Fresli Mihály Rubljov a XV. századi szerzetes
Az orosz szerzetesi élet és az Andrej Rublov

36 KByte

Andrej Tarkovszkij XX. századi orosz rendezőként készített filmet Andrej Rubljovról, a középkor neves ikonfestő mesteréről. A rendező nem törekedett Rubljov életének hiteles feldolgozására, a filmvásznon megjelenő főhős sorsán át mégis a XV. századi orosz valóság képeit látjuk. Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy a történelmi hitelesség oldaláról nézve mennyire pontosak a középkori kolostori életet bemutató képsorok.

A XIV. – XV. századi kolostori élet megértéséhez orosz földön, vissza kell nyúlnunk annak gyökereihez. Tekintettel arra, hogy az irodalmi források száma ebből a kezdeti időszakból igen csekély és ez erősen korlátozza a vizsgálat objektivitását. Amint arra Blhova (1) rámutat (2), a középkori kolostori élet tanulmányozásakor a források három csoportjára támaszkodhatunk. Az első csoportot az évkönyvek (3), a másodikat a szentek életét elbeszélő zsityijék (4), a szerzetesi életet szabályozó regulák (5), valamint külhoni utazók leírásai a szerzetesek mindennapjairól, míg a források harmadik csoportját az oklevelek alkotják. A fennmaradt dokumentumok alapján tudjuk, hogy a kolostorok a XV. században aktívan bekapcsolódtak a kor gazdasági és politikai életbe. Szerepük (6) ebben az időben igen sokrétű, és összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint a későbbi évszázadok során. Egyrészt jelentős politikai szerepet vállaltak az egymás ellen harcoló fejedelmek közötti viszályok elsimításában. Másrészt nem lebecsülendő szerepük volt a jövendő egyházi méltóságok kiművelésében sem, mivel a kolostorok voltak ekkor a szellemi élet központjai. Kimunkált emberfők, írástudók, olvasott világjárók és könyvtárak kaptak helyet a falakon belül. Harmadrészt, amint arra későbbi korokban példát is találunk – Szófia bebörtönzése a Novogyevicsij kolostorba I. Péter parancsára (7) – ezek az intézmények börtön és erődítmény szerepét is ellátták. Végül, meg kell említenünk végezetül karitatív funkciójukat is, amit a később sokat vitatott gazdasági tevékenységük segítségével láttak el.

A földbirtoklás oldaláról megközelítve, a kolostorokat négy csoportba oszthatjuk (8). Az elsőbe a jelentős földbirtokokkal bíró, messze földön híres és nagy tiszteletben álló kolostorok tartoznak. Ilyen volt a Trojica-Szergijev. A második csoportba a közepes és kis földbirtokkal bíró kolostorok tartoznak, mint a kosztromai Trojica-Ipátyevszkij. A harmadik csoportot az egészen apró földbirtokkal bíró vagy birtoknélküli kolostorok alkotják. Ebbe a csoportba tartozik a toropecki Nyikolszki kolostor. A negyedik csoport olyan hajlékokból áll, amelyek birtokában nem elsősorban mezőgazdasági művelésre alkalmas terület, hanem sóbányászatra alkalmas föld volt. Ezek főként északon találhatók és gazdasági tevékenységüket a sóbányászatra alapozták. Ilyen a Szoloveckij és az Antonyijev-Szijszkij kolostor.

A kolostorokba való bekerülésnek több módja is létezett. Az első az volt, amikor a belépni kívánó személynek adományt (9) kellett fizetni a befogadásért. Ez az olyan nagy és jelentős anyagi háttérrel rendelkező kolostorok esetén volt szokás a XV. század végétől kezdve, mint a Trojica-Szergijev. A kisebb, kevésbé ismert hajlékokba ingyen is bekerülhetett a szerzetesi életet választó ember (10). A kolostorok elvilágiasodása azonban már a XVI. századra jellemző folyamat.

A kolostori atyák életét irányító regulák gyökerei a kora középkorig nyúlnak vissza. Közel-Keleten a kolostorok két alaptípusa alakult ki. Az egyik az elvonuláson (11), a másik a közösségi életen (12) alapult. Mind a két irányzat követőivel találkozhatunk az orosz földön. A két irányzat életfelfogása és életvitele alapjaiban tér el egymástól. Részben, ennek eredményeként tudható be a XV. század végén - XVI. század elején kirobban teológiai vita Nyil Szorszkij (13) és Joszif Volockij (14) között.

Az elvonuláson alapuló szerzetesi életvitel – aminek az ideálját Nyil Szorszkij testesítette meg, elsősorban a világtól való elforduláson, az aszketikus ideálok követésén és a szemlélődő magatartáson alapult. Ezen irányzat képviselői általában egy külvilágtól elzárt helyen hajlékot emeltek maguknak (15). Mindennapjaikban a keleti aszkéták életének tanulmányozásával törekedtek az általuk megfogalmazott ideálok földi megvalósítására. Ezért jellemző rájuk, hogy életüket áthatja az aszketikus tanokkal mélyen átszőtt eszmerendszer. (16) A kolostor lakói elsősorban saját lelki útjukat önállóan bejárva próbálják elérni a tökéletességet. Ennek a lelki megtisztulásnak az alapja a szüntelen ima:

„A belső lelki ima nem csupán a lélek szenvedélyektől való megtisztításának eszköze, hanem a szüntelen emberi tökéletesedés legnemesebb célja is, amely megelőz minden jócselekedetet.”  (17)

Az apát ezekben a hajlékokban a lelki vezető szerepét tölti be. Ő az, akihez tanácsért vagy lelki útmutatásért fordulhatnak a szerzetesek. Az üdvözülés útját a szemlélődésen és imán alapuló lelki megtisztulásban látták. Nézetük szerint az embernek az egyéni szabadság és akarat segítségével, az állandó tökéletesítés útján kell elérnie az üdvözülést:

„Szentéletű Nyil aszkézisa – lelki aszkézis. Célja, nem a test céltalan sanyargatása, hanem az ember belső tökéletesítése. A szerzetes testvér számára a küzdelem színtere nem a fizikai értelemben vett teste, hanem a szíve és a gondolatai. A testvérnek olyan mértékben kell és lehet testét táplálnia, amennyire az a lelki megtisztuláshoz szükséges, a kellő pihenés biztosításával teste számára.”  (18)

Ezek a tanok életvitelük külsőségeiben is tükröződtek. A szerzetesek a cellákban kettesével, hármasával éltek: egy cellában együtt élt egy idősebb lelki atya a tanítványaival. Ezek a szerzetesi cellák az apát fennhatósága alá tartoztak. A hajlékokban a szerzeteseknek maguknak kellett – gyakran kétkezi munkával – megtermelni az élelmezésükhöz szükséges javakat. Ezzel magyarázható, hogy a cellák sokszor személyes tárgyakat, munkaeszközöket és más berendezési tárgyakat is tartalmaztak. Nem találunk általános érvényű szabályokat az étkezést és a lelki gyakorlatot illetően. Ennek oka, hogy mivel nézetük szerint minden ember más - mindenkinek a maga módján kell megtalálnia az utat személyes tapasztalata segítségével.

A második – közösségi életen alapuló - irányzat elterjedését az segítette elő, hogy Szergij Radonyezsszkij (19) és tanítványai a XIV. század végén és a XV. század elején kolonizációs folyamatot indítottak meg a Moszkvától északra található területek irányába. Az újonnan alapított nagyszámú kolostorban Szent Szergij nyomán a közösségi életen alapuló rendet vezették be, ami a palesztinai mintát követte.  Ez szemben állt a korábbi alapítású, elsősorban városokban vagy azok közvetlen közelében található kolostorok reguláival. Ez a rend, a közösségi léten alapult és kezdetben félreérthetetlenül magán viselte a világtól elforduló „pusztai” életvitel nyomait. A szerzetesi közösséget ebben az esetben is az apát vezette, akinek személye kezdetben megegyezett az alapítóéval. Ő az, aki elvonulva a világtól tanítványokat fogadott maga mellé, és lefektette a kolostor alapjait.

Az új életmód lényege az apát szigorú irányítása alatt végzett közösségi munka volt. Nem titkolt célja ennek az irányzatnak, hogy az engedelmességen és alávetettségen alapuló renddel felkészítse a jövendő egyházi méltóságait a szolgálatra. Ezek a kolostorok voltak azok, amelyek jelentős karitatív feladatot is elláttak. Ezt gazdasági tevékenységükkel és adományokkal alapozták meg.

Céljaik megvalósítása külsőségeiben és szabályaiban is újat hozott. Az apát, aki eleinte a városok közelében fejedelmek által alapított kolostorok esetén az alapító patronáltja, majd maga az alapító volt, feltétlen engedelmességet várt el a hajlék lakóitól. A kolostor belső életét igen szigorú, és minden részletre kiterjedő szabályzat irányította, ami kiterjedt a szerzetesek teljes napi időbeosztásától kezdve a liturgia rendjén át az étkezésig gyakorlatilag mindenre. Az apát a kolostor elsőszámú vezetője, mindenki mindenben az ő akaratának engedelmeskedett. Feladatainak ellátásában segítségére volt egy idősebb atyákból álló kolostori tanács, és a kulcsár – a gazdasági élet irányítója. Szerepe nem elsősorban lelki vezető, inkább szigorú irányító.

Tekintettel arra, hogy Andrej Rubljov az Andronyikov kolostor szerzetese volt, valamint arra, hogy ebben a kolostorban a közösségi élet szabályait követték a szerzetesek, részletesen áttekintjük az életüket irányító regulákat. A kolostor regulája nem maradt fenn, csak azt tudjuk, hogy Andronyik – Szent Szergij tanítványa - bevezette az újonnan alapított kolostorban a közösségi élet szabályait:

„Az új kolostorban pedig a közösségi élet került bevezetésre.” (20)

Az ebből a korból fennmaradt regulák segítenek megközelítően pontos képet alkotni az atyák mindennapjairól. Vizsgálatunk alapját négy korabeli forrás adja (21). Az első Kirill Belozerszkij (22)  szerzetesi regulái, a második Szentéletű Jefroszin (23) pszkovi csodatévő a közösségi élet alapjairól szóló műve, a harmadik Joszif Volockij apát  testamentuma, végül a negyedik Komelszki Korniliusz (24) közösségi életről szóló regulái. A kolostori atyák életét nagyon hasonló előírások szabályozták, ami közös eredetről árulkodik.

Elsőként vizsgáljuk meg, milyen viszonyt alakított ki a szerzetesi közösség vezetője, az apát a testvérekkel. Amint arról már szóltunk, a közösségi életen alapuló kolostorokban az apát szerepe elsősorban irányító jellegű, a közösség vezérének tekinthetjük. Akaratának mindenben alávetik magukat a közösség tagjai. Szentéletű Jefroszim így ír az apátról:

 „Ti pedig, testvéreim, kik itt éltek, keressetek magatoknak jólelkű és bölcs apátot… és mindenben engedelmeskedjetek neki…” (25)
 „Aki ellene szól az apátnak … zárkába kerül, míg bűnbocsánatot nyer, ha engedetlen a testvér előszörre, másodszorra és harmadszorra is, Nagy Szent Vaszilij szavai szerint ki kell űzni azt a kolostorból, mint a fertőt az egészséges testből. És vissza nem adni neki semmit az általa hozott dolgokból a kolostorba, nem a ti bűnötök lesz már az ő pusztulása.” (26)

Az apát szava tehát szent és megkérdőjelezhetetlen, amit minden szerzetesnek tudomásul kellett venni. Joszif így határozta meg az apát feladatkörét:

 „A pásztornak (apát) nem a saját hasznát kell keresnie, hanem a közösségét…” (27)

Ebből a megfogalmazásból kitűnik, hogy itt nem lelki útmutatásról, hanem a közösség gazdasági irányításáról van szó:

„Nem rendelkezünk saját akarattal, hanem minden az apát áldásával történik; Szent Ikonokat, könyveket és más dolgokat birtokolni, ételt és italt , ruhát és öltözetet, és míves dolgokat készíteni, írást írni és küldeni, adni és venni, azt odaadni és elvenni csak az apát szerint szabad…” (28)

A közösségi életre vállalkozó testvérrel szemben támasztott elvárásokról Joszif Volockij így írt:

„A szerzetestestvérben, aki a közösségi életben él, három dolognak kell egyesülnie: a jámborságnak, az engedelmességnek és a közösségi életre való hajlandóságnak.” (29)

A közösség tagjainak tehát a közös jón kellett munkálkodni. Ez nem csupán azt jelenti, hogy engedelmesen végrehajtották az apát utasításait, hanem azt is, hogy termelő munkájuk gyümölcse a kolostor közös vagyonát képezte. Ez az oka annak, hogy ezekben a hajlékokban az atyák nem rendelkeztek magántulajdonnal, mert munkájuk eredményét – legyen az étel, ital, használati tárgy vagy értéktárgy – kötelezően le kellett adniuk az értéktárba, és abból semmit sem tarthattak meg:

„A kézműves termékek pedig mind a közös raktárba (kincsestárba) vitetnek, semmi nem tartható meg áldás (30) nélkül ezekből.” (31)
„… a kolostorban minden közös…
A szentéletű közösségben senki nem mondhatja: ez a tied, az meg az enyém, vagy az övé vagy másé.” (32)
„Mindennel közösen bírnak.” (33)

A szerzetesek nem tarthattak maguknál személyes értéktárgyakat, mivel gyakorlatilag nem létezett magántulajdon a falakon belül:

„Miképpen az itt leíratott: senki semmit sem tart magánál a testvérek közül az apát vagy a kulcsár áldása nélkül, sem a templomban, sem az étkezdében, sem más ilyen helyeken, sem a cellákban, a kolostorban, sem a kolostoron kívül, sem rízát (34), sem lábbelit, sem semmi más hasonló dolgot; sem fém tárgyakat… sem fa tárgyakat… ; aki valahol valamit talál, elmondja azt az apátnak vagy a kulcsárnak, semmit el pedig nem titkol: mert ha azt cselekszi és kiderül, az olyan mintha lopta (35) volna.” (36)

A XVI. század elején elképzelhetetlen volt, hogy a kolostort elhagyó atyák önös céllal munkaeszközöket és könyvet vigyenek magukkal. Egyrészt azért, mert az értékes könyvekre a templomi felügyelő ügyelt, másrészt azért, mert munkaeszközöket csak a kulcsártól kaphattak. Ezen kívül saját tulajdonuk nem lévén - azt sem vihették magukkal:

„Miképpen az étel és ital, amikor amit és ahogyan enni és inni szabad, azonképpen az öltözék is közös, mind számának mind értékének tekintetében. A szent ikonokat és könyveket és más dolgokat és érméket és kézműves termékeket csinálni és kereskedni és írásokat írni és elküldeni azokat csak az apát tudtával szabad. És ha valakinek írást küldenek vagy más dolgot, az apáthoz kell vinni azt. Szertartáskönyveket pedig saját célra vásárolni nem szabad, magáncélra dolgokat kolostori pénzen nem vásárolható az apát vagy a kulcsár jóváhagyása nélkül; bármit adni, venni és készíteni csak az apát áldásával szabad, és semmit saját célra megtartani vagy tulajdonként gondolni nem szabad, mert minden a kolostoré.” (37)

Mint látjuk, igen egyértelmű rendelkezések vannak arra vonatkozóan, mit kell tenni a megtermelt javakkal. Tekintettel arra, hogy senki semmit nem vehetett magához, a szerzetesi cellák berendezése, ahol magányosan éltek az atyák ­– meglehetősen szegényes. Bennük csak a legszükségesebb dolgok vannak: egy pad - ami egyszerre szolgált ülő- és fekvőhelyként - egy vödör víz és egy imakönyv:

 „A (szerzetesi) cellában semmit nem tartható, csupán a legszükségesebb dolgok… mert minden közös.” (38)
„Ha valaki egy atya cellájába vetődik, mást nem láthat abban, csak ikonokat, könyveket, és vizes edényt, melyben a kezét moshatja.” (39)

A testi kísértések elleni küzdelemnek fontos szerepet tulajdonítottak az atyák. Ennek első lépcsőfokát az étkezési rend megszigorítása jelentette. A zugevés elkerülése érdekében a szerzetesek nem ültethettek almafákat a cellájuk bejáratához és a helyiség ablakai sem lehettek akkorák, amin keresztül egy ember kimászhatott volna:

„Egy falás kenyeret sem tarthat senki a cellában, sem innivalót: aki csillapíthatatlan szomjúságot érez, az étkezdébe menvén áldással csillapíthatja szomját.” (40)

A kolostort senki nem hagyhatta el engedély nélkül, és látogatót sem fogadhatott. Az atyáknak korlátozniuk kellett kapcsolatukat a külvilággal, hogy minden figyelmüket a közösségre irányíthassák:

„nem szabad… a testvérnek az apát áldása nélkül elhagyni a kolostort. Ha valaki szüksége okán hagyja el azt, élelemért, ruháért, vagy más ügyben … tilalmas dolog az.” (41)
„mikor pedig egy testvér engedetlenségre vetemedik, az apát engedelme nélkül elhagyja a kolostort: akkor elragadja az ördög vagy pedig bűnbe csalja, vagy halált hoz rá.” (42)
„Amint ha valamely testvérhez a világból egy ember érkezik, vagy rokon, vagy ismerős, azt neki az apát engedelme nélkül a cellába beengedni nem szabad, sem pedig sehol beszélgetnie vele.”  (43)

Egy esetleges feladat elvégzésére a fejedelemnek, vagy más méltóságnak, ki kellett kérnie a szerzetes testvért az apáttól. A kikérés általában eredményesnek bizonyult, mivel a világi hatalom nagy befolyással volt a kolostorok életére:

„Amennyiben valaki egy atyának írást vagy áldozatot hoz valakitől, fel nem bontván az írást, az apáthoz viszi azt.” (44)

 „Amint azt Nagy Vaszilij írja: „Ha valaki engedelem nélkül beszél egy jövevénnyel vagy ismerőssel, mondva vagyon, nem eszik az azon a napon; ha pedig valaki valamit hoz neki és elfogadja azt, elviszi és bemutatja azt az apátnak; áldás nélkül semmit magához nem vesz, sem pedig ad senkinek…”  (45)

A közös és mindenki számára kötelező érvényű istentiszteletek, amelyeken énekszóval dicsérték az Urat, elengedhetetlen részei a kolostorok mindennapjainak. Az atyák élete a liturgiákból, a munkaidőből, az étkezésből és a közötte maradó rövid pihenőidőből állt. Az istentiszteletekről elkésni, onnan előbb elmenni tilos volt. Összpontosítva kellett végigállni a sokszor több órás szertartásokat. A rend fenntartására külön templomi felügyelők vigyáztak:

„Amennyiben a közös imádságban világi ember, vagy más vendég csatlakozik a közösséghez… nem szabad beszédbe elegyedni az imádság alatt…” (46)
„Senkinek semmit az ének idején mondani nem szabad, kivéve az apátot, a kulcsárt, az usztávsikot (47) és a nazirátyelt (48); ők is röviden a szükségesről szólanak; alázatosan és suttogva, nem zavarón; és ha látnak valakit feleslegesen szólani, nem hagyják azt, hanem megtiltják.” (49)

Az istentiszteleteket és az őket váltó közös étkezéseket követően mindenki a saját cellájába vonult, hogy ott imával és pihenéssel töltse a nap fennmaradó részét:

 „Hálával eltelvén pedig az étkezdéből, némán mindegyik a saját cellájába vonul, nem vetemedvén beszélgetésre, sem idegen cellába be nem lépve, kivéve nagy szükség esetét.” (50)
„És az apát szavát követve, mintha az a Teremtőtől jőne, mindenki némán a cellájába siet; és ott szó nélkül az  imának és a kétkezi munkának vagy az olvasásnak szenteli magát, némán cselekedve azt…” (51)

Elképzelhetetlen volt akkoriban, hogy a testvérek hangos szóval vitázzanak, vagy egyszerűen csak bemenjenek beszélgetni egymás celláiba, mert a kolostor területén még beszélgetésre összegyűlni sem volt szabad:

„Az esti istentiszteletet követően pedig a templomi ügyelő (52) körbejárja az egész kolostort; és ha valakit talál a kolostorban ácsorogni, vagy celláról cellára járkálni, vagy elhagyni a kolostort, akkor erről tudatja az apátot vagy a kulcsárt…” (53)
„… a kolostorban nem szabad fecsegésre összegyűlni, sem a cellákban  tenni ezt …” (54)

Külön szabályzat írta elő, hogy mikor léphetett be nő a kolostor területére, ami néhány nagyon ritka kivételtől eltekintve tilos volt. Amikor erre mégis sor kerülhetett, egy válogatott és tapasztalt idős atyákból álló csoport kísérte el a nőt, többnyire éjszaka. Nagyon ügyeltek arra, hogy ezekben az esetekben is a minimálisra csökkentsék annak a lehetőségét, hogy a szerzetes atyák megláthassák a nőt, és kísértésbe eshessenek:

„Ebben a hajlékban nincsen keresnivalója az asszonyi nemnek. …
Az asszonytól bűn ered, amelytől mindannyian elveszünk. …
…ne tartsatok nőnemű állatot a kolostorban szolgálni, sem a falvakban.” (55)
Az isteni és a városi törvények is tiltják az asszonyi nemnek, még ha apáca is az, a belépést a férfi kolostorba, akár temetéskor, akár más ügyben is.” (56)
„… jobb az ördöggel társalogni, mint szégyentelen asszonyokkal; inkább légy gyakran az ördöggel, mint ájtatos és cicomás asszonyokkal…” (57)
„Aki asszonyt enged a kolostorba… kiűzetik az, … aki asszonyt enged az étkezdébe vagy a cellába, eltiltatik az a templomtól és az étkezdétől 1 teljes hétre.” (58)

A regulák igen szigorúan szabályozták a fiatalkorúak (59) jelenlétét is a kolostorban:

„.. és kisgyermekeket ne tartsatok a kolostorban, még olvasni tanítva sem…” (60)
„Nem szabad a kolostorban serdületlen gyermeknek laknia.” (61)
„Ezért a cellákban gyermekek nem lakhatnak, a cellába gyermeket beengedni nem szabad, sem a kolostorba semmi esetben sem.” (62)

A testi kísértések elkerülése végett, még arra az esetre is találunk útmutatást, ha egy folyón kell átkelni út közben:

„…és ne legyen ebben a hajlékban fürdő, hol moshatjátok testetek.”
„Ha úgy esik, hogy folyón kell átkelni… távolodjatok el egymástól levetkezni, ne lássátok egymást mezítelenül.” (63)

Alkotó munkát a hajlék lakói csak ellenőrzött körülmények között végezhetett. A szerzetesek mindennapjait az alázat és a szüntelen ima hatotta át. Egymás közötti érintkezésük csak csendes és halk szóval történhetett:

 „…egymáshoz szeretettel és békességgel fordulván a közös érdekén munkálkodva…” (64)
Minden közös cselekedetben pedig … némán űzve azt, mindenik a saját lelki üdvén munkálkodva, mintha a mindent látó Teremtő színe előtt állana és végezné azt.” (65)
„Ha valamely testvért az apát szolgálatra küldi, ellenkezés nélkül menjen az, imával és áldással; az apát áldása nélkül önös célból senkinek sehova menni nem szabad.” (66)

A szerzetesek nem vitatkozhattak hangos szóval sem világi, sem más egyházi személyekkel:

„Amikoron imára vagy más dologra indulsz, vagy onnan visszatérsz; tedd azt jámboran, némán és szívből jövő alázattal.” (67)

Az alkoholfogyasztást mindegyik kolostoralapító tiltotta. Szeszes italt fogyasztani és birtokolni is tilos volt:

„ …Szentéletű Kirill pedig ilyen szigorú regulát alkotott… tilos az ő kolostorába szeszes italt bevinni.” (68)
„Kérlek benneteket, a becstelen és mértéktelen részegséget vessétek el magatoktól.” (69)

A szerzetesek mindannyian a közösség részének érezték magukat, aminek engedelmes tagjai voltak. A lopás, a közösség vagyontárgyainak eltulajdonítása súlyos bűnnek számított. A templomból semmilyen értéktárgyat nem volt szabad kivinni. A könyvek másolásához hozzáfogni, azokat kiegészíteni, ikonokat festeni szintén csak engedéllyel lehetett:

„Hasonlóképpen a szent templomból senki semmit el nem visz, sem könyvet, sem gyertyát a ponomár (70) tudta nélkül. Hasonlóképp, senki semmit nem írhat (71) a könyvekbe az apát áldása nélkül…” (72)

A kolostoralapító atyák törekedtek arra, hogy az egyenlőség ne csak eszmeileg, hanem külsőségeiben is tükröződjön. Ezért azt is szabályozták, hogy ki milyen ruhát tarthat, és hányat vehet magához a közös értéktárgyból:

„A használt ruhát és öltözéket a kulcsárnak le kell adni, hogy csak kettő maradjon mindegyikből, aki hármat akar tartani, nem engedtetik az meg neki; aki pedig új gúnyát akar magának az értéktárból, az elhasználtat le kell annak adnia; ha nem teszi ezt, új nem adatik annak…” (73)
„… aki más ruhát akar, le kell adnia a feleslegeset, és megkapja a szükségeset, azonos értékűt; mindenkinek két ríza (74) jár: egy tisztes, a másik hitvány…”  (75)

A világi értékektől való elfordulás, az önként vállalt krisztusi szegénység a regulákban is tükröződött. Ezek arra buzdították a szerzetes testvéreket, hogy a közösség – és saját - lelki üdvük érdekében vessék el a vagyont és a harácsoló életet:

„Ha aranyat vagy ezüstöt találnak valamely atya cellájában még éltében, … halála után a kolostoron kívül egy gödörben kell eltemetni azt a harácsolt vagyonnal együtt, mondván: ”Az aranynak és ezüstnek veled lészen pusztulása”. (76)
„Amint az az ételről és italról mondatott, az egyszerű és nem hivalkodó a jó, a lelki atya nyomán: eképpen az öltözet is a szükséges legyen csak … egyszerű és hitvány, ne az ördögi kísértésbe vivő drága ruhát keresd.”  (77)
„…és a testvér ne akarja a vagyont, de szeresse a nélkülözést és a krisztusi szegénységet.” (78)

A források áttekintése után vizsgáljuk meg, hogy Tarkovszkij miként mutatja be a XV.századi atyák életét. A film első részének első felvonását, a Csepűrágót, a rendező három beszélgető szerzetes alakjával indítja. Az atyák ­– Kirill, Danyiil és Andrej Rubljov ­– a Trojica kolostor (79) szerzetesei. A jelenet a film első változatában, az Andrej passióban lényegesen hosszabb, mint az Andrej Rubljovban. Ott az is látható, amint egy fiú az atyák után szalad, és zilálva kéri őket, ne menjenek el önszántukból, mert az apát nagyon haragos lesz. A beszélgetésből kiderül, hogy a szerzetesek munkát akarnak vállalni. Az atyák könyvet és festőeszközöket visznek magukkal. Az eső elől betérnek egy út menti pajtába, ahol egy csepűrágó szórakoztatja az embereket.

A forrásokkal való egybevetésből látható, hogy egy XX. századi forgatókönyvíró – filmrendező víziójával állunk szemben a középkori életről és szerzetesekről. A rendező részéről ez érthető, ő a tér-idő egységét (80), valamint a film alaphangulatát kívánta megteremteni. Ha a szerzetesek önszántukból, az apát akaratának ellenszegülve akarták volna elhagyni a kolostort, ez azonnali kizárást vont volna maga után. A filmben a kolostort önszántukból elhagyó ikonfestők munkaeszközöket és könyvet visznek magukkal. Ez a XV. században elképzelhetetlen volt. Egyrészt azért, mert az értékes könyvekre a templomi felügyelő ügyelt, másrészt azért, mert munkaeszközt csak a kulcsártól kaphattak. Ezen kívül saját tulajdonuk nem lévén - azt sem vihették magukkal.

Ebben a szituációban a három ikonfestő szabadon munkát sem vállalhatott. Ha egy megbízás érkezett a nagyfejedelemtől, azt csak az apát fogadhatta el, és utasította az akaratában neki mindenben alávetett szerzeteseket a megbízás teljesítésére. A film egy későbbi jelenetében megjelenik a munkálkodó szerzetesek között a nagyherceg küldönce, hogy Rubljovot „meghívja” a munkára: a moszkvai Angyali üdvözlet székesegyházának kifestésére a Kremlbe. Ez a valóságban is megtörténhetett 1405-ben. A filmen látható „meghívás” azonban kitalált szituáció, mert mint olvasható, az atyák nem fogadhattak látogatót. Minden ilyen ügyben az apáthoz kellett vezetni a vendéget, aki maga határozott a felkérés kivitelezéséről. Ezért pontatlan a Meghívás jelenetének az a része, amikor Rubljov gyorsan összecsomagoltatja a festéshez szükséges eszközöket, mivel azokat a kulcsár utalhatta ki neki az értéktárból, tekintve, hogy ezek az eszközök is a kolostor közös tulajdonát képezték.

A második felvonásban, a Feofán 1405-ben, mivel a filmben Kirill kitalált személy, a kezdő jelentben látható beszélgetés Kirill és a valóságos Feofán között nem történt meg. Ha azonban eljátszunk a gondolattal, hogy a két személy valóban beszélt egymással, akkor is irreális Kirill kérése, miszerint az összes testvér és Rubljov előtt kérje el őt Feofán az apáttól a közös munkára, mivel az apát maga döntött ilyen kérdésekben, és nem az egész kollektíva előtt történt meg a feladatok kiosztása.

A filmen az Andrej által tett utalás arra, hogy több évig éltek egy cellában, szintén megalapozatlan: „Annyi éven keresztül egy cellában…”.  Ez arra vezethető vissza, hogy a Tarkovszkij körül működő művészettörténészekből álló szakértői kör (81) ismerte azt a - forrásokkal is megalapozott - nézetet, mely szerint Danyiil, Andrej lelki atyja volt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy valaha is egy cellában (82) laktak volna. A filmen bemutatott kapcsolat kettejük között, valamint a helyiségek berendezése, az ikonfestők viszonylagos döntési szabadsága a Nyil Szorszkij által megfogalmazott, és elvonuláson alapuló kolostori élettel mutatnak rokonságot. Az Andronyikov közösségi rendszerében ez nem fordulhatott elő. 

A Rubljov-ban a két atya - Kirill és Danyiil ­– celláját is látjuk. Ám a helyiségek berendezése nem felel meg a regulákban leírtaknak.  Az Andronyikovban a cellák csak a legszükségesebb dolgokat tartalmazhatták: egy padot, ikonokat, könyveket és egy vödröt a víz számára. Ennek ellenére a filmen Kirill cellájában több ikon, személyes holmik, Danyiil cellájában pedig asztal és szék is látható.

A Hallgatás 1412 felvonás kapcsán megjegyzendő, hogy kolostorban nem tartózkodhatott asszony, amint azt a filmben láthatjuk, amikor az Andronyikov kolostorban együtt élt a gyengeelméjű lány és Andrej Rubljov.

Az a jelenet, amelyben Patrikej (83) veszekszik a festőkkel a vlagyimiri Uszpenszkij székesegyházban, hogy gyorsabb munkára sarkallja őket, szintén kitalációnak minősül. Egy kulcsár nem vitatkozhatott hangosan más egyházi személyekkel, különösen a vlagyimiri főszékesegyházban. Az Andrej passió 1406 című felvonásban nem tekinthető megalapozottnak a Feofánnal folytatott többszöri vita ténye sem. A filmen egyenrangú vitapartnereket, művészeket látunk. A valóságban – amennyiben efféle vitára egyáltalán sor kerülhetett - semmiképp sem vitázhattak egyenrangú félként a művészek, mert Rubljov hírnevét csak későbbi munkáinak köszönhette. Feltételezhetően ismerték tehetségét, mert ellenkező esetben nem hívták volna meg egy olyan jelentős munkára, mint a moszkvai Angyali üdvözlet székesegyházának (84) kifestése, mégis alárendeltségi szerepére utal, hogy a krónikák csak a harmadik helyen említik a székesegyházat kifestő mesterek között. A XV. században ez tényleges rangsort jelentett a művészek között. Danyiil munkájáról az Angyali üdvözlet székesegyházának kifestésekor nincsen adatunk, helyes tehát az a megközelítés a filmben, hogy Danyiil nem vett részt a festésben.

A film azon jelenetében, amelyben Kirill ostorozza az atyákat azért, mert pénzért vásárolták meg az üdvösséget, a XVI. századi gyakorlat visszatükröződését látjuk. A közösségi rend bevezetése a kolostori életbe, ami Szent Szergij Radonyezsszkij életéhez és munkásságához köthető, a XV. század elején még formálódó szakaszát élte. A Kirill által megfogalmazott vádak, miszerint az atyák fizettek a kolostorba való belépésért, csak a XVI. században kezdett elfogadott gyakorlattá válni, és akkor is csak az olyan nagy kolostorok esetében, mint a Trojca-Szergijev.

A források áttekintése után joggal merül fel a kérdés: mi az oka annak, hogy Tarkovszkij ilyen „szabadon” értelmezte a kolostori életet bemutató képsorokat? Nincs okunk azt feltételezni, hogy szakmai nemtörődömség, esetleg felelőtlen tudatlanság húzódik meg a háttérben. Ennek valószínűsége azért is kizárható, mert a rendező körül működő művészettörténészekből álló szakértői kör (85) pontos ismeretekkel rendelkezett a korról.

A film gyártási munkálatait felügyelő VI. Alkotóközösség (86) Andrej Rubljov sorsának bemutatásán keresztül az orosz népet, a tatár iga lerázására készülő nemzetet kívánta az alkotás középpontjába helyezni. Ebben az értelemben Rubljov csupán az események vezérfonala mentén elhelyezett szemlélő és a nép öntudatra ébresztésének segítője volt.

Tarkovszkij Rubljov értelmezése ezzel szemben (87) más alapokon nyugodott. A rendező nem az ikonfestő biográfiáját kívánta megalkotni. A film keletkezéstörténetét vizsgálva arra a következtetésre jutunk, hogy ez már a film alapötletének kidolgozásakor (1962) egyértelműen megfogalmazódott az alkotókban (88). Tarkovszkij a film munkálatai során végig kitartott azon álláspontja mellett, hogy ő egy „művész”-ről akar filmet forgatni. A rendező a Filmügyi Bizottsággal (89) szemben a művészlét, a művészet, az alkotás és a közösség egymásra hatásának vizsgálatára helyezte a hangsúlyt. Ennek fényében nyilvánvaló, hogy a történelmi és kultúrtörténeti hitelesség – a párt szemében amúgy is ellenérzéssel kezelt egyházi és szerzetesi élet bemutatásakor – másodlagos tényező.

A Rubljov tehát nem a XV. század hiteles története. A rendezőnek egyes elemek tekintetében természetesen támaszkodnia kellett a forrásokra, hiszen enélkül az alkotás hiteltelenné vált volna. Egy alkotói krízisbe jutott művész problematikája azonban nem követelte meg a teljes történelmi hitelességet. Tarkovszkij zsenije éppen abban volt, hogy elemeire bontotta a korról szerzett ismereteket és azokat új értelemben szintetizálva alkotta meg a Rubljovot.

Kapcsolódó írásaink:

Fresli Mihály: A naturalizmus ára – Az Andrej Rubljov keletkezéstörténete

Bella Tamás: Az alkotás ikonosztáza, avagy most tél van és csend és ló és halál – Andrej Rublov DVD-változatának kritikája

Lábjegyzetek:

(1) M.I.Blhova, történész.

(2) Синицына, Н.В. [отв. ред.] : Монашество и монастыри в России XI-XX века. Москва, 2002. 26. p.

(3) Az orosz évkönyvek szerzetesek által kézzel írt feljegyzéseket tartalmaznak az adott évről. Lényegileg különböznek a bizánci krónikáktól, amelyek az imperátor megrendelésére készültek, és ennek megfelelő politikai beállítódást tükröznek.

(4) Egy szent életének történetét elbeszélő, egyházi hatás alatt álló irodalmi műfaj.

(5) A kolostorok belső életét irányító szabálykönyv.

(6) СИНИЦЫНА 2002 : 40

(7) Szófia a cári hatalom megragadására törekedett, ezért a sztreleceket fellázította I. Péter ellen. A hatalomátvétel nem sikerült, és Szófiát bebörtönözték a moszkvai Novogyevicsij kolostorba. A sztrelecek a cár kivégeztette családjukkal együtt, és felakasztott holttestüket a kolostorhoz, Szófia ablaka alá állíttatta.

(8)ИНИЦЫНА 2002 : 100

(9) вклад – jó szándékú adomány a kolostornak, aminek felső határa nem volt meghatározva.

(10) СИНИЦЫНА 2002 : 126

(11) отшелнищество

(12) общежитие

(13) Nyil Szorszkij (1433? – 1508) kolostoralapító atya. A lelki életet filozófiai és erkölcsi oldalról közelítette meg. Polémikus vitájában a kolostorok földbirtoklása ellen foglalt állást.

(14) Joszif Volockij (1439 – 1515), világi nevén Iván Szánnyin, a róla elnevezett Joszifo-volokalamszki kolostor alapítója és apátja. Az ú.n. „josziflján” mozgalom feje. A Nyil Szorszkijjal folytatott polémikus vitában az egyházi földbirtokok mellett érvelt.

(15) Пустынь, келия

(16) Смолич, И.К.: Русское монашество 988 – 1917. Москва, 1999. 67 p.

(17) Платонов, О.: Терновый венец России. Москва, 2OO1. 73 p.

(18) ПЛАТОНОВ 2OO1 : 76

(19) Szent Szergij Radonyezsszkij (1321 ? – 1391), a Trojica-Szergijev kolostor alapítója.

(20) Историческое описние московского Спaсо-Андроникова монастыря. Москвa, 2003. 10. p.

(21) A források óorosz nyelvből lefordított anyaga először jelenik meg magyar nyelven publikált anyagban.

(22) Kirill Belozerszkij (1337-1427.06.09.), 1388 és 1930 között a Szimonov kolostor arhimandritája, a Kirillo-belozerszki kolostor alapítója.

(23) Szentéletű Jefroszin ( ? - 1481.05.15.), pszkovi csodatévő. A Sznyjatogorszki kolostorban lépett be a rendbe, a Pszkov melletti Tolva folyó partján alapított kolostort 1425-ben.

(24) Komelszki Korniliusz ( ? -1537. május 19.)

(25) JEFROSZIN in. Суздальцева, Т.В.: Древнерусские иноческие уставы. Москва, 2001. 43 p.

(26) JEFROSZIN in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 52

(27) JOSZIF VOLOCKIJ in. Суздальцева, Т.В.: Древнерусские иноческие уставы. Москва, 2001. 113. p.

(28) KORNILIUSZ in. Суздальцева, Т.В.: Древнерусские иноческие уставы. Москва, 2001. 179. p.

(29) JOSZIF VOLOCKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 85

(30) Az áldás az eredeti szövegben az engedélyt jelöli.

(31) KIRILL BELOZERSZKIJ in. Суздальцева, Т.В.: Древнерусские иноческие уставы. Москва, 2001. 36. p.

(32) JEFROSZIN in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 41

(33) JEFROSZIN in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 42

(34) Az istentiszteletet végző pap felső ruhája.

(35) A lopás a kolostorban az egyik legsúlyosabb bűnnek számított erkölcsi értelemben. Az a személy, akit lopáson kaptak, megszégyenült a közösség tagjai előtt.

(36) JOSZIF VOLOCKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 80

(37) JOSZIF VOLOCKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 78

(38) KIRILL BELOZERSZKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 35

(39) KIRILL BELOZERSZKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 35

(40) KIRILL BELOZERSZKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 35

(41) JOSZIF VOLOCKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 83

(42) JOSZIF VOLOCKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 83

(43) KORNILIUSZ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 176

(44) KIRILL BELOZERSZKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 35

(45) KORNILIUSZ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 176

(46) JOSZIF VOLOCKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 68

(47) Уставшик : az istentiszteleti rend betartásáért felelős atya a kolostorban.

(48) Назиратель : a szertartáson a rend fenntartásáért felelős atya a kolostorban.

(49) JOSZIF VOLOCKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 68

(50) KIRILL BELOZERSZKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 35

(51) JOSZIF VOLOCKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 82

(52) назиратель

(53) JOSZIF VOLOCKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 82

(54) JOSZIF VOLOCKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 82

(55) JEFROSZIN in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 49

(56) JOSZIF VOLOCKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 95

(57) JOSZIF VOLOCKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 95

(58) JOSZIF VOLOCKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 153

(59) A kifejezés alatt serdületlen gyermekeket értünk.

(60) JEFROSZIN in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 50

(61) JOSZIF VOLOCKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 96

(62) JOSZIF VOLOCKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 96

(63) JEFROSZIN in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 51

(64) KIRILL BELOZERSZKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 36

(65) KIRILL BELOZERSZKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 36

(66) JEFROSZIN in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 52

(67) JOSZIF VOLOCKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 89

(68) KIRILL BELOZERSZKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 36

(69) JEFROSZIN in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 48

(70) Az oltár takarításáért felelős személy.

(71) A könyveket ekkor még kézzel másolták. A Biblia „És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság” szentsége a kézzel írott szóban testesült meg, ezért a Szentírás másolása az egyik legszentebb cselekedetnek minősült.

(72) JOSZIF VOLOCKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 81

(73) JOSZIF VOLOCKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 79

(74) istentiszteleti öltözék

(75) JOSZIF VOLOCKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 79

(76) JEFROSZIN in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 42

(77) JOSZIF VOLOCKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 75

(78) JOSZIF VOLOCKIJ in. СУЗДАЛЬЦЕВА 2001 : 77

(79) A szergijev-poszadi Szentháromság kolostor.

(80) A magyar nyelvű szakirodalomban uralkodó pontatlan fordítások elkerülése érdekében javaslom az Andrej passió (Страсти по Андрею) elnevezést. Erre a körülményre Dr. Geréb Anna filmtörténész hívta fel a figyelmemet.

(81) Ez különösen fontos a mű elején, hogy a néző pontosan el tudja helyezni a történetet térben és időben.

(82) Благовещенский собор

(83) Szerzetesi cella. A gyakorlatban ez egy kis méretű, szűk helyiséget jelent.

(84) A vlagyimiri Uszpenszkij székesegyház kulcsárja.

(85) Olyan neves történészek, mint Alpatov, Pasuto, Lazarev.

(86) A MOSZFILM VI. Alkotóközössége, ami a film gyártási munkálatait összefogta. Sajátos értelemben vett filmes céhként értelmezhetjük. Helyet kaptak benne az alkotókon kívül zeneszerzők, díszlettervezők, különböző tudományterületek szakértői és a Szovjetunió Minisztertanácsának Filmügyekkel Foglalkozó Állami Bizottságának funkcionáriusai.

(87)Ez a szembenállás okolható részben a film betiltásáért a Szovjetunióban.

(88)A forgatókönyv szerzői: Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij és Andrej Arszenyevics Tarkovszkij voltak.

(89) A Szovjetunió Minisztertanácsának Filmügyekkel Foglalkozó Állami Bizottsága.

Irodalomjegyzék

Арнаутова, Ю.Е.: Колдуны и святые. Санкт-Петербург, 2004.

Беляев, С.А.: Основы искусства святости. Нижний Новгород, 2001.

Бобков, К.В. и Шевцов, Е.В.: Символ и духовный опыт православия. Москва, 1996.

Гуревич, А.Я.: Средневековый мир. Москва, 1990.

Кусков, В.В.: Литература и культура Древней Руси. Москва, 1994.

Платонов, О. : Терновый венец России. Москва, 2OO1. 73 p.

Романов, Б.А.: Люди и нравы Древней Руси. Москва, 1966.

Синицына, Н.В. [отв. ред.] : Монашество и монастыри в России XI-XX века. Москва, 2002.

Смирнов, А.: Древний патерик. Москва, 1991.

Смолич, И.К.: Русское монашество 988 - 1917. Москва, 1999.

Суздальцева, Т.В.: Древнерусские иноческие уставы. Москва, 2001.

 


46 KByte

39 KByte

51 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső