Váró Kata Anna Erotikus koncertfilm
Michael Winterbottom: 9 dal

75 KByte

„Az Antarktisz a bolygó emlékezete” – halljuk Matt (Kieran O’Brien) hangját, miközben a végtelen jégmező fölött suhan el a gépe. Valóban csodálatos metaforája az emlékezetnek a végtelen havas táj, amely egyszerre rejti magában földünk keletkezésének emlékeit, és készteti a gleccserkutatót arra, hogy felelevenítse egy rövid, de annál szenvedélyesebb szerelem történetét. A végtelennek tűnő jégtakaró adja a hátteret kapcsolatuk felidézéséhez, amely éppen annyira töredékes, apró elemekből építkezik, mint maga a gleccserkutatás. „Amikor eszembe jut Lisa, nem a ruháira gondolok, vagy a munkájára, nem arra, hogy honnan jött, és arra sem, amit mondott. Az illatára gondolok. Az ízére. A bőrére, ahogy az enyémhez ér.” – folytatja Matt. A kihalt táj jéghideg sivársága után egy rockkoncert zsúfolt nézőterét látjuk, ahol szinte tapintható a levegő sűrűsége. Itt találkozik először Matt és Lisa (Margo Stilley), akik a koncert hevében pillanatok alatt egymásba gabalyodnak és meg se állnak a férfi lakásáig. Az Antarktisz képei, amelyek emlékezésre késztetik Mattet („Klausztrofóbia és Agorophobia egy helyen ─ mint két ember az ágyban” ─ jegyzi meg valahol); a koncerttermek zsúfolt és a hálószoba bezárt világa váltakozik végig a filmben, miközben 9 dal által tagolt intim jelenetekben felidéződik a két fiatal kapcsolata.

Ahogy az Antarktisz a bolygó emlékezete, úgy a film Matt emlékezete, az ő lakásában járunk, az ő gondolatait halljuk, és az ő szemszögéből látjuk a lányt, legtöbbször egész közelről. Kettejük kapcsolatának legbensőségesebb részletei úgy elevenednek meg a vásznon, ahogy a férfi emlékezik azokra. Matt élete és gondolatai nyitott könyvnek számítanak. Nem úgy Lisa. A film során a lány szinte minden porcikája feltárul előttünk, legintimebb testhajlatai is megnyílnak, de mégsem tudunk meg sokkal többet róla, mint amit a férfi elmond. „21 éves volt. Gyönyörű. Egoista. Meggondolatlan. Őrült.” Nem derül ki róla más, mint hogy amerikai és hogy több szexuális kalandja volt már életében. Lisa számunkra, csakúgy, mint Matt számára, titok marad. Csak a teste tárul fel előttünk, de az élete, a gondolatai, és legfőképpen az, hogy mit is érez igazából a férfi iránt, nem. Matt többször próbálja felhozni a szerelem szót a beszélgetések alkalmával, amit Lisa mindig elhárít, vagy úgy tesz, mintha meg se hallaná. Úgy tűnik tehát, hogy az egyetlen kapocs köztük a szex, amely pár hónapra összefűzi őket. Még ha finoman is, de Lisa minden pillanatban irányít, uralkodik Matt felett, aki előbb boldogan, majd inkább reménytelen odaadással próbálja őt megtartani. Végigjárják egy hírtelen fizikai vonzalomból kialakuló kapcsolat elmélyülésének stádiumait, eljutva annak csöndes lecsengéséig, amikor is nem annyira az unalom és az összeszokottság laposítja el azt, sokkal inkább Lisa csillapíthatatlan szexuális étvágya. Egyre messzebb viszi Mattet szexuális fantáziáinak kusza világában, és a férfi egyre kevésbé képes lépést tartani vele. Hamarosan be kell látnia, hogy talán ő sem volt egyéb, mint egy eszköz a lány kezében, csakúgy, mint a vibrátor, amely fokozatosan átveszi a szerepét, és amit Matt kénytelen tehetetlen belenyugvással szemlélni.

A 9 dalban rendkívüli nyíltsággal ábrázolt szexualitás alaposan felbolygatta a kritikusokat, akik azonban ezúttal nem elítélően, sokkal inkább elismerően nyilatkoztak róla, mintegy ünnepelve, hogy végre a brit filmgyártás is képes kilépni a prűdség béklyójából. Kétségtelenül a szigetország legerotikusabb filmjéről van szó, amihez foghatót még nem készítettek a ködös Albionban. Míg a francia játékfilmekben már szinte megszokott látványnak számítanak a nemi szervek, a csöpögő testnedvek és valódi behatolások nagyközeliben mutatott képei, amiben Catherine Breillatnak úttörő szerepe volt, brit alkotásban ilyenre még alig volt példa (kivéve talán Penny Woolcock The Principles of Lust című filmjének egy-egy jelenetét, amely alkotás azonban annyira gyengére sikerült, hogy szinte említésre sem méltó). Ami Michael Winterbottom 9 dalában igazán újdonság, hogy itt szinte teljesen a szexjelenetek uralják a vásznat, ezek teszik ki a cselekmény legnagyobb részét. A koncertek közötti intim együttlétekből épül fel ugyanis a kapcsolat története. A párbeszédek szinte csak aláfestésnek tűnnek, mint a zene Matt és Lisa szeretkezéseihez, amik arra a pár hónapra a világot jelentik számukra. Éppen ezért elmondható, hogy a 9 dal legalább olyan korszakalkotó, mint a címében is hasonló Adrian Lyne-film, a 9 és ˝ hét volt a 80-as években, és félő, hogy húsz év múlva ugyanolyan szolidnak fog számítani, mint a mai nézők számára Kim Basinger és Mickey Rourke mímelt szeretkezései. „Számomra az volt az érdekes, hogy mennyire lehet a film igazán hiteles és őszinte két ember magánéletének az ábrázolásában.” – jegyzi meg a rendező. „Szeretem a filmeket olyan valóságosra csinálni, amennyire csak lehet. A mozi mindig is túlságosan konzervatív és prűd volt. Ha a filmen a színészek esznek, akkor tudjuk, hogy az étel valódi. A közönség tudja ezt, de mégis, amikor szexre kerül a sor, azonnal tudják, hogy az csak imitáció. Ha a szexet egyáltalán ábrázolják, akkor arról mindenki tudja, hogy nem valódi. Úgy gondoltam tehát, hogy a 9 dalban a szexnek valódinak kell lennie.”

Winterbottom valóban meg is tesz mindent annak érdekében, hogy ne maradjon a nézőben semmi kétség afelől, hogy valóban igazi szexet lát a vásznon, és egy pornófilm részletességével, mindenfajta szemérmességet nélkülözve tárja fel a testi érintkezés legapróbb részleteit is. E részletek nélkül ugyanis szerinte nem lenne valóságos a dolog. S tényleg, sokszor az ilyen részletekből áll össze bennünk egy kapcsolat vagy egy ember képe, ezért ezektől az apróságoktól lesz igazán őszinte a film. Mindenki, aki átélt már szexuális vonzalmat, tudja, hogy az emlékek nagy részét ezek az apró motívumok teszik ki, sokszor többévnyi távlatból is ezekre emlékszünk, még akkor is, amikor az emlékképek nagy része már elveszett, a másik arcvonásai pedig már megfakultak. Ennek a valóságérzetnek a megteremtéséhez, ehhez a fajta őszinteséghez járul hozzá a digitális kamera intim közelsége, a kameráé, amely szinte egybeolvad a szereplőkkel, különösképpen Mattel, és azt látja, illetve láttatja, amit ő lát. A 9 dal Dogma-filmekre jellemző, durva felbontású, rossz minőségű, kidolgozatlan, legtöbbször kézi kamerával felvett képei még valósabbá, élőbbé és emberközelibbé teszik a szereplőket.

A realitás megteremtésében nagy szerepe van annak, hogy meglehetősen átlagos külsejű, hétköznapi embereket látunk a vásznon. Egyik kritikus kollégám mondása jut eszembe a filmmel kapcsolatba, aki röviden csak így jellemezte: ez az a film, amiben „csúnya emberek basznak” – és valóban, nem valami vonzó egyikőjük sem. Mindketten jócskán eltérnek a hollywoodi szépségideáltól vagy a Breillat-filmek porcelánbaba szépségű hősnőitől és kigyúrt pornókirályaitól. Itt azonban éppen ez a hátrány válik leginkább javára a filmnek, és segít a hétköznapiság és a realitás érzetének megteremtésében. Két teljesen átlagos, hétköznapi ember kapcsolata ez, se több, se kevesebb, amely mindvégig a „veled is bármikor megtörténhet” érzetét sugallja. Nincs igazi dráma benne, nincs egyre fokozódó feszültség, csak egyre-másra ismétlődő szeretkezések. Még igazából története sincs, mert itt maga a testi szerelem a történet. Egy kapcsolat, amely, bár bizonyára különböző intenzitással, mindkettőjükben nyomot hagy majd.

A baj tehát nem is annyira a szereplők külsejével van, sokkal inkább azzal, hogy nem érezni szinte semmilyen szenvedélyes vibrálást közöttük. Hiányzik az a már-már megmagyarázhatatlan és leírhatatlan vonzás, amitől jobb esetben csak úgy izzik a vászon. Valahogy nincs meg kettejük között az a szexuális vonzerő, amelytől igazán hitelessé és hihetővé válna a történet. Így ugyanis hiába nézhetjük az első sorból, ahogy elvesznek egymás testének felfedezésében, mégis mechanikusnak tűnik az egész, ráadásul menthetetlenül átfordul egyfajta ismétlődésbe, ami előbb untatja el a nézőt, mint hozná izgalomba. Szeretkezéseikben nincs semmi vágykeltő, semmi sokkoló (bár ez utóbbi sokszor előny lehet, hiszen a fesztiválokon általában az egyik sokkhatástól a másikig szédeleg kábultan az ember). Ez adja, hogy a legtöbben már a negyedik-ötödik dalnál elkezdenek mocorogni és az órájukat nézni, s hiába rövid a film (69 perc!), mégis ugyanúgy kifullad, mint a hőseink közötti kapcsolat. Ezért, hogy elhagyva a mozit, a film egésze hamar feledésbe vész, bizonyos részletei, dalfoszlányai azonban velünk maradnak, csakúgy, ahogy Lisa testének apró részletei megmaradnak Matt emlékezetében. A nézőben nem maga a történet, sokkal inkább képek és dalfoszlányok maradnak meg, amelyek néhol csak zenei aláfestésként szolgálnak, mint a Black Rebel Motorcycle Club dala a „Whatever Happened to Rock n’ Roll”, néhol viszont jól követik a történet alakulását, mint például szintén a Black Rebel Motorcycle Club előadásában a „Love Burns”, amely a keserű búcsúzást követően csendül fel. „Sose gondoltam, hogy látom őt elmenni... Most elment és a ’Szerelem éget’.”

Minden idők legpornográfabb brit mozijában nem szupersztárok mímelik az erotikát drámai történetbe és festői környezetbe ágyazva, hanem csupán hétköznapi emberek hétköznapi kapcsolata elevenedik meg, mindent elsöprő testi vággyal és kilenc emlékezetes koncertfelvétellel a Dogma-filmek esztétikáját követve. Megtört tehát a jég a brit filmgyártásban, ami azonban kérdések egész sorát veti fel. Kérdéses ugyanis, hogy mindenképpen szükség van-e arra, hogy igazi szexet lássunk a vásznon, vagy éppen elég lenne ennek az illúziója is. Valóban kell-e, hogy minden igazi legyen a vásznon, amikor a mozi mindig is éppen az illúziókeltésről szólt? Vajon gazdagabbak leszünk-e az álomgyártól oly távoli valóságtól? És vajon meddig lehet elmenni? Hol a határ? És egyáltalán, van-e határ a realitás megteremtésének eszközeiben? Lehet, hogy húsz év múlva már a szemünk se rebben a 9 dal láttán, és bágyadt mosollyal ajkunkon csak legyintünk, ugyanúgy, mint ma a 9 és ˝ hétre? Winterbottom szerint feltétlenül. Elmondása szerint leginkább Michael Houellebecq regénye, a Platform inspirálta, egy „nagyszerű könyv, amely nyíltan szól a szexről”, és ami elgondolkodtatta, miért van az, hogy amit a könyveknek szabad, azt a filmeknek nem. „A 9 dal elkészítése mögött végig az állt, hogy megkérdőjelezzem, mi is az az ’elfogadható’. Az irodalomnak ötven évvel ezelőtt ugyanezekkel a cenzúrázási problémákkal kellett megküzdenie a szex ábrázolása miatt, mint manapság a filmeknek. Az, hogy valaha a mozinak is ilyen akadályokat kellett leküzdenie, tíz-tizenöt év múlva ugyanilyen idejétmúltnak és őrültségnek fog tűnni.”

2005-07-05

 


119 KByte

46 KByte

88 KByte

80 KByte

103 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső