A film címe alapján „csudát” vártam, gondolatban kettéválasztottam az egybeírtat, és „csodás” mozira számítottam. Veszélyes a két szót párosítani. A cím szerint másnak nincs is esélye, hogy „csudafilmet” készítsen, sőt, ha esetleg a mozgókép forgatókönyve kötetbe rendeződik (Csudakönyv), vagy a filmzenét albumosítják (Csudazene) és kiadják, és sorolhatnám még a művészeti ágakat, amelyek mindegyikében kizárólag egyetlen mű lenne csak a csodás, amely bírja a Titkot: a Csudaépület, a Csudaszobor, a Csudafestmény, a Csudatánc lepipálja az egyetemes művészettörténetet képező több ezer évnyi alkotást. A Csudafilm címet - a fokozott kíváncsiságkeltésen túl - azért sem érzem szerencsésnek, mert igazából semmit nem mond. A Végtelen történet cím sugall valamit a mese bűvöletéből, elbeszélő, hallgató és a narráció viszonyáról, ugyanakkor szerintem csudafilm Huszárik Zoltán Szindbádja, Jiri Menzel Sörgyári capricciója, A pityergő teve története, de akár - a szórakoztatóiparra gondolva - Robert Zemeckis Vissza a jövőbe-trilógiája is. Csudás történetekre akad példa bőven - s ezzel vissza is jutottam a címbeli kizárólagossághoz.

Mindettől függetlenül a Csudafilm csupasz ötlete csuda- avagy meseszép. Gazdag arisztokrata haldoklik a napfényes Hellászban, örökölni vágyó kapzsi rokonai körében, ám egy szék üresen marad. Az öreg szállodatulajdonos (Keres Emil) egyre csak afelől érdeklődik, hol is van Nikosz Ratkópopulosz (Kern András). Az említett „görög” éppen a Baross téri aluljáróban böffentve ébred kartonpapírjain, rongyosan, koszosan. A Görögországban elhunyt családfő luxusszállót hagy a pesti hajléktalanra, akit a rokonok megbízottjai megtalálnak és elvisznek jussát tulajdonolni Kréta szigetére. Itt kezdődik a komédiának szánt rész, a panelekből építkező történet a nem odavaló emberről, aki mindent rosszul csinál, tettei nyomán a lényeges dolgok mégis jól sülnek el a végén, és még a szerelem is megtalálja egy kezdetben antipatikus nő személyében.

Ragályi Elemér nemzetközi hírű operatőrnek, több mint száz magyar és külföldi alkotás fotografálójának első nagyjátékfilm-rendezése a Csudafilm, amelynek egyben operatőre és - Kern András mellett - forgatókönyvírója. „Tavaly Krétán láttam egy pompázatos szállodát. Elkezdtem gondolkodni, hogy milyen történetet lehetne ide, erre a helyszínre kitalálni” - árulja el Ragályi a vele készített interjúban. A „gombhoz varrni a kabátot” módszere meglátszik a filmen. Kissé erőltetetté teszi a mesét, amelynek valójában szabadon kellene szárnyalnia, több történetvezetési lehetőség felé kellene utat kínálnia a néző fantáziája számára. Ehelyett maradnak a poénnak szánt otrombaságok, amiket Kern András saját stílusához alakít és néhol inkább finoman bumfordinak igyekszik feltüntetni. Nikoszt szó szerint az utcáról, a csatornakijárat mellől szedik fel, koszosan, büdösen ültetik le a repülőgép utasai közé, majd Krétán limuzinba gyömöszölik, és ahogy találták, elhanyagoltan, ápolatlanul mutatják be az új tulajdonos tiszteletére felsorakozott szálloda dolgozóinak és a szigorú tekintetű igazgatónőnek (Katerina Didaskalou). Amint főhősünk kiszáll a luxusjárműből, vizelni siet a fogadósereg szeme láttára, de csak később tud teljesen könnyíteni magán - immár a tengerparton, a lenyugvó nap fényében. Nikosz később az Eleninek tolmácsoló Kosztasznak (Rudolf Péter) mintegy mellékes megjegyzésként odaveti, hogy „őt pedig megbasznám, de ezt ne fordítsd le!” Megtudtuk tehát, hogy mély, igaz érzelmeket táplál a hölgy iránt, sőt, minő figyelmesség, azért sejti, hogy mindezt milyen sértő, tapló, bunkó módon közölte. Kár, hogy a nézőket nem kíméli meg ettől a hangnemtől…

A mesébe illő sztorit a történelmi eseményekkel támogatják, hitelesítik az alkotók. A második világháború utáni polgárháború (1951) következményeként tizennégyezer görög menekült Magyarországra került - ez tény. Az „ő utóduk” a vörös hajú, szeplős Nikosz Ratkópopulosz - ez kitaláció. Realitás és fikció további furcsa keveredésének tartom, hogy professzionális színészek játsszák a napjaink szomorú valóságához tartozó hajléktalanokat a Baross téren. Nem szociális érzékenységet, vagy dokumentumértéket hiányolok, hanem egyszerűen nem tudom hova tenni ezt a rendezői megoldást ebben a mesében. A hátam borsódzott a mankóra támaszkodó Reviczky Gábor kérlelhetetlen tekintetű és kemény hangú „miből éljek?”- kérdésétől, a semmit nem várást láttam az alvásból ébredő Kern András szemnyitásából, ugyanakkor roppant kínosnak tartottam a cukrászból nincstelenné vált Nikosz álmát, a csokiparlament hajléktalanszállóvá való átminősítését. Mintha a készítők nem döntötték volna el, hogy részvétet akarnak-e ébreszteni a nézőben a nincstelenek, az elesettek, a flaszteren élők iránt, vagy szórakoztatni akarnak egy teljesen fiktív történettel. Ha az előbbi volt a cél, akkor hiába jó a színészi munka, az ismert arc nem lesz hiteles. Ha az utóbbi, akkor miért idézik fel azt a tragédiát, amivel nap mint nap szembesülünk az utcán, így nem lesz felhőtlen az örömünk a moziban. Kíváncsi vagyok, vajon hogy éreznék magukat a nézőtéren azok, akikről a Csudafilm főhőseit mintázták.

A film fényképezése (Ragályi Elemér) nem hagy kívánnivalót maga után. A krétai napfényt valószínűleg inkább tompítani, irányítani kellett, mintsem mesterséges fényekkel bevilágítani a jeleneteket. A vígjátékhoz szükséges pompázó színek és fények tehát adottak. A dramaturgiai szálakat a forgatókönyvírók elvarrják, a cselekmény időbeli-térbeli megmutatása alapvetően logikus, az elbeszélésben nincs hiba. A külcsín tehát megvan, a belbecs, különösen „a komikum forrása” (a bergsoni nevetés), ami hibádzik.

A főszereplők színészi alakításai közül kiemelkedik Katerina Didaskalou játéka: a konzervatív, merev nő csodálatosan változik át érzéki, vidám, kedves teremtéssé. Rudolf Péter görög származású, selypítő-pösze, „tör madzsar” tolmácsa csak néhányszor fordul át saját karikatúrájába. Kern Andrásnak is akad néhány kiváló megmozdulása, ezeken kívül viszont minden szövegét modorosan - a Heti hetestől Nikosz Ratkópopuloszig - ugyanolyan hangsúlyozással, hanghordozással és hangszínnel mondja el. Nikosz hajléktalantársai, akik Budapesten már a megélhetési bűnözést is kipróbálták, Krétán csiricsáré, tarka ingekben ökörködnek önfeledten. Az őket alakító színészek, Badár Sándor, Derzsi János, Kovács Lajos, Reviczky Gábor megszokott arcukat mutatják. Nagy Mari az elvált feleség szerepében szintén már évtizedek óta bevált, megkeseredett-melankolikus tekintetét dobja be.

Szeretném szeretni ezt a filmet, mert érzem a jó szándékot, de nem tudom, mert csak azt veszem ki belőle, hogy Krétán a munka és a szórakozás egyformán jó buli, ami kétségkívül jó reklám a szigetnek, az országnak. Így hát elmenekülök a filmtől - ahogyan Eleni és Nikosz az örökölni vágyó pereputty elől a mesés Krétáról egy számítógép generálta álomszigetre.