Darab Zsuzsa Egyszer volt – egyszer nem
Terry Gilliam: Grimm

46 KByte

Egyszer volt – egyszer nem. Mármint az igazi, szájtátó, pupillatágító moziélmény, ami egyébiránt a Terry Gilliam-filmek sajátja. Talán senkinek sincs olyan fejlett vizuális képzelőereje Hollywoodban, mint Gilliamnek – s amíg a cselekmény el nem téved a sűrű, sötét rengetegben, a Grimm is igazán lebilincselőn szögezi oda a nézőt a székhez. Ám ezúttal a borzongás megtorpant a gerincoszlopom közepén. Hogy miért, arról alább.

A rendező szerencsére nem sokat merített a posványos valóságból, amikor megalkotta a Grimm-fivérek karaktereit. A film műfaja a vígjáték, a horror és a romantikus történet keveréke, így Gilliam nem is igen törekedhetett a derék, pocakosodó biedermeier írópáros életrajzi hűségű bemutatására, ami rendjén való, hiszen, valljuk be, ha a Brazil és A Halászkirály legendája rendezője egyszer arra vetemedne, hogy hiperrealista életrajzi dokumentumfilmet forgat, amiben egy árva boszorkány, varázstükör, vagy egy közönséges varangy sincs, akkor biztosak lehetünk benne, hogy megbomlott a világegyetem harmóniája. Wilhelm és Jacob is mintha egy 19. századi burleszkből léptek volna elő. A kezdő képkockákon egy szociológiai rémregény szenvedő alanyaiként már kiviláglik a jellemük éles eltérése, méghozzá Jacob kárára: ő az a pápaszemes kisfiú, aki a húga gyógyítása céljából eladandó családi tehenet egy marék bűvös babra cseréli – ez bátyja szájából sűrűn elhangzó emlék az „ostoba tökfilkó” szinonimája lesz rá vonatkozólag még termékeny felnőttkorában is. Wilhelm (Matt Damon) a racionális, cinikus szépfiú. Nem elég, hogy nem hisz a mesékben (ami, valljuk be, egy Grimmnél erősen titkolandó tulajdonság lenne), nem átall Némethon falvainak majd’ minden szemrevalóbb fehérnépével „Ki a legszebb a vidéken?”-t játszani; ami – ha már a néprajzi utalásoknál tartunk – valószínűleg az üvegezős játék korabeli változata lehetett. Jacob (Heath Ledger, majdnem felismerhetetlenné maszkírozva, s erős brit akcentussal) a szemérmesebb, álmodozó, tudós-típus megtestesítője, aki minden felhőben, faágban és borgőzös kocsmai anekdotában meglátja a Történetet, az ősi múlt rég összetört bűvös mítosz-tükrének egy-egy csillogó darabját (bűvös tükrökről és egészségre káros hatásukról lesz még szó a kacskaringós mesében). Egyszóval kettejük közül ő az élhetetlen, kétbalkezes öcs, aki kénytelen vonzó és eszes bátyja árnyékában elpazarolni írói tehetségét, mígnem egy szép napon…

De ne szaladjuk még ennyire előre! Lássuk még, vajon miből él e két ragyogó férfiú! Fájdalom, nem éppen tisztességes munkából. Grimmék – a Napóleon-kori derék germán népek babonásságát kihasználva – sorra járják a falvakat, és az ott riogató rémeket irtják ki sajátságos eszközökkel, természetesen borsos summákért. Azt persze senkinek sem kell megtudni, hogy a malom gonosz boszorkányát, s annak halálát tehetséges csepűrágó-csapatukkal adják elő a rémült falusi molnárnak, s bűbájos szellemirtó-készletük mellett elbújhat egy jelenkori illuzionista kelléktára. A bájosan keszekusza forgatókönyv (írta: Ehren Kruger) hangsúlyozandó erénye, hogy valóság, illúzió és mágia határait összemosva olyan világba kalauzolja a nézőt, ahol (a szereplőkkel együtt) magának kell eldöntenie, melyik dimenzióhoz tartozik, amit épp a vásznon lát. Látjuk, hogy a boszorkány halálsikolyt hallatva elrepül a fivérek feje felett, később azt is, hogyan eszkábálták össze ezt az élethű kísértetet, de a leleplezés ellenére is marad bennünk cseppnyi jóleső kétely, hogy talán mégis odaát van az igazság.

A díszlet és jelmez szintén élvezetes, már csak azért is, mert a látványorientált rendező a horrorfilmek legjobb hagyományait használja fel, hogy a Tim Burton-féle Álmosvölgy legendájához hasonló, lélegzetelállítóan sötét, s egyben gyönyörű bűvös erdőt hozzon létre. Egyedül a számítógépes grafikával készített vérfarkas lóg ki a hagyományos díszletek között, Prágában forgatott filmből, hiszen amit a néző a valóság és mese határvilágának érzékletes – és ami manapság ritka és értékelendő: kézzelfogható – ábrázolásával kapott, azt a műfenevad igen gyorsan elvette tőle.

Ami a jelmezeket illeti, a kép sajnos megint csak kaotikus. A 19. század első éveinek férfiviseletét még épp eltalálták, korhűen öltözették Grimméket is, ám a drindlis Juliska és az erősen elnyűtt, koraközépkori rongyokat viselő falubeliek már kilógnak a képből. Külön említést érdemel azonban a Tükörkirálynő jelmeze, mely megfelel a XV. század szarvassüveges, gazdagon hímzett, brokátruhás női viseletének, s szemet gyönyörködtető pompájával tökéletes vizuális gyönyört nyújt – ezúttal a nőnemű nézőknek.

Mindenképpen szólnom kell a színészi munkáról, mert jócskán hozzájárult az alkotás színvonalának emeléséhez. Matt Damon és Heath Ledger a hagyományos komédiák klasszikus fogásaival személyesíti meg a Grimm-fivéreket, állandó csipkelődésükben a vaskos humor, testvéri szeretetükben és ragaszkodásukban az érzékeny színészi fogások nyilvánulnak meg. Lena Headey neve viszonylag ismeretlenül cseng a hollywoodi színészpiacon, pedig meglepő kifinomultsággal, fanyar, csiszolatlan és fűszeres bájjal alakítja Angelica figuráját. Jonathan Pryce az ördögi francia zsarnok epizódszerepében a tőle megszokott profizmussal adja a sablonos gonoszt. A gonosz nő, Monica Bellucci olyan szép, hogy talán az sem zavarja – a feltehetőleg jobbára férfi – közönséget, hogy egészen nyúlfarknyi, viszont fontos szerepében nem igazán kapott lehetőséget a kibontakozásra, ám a szépségre szomjazó figura enyhén hisztérikus megelevenítésében bárki ráismerhet napjaink plázacicáira – persze a varázshatalmat leszámítva. Az elmebeteg Cavaldi (Peter Stormare) a film legkiemelkedőbb alakítását nyújtja: minden eltúlzott gesztusával, alig érthető olasz akcentusával, némafilmeket idéző grimaszaival egyedül ő illik bele tökéletesen ebbe a kellemesen hagymázos mese-egyvelegbe. Mintha az egész történetet az ő kedvéért álmodta volna vászonra Gilliam mester – annyira abszurd, karakteres és eltúlzott a játéka, hogy valósággal felsóhajt a néző: igen, ez kell ide!

A film erényeinek tárgyalása után térjünk vissza a mese újabb, egyre nehezebben követhető kanyaraihoz – hőseinkre ugyanis még több megpróbáltatás vár. A császár gonosz francia helytartója, Delatombe (Jonathan Pryce) megneszeli, hogy a Csodálatos Grimm Fivérek fedőnév alatt futó vállalkozás az ő sanyargatására fenntartott népet szipolyozza, ráadásul irigylésre méltóan aljas módszerekkel. A konkurenciát márpedig meg kell semmisíteni. Delatombe, a Sors ellenszenves keze, Grimméket a történet fő konfliktusának helyszínére tereli – meglehetősen erőszakosan, Cavaldi (Peter Stormare) nevű idióta segédje segítségével, aki mindvégig a fivérek nyomában lohol, s jobbára ő felel a film poénjaiért.

És a kietlen Marbaden nevű faluban megkezdődnek a bonyodalmak – a forgatókönyv pedig, akár egy szakszerűtlenül rögzített műboszorkány, elszabadul. Itt aztán megkapja a néző, amiért a Grimm névre becsábult a moziba: Piroskát vérfarkasostul, Hófehérke gonosz mostoháját Csipkerózsikába oltva, bájos tiroli népviseletbe öltöztetett Jancsit és Juliskát, Békakirályt (kisebb nemi identitászavarral Varangy Anyókaként), mozgó fákat (talán Tolkient nem kellett volna a Grimm-mesékkel együtt olvasni!), mézeskalácsembert iszapból – mind egy kavargó, színpompás, igazán szórakoztató, ám összefüggéstelen „Best of Grimm” egyvelegként tálalva. Gilliam bácsi meséi folyamatos vizuális élményt adnak, ám a kohézió tejességgel hiányzik a történetből. A fantázia megkapja, amire áhítozott, ám a logika erősen tiltakozik: hol van mindennek a magja, a mozgatórugója, az aranyfonál, ami összeköti a meséket, és ki is vezet ebből az elvarázsolt, ám kétségkívül öntörvényű rengetegből?
A mese fő szála az lenne, hogy Marbadenben ifjú lányok tűnnek el egyre-másra a falusiak által elvarázsolt rengetegként emlegetett, esztétikusan dekadens erdőben, s e nyugtalanító eseteket kell a Grimm-fivéreknek kétes varázstudományukkal megoldaniuk. Delatombe-bal és Cavaldival, valamint egy felettébb idegesítő mozgó erdővel a nyomukban azonban majdnem teljesíthetetlen feladat ez az erősen küszködő testvérpárnak. Tekintve, hogy e küldetésnél az életben maradásuk a fizetség, motiváltabbak, mint valaha. A falu egyszerű népe is bízik bennük, s rásegít elszántságukra az erdőt ismerő, csinos, ős-feminista vadásznő, Angelica (Lena Headey) is. Ő természetesen elátkozott, maradjon a recenzens titka, miért.

A nő kihagyhatatlan motívum, hiszen romantikus szálként és konfliktusforrásként egyaránt gazdagítja a már amúgy is azonosíthatatlan vegyestálra emlékeztető történetvezetést. A két fivér – mily meglepő! – egyszerre szeret bele Angelikába, s amúgy sem felhőtlen viszonyuk ettől végképp elmérgesedik, hiszen Jacob ez egyszer magának akarja a lányt, mert azt hiszi, bátyjának a szép vadóc csupán újabb strigulát jelent hódításai sűrűn rovátkolt gerendáján. Az erdő több száz éves, elvarázsolt tornyában azonban él még egy nő, aki szintén magának szeretné a fivéreket. A gonosz Tükörkirálynő (Monica Bellucci) négyszáz éve várja már, hogy egy férfi felébressze kényszerpihenőjéből, de mivel egy apró mágikus malőr folytán elfelejtett örök szépséget is bűvölni magának, csak tükörképe maradt igézőn fiatal. Grimmék természetesen az ő kelepcéjébe is belesétálnak nyomozásuk során.

És itt kerekedik felül Willen Jacob, a mesék avatott szakértője, mivel otthon van a gonosz királynők és elvarázsolt tükrök birodalmában. A mese és valóság köztessége legerősebben éppen az ő álmodozó alakjában nyilvánul meg, aki szenved attól, hogy a mocskos anyagiakért meggyalázzák a nép legősibb kincsét, a mondavilágát – és itt, a történet csúcspontján elégtételt kap megaláztatásáért, mert bebizonyíthatja, hogy a mesék világa igenis létezik, és a varázslat, ha igazán hiszünk benne, működik, és mindent jóra fordít. Mert ez a mese lényege: hinni benne és reményt adni másoknak, hogy ami elromlott, az a szép és jó hatalma által megjavul.

A szerelmi szál sem stimmel mindenhol: Angelica nem választ közülük, s bár a Tükörkirálynőnek mindegy lenne, melyik fivér sétál be a kelepcéjébe, a néző itt megint csak értetlenül mered az egyre kacifántosabb eseményekre. Tudjuk, hogy ez a valóság, ahol a hős nem mindig nyeri el a lány kezét, a gonoszra is a legritkább esetben vár kénköves pokol és örök kárhozat, ám egy, a mítosz és valóság határán játszódó pszeudo-mesében azért elvárná a mi szépre-jóra áhítozó lelkünk, hogy így vagy úgy, de tanulságot szolgáltasson a mese. Delatombe persze megaláztatik, Cavaldi elveszti imádott parókáját, a királynő végleg elpusztul (illetve többé-kevésbé, ám a recenzens jogán itt sem fecsegném el a részleteket), de a Csodálatos Grimm Fivérek további sorsát a szeszélyes fantáziára bízták az alkotók.

A néző olyan érzéssel állhat fel a moziszékből, mint az egyszeri királykisasszony, aki találkozik a Békakirállyal, aki imígyen szól hozzá: „Gyönyörű királylány, csókolj meg, hogy jóképű herceggé változhassak vissza! Feleségül veszlek, élhetsz a palotámban, moshatsz, főzhetsz, takaríthatsz rám, nevelheted a gyermekeinket.” Snitt. Kicsit később a királylány szobájában falatozik egy ízletes békacombot, és közben megjegyzi: Én marhára nem így gondoltam…

(2005-12-08)

 


22 KByte

139 KByte

234 KByte

203 KByte

182 KByte

235 KByte

28 KByte

30 KByte

48 KByte

54 KByte

25 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső