Frivaldszky Bernadett Szappanopera a szeméttelepen
Pejó Róbert Adrian: Dallas Pashamende
Gryllus Dorka
Gryllus Dorka
131 KByte

A film helyszíne sokat ígér: Románia egyik szürke-füstös szeméttelepére épült, kalyibákból álló települése, amelyet zömében cigányok laknak. Jó szándékú az elképzelés, hogy a rendező – az aradi származású, majd Ausztriában és jelenleg New Yorkban élő Pejó Róbert – egy általa régebben látott dokumentumfilm hatására mélyebben be akarta mutatni az ott élők életét. A puszta szándék azonban nem volt elég a történetszövés, a karakterábrázolás hibáinak elkerülésére, és így az ott élők mély drámájának maradéktalan átéléséhez sem.

Radu Hagit (Bogdán Zsolt) édesanyja vitte magával a nagyvárosba, amikor elhagyta részeges férjét és vele együtt a szeméttelepet. A tanítóvá lett cigány sok év után visszatér szülőfalujába, „Dallas”-ba, apja temetésére. Utána amilyen gyorsan csak lehet, szeretne eltűnni innen. A régi, erőszakkal elfelejtett időkben elmerült arcok azonban újra felbukkannak, nem kerülheti el a találkozást a régi ismerősökkel. Amikor Radu belekeveredik egy "autólopási" ügybe, be kell látnia, hogy tervezett elutazása eltolódik. Minden erejével megpróbál ragaszkodni ideáljaihoz, ezek azonban fokról fokra szétmállanak. Szembesülnie kell saját elfojtott személyiségével, valamint a falu lakóinak sorsával. Kezdeti bénultsága felenged, lassan visszaszokik a helyzetbe, találkozik ugyanis fiatalkori szerelmével, Oanával. Ismét fellángol a régi szenvedély. Radu összebarátkozik a nő öt éves fiával, Petruval, aki anyjával együtt Janku, a férj brutalitásától szenved. Radunak szőke, kifinomult menyasszonya van a városban. Radu már helybéli iskola létrehozását tervezgeti, a telepiek pedig eközben eredményes harcot indítanak az őket kizsákmányoló szemét-maffiával. A happy end mégis elmarad.

Hogy mi köze az egésznek a Dallas című tévésorozathoz? A rongyos telepiek a Dallas nevezetű bódékocsmában a kazettákra rögzített amerikai sorozatot nézik. Úgy látszik, divat mostanság – vagy csak merő véletlen – a cigányokat az olajügyletekkel (lásd Nyócker) összehozni. Bár a lecsúszottak nyomorának szembeállítása Jockey-ékkal túl didaktikus. Nem ad hozzá a filmhez semmit, hisz a képekről áradó szegénységet ilyen direkt párhuzam nélkül is képesek vagyunk érzékelni. Továbbá sem szereplőinket, sem a történetet nem gazdagítja ez a „dallasi” összevetés. A sorozat nézése csak jelzésértékűen jelenik meg, villan fel, mintha a film készítői sem akarnák túlhangsúlyozni. De akkor érthetetlen, hogy miért ez a film címe?

Ha már Dallas, a texasi történetről pozitívumként elmondható, hogy – a latin-amerikai szappanoperákkal szemben – hősei árnyaltak, nem fekete-fehérek, történetük nem a Jó és a Rossz küzdelme. Még az ún. Rosszak indítékait is értjük, ha nem is nekik szurkolunk… A dél-amerikai sorozatok viszont annyira leegyszerűsítettek, hogy az már népmeséket idéz. A mi Dallas Pashamendénk is ide kapcsolható. Ha már feltétlenül nézniük kell valamit a szeméttelepieknek, az inkább az „Isaura”, a Rabszolgasors lehetne. Pejó filmjének alakjai ugyanis épp olyan fekete-fehérek, mint az egyre kevesebb népszerűségnek örvendő latin-amerikai „eposzok”.

Cigányfilm-e a Dallas? Alkotói szerint nemcsak az. A rendező így vall: „A filmnek több témája van. Legfőképpen az identitáskeresés problémája …” A témafelvetés jogos, hiszen ennek cigányvetületét nem ismeri a társadalom: miközben elvárjuk, hogy tanult emberként kitörjenek, az eredeti közösségükbe való visszailleszkedés problémájával már nem foglalkozunk.

Hogyan jelenik meg az identitáskeresés a történetben? Radu „természetesen” öltönyben érkezik egy szeméttelepre. Az öltözetnek szerepe lesz, még ha erőltetett is. Főszereplőnk régi környezetétől való idegenkedésének változását, a „kivetkezést” akarja megmutatni. Radu egyre piszkosabb, egyre elhanyagoltabb. A földön fetreng a gyerekekkel, pedig az elején még mindentől finnyáskodik.

A beilleszkedést segíti Oana iránti, felébredő szerelme is. Ez eddig rendben is van. De hogy az egész identitáskérdés a szerelemügyben merüljön ki? Odaadja ugyan autóját a telepieknek a maffiózók elleni küzdelemhez, de nem igazán önszántából, hisz amúgy is ripityára szedték már szét. Ezen túl semmi közös nevezőt nem talál velük, és ők is kizárják maguk közül. Egyedül a gyerekekkel boldogul, főleg persze szerelme, Oana (Gryllus Dorka, az idei Filmszemle legjobb női alakítása) fiával. Amíg szerelmes, tervezi, hogy iskolát épít a telep analfabéta gyerekeinek. Hová a nagy hevület, amikor a szerelemből már nem lehet semmi? Hiszen a nagyvárosi szál is elszakadt már! Nincs már szőke menyasszonya, és az állásának is lőttek. Nem értjük, hogy akkor miért lép le megint a telepről… Az örökségbe kapott, szomorú tekintetű medve sem tartja vissza. A medve egyszerre jelképezi a helybéliek letargiáját és Radu apjának szomorúságát, hogy felesége és fia nélkül kellett élnie és meghalnia a telepen. Mélabús szemrehányással, könyörgéssel néz Radura. Oana kisfia sem akar Raduval menni, így hát a férfi egyedül távozik.

Nem értjük, miért. Radu döntései hol logikátlanok, hol hihetetlenek, aminek oka a forgatókönyvben kereshető. A főhős motivációi gyengék, és karaktere nem „háromdimenziós”. Ahogy mondani szokták, papírvékony. Kapkodjuk a fejünket és értetlenkedünk.

Az identitáskeresés témakörét az sem segíti, hogy akikkel azonosulnia kéne, szintén kevéssé megformált alakok. Leginkább csak színpadi díszletek. Mint ahogy a remek helyszín is. A legelső és legalapvetőbb problémánk, hogy nehéz összerakni, ki kicsoda. Nem kell persze a nézőt túlinformálni, de itt komoly munkát jelent időnként a mellékszereplők azonosítása. A kritikusok hol azt írják, hogy Oanának két gyereke van, hol azt, hogy egy. Második nézésre rájöttem, hogy az egyik szóban forgó gyermek Oana húga. Újranézve (majdnem) mindenki a helyére kerül, bár a motivációk továbbra sem tisztázódnak. De akkor felmerül a kérdés: az én felfogóképességemmel van a baj, vagy nem megfelelő szituációkban és időben exponálják nekünk az információkat?

A szereplők zöme csak színesíti az összképet, nem ismerünk meg igazi sorsokat. Szerepük pusztán a nyomorkép gazdagítása, vagy a történet két szálának – a szerelem kibontakozása és a maffiózók elleni küzdelem – előmozdítása. E szerint tűnnek föl vagy le. Így marad nekünk, nézőknek a – legalábbis hozzájuk képest árnyaltabban megformált – két főszereplő mint azonosulási lehetőség.

A prostituált nő először arra jó, hogy megmutassa,  a cigányoknál ilyen is van. A nagyobbik fiával való kapcsolat nem kellően exponált, így történhet meg, hogy a fiú felrobbanásakor, a valóban mélyen drámai pillanatokat megzavarja töprengésünk: „Nahát, ez az ő fia volt?” A prostituált anya szenvedő arca egyébként döbbenetes és felejthetetlen. Számomra ő közvetíti a legmélyebb érzéseket. Hátha még többet is megtudhattam volna róla és fia iránti szeretetéről!

A lámpakörte-gyűjtögető figura a nyomorba beleőrültek képviselője. Semmit nem tudunk róla. Szerepe egyszerű: ő az, aki mindent lát és viszi a híreket. És ő az, akit gúnyolni lehet. Tipikus érzelemkeltő karakter. Mint Csubakka a Csilagok háborújában. Szükség van ilyen egyszerű alakokra is, de baj van, ha csupa ilyenből áll a mozi! A szipus-szopós kislány, Oana húga szintén hozzátesz néhány vonást a sablonos nyomorképhez, elsüt néhány nagyon közhelyes töltelékmondatot az élet értelméről, majd barátjával elhagyja a telepet. Hogy miből és hova? Nem tudjuk. Sőt, eddigre már nem is érdekel minket. Úgysem tudunk róla semmit. Kocsmárosunk fukar és… semmi több. Sorolhatnám őket. Egy jó forgatókönyvhöz természetesen jó karakterek kellenek. A jól megformált, hús-vér figurák személyiségéből természetszerűleg  következnek a motivációk, az okok-okozatok, a hihető döntések, és az átélhető pillanatok. A kétdimenziós figurákból csak felületes ok-okozati hálóra telik. Szegény – tehát kurva. Szegények – tehát van köztük bolond és nyerészkedő. A fia halt meg – tehát az anya sír. Felületes helyzetek, sablonos képek.

Nézzük meg főszereplőinket is a motivációk szemszögéből, onnan következtessünk személyiségük összetettségére – feltéve, ha van ilyen. A motivációk legtöbbször érthetetlenek: mire volt ez a nagy balhé és menekülés az autólopás körül, ha utána két perc alatt kiengedik a rendőrök Radut, amikor végre elkapják? Tanult emberként tudhatná, hogyan igazolhatná magát! És miért a menyasszonya menti ki, akit Radu éppen előzőleg hagyott ott egy másik nő kedvéért, és aki a férfi iránt egy csepp megértést se tanúsított? Ráadásul az egész szerelmi szál nem indul jól: első,  belépő jelenetében Oana hisztérikaként exponálódik. Képe később ugyan árnyaltabbá válik, de nem feltétlenül szimpatikus irányba, pedig egyértelműen áldozatként van beállítva. Ezt megint nem sikerül átélnünk férje sablonos „dühöngő-cigány-macsó” alakja miatt. Nem áll előttünk a konfliktus múltja, még csak utalásszerűen sem. Nem vagyunk beavatva. Kívülről nézzük őrjöngéseiket. Lehet, hogy egy felbukkanó régi szerelemnél az embernek automatikusan a múlt karjaiba kell vetnie magát – némi szabódás után –, de azért jobban értenénk az érzés felébredésének jogosultságát, ha mind Oana, mind Radu meglévő kapcsolatairól többet tudnánk. A brutális férj veri a feleségét. De hogyan jutottak idáig? Vagy hogyan kerülhettek össze egyáltalán? Radu kapcsolata Linával, a menyasszonyával pedig melyik pontján sebezhető?

De ha csak a részleteknél maradunk: mindenhol logikátlan, hihetetlen pillanatok… Életszerűtlen például Oana tette is, amikor belép abba a házba, ahol Radu épp jövendőbelijével csókolózik, és elfelejt kihátrálni. Lina, a jegyes kissé érthetetlenül gyorsan dobja le a jegygyűrűt magáról. Illene kicsit többet küzdenie. Pláne, ha egy meghiúsult telefonhívás miatt már leügetett a telepre kiskosztümben.

Az identitáskeresés átélését tehát akadályozzák a rosszul megformált karakterek és az ebből fakadó kaotikus történetvezetés. Ehhez még hozzájárul, hogy a filmben az érzelmi szál dominál az akció szál rovására, nem tudják egymást kiegyenlíteni. A filmek kettős történetvezetésének általában az a szerepe, hogy az egyik szálon feszít a forgatókönyvíró a húron, a másikon meg lazít – és aztán fordítva. Amikor az akciótól már túlfeszítettek az idegeink, jön az érzelmi szál, ahol éppen enyhülési szakasz van, némi könnyebbülés. Majd az érzelmi szálon megint összegabalyodnak a dolgok, elér egy feszültségi fokot, és akkor a film visszavált az akciószálra, hogy most ott nyerjünk némi enyhülést, mert épp valami ideiglenesen megoldódott. A történet két szálának feszültsége hullámzó, egymást kiegyensúlyozva – a néző figyelmét ekképpen végig fenntartva – emelkednek együtt a film csúcspontjáig. A Dallasban viszont a szemét-maffiózók elleni harc elnagyolt, fent leírt szerepét nem tudja betölteni, így válik unalmassá az amúgy is sokat látott-hallott szerelmi sokszög. A maffiafőnök sablonos figura, alkalmazottai pedig végképp nem emberszerűek. Kidolgozatlan karakterek felületes indítékokkal vagy motivációk nélkül. Rakodják a szemetet, a Gonosz gazdag akar lenni, a kísérője védi… A rendőrök következetlenek, tetteik okát végig tökéletes homály uralja. Még úgy is, hogy sejtjük, le vannak fizetve. Semmi életszerű, emberi vonás, amiből legalább megérthetnénk indítékaikat. A főgonosz beosztottjai dolgozhatnának például kényszerűségből, képviselhetnék a nyomor másik arcát. Motiváció nélkül viszont nem igazi emberek, akik miatt megéri bármit is éreznünk. A harcot is csak végignézzük, nem izgulunk, nem szurkolunk. Az ellenfelek ugyanis végig távol maradnak érzelmeinktől.

A történet végül is mindkét szálon lassan és zavarosan csordogál. A történetvezetés legerősebb pillanata a kisfiú felrobbanása, és anyjának, az alkalmi prostituáltnak a szenvedése. Bár erősebben hatott volna, ha jobban megismerjük őket, és az anya nemcsak szürrealitásában jelenik meg előttünk. Happy end a filmből nem jöhet, a szeméttelep közege – ezt jól érezték az alkotók – nem engedi meg. De a végdráma jelenetét már ezerszer láttam-olvastam, ezért sablonosan hatott.

Szerencsére a gyönyörű nagytotálok kárpótolnak minket, Vivi Dragan Vasile képeit sokáig nem felejtjük el. A szürke füstben-homályban kóválygó, reménytelenséget sugalló képekre gondolok elsősorban. Lehetnének a Gulágon, egy brazil nyomornegyedben… bárhol. Időtlenek. A szenvedők élettelen vánszorgása. Az egyedüli szín: az itt-ott égő tüzek pedig, mint Dante valamelyik bugyrának fényei.

Jó pár interjú készült a rendezővel, és mindegyik rákérdezett Kusturicához való viszonyára. Sablonkérdésnek gondoltam, míg meg nem néztem a filmet: szürreális figurák, repkedő lepel, giccsek, balkáni zene (bár ezúttal manele-típusú). Úgyhogy nem ússza meg az ember lánya, hogy a filmet összevesse a Macskajajjal, mert túl sok benne a ráutalás. Dokumentumfilmes vagyok, és közel három évtizede mozgok cigányok között otthonosan. A Macskajajt mindig imádtam, de sokáig nem értettem, miért. Hisz úgy ad át nekem egy dejavu-érzést a cigányokról, hogy az „én cigánytelepemen” soha nem láttam Trabantot majszoló sertést, sem sorompón repkedő hullát, és nem jegelnek halottakat sem a padláson… és egész egyszerűen a cigányok nem olyan eszükmenten lököttek, mint a filmben. Néprajzilag-antropológiailag az egész Kusturica-film hamis. De akkor mitől működik? Kusturica pontosan tudja, hogy milyen előítéletek forognak közkézen a cigányokról. És „adj neki!” felkiáltással fogja és meghatványozza azt a képet, ami a többségben él. „Hülye a cigány? Tessék, nézd meg, nem is tudtad, hogy mennyire az!” Így kapunk egy őrületesen végletes, pergő filmet, amin betegre röhögjük magunkat és – bár nem vesszük észre,  de – saját előítéleteinket is kinevetjük… A groteszk figurák és helyzetek ezt a célt szolgálják.

Természetesen a Dallas esetében is kíváncsi voltam a film által sugárzott hangulatra a cigányok életéről. A film sokkal szociografikusabb terepen játszódik, mint Kusturica mesevilága. Szeméttelepen gomolygó füst, kóválygó emberek. És benne a szürreális figurák. Csak éppen itt nem érthető a funkciójuk. Aki különösen kilóg a képből, az a XIX. századi ruhában babakocsit toló esernyős öregasszony. Sokan számon kérik a filmen, hogy nem ér fel „kusturicai magasságokba”. Szerintem nem is kell. Miért kéne minden cigányok között játszódó filmnek az ő dramaturgiája szerint működnie? Miért ne lehetne komikum nélkül, drámában beszélni a témáról? A filmnek inkább az a baja, hogy nem tud választani a kettő között. Túl realista a közeg ahhoz, hogy kilógjon a hulla lába a koporsóból. Nevetnénk, de úgy érezzük, hogy itt és most nem illik. A zongorista nő szürreális, magán előadóestje pedig giccses ebben a közegben. Ha tehát realista a film, maradjon is az!

A cigány kultúra bizonyos vonásai átjönnek a filmen. A szegénység összetartó ereje és farkastörvényei, az amoralitásra kényszerülés. A gyászoló anyának átvitt fél kenyér, az érkezőnek főzött meleg étel. De ha már szociografikus és nem szürreális-groteszk, akkor tudni kell, hogy halottas házban a tévét letakarják, hogy nő nem ülhet be kettesben – a telep közepén pláne nem! – egy férfival autóba, nem léphet be a házába, és ha a nő félrelép, bizony nem őt fogja a telep megvédeni a férjével szemben. A cigányok nem a nők érdekvédelméről híresek! Patriarchális viszonyaikban a férfi bármikor félreléphet, a nő soha. És az alkotók vallomásával ellentétben nem a szerelem, hanem a család mindenhatósága tartja össze az egyes közösségeket. A felszarvazott férjet életszerűtlen elkergetni a közösségből, aki felületesen ábrázolt karaktere miatt nem is kellően ellenszenves nekünk nézőknek. Sőt, még meg is értjük őt.

Kusturica előítéleteket rombol a ravasz dramaturgiájával. Itt viszont megmarad bennünk a koszos-verekedő-zajos-kurva-tolvaj cigánykép. Hiába mondja el a főszereplő, hogy úgysem hinnének neki a rendőrök, mert szerintük minden cigány bűnöző, ez nem segít, sőt.

A szeméttelep nagyon jól megtalált helyszín. Nem láttam ugyan az ihlető dokumentumfilmet – csak pár hasonló témájú alkotást –, de nem gondolom, hogy ez a film közelebb vitt volna a guberálók drámájának átéléséhez.

2005. március 30.

Kapcsolódó cikkeink:

Pócsik Andrea: Határokon innen, határokon túl. Beszélgetés Pejó Róbert Adriannal

Dobolán Katalin: Egy színészlány – Gryllus Dorka portréja

 

Bogdán Zsolt
Bogdán Zsolt
52 KByte
Gryllus Dorka
Gryllus Dorka
127 KByte
A temetés
A temetés
76 KByte
Hollai Kálmán
Hollai Kálmán
58 KByte
Radu Amzulescu
Radu Amzulescu
65 KByte
Mányoki Bence
Mányoki Bence
148 KByte
Székely B. Miklós, Bogdán Zsolt, Hollai Kálmán
Székely B. Miklós, Bogdán Zsolt, Hollai Kálmán
64 KByte

35 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső