A francia rendezőpáros, Marie Pérennou és Claude Nuridsany előző dokumentumfilmje, a Mikrokozmosz az egész világot bejárta, és mindenhol nagy sikerrel vetítették, így hazánkban is. Az 1996-os Cannes-i Filmfesztiválon Versenyen Kívüli Technikai Nagydíjat, 1997-ben 5 César-díjat nyert. Nem csoda, ha nagy érdeklődés fogadta új filmjüket, a Genezist.  

Műfajában nehéz hova sorolni a művet, de ez természetesen nem baj. Hol a dokumentumfilm, hol a természetfilm megjelöléssel találkozik az ember, de az alkotás egyik kategóriába se sorolható be igazán. Természetfilmnél több, mert életfilozófiát közvetít. Dokumentumfilmnek se felel meg, mert hivatásos színész vezet minket a mondanivaló megértéséhez. A Genezis nem veszi figyelembe a hagyományos műfajok szabta kereteket, és jól teszi. A cél szentesíti az eszközt. Ez esetben valóban.

Hogy mi a felvállalt cél? Ezt sem lehet egy mondattal körbeírni. Cél egyrészt, hogy csodálkozzunk rá a körülöttünk lévő szépségekre, amelyek mellett nap mint nap elmegyünk. Cél továbbá, hogy újra elgondolkozzunk olyan alapvető kérdéseken, hogy mit jelent élni, honnan jövünk és hová tartunk. A Genezis ezekre keresi a választ, mély alázattal, mindenfajta didaktikusság nélkül. Nem kis felelősség az alkotók részéről ilyen súlyú feladatot magukra vállalni, miközben szabadon hagyják a nézőt, és pusztán egy teremtésváltozatot, egy sajátos eredetmítoszt kínálnak továbbgondolásra.

A „szereplőgárdát” nem volt könnyű „összehozni” a film rendezőpárosának. Forgattak a Galapagos-szigeteken, Izlandon és Dél-Franciaországban, a vidéki házuk körül. Voltak olyan szereplők, akik a leghisztisebb színésznőn is túltettek: a csikóhalak násztáncának rögzítéséhez két hónapot kellett lesben állniuk. De nem volt könnyebb dolguk a többiek esetében sem: legyen az medúza, gejzír, nyíló majd elhulló virágok, halak, rákok, békák, igunák, amőbák… hogy csak egy párat említsünk. „Filmhősök”, akik minket, embereket tanítanak, hogy újra rákérdezhessünk, kik is vagyunk.

Ebben siet segítségünkre a már fentebb említett hivatásos színész is, Sotigui Kouyaté. Ő testesíti meg a filmben a bölcs öreget, aki eligazít minket az élet rejtelmeiben. Ül a tűz mellett, és ezáltal meghív, hogy köré gyűljünk és hallgassuk őt. Mint egykoron. Sámánunk, gurunk – kinek hogy tetszik – 1936-ban született Bamako-ban (Mali), egy Burkina Fasóból származó griot család tagjaként. A griot-k, akik szinte az afrikai kontinens élő emlékezetének tekinthetők, szájhagyomány útján adják tovább a törzs történetét generációról-generációra. Királyok és törzsfőnökök tanácsadói ők, ceremónia-mesterek, közvetítők és békítők emberek, családok között. Egyben művészek, zenészek, énekesek, táncosok és mesemondók. A rendezők szavait idézve: „Afrika mint a szájhagyomány útján élő történetek és legendák földje, az emberiség bölcsője, és Afrika képviseletében egy griot – nos, szinte magától értetődően esett rá a választásunk.” Telitalálat.

A film szerkezetileg az ő vissza-visszatérő alakjára, a tűz körül elhangzó filozofikus, elgondolkodtató szavaira fűzi fel a maga nyolc fejezetét. „Élni annyit jelent, mint egy történetet szőni a kezdet és a vég között. Az előbbire nem emlékszünk, az utóbbiról meg semmit nem tudunk.” Ezzel a felirattal kezdődik a film. A fejezetek mintegy észrevétlen visznek végig a két végpont között. Nem válnak el egymástól, és csak többszöri megnézés után tudjuk őket felfedezni és néven nevezni. Így utólag viszont igen precíz forgatókönyvet fedezünk fel a háttérben. Nem véletlen, hogy két évig írták a film szerzői.

A nyolc fejezet így foglalható össze: 1. Az Univerzum és a Föld kezdete, 2. Az anyag útja a káosztól az élő és élettelen formáig, 3. Az Élet az Óceánból a Föld után vágyakozik, 4. A Földet élőlények lepik el, 5. Szerelem és vágyakozás, 6. A születés előtti élet és a világra jövetel, 7. Kannibál élet, 8. A hanyatlás.

A Genezisről írni nehéz, és nézni se könnyű. Igazi részvételt kíván meg a nézőtől. De ha a bölcs öregünk szavaira maximális nyitottsággal ráhangolódunk, akkor – és csakis akkor –, igazi utazásban lesz részünk magunkon belül is. Ezt a hatást úgy éri el a film, hogy a griot a világhoz tartozását azzal fejezi ki, hogy mozdulataival maga is teremti a világot. A tér és az idő születéséről mesél, majd hirtelen lángot gyújt. Ez indítja be a következő képsorokat, amelyeket már a természetben vettek fel a szerzők. Erre később is több példa van: port fúj szét a tenyeréből, hogy a keletkező bolygókról mesélhessen; buborékot fúj, melyekről a képsorok amőbára váltanak; tejet cseppent az előtte – tűzön lévő – kondérba, hogy bemutassa a káoszba széthulló még formátlan anyagot, majd füstöt fúj, melyből amőba lesz a tengerben, immár mint élő forma. A kondérban két habfoltot próbál egymás felé közelíteni a szerelemről mesélve; egyszer az edény dobbá változik, hogy a születő élet szívverését játszhassa el rajta. Mi magunk is vízi lények voltunk anyánk hasában: megmossa az arcát a melegedő vízben. A kannibál életet pedig saját keze árnyjátékával mutatja be. Gesztusaival eggyé válik az élő és élettelen világgal. Rákérdez saját helyére, eredetére az univerzumban, melyeket szavakkal is több helyen kifejez: „merre tévelygett… hol járt az űrben az a milliárd atom… amelyből létrejöttem? Melyik növényben,… melyik kavicsban…, melyik állatban…, melyik arcon vándoroltak keresztül, mielőtt bennem összeálltak?”

A természet – különösen az állatok – képei pedig erős szimbolikával mutatják be, hogy időnként – például a kannibál-jelenetekben – milyen nagy a hasonlóság köztük és köztünk. Felismerve magunkat bennük, öntudatlanul is felelősségérzetet ébresztenek, amire nagy szükség van az ökológiai és humanitárius katasztrófák korában. Máskor meg olyan dolgokra tanítanak minket, amelyeket már hajlamosak lennénk elfelejteni. Különösen a Szerelem fejezetben. Ahogy az egyik béka hordozza a másikat, ahogy megteszik közös, nehéz útjukat, hogy a végén – csak ezután – szexuálisan is kiteljesedjen kapcsolatuk; vagy a két pók óvatos és tapintatos egymásra hangolódása; a két madárka összeszokott perlekedése és kibékülése, egymáshoz bújása – mint egymás kezét fogó öreg házaspár az utcán; a két csikóhal tiszteletteljes, egymással összehangolódó tánca, egymás lágy simogatása… de sokan vágyunk ezek után! Nem véletlenül volt érezhető a mozi levegőjében, hogy itt érkezik el a film a legerősebb pontjára. Talán mert ezekben a gesztusokban szenvedjük a legnagyobb hiányt.

A filmen végigvonul a humor és a báj. Elmosolyodunk, sőt felnevetünk itt-ott a teremben. A zenei kíséret és a természet hangjainak visszaadása tovább erősíti az élvezhetőséget. Minden fejezetnek külön zenei világa van. Ha kell, akkor prehisztorikus a hangzásvilág, ha kell, akkor himnikus és modern. A valós hangok felerősítése pedig nagyon izgalmassá teszi az óriási esztétikai erővel rendelkező képeket. Halljuk a medúza ütemes mozgását a vízben, a bogarak apró lépéseit… A hangzástervező segít kihegyezni a fülünket, de sosem téved didaktikusságba.

A film végén a „szereplők” életigenlő, pörgő táncba kezdenek. Ahogy az indulószerű zenébe egyre több hangszer és szólam lép be – majd végül emberi hang is –, úgy kapcsolódnak be „egyre többen” az Élet ünneplésébe: kavargó falevelek, keringő madarak, gomolygó halak… Bölcs gurunk pedig dúdolva lebaktat a folyóhoz, beül a csónakjába, melyről nagytotálban kiderül, hogy a tenger felé tart. A víz felé, melyből az élet született, és melyben hajdan, magzatként mi is lubickoltunk.