mi több, komédia képzetét kelti a gyanútlan mozilátogatóban – ehhez képest a Muxmausenstill szatirikus anti-utópia. Ami azt illeti, a „szatíra” is túlzás, a néző a film végéig irigykedhet, mennyivel jobb humorérzéke volt a hivatalos műfajmegjelölőnek, mint neki; sőt, nem kizárt, hogy a vége-főcím után is ezt fogja gondolni. A szatíra persze nem komédia, de valahogy ezt a műfajt is könnyedebbnek képzeli az ember, főleg ilyen, Louis de Funest, vagy Bud Spencert idéző címmel.

Németországban vagyunk, ahol is egy mezei állampolgár, Muxmäus úgy gondolja, föl kell számolni a nagyvárosokban honoló morális válságot. Lehetne ő a német Szupermen vagy Batman, különösen, hogy segédje is van, Gred – ha világmegmentés helyett nem a bűnösök megnevelésén, s a visszaesők megbüntetésén lenne a hangsúly. Mux csak annyira hasonlít az angolszász képregényhősökre, mint Derrick Columbóra: az egyik szervezeti morálfilozófus, a másik a szórakozott professzor kispénzű rendőrvariánsa; az egyik a nemzet gondterhelt osztályfőnöke, a másik inkább gazdag bűnözők zenmestere.

Mux is egyfajta rendőrosztály-főnök, s a film során ki is építi a szervezetet, amely elveit terjeszti majd. A közlekedés-rendészettől indít: az első jelenetben a sebességkorlátozást átlépők erkölcsi érzékét próbálja gyakorlatias és szimbolikus eszközökkel felébreszteni: megmutatja nekik, milyen az élet egy sportautóban morális és valódi kormány nélkül... Ami azt illeti, elvileg akár Magyarországon is bárki vehet traffipaxot, sőt, a rendőrség a 90-es évek közepén vállalkozóknak akarta bérbe adni a kiépített állomások üzemeltetését – ahogy ezt a filmet nézem, nem baj, hogy nem lett semmi az üzletből.

Érdekes, miért kívánja mostanában annyi közép-európai film a társadalmi értékválságot a metrókból kiindulva detektálni. A metró könnyen elérhető nagyvárosi szimbólum: egyszerre van „lenn” fizikailag is, de mint spontán hajléktalanszálló konkrét társadalmi értelemben is, nem beszélve a lelki, tudati dimenziókról; használata mindamellett nem stilizálja túl a filmet, nem lóg ki egy hétköznapi cselekményből. A filmek általában a térbeli szimbolika, az „alul” és „kívül” felé tolják el a metró-aluljáró jelentését. Magyarországon ma már kivételnek számít, ha egy játékfilm-rendezőnek szociográfusi ambíciói is vannak. A Kontrollban például (hasonlóan Besson nyolcvanas évekbeli Metrójához) a társadalomból, a jappiéletből elmenekült medvék alusszák át a földalattin a telet, míg ki nem derül, hogy a metró sincs „kívül”. A Csudafilm forgatókönyve meg a társadalmi és földrajzi „kívül” és „belül” viszonyainak komikus kifordítása, aztán ott van Kusturica Undergroundjának föld alatti úthálózata is - és még biztos lehetne szaporítani a példák számát, amelyekben közös, hogy a főszereplő „alámerült”.

Mux viszont a másik oldal harcosa: más nézőpontból, az állami morál magaslatáról néz le a metró-bliccelőkre, a rendőrileg kisértékű társadalmiszerződés-szegésre: az ő analízise szerint a hal inkább a lábától büdösödik, hétköznapi kicsi bűnök támasztják alá a nagy bűnök piramisát. Metrópolisz polgárai alkotják a társadalom legalját, ám vigaszul szolgál, hogy egyben kiváló ellenőr-anyagot is nyújtanak. Amikor Mux expanzióba fog, és segédeket toboroz, a leglecsúszottabb, leggyengébb önéletrajzú jelentkezőket választja ki, és informátorai is innen valók. Mux aztán tevékenységi körét is kiterjeszti, s a közlekedés-rendészet után más bűnök üldözésére is rááll, a grafittizéstől a lopáson és a nemi erőszakon át a rablásig, családirtásig. Tévéreklám-hadjárata után informátor- és feljelentőcsapata éppúgy végtelen, mint a bűnök skálája: létrejön a német morális megújulás hierarchikus, ideálisan az egész nemzetre, sőt, a világra kiterjedő hálózata, amely ugyanennek a hálózatnak potenciálisan bűnös tagjait tartja sakkban. Metrópolisz határai rugalmasak, nyújthatók, az egész világ elfér közöttük. Új társadalmi szerződés köttetik: az emberek feladják szabadságuk további részét is, saját maguk mint „köz” javára...

Mux egyébként még egy ok miatt nem jó Szupermen: az amerikai képregényhős médiumának az írott sajtót tekinti, szemben Muxszal, aki bár sokat beszél, mégsem a szavak embere, inkább a filmé, mégpedig a kézikamerás képeké. Dokumentarista kishivatalnok-lovag ő, aki a rögzített bűnt és büntetést, a Mux-aktákat gondosan raktározza. Ebből a szempontból a Muxmausentill egy fiktív dokumentumfilm-sorozat története: olyan, hagyományos nyersanyagra készített film, amelynek perverz tárgya privát-videózás egy földönkívüli voyeur számára. A kézikamera-használat, a folyamatos morális-narratív kommentárok, a kazetták későbbi inadekvát felhasználásának primitív obszcenitású részletei mind a dokumentatív hatás megteremtésére szolgálnak, éppúgy, mint a bűnök és bűnhődések áldozatait a híradófelvételek stílusában ábrázoló képek.

Ami engem illet, én örökké kétkedni fogok abban, hogy a kézikamera-használatnak manapság tényleges funkciója van azon túl, hogy egyrészt elfárasztja a szemet, és közvetlen, kellemetlen vegetatív feszültséget nyújt, ezzel imitálva a néző belevonódását az izgalmakba, másfelől meg MTV-s életérzést, fiatalos szubkultúrához tartozást jelez. Az átlagos filmnéző ilyen zaklatott kézikamerázást csak divatosnak látszani akaró tévéműsorokban és játékfilmekben lát, a dokumentumfilmek rendezettebb hatásra törekszenek - hacsak nem épp a fenti játékfilmes-szubkultúrát kívánják megidézni és az alany dinamikusságát jelezni; a rendőrség pedig fix kamerákat használ térfigyelésre. A mai játékfilmes-kritikusi konvenciók szerint a kézikamerázás mégis a dokumentarizmus egyezményes jele: a nézőnek a közvetlen vegetatív stimulus miatt az az érzése, hogy maga is jelen van, együtt fut a futókkal. A film persze mindig akkor a legilluzionisztikusabb, ha dokumentatívnak akar látszani: a természetes látás során a szem és az agy sokkal jobban alkalmazkodik a mozgáshoz, mint a kézikamera tehetetlen objektívja, és a híradóképek spontán dokumentumszerűsége is illúzió.

Mux egyébként maga is ismeri szavakkal kapcsolatos gyengeségét – ő inkább a praxis morálfilozófusa. Első és legfontosabb kudarca éppen kiáltványa: a világ elé akarja tárni benne nagyszerű elveit, örökösen fogalmazgatja, de sosem tudja befejezni. Végül fölvesz néhány kreatív szakembert, és profi-konvencionális reklámfilmben ösztönzi a morál fogyasztását... Gyenge fogalmi képességei jelzik először, hogy ő is Metrópolisz polgára, polgártársunk: mi is tudjuk, vannak erkölcsös dolgok meg erkölcstelenek, egy-egy tettről is el tudjuk dönteni, melyik csoportba tartozik, de nem egyszerű a legelvontabb kategóriákat összehozni legkonkrétabb eseteinkkel, megtalálni azt a szabályt, amely kapcsolatot teremt az erkölcsi értékek és a tetteink között. Ez a szabály ugyanis sajnos tényleg eltűnt és keresésre szorul.

Mux is erről a wittgeinsteiniánus vonásáról ismerhető föl; a karakterében levő önellentmondás éppen a praxis és a kantiánus elvek közt feszül, amelyek közül ő mindenáron, teste vegetatív tiltakozása ellenére is az elveket részesíti előnyben. Viszont csak egyetlen általánosan alkalmazható szabályt talál: ne tegyük olyat, amit nem szeretnénk, ha velünk tennének. Mivel ennek a tudata homályosult el, minden bűnt hasonlóval kell büntetni, ebből a szempontból a bűn és egy kisebb kihágás, bliccelés közt nincs különbség, csak fokozati. A bűnöst-nézőt viszont sokkolja, hogy a hétköznapi bűn inverzeként létrejövő büntetés mindig nagyobbnak látszik, mint eredetileg a bűn volt: terrorszámba megy, ha a grafittis arcát lefestik, a dobálózó kisgyereket megdobálják stb. Muxot magát is sokkolja a szeme láttára talio-elvvé alakuló gyakorlati imperatívusz – minél jobban belegabalyodik, annál vegetatívabb reakciókat ad.

Mux nemcsak fogalmazni nem tud, de azt sem mindig érti, amit mondanak neki – alig jut el hozzá bármilyen, kívülről vagy belülről jövő verbális üzenet. Az erkölcsi törvény Mux története szerint olyan eszmény, amely nem a természet ajándéka, sőt, az emberi agyban sincs nyoma, hát még a szívben.

Mux mindennek ellenére viszonylag sikeres Don Quijote: a látványt jól érti, és a videó-dokumentáció ellátja őt bizonyos egyoldalú, a bűn-és bűnhődés viszonylatában azonban jól működő behaviorista ember- és önismerettel: úgy látja előre a bűnösök lépéseit, hogy nem ismeri az egyéni, belső mozgatórugókat. Mikor Dulcineája Mux szeme láttára viselkedik kevéssé eszményien, Mux rajta és önmagán is alkalmazza ismereteit – és meglepve tapasztalja, tapasztaljuk, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy le tudja bonyolítani azt a családirtó-projektet, amit a saját büntetőgyakorlatából megismert és tipikusnak tartott.

Van egy pont - tulajdonképpen holtpont - Mux sikerei idején, amikor az ember nem tudja eldönteni, hogyan lehet majd befejezni ezt a filmet, miként lehet ebből a sztoriból kimászni, és ez a holtpont furcsa módon a film csúcspontja - ekkor egyértelműen filozofikus akciófilmet látunk. A bliccelés és a bűnözés közti kispolgári folytonosság ezen a ponton hihetővé válik, Mux küzdelme pedig heroikussá. A rendező aztán lenyomja és belefojtja Muxot a maga szentimentális falusi-horgászó-erkölcsös-presszóslányos idilljébe, és ezzel eldönti a kétesélyes játékot: hiszen láthatnánk Muxban őrjöngő, német privát-besúgószolgálat-szervezőt is, meg a morál ősi, német harcosát is, aki nemcsak a hitleráj vagy a stazi kitaposta reflexekre épít, hanem olyan új társadalmi szerződés iránti vágyra, amely nem az intézmények, hanem az emberek közti viszonynak fogja föl a társadalmat. Mux mégsem hős lesz, csak egy egér: csöndes kis lény, aki maga is azon a hajón utazik, amit rágcsál, és aki elsőnek hagyja el a fedélzetet, mint Minnie-jében csalódott Mikiegér.

2005-05-25