A Budapest Film új vállalkozásba kezdett. A kulturális esélykiegyenlítődés nevében és a vízfejűség szindróma csökkentésére újfajta, üdvözlendő forgalmazási módszert próbál ki. A cél, hogy nagyobb területet vonjon be forgalmazásába, és a nagyobb vidéki városokba is – amelyekbe eddig nemigen sikerült – eljuttasson néhány film-gyöngyszemet, amelyeket már számos nemzetközi fesztiválon megcsodáltak. Az országos art-mozihálózat véráramába bocsát négy olyan nemzetközileg is elismert remekművet, amelyek a hagyományos forgalmazásba nem kerülhettek volna be, vidéki mozikba meg különösen nem.
A négy film vetítési jogát ezért nem csupán egy alkalomra vagy néhány hétre vásárolta meg a Budapest Film, hanem egy egész évre, és a filmeket városról városra utaztatja. Így most nemcsak a budapestiek, hanem tizennégy vidéki város nézői is örülhetnek az Angliából és Ázsiából érkezett filmcsemegéknek. A filmhét állomásai: Pécs, Győr, Kapuvár, Szombathely, Zalaegerszeg, Kecskemét, Cegléd, Kiskunhalas, Kiskunfélegyháza, Székesfehérvár, Debrecen, Miskolc, Szolnok és Esztergom.
A Gyöngyhalász Filmhét címet viselő, országos méretűre kiterjesztett mini filmfesztiválon négy homlokegyenest különböző hangulatú, ritmusú, képi világú és témájú film látható: a kínai rendező, Chen Kaige (Isten veled, ágyasom!) szívhez szóló, melodramatikus munkája, A kis virtuóz (kínai-dél-koreai) egy kis hegedűzseni viszontagságairól; az angol Michael Winterbottom 2003-as, berlini fesztivál fődíjas filmje, az Ezen a világon két afgán menekült megdöbbentő, tragikus útjának dokumentarista nyomonkövetése; a thai Pen-ek Ratanaruang hol morbidan, hol líraian titokzatos története, az Utolsó élet az Univerzumban, és a szintén angol Roger Mitchell nem tabudöntögetése miatt vitatható alkotása, az Anya és a szerelem.
Egy szuicid hajlamú főhős
(Pen-ek Ratanaruang: Utolsó élet az Univerzumban)
A különös atmoszférájú, lírai hangulatú film igazi pán-ázsiai alkotás: rendezője, a fekete humorú komédiáiról ismert Pen-ek thaiföldi, operatőre, a markáns képi stílusáról híres és elismert Christopher Doyle - Wong Kar-Wai állandó munkatársa - ausztráliai születésű, Hongkongban élő alkotóművész, míg a főszereplő, Tadanobu Asano az egyik legkedveltebb és legsokoldalúbb japán sztár (színész, modell, grafikus, rockénekes). Ugyanez a sokszínűség jellemzi a film műfaját is, hiszen egyszerre fekete komédia az öngyilkosságról, gengszterfilm-paródia, elégikus szerelmesfilm és lírai vallomás a gyászról és a magányról. Markáns, melankolikus hangulat tartja egységben mindezt, amelyhez remek, néhol fekete humor, karizmatikus két főszereplő, szépen lebegtetett titkok, morbid fordulatok és nem utolsósorban gyönyörű helyszíneket rögzítő expresszív fotók társulnak. A tér szerepe is igen erős és meghatározó. Pen-ek nem véletlenül aposztrofálta filmjét hangulati filmnek.
Fura, kiismerhetetlen alkotás. Nem igazán értjük a hőseit, nem igazán értjük a történetüket sem. Mindent titokzatosság leng körül. Shy (Tadanobu Asano), a japán származású könyvtáros idegen környezetben, Bangkokban telepszik le. Ide menekül valami rejtélyes, múltbéli esemény elől. Környezetének még a nyelvét sem érti. Magányos, magának való, és valamiért minduntalan öngyilkosságot próbál elkövetni, ám mindig valaki más hal meg helyette. Ő szinte elpusztíthatatlan, semmi és senki nem árt neki. Egyik öngyilkossági kísérlete során ismerkedik meg Noival (Sinitta Boonyasak), aki éppen saját húgát gázolja halálra egy véletlen baleset folytán, és emiatt esik depresszióba. Shy és Noi egymásba kapaszkodnak és gabalyodnak, nem a hirtelen fellobbanó szerelem okán, hanem mert vonzza őket a másik mássága; egymás tökéletes ellentétei ugyanis. Kenji rendkívül nyugodt, és megszállottan, szinte fanatikusan rendmániás, Noi viszont vibráló és mindenhol szinte egy pillanat alatt képes káoszt varázsolni maga köré. Egymás nyelvét sem értik, mégis nyugalomra és feloldódásra találnak egymás közelében. Ilyenkor mintha tényleg teljesen egyedül lennének az egész Univerzumban.
Nem értik ugyan egymást (Shy japán, Noi thai), mi sem őket, mégis nagyon megértik egymás világát, lelkiállapotát, és mi is e különös alkotást. Amely nem csupán az „ellentétek vonzzák egymást” tézisének prezentálása és alátámasztása. A gyászról, a gyászmunkáról is szuggesztíven szól, az univerzális magányérzetről és két figuráról, akik nehezen tudnak beilleszkedni a társadalomba.
A történet folyamán felgyülemlő titkokat azonban nem sikerül megfejtenünk, az ajánló ígéretével ellentétben még a film végére sem, sőt a befejezéssel már-már úgy érezhetjük, se füle, se farka talányos mesét láttunk csupán. Fifikássága, csavarossága ellenére is kissé összecsapott, blikkfangos a vég – itt a vége, fuss el véle fajta. Ám a film atmoszférája, a képek intenzitása, a két jól kitalált és kidolgozott figura és az őket alakító két remek színész szuggesztív játéka némiképp elhessenti ezt a képzetet, hiszen könnyen a hatásuk alá kerülünk és még sokáig tovább élnek bennünk.
A lassú tempójú filmet olykor gyors, akciófilm-szerű morbid jelenetek tagolják és zökkentik ki sajátos, mélázó tempójából, a hangulatok, az életérzés ráérős bemutatását pedig a hűvösen, érzelemmentesen megjelenített, kegyetlen brutalitású rövid részek bontják meg, még titokzatosabbá, különösebbé és végképp talányossá téve Pen-ek filmjét.
Konténer koporsók
(Michael Winterbottom: Ezen a világon)
A legjobb rendezőnek járó Aranymedve-díjas, az Európai Filmakadémia és az Angol Filmakadémia díját is elnyert Ezen a világon nem hangulatokat és életérzést fest, dokumentarista módon mutatja be két afgán menekült gyötrelmes útjának, megpróbáltatásainak történetét. (A két afgán embercsempészek közreműködésével próbál Nagy-Britanniába eljutni.)
Winterbottom filmje tárgyilagos, szűkszavú, tartózkodó, mégis megrendítő helyzetjelentés. Valós történeti alappal (évente egymillió menekült próbálkozik hasonló módon Angliába jutni, és a rendező több száz menekült élményeit, emlékeit gyűjtögette össze munkájához), amatőr színészekkel (a helyiek közül válogatták ki a szereplőket), akik nemcsak hogy a saját nevükön szerepelnek, de igazán nem is játszanak, csupán önmagukat adják, mégis hiteles megjelenítő erővel bírnak, hiszen puszta jelenlétükkel is demonstrálnak. Arcuk, tekintetük, viselkedésük (egy-egy mozdulat, testtartás) híven tükrözi a hősökével rokon mindennapjaikat, vagyis mindazt, amiből azok kimenekülnek. A színészi játék tehát minimális, leginkább improvizálások sora, hiszen végleges forgatókönyv sem volt, csupán egy erős dramaturgiai váz. Az alkotók világítás nélkül, egy kis digitális videokamerával forgattak, és több száz órányi anyagot rögzítettek útjaikon is. Nincs időbeli, térbeli ugrálás sem. Nem sok minden áll tehát a kamera és a valóság közé – nincs szublimálás, átlényegítés, kódolás. Valóság és fikció összeér. Nagyon visszafogott, alázatosan, ugyanakkor empatikusan és tudatosan végigvitt történetvezetés ez.
Egy koraérett, talpraesett, tizenéves kisfiú, Dzsamal Udin Torabi (elsősorban az ő nézőpontján keresztül figyelhetjük a történteket) és unokabátyja menekülését látjuk a szegénységből, a reménytelenségből. A reménybe, a remélt szabadságba kiszolgáltatottságon keresztül vezet az út. S nem is minden veszély nélküli. Egy végeláthatatlan utazásnak lehetünk a szemtanúi, így a film tempója meglehetősen lassú. Útjuk, a hírhedt csempészútvonal Pakisztánból vezet Iránon, Teheránon, Törökországon majd Olaszországon keresztül Angliába – narrátor és egy térképes grafika segít eligazodnunk e hosszadalmas útvonalon.
Winterbottom (Csodaország, Isten hozott Szarajevóban, Életem párja) filmje szikár alkotás, a dokumentarista ábrázolás hitelesítő erejével. A mindössze négy hónappal a szeptember 11-ei események után leforgatott film egy félperces híranyagot úgy hoz hozzánk közel, hogy a világból nyert információdömping egy darabkáját átélhetővé teszi számunkra, élménnyé alakítja. Rideg, halott adatok mögé életeket, valódi sorsokat csempész tudatunkba.
Egy marha levágásával kezdődik és Dzsamal, a fiú könyörületért, segítségért fohászkodó imájával végződik a film. Egyetlen, valamelyest optimista momentumnak az tekinthető, hogy épp a jövőt képviselő fiatalabb fiú, a gyerek vészel át minden megpróbáltatást s képes túlélni mindent. A bizonytalanságot, a kilátástalanságot, a mostoha, embertelen körülményeket.
Harc az életért
(Roger Mitchell: Anya és a szerelem)
Az Anya és a szerelem igazi sikercsapat munkája. Rendezője Roger Mitchell (Sztárom a párom, Ütközéspontok), operatőre Alwin Küchler (Morvern Callar, Patkányfogó), forgatókönyvírója Hanif Kureishi (Én szép kis mosodám, London megöl engem, Intimitás).
A hatvanon túli May (Anne Reid) férje váratlan elvesztése után, a gyász megvilágosító ereje hatására újraértékeli életét, s rádöbben, hogy eddig milyen boldogtalanul, önfeladóan élt. (Még az sem vigasztalja, hogy környezetében is mindenki boldogtalan és sérült; szétesett vagy szétesőben lévő családban él.) Ráébred arra is, hogy bár még el sem kezdett igazán élni, ezennel már véget is ért számára az élet lehetősége. Már legalábbis ha a köz-elvárásoknak megfelelően férjét gyászolva magára csapja az ajtót, s özvegy öregasszonyként, magányosan tengeti hátralévő napjait, maximum nagymamai teendőiben élve ki asszonyi energiáit. Ezzel a jövőképpel azonban May egy percig sem tud megbékélni, így egy férfi karjaiba menekül, méghozzá egy nála jóval fiatalabbéiba. Tovább bonyolítja a helyzetet, és még pikánsabbá teszi a sztorit, hogy ez a jóval fiatalabb férfi éppen a lánya szeretője. Elirigyli hát lányától őt, az életösztön és a nemi vágy győz az anyai ösztön felett.
Nem szokványos és gyakran ábrázolt történetet választott magának Mitchell! Ezzel nem is lenne semmi baj, sőt, nagyon is hiánypótló lehetett volna munkája. Csakhogy – annak ellenére, hogy az öregkori szexualitás ábrázolása már önmagában is merész és komoly feladat – Mitchell és forgatókönyvírója, Hanif Kureishi nem elégedett meg ennyivel, még merészebbre kanyarította May történetét.
May tette olyannyira amorálissá válik, hogy lassanként nem értjük, miért éppen ezzel a sztorival akarta a rendező bemutatni és elfogadtatni egy nagymamakorú asszony fellobbanó vágyait, feléledő libidóját. Sőt, maga a film is egyre inkább amorálisnak tűnik, a rendező épp azt érte el, ami ellen fellépni kívánt: gyomorforgatóvá, ízléstelenné és felháborítóvá tette egy idős asszony szerelmét. Nem azzal, hogy realisztikusan, kendőzetlenül, minden szépítés nélkül mutatja az intim együttléteket, nem is azzal, hogy ez a nagymamakorú asszony egy nála harminc évvel fiatalabbal kezd ki, de még csak azzal sem, hogy ez a harminc évvel fiatalabb férfi a lánya szerelme, akit megpróbál elhalászni amúgy is sokat szenvedő, kétségekkel teli lánya elől (hiszen még ez is megeshet, és May különben is csapnivaló anya). Hanem azzal, hogy ez utóbbiért még csak a leghalványabb lelkiismeret-furdalást sem érzi, hogy egy pillanatig sem jelent számára problémát, s nem kérdőjeleződik meg benne tette helyessége – fel sem merül benne, hogy lánya boldogságáért esetleg kordában tarthatná saját vágyait.
Persze érthető, hogy May körömszakadtáig és a megalázkodásig kapaszkodik az életbe, s győzzön akár e korban is a vágy, a szenvedély, elűzve minden kétséget és kételyt, de akkor legyen is mindez elűzve! Ám Mitchell kispórolja filmjéből a kétséget és a kételyt, és ettől, finoman szólva, lassanként hitelét veszti a történet. (Mitchell May-je ugyanis szörnyetegnek sem elég szörnyeteg, érzéketlennek, lelketlennek sem elég érzéketlen és lelketlen.)
Elsősorban nem az anya tette amorális és elfogadhatatlan, hanem az a minden morált és jóérzést hátrahagyó ábrázolásmód, történetvezetés, ahogyan ezt elénk tálalják. Cseppet sem lírai ábrázolásmódot vár el az ember egy ilyen témánál, csupán több emberismeretet és hitelességet, realitást az érzelem-, a lélekábrázolás terén is. Vagy pró, vagy kontra: vagy May aggályait bemutatva, felvillantva, vagy szörnyetegségét feltárva. Mert így csupán erős hiányérzet és enyhe émelygés marad Roger Mitchell filmje után.
Mitchell merész filmmel akart előállni – és elvetette a sulykot. Felmerül a gyanú, hogy a témaválasztás gesztusa mögött nem is az öregkori szexualitás és vágykielégítés létjogosultsága melletti kiállás húzódik, hanem csupán siker- és szenzációhajhászás – a minél sokkolóbb filmmel való előállás vágya.
A színészi játék (elsősorban Anne Reid (Liam, Igazából szerelem) őszinte, meggyőző alakítása) és az objektív együttérző, türelmes, ugyanakkor könyörtelen figyelme, a képek nyers ereje azonban szerencsére ez ellen hatnak, s pillanatokra feledtetik is a dramaturgiai, jellemábrázolási bukfencet, így valamelyest mégis élvezhetővé és emészthetővé válik a film.
Tehetségek - a professzionalizmus hálójában
(Chen Kaige: A kis virtuóz)
Mitchell anya-lánya viszonyt bemutató filmje után következzék Chen Kaige opusa, mely egy apa és fia kapcsolatát ábrázolja. Kaige filmje egy születéssel kezdődik (a főhős hegedűjátéka segíti világra egy falujabeli asszony gyerekét). Ezután születések egész sorának lehetünk majd szemtanúi. Hiszen a film fejlődéstörténetet-történeteket mutat. Azt mutatja, miként jut el néhány szereplője a megvilágosodásig, a tisztánlátásig.
Kis hőse, a tizenhárom éves, vidékről Pekingbe kerülő hegedűtehetség, Xiaochun (a megdöbbentően hiteles és magávalragadó Tang Yun, aki a valóságban is ígéretes hegedűsnek számít) megérik arra, hogy szembenézzen valódi múltjával, ráébredjen apja szeretetének erejére és fontosságára, elfogadja s értékelje a család (jelen esetben az apa, mivel csupán kéttagú e család) megtartó erejét. De nem csak ő változik, hanem az ő hatására azok is, akikkel összehozza a sors.
Vetélytársa, a győztesek közül való eminens lány, Lin Yu, aki a vetélkedés és a vereség megélésének hatására igazi művésszé érik, így már nemcsak technikásan, de szívből is képes lesz játszani. Vagy Xiaochun első mestere, aki sikerre vezetni ugyan nem tudja tanítványát, de a művészethez közelebb igen, valamelyest kigyógyulva bigott mizantrópiájából, önsajnálatából és állandó morcosságából.
Még az öntelt, pipiskedő, gyönyörű konzumhölgy, Lili – a fiú első nagy, plátói szerelme (akit mellesleg a film egyik producere, Kína vezető színésznője, Chen Hong formál remekül) – is egész emberivé lesz, s felélednek benne az anyai ösztönök, az önfeláldozás, a felelősségvállalás képessége. Meleg tónusú mese ez a szeretet erejéről, az áldozathozatalról és az összetartozásról egy „karriertörténeten” keresztül.
Meleg tónusúak a képek is, és az sem véletlen, hogy a piros szín majdnem végig jelen van a vásznon (a fiú többnyire az apja által kötött piros pulóvert viseli, apján is piros a pénzt rejtő sapka stb.). A fények is időnként éterien ragyogják körbe a hősöket. Szép az is, ahogy egymásba játszatják a pályaudvar-jeleneteket: a múltbelieket (amikor az apa rátalált a csecsemőre) és a jelenbelieket.
Chen Kaige filmje olyan, mint kamasz hőse: szívből játszik és a szívhez szól. Biztosan sokan megvádolják majd e filmet is – akár a Kóristákat nem is olyan rég –, hogy érzelmileg túlfűtött, giccses és könnyfakasztóan, torokszorítóan kimódolt. Lehet, hogy így van. Csakhogy miért lenne mindez feltétlenül baj? Ha valami hat, netalán még az érzelmekre is, önmagában még nem bűn. Különösen, ha humorral, plasztikus színészi alakításokkal, valóban virtuózan előadott zenével (Csajkovszkij Hegedűversenyével például) és nem utolsósorban hiteles környezetrajzzal párosul. Kaige a meséjét ugyanis nagyon is realista mozaikokból, a hétköznapokból ellesett apró jelenetekből építi föl (ilyen például a szén elhelyezése miatti vita a szomszéddal, az évek óta ágy alatt kallódó koszos zokni keresése, a meglopás a piaci tumultus közepette, a női fotók kottalapok közé rejtése), így a mese nagyon is valóságosnak és hitelesnek hat. A befejezés pedig nem mesterkélten a végre biggyesztett negédes happy end – jól előkészített, adekvát következmény, végeredmény csupán.
A kis virtuóz a hagyományos történetközpontú történetmesélés technikáját választja (még ha nem annyira cselekménydússágot, inkább belső történést jelent is ez), a jól bevált eszközökkel és ábrázolásmóddal. Egy-egy érdekesebb beállítás, vágás ellenére puritán, eszköztelen a képrögzítés, nincs semmi truváj. Többnyire a hősök premier plánjait látjuk. Ereje így a színészi alakításokban, a következetesen végigvitt történetvezetésben és a hiteles ábrázolásban van. És ez még manapság is képes működni. A film el is nyert három Arany Kakast (amely Kínában egyenértékű az Oscarral): a legjobb rendezőnek, a legjobb vágónak (Zhou Ying) és a legjobb mellékszereplőnek (Wang Zhiwent - Jiang mester) járó díjat.
Az egyszerűség ellenére azonban mégsem minden egészen az, aminek látszik: a fiú nagyobb mesternek bizonyul első mesterénél, a bogaras, agglegény professzornál, aki többet tanul tizenéves tanítványától, mint az tőle – bölcsességből, emberségből, türelemből, alázatból; a mitugrász, hajbókoló, gyengének és jelentéktelennek tűnő apa pedig valójában nagyon is erős, határozott és céltudatos – éppoly virtuóz fia „menedzselésében”, mint az a hegedűjátékban. A jég hátán is megél – mondanánk. És hogy melyikük a nagyobb virtuóz, a kisfiú a maga zseniális játékával, vagy a kisember, aki az életben maradásban, életrevalóságban egyedi tehetség, s addig ügyeskedik, csetlik-botlik, pojácáskodik, míg el nem éri fiának, amit akar – az csupán nézőpont kérdése. (A legjobb, a legüdvözítőbb persze, ha a két tehetség összeadódik.)
A történet szereplői mindemellett kétféleképp is párba rendeződnek, és ezzel egyfajta szimmetriát adnak a filmnek. Először is a két életstílust megtestesítő mester: egyik a megkeseredett, nyomorgó, érvényesülni nem tudó professzor – a régi kultúra képviselője; másik a sikeres, a racionális és sikerorientált – az új kultúrát képviselő, aki érzelemmentesen s céltudatosan juttatja el növendékeit a hírnév kapujába (ezt a szerepet maga Kaige játssza). Másodszor a két nő: a kislány, aki kortársa és egyben vetélytársa is Xiaochunnak, akinek köszönhetően majdnem beindul, és a csodált nő, aki miatt meg majdnem kudarcba fullad karrierje. Végül az apa és fia: az egyik a locsogó, hebrencs, álmodozó, az örök gyerek, a másik a szótlan, introvertált, gyermekien tiszta, mégis koraérett bölcs.
De másképp is egymásra rímelnek a szerepek. A két magányos, egyedül élő: a professzor, aki elrontotta, és a nő, aki elrontani készül életét; a sikeres mester és lánya, akiknek a kapcsolata a másik gyerek-szülő viszony ellentéte: érzelemszegény és rideg, olyannyira, hogy a gesztusaikból, viselkedésükből igazán ki sem derül, hogy Lin Yu mester lánya, csak egy-egy elejtett megjegyzésből következtethetünk erre.
Látjuk tehát, mi mindenről kell(ene) lemondania Xiaochunnak a siker, az érvényesülés érdekében. És a fiú többször is választás elé kerül: szerető otthon, család vagy karrier, hűség régi mesteréhez vagy a hírnév felé vezető út. Döntéseiben olykor a kamaszkori, apja elleni lázadás is megjelenik. Xiaochun mégis elindul a sikerre vezető út keskeny ösvényén. Apja pedig, akinek nagy álma, hogy fia sikeres, híres és gazdag legyen, a legváltozatosabb eszközökkel küzd érte. A sikert hajszolja eltökélten.
Kaige filmje társadalomkritika is egyben, a modern kínai társadalom és kultúra, a siker- és eredmény-centrikus fogyasztói társadalom, a sztárcsináló kor és a „kínai álom” kritikája. Ám félreérti Kaige filmjét, aki azt hiszi, hogy a rendező ellenzi a sikerességet és az érvényesülést. (Már csak azért is, mert a film slusszpoénja, hogy a Yu mester által felfuttatott, ünnepelt féltehetség, Tang Rong szerepét épp az a Li Chuanyun játssza, aki maga csodagyerekként indult s mára befutott, hírneves hegedűzseni – a film hegedűszólóit is ő játssza.) A kis virtuóz Kaige lírai, bűnbánó, bocsánatkérő vallomása is egyben apjához, akit egykor megbántott.
