Katarzyna Taras Felnőni nem akarás – a harmincasok mozija
A harmincasok nemzedéke a kortárs lengyel filmben

Mit vár a lengyel mozitól a harmincasok nemzedéke?

Az, hogy harmincas vagyok, pontosabban, hogy nem a húszévesek csapatát erősítem, akkor világosodott meg előttem, amikor egy húszéves barátnőm a Pręgi (Sebhelyek) keltette benyomásairól (egyébként csak felsőfokban) mesélvén azt találta mondani Michał Żebrowskiról, hogy „nem a legifjabb, de elképesztő színész”. Michał Żebrowski csak egy évvel idősebb nálam, külseje a tökély, a játéka még jobb; én sem érzem magam különösen rozogának, utolérem a buszt, és kifulladás nélkül megyek fel ¦winicára. Ez a hirtelen és egyértelmű besorolásom egy meghatározott korcsoportba mégsem feszült belém, hanem inkább arra ajzott, hogy közelebbről vegyem szemügyre filmbéli kortársaimat. A lengyel film harmincas hőseit. Azokat, akik a fordulat éveiben nőttek fel, a hadiállapotra [korabeli hivatalos magyar szóhasználatban: „szükségállapot” – a ford.] általános iskolai távlatból emlékeznek, szépérzéküket pedig a punk-rock alakította. Lehet, hogy még sikerülhet is e nemzedéknek valamiféle közös arcmást találni, valahol a „fiatal farkasok”: Ada¶ Miauczyński és Edi között?

A harmincas hős a lengyel moziban nem újdonság, főleg, ha felidézzük az erkölcsi nyugtalanság mozijának filmjeit (és Mariola Jankun-Dopartowa A hetvenes évek fiatal mozija című, az effajta hőst és vívódásait tárgyaló vázlatát). Az erkölcsi nyugtalanság mozijának harmincas hőse mégis – Jankun-Dopatrowa szavaival – „aki már megért”, aki már a háta mögött tudja az ifjonti eszményiséget, már tudja, hogy az életben nem a „mindent vagy semmit” a hatályos alapelv. A mai harmincas viszont – Wojciech Magdalena Piekorz Pręgi-jéből (Sebhelyek), Ewa és Paweł Jan Hryniak Trzeci-jéből (A harmadik), Michał Łukasz Barczyka Patrzę na ciebie, Marysiu (Nézlek, Mrysia) és Michał Mariusz Front Portret podwójny-jából (Kettős arckép) – valahogy nem akar megérni, nincs kedve az érettséghez. Jelen vázlat célja mégsem az, hogy megkísérelje megokolni ezt, csupáncsak jobban szemügyre akarom venni filmbéli kortársaimat.

A mai harmincasok nem érték (még) meg saját dokumentarista ábrázolásukat. Maria Zmarz-Koczanowicz-nak a Pokolenie ‘89-ben (A ‘89-es nemzedék) sikerült tökéletesen leírnia a megelőző korosztályt, a győztesek nemzedékét, azokét a hatvanas években születettekét, akik mesésen kihasználták a 89-es fordulatot; demokráciát és piacgazdaságot tanultak, és akik sikereiket – és ezt egyáltalán nem rejtik véka alá még a kamera előtt sem – gyakran a körülmények szerencsés együttállásának köszönhették, valamint annak, hogy a legkülönfélébb posztokon vált szükség görcsöktől mentes, nyílt gondolkodású, tág látókörű káderekre. A „89-es nemzedék” hősei nem kiáltják ki magukat a rendszer ádáz ellenségeinek, senki sem mitologizál, a valaha a hallgatói ellenállást szervező, az NZS-ben [Független Hallgatói Tömörülés – a ford.] tevékenykedők humorral és iróniával mesélnek minderről. És ezért hitelesek, és egy kicsit irigylésre méltóak is ezért. Humor- és távolságérzék.

Hasonlóan jól formált alkotásában, a Generacja C.K.O.D. -ben (A H.F.GY. korosztály) Piotr Szczepiański a Cool Kids of Death (C.K.O.D.) [Halál-Fasza-Gyermekei - a ford.] ellenkultúra-együttes ábrázolásának kísérlete alkalmával megörökítette a következő nemzedéket, az eltévedt huszonévesekét, akik hagyják magukat megvezetni, és felülnek minden többé vagy kevésbé megalapozott provokációnak. (Ezek a huszonévesek nyilván a zenekar rajongótáborát képezik; maguk a zenészek a veszélyes harmincadik évhez tartanak.)

A harmincasokról – mint nemzedékről – nem készült még dokumentumfilm. Tény, hogy nehéz hozzánk főkulcsot találni, nincs összekovácsoló nemzedéki politikai tapasztalatunk, bár a szükségállapot nekünk nem történelem előtti kor. Nem sikerült túl kényelmesen berendezkednünk az új Lengyelországban, ha a „’89-es nemzedék” hőseivel hasonlítjuk össze magunkat – pedig senki senkinek nem ígérte, hogy kolbászból lesz a kerítés. Ráadásul pánkosra kellett vennünk a nadrágunkat, mert akkor még nem voltak „deszkás boltok”. És hogy is lehet ilyen leírt alakokról írni.

Mikor Piotr Szczepiańskival (’75-ös évjárat) beszélgettem arról, hogy milyen melegen fogadják a filmjeit a nyolcvanas évek elején születettek, továbbá arról, hogy miben különbözünk mi tőlük, ezt kellett hallanom: „Peches egy nemzedék: mi sohasem lázadtunk, mi tanultunk... Borult a rendszer és mi tanultunk.” Ez tény. Lényegtelen, hogy a film vagy az irodalom harmincasairól van-e szó, ők, úgy tűnik, mindig valami „előtt” vannak. Még készülnek, még várnak a kísérletre, még tökéletesednek, és mindezt nyilván azért, hogy megfeleljenek a kihívásnak, na és persze, hogy ne váljanak nevetségessé.

A „’89-es nemzedék” hősei politizáltak és nem érdekelte őket, hogyan fogadtatnak, miképpen értékelik őket – egy volt a fontos nekik, a tett mozzanata. A C.K.O.D. korosztályos hőseit pedig valóban nem érdekli, ki és mit gondol róluk. A harmincas ezzel szemben folyton mérlegel, érveket és ellenérveket fontolgat, és teszi mindezt félelemből. Fél a kinevettetéstől, a mellőzéstől, a másik ember általi megnyomorítástól, s végtére is – és erről is mesélnek a Patrzę na Ciebie, Marysiu, Portret podwójny és a Pręgi – a felelősségtől. Ennélfogva a moziban – és talán az életben is – a harmincasok közös vonása – a ’89-es bátor és a C.O.K.D. hátulgombolósan feszítő korosztálya között – a félelem. És innen ez a felnőni nem akarás. (Nem akarnak felnőni az irodalmi hősök sem, Andrzej Stasiukton, a „fehér hollón” kezdve és Krzysztof Varga Tequilájának mesélőjével – nota bene a ’89-nemzedék hősével – zárva a sort.) Továbbá a tenni nem akarás. A filmes harmincévesek kissé a 19-20. század fordulójának dekadenseit idézik ezzel, hiszen a dekadens életérzés csak a pózt és az álmodozó testtartást ismerte el cselekvésnek. Ám lehet, hogy mégis született a „köztes” nemzedék kérdését taglaló dokumentumfilm? Hiszen pont így mutatta be magát Marcin Koszałka Takiego pięknego syna urodziłam (Ilyen szép fiat szültem) című filmjében. Mint aki elhever a szülei nappalijának díványán, éppen befejezve soros, soha ki nem fizetődő tanulmányait. A Takiego pięknego syna urodziłam emellett a család felemésztődéséről szól, az otthon kicsiny pokláról, amelyet szeretteiknek hoznak létre az őket legjobban szeretők. Vajon e dokumentumfilm tartalmi vázlata nem hangzik-e a Pręgi-éhez hasonlónak. (És talán nem meglepő a tény, hogy Magdalena Piekorz első filmjét éppen Marcin Koszałka fényképezte.)

Kortársaim a filmben, féljétek szüleiteket!

És félik is, mert nyilván azt hiszik, hogy nem felelnek meg. Biztonságosabb folyton elodázni a döntést, mintsem végre megkísérelni a kiteljesedést. Hiszen a legnehezebb a rendes élet: család, munka. És lehet, hogy a ma harmincasai félnek a rendességtől is? A „’89-es nemzedék” számára a család intézmény volt, amely ellen lázadt, ám amelybe idővel bele is nőtt az ember, elég csak Krzysztof Vargára hivatkoznunk: „Akkoriban a családom és a kommunista hatalom egy és ugyanaz volt, hasonlóan álltam a szüleimhez, Jaruzelski tábornokhoz, a munkásőrséghez és a tanáraimhoz is. Ez mind elnyomás volt.” De ők időt adtak maguknak, hogy felnőjenek. A harmincasokról szóló filmek hősei viszont a felnövés helyett inkább várnak és tervezgetnek. Kivonulnak és a hősiességről merengenek, az érzelmi szélsőségekről, a „mindent vagy semmit” helyzetekről. És ezért néha jeleneteket rendeznek. Michał (Michał Bukowski) a Patrzę na ciebie, Marysiu-ban hőstettel felérő módon számol be szüleinek szakmai sikertelenségéről (elmeorvosként édesanyja és édesapja, nem pedig a saját vágyait teljesítvén be) a menyasszony, Marysia (Maja Ostaszewska) terhességével kikényszerített esküvője előtti pillanatban. A támadó kifakadás következményei már nem érdeklik, az sem, hogy munkanélküli családfenntartóvá válhat. Michał megrémült, hogy végre felelnie kell magáért, hogy íme, kisvártatva feltűnik valaki, aki előtt nem tudja majd megjátszani magát, és akinek minden joga meglesz ahhoz, hogy elszámoltassa őt éretlenségével. Michałnak mégis szerencséje van, Marysia vele marad az ő korában (már) megbocsáthatatlan kölyöksége ellenére. Lehet, hogy végül sikerül valamit felépíteniük?

A Patzę na ciebie, Marysiu, a „férfidac” és a férfiúi elégedetlenség e megragadó és hiteles tanulmánya után Łukasz Barczyk kénytelen volt egy újabb filmmel helyreállítani a férfiak megtépázott becsületét. Ezért született a Przemiany (Változások), a férfiasság és a nőiesség korunkbéli lassú pusztulásáról szóló vitához hozzászólásként. A Patrzę na ciebie Marysiu-ban a világot Maryisa mentette meg, a Przemiany-ban Snaut (Jacek Poniedziałek) terel mindent a helyes kerékvágásba.

Tovább haladva, Michał (Maciej Adamczyk) Mariusz Front Portret podwójny-jában, mely film a varsói (nota bene a város szintén filmhős) megmaradásért küzdő fiatal színésznő-rendező páros művészi és magánéleti választásairól szól fájdalmasan őszintén, teljes erejét az elsőfilmes terveibe (ismét!) és azok megvalósításába öli. A férfit nem érdekli, hogy a vele együtt élő nő gyermeket szeretne szülni. Michałnak végül is már van egy gyereke az előző házasságából, és ő ott sem válik be még „vasárnapi apukaként” sem. Lehet, hogy valóban könnyebb a felvevőgéppel hadonászni, mint biztonságot és állandóságot nyújtani valakinek? De hiszen az egyik nem zárja ki a másikat! Lehet, hogy a mai harmincasok tényleg az „igazi” férfihoz méltó kihívást keresik, mondván, a gondoskodás valakiről olyan elcsépelt dolog? Ahhoz, hogy valamit érezzünk, lehet, hogy mindjárt rendeznünk kell (filmeket) és felfedeznünk (barlangokat)? Az érdekes csupán az, hogy honnan ez a hősiességigény. És ez jelentené az élet igazi ízét?

Mert a mai harmincévesek gondban vannak az élet ízének felfedezésével is.

Nem fontos, hogy rendezett anyagiakkal bírnak-e, mint Paweł (Jacek Pniedziałek) és Ewa (Magdalena Cielecka), Jan Hryniak Trzeci című filmjének megszokásba belefásult házaspárja, akik érthetetlen lélektani játékokba kergetik egymást (ismét az érzelmi szélsőségekre való törekvés), képtelenek lévén meglátni a szépséget az esetlegesben, s ehelyett újabb és újabb hamis és nevetséges szerepet játszanak el az „együttélés megtanulása” jegyében; vagy pedig, mint Michał Gazda Wtorek (Kedd) című (2000) végbizonyítvány-etűdjében Krzysztof Maciaszczak (Tomasz Kot), a tanulmányai befejeztével első munkáját kereső fiatal férfi. Ez a film eszményien adja vissza a mai harmincasok félelmeit. A rendezőnek sikerült nem egész negyedóra alatt megénekelnie a felnőttségtől és a beteljesüléstől való rettegést. (A film egy megkéselt fiú gyónása a halála előtt. „Mackónadrágosok” [dresiarze – nagyon találó és erős lengyel kifejezés a mindig – lehetőleg márkás – melegítőben járó utcai fosztogató harcosokra – a ford.] késelték meg.) Állást kereső hősünk a felvételi beszélgetés után, amelyben nem tűnt túlságosan érdekeltnek, volt barátnőjét, Kasiát hívja fel. Mondanivalója a panaszkodásra korlátozódik, hogy továbbra is vágyik utána, hogy gyűlöli a lány jelenlegi vőlegényét, és találkozást kunyerál. Nem küzd, nem erőszakoskodik, belenyugszik, hogy a lánynak elege van belőle. Eszményien tétlen, még haldoklásában is. Egyszerűen leül és vár, ahogyan várt egész életében. És hát a szerelemre várt, a megfelelő pillanatra. És talán elvárakozta magát. A kortárs lengyel mozi kevés ilyen eredeti – siralmas – kérdést tud felmutatni, mint a Wtorek főhősének halála előtti belső monológja: „Nem volt alkalmam, nem ültem repülőn, nem ettem osztrigát, nem búvárkodtam, nem ittam igazi pezsgőt, nem voltam az Államokban, bazmeg, még kocsit sem vezettem, nincs még jogsim se’.” Mint más harmincasok, Macieszczak is sóvárog azután, ami érzelmileg szélsőséges, azzal áltatja magát, hogy csak a rendkívüli körülmények között mutatkoznék meg, mire is képes, de hát így nincs miért megfeszülnie: „Érdekes lenne tudni, hogyan viselkednék a megszállás alatt. Sírnom kellett, ahányszor csak filmet láttam a varsói felkelésről. Még csak ellenállást sem tűzhettem a hajtókámra.” [A szükségállapot idején a kabát hajtókáján hordott ohmos ellenállás a hatalommal szembeni viszonyt fejezte ki virágnyelven – a ford.] És lehet, hogy ezért nyugszik bele a halálba. Mert a halála aztán csak az igazi véglet. Korábban azt írtam, hogy a Wtorek az élet megízlelésére való képtelenségről is szól, de nehéz az életet ízlelgetni, ha azért élünk, hogy mások elvárásait teljesítsük, nem pedig magunkért. Michał a Patrzę na ciebie Marasiu-ból a szülői elvárásoknak megfelelően élt, ahogyan halálelőtti mantraként ismételgeti Maciaszczak: „Okleveles mérnök vagyok, okleveles mérnök vagyok, örülsz édesapa?” Michał Gazda Wtorek-je tökéletesen alkalmas arra, hogy a harmincasokról szóló filmek közé soroljuk, és nem kizárólag a főhős miatt. Észre kell venni és ki kell emelni a megvalósítás rövid formáját is. Tomasz Augustynek képei sokat merítenek a reklám és videoklip nyelvéből – azoknak a művészeti ágaknak a nyelvéből, amelyek a mai harmincasok érzékenységét alakították, és amelyek mindennapi kenyerükül szolgálnak. Ez egyáltalán nem szemrehányás, máshogy nem is sikerülhetett volna a Macieszczak önáltatásainak művilágáról szóló mese; az egyszerűsítés vagy a paradokumentarista stilizáció erőltetése nagyon is hamis lett volna. És még valami. Az etűd zárlataként felhangzik a „Fake Plastic Trees”, a Rádioheadtől, attól az együttestől, amely rendkívül fontos azok (de nem csak azok) számára, akik 1970 után születtek.

Michał Łukasz Barczyk filmjében és Krysztof Maciaszczak Michał Gazda etűdjében a szüleiknek éltek, az ő terveik szerint, nem voltak képesek felnőttségük hangsúlyozására, megkísérelni kivívni a felnőtt ember önrendelkezési jogát. A Ptatrzę naciebie, Marysiu és a Portret podwójny főhősei kapcsolataikban a rendes élet helyett érzelmi halálugrásokat hajtottak végre. A Pręgi Wojciechje (Michał Żebrowski) a felnőni nem akarás más változatával élt. Úgy határozott, hogy nem apjának, hanem apjával szemben él, és nem űz semmiféle érzelmi extrém sportot.

És az összes idézett hős közül ő a leggyávább. Még csak meg sem próbál rendesen élni, nem törekszik a legcsekélyebb kapcsolatok kiépítésére sem másokkal, inkább elmenekül a felfedezendő barlangokba és az újságokba írt szövegekhez.

És őt bünteti leginkább a sors. Wojciech, apja elől menekülve, újrajárja annak

életútját. És rajta nevet leginkább a sors. Önállónak érzi magát, felnőttnek, kemény legénynek, de úgy viselkedik, mint a hangulatain uralkodni képtelen kamasz, mert mi más, ha nem egy szeszélyes serdülő agyréme a dühkitörés a barlangász táborban, vagy a szomszédokkal vívott hangerőháború.

És a sors neki adta a legnagyobb esélyt. Wojciech találkozott Taniával (Agnieszka Grochowska), aki elhatározta, hogy szerelemre téríti a férfit. Tania – Szent Pál a Korintusbeliekhez írt levelének megtestesülése – megcsillantotta a férfi előtt az élet ízét, a beteljesülést – kezdve egy fejhallgató vételén, hogy végre ne a szomszédok szenvedjenek tőle, valamint az élet apró örömeinek – például a születésnapi bornak – a felmutatásán; elérte, hogy Wojciech végre megkísérelje elfogadni önmagában az apja által szeretetből és gondoskodásból megkínzott kicsiny Wojteket (tudom, hogy ez ellentmondásnak hangzik, de Magdalena Piekorz filmje csodálatos mód hemzseg az ellentmondásoktól). Azt írtam: „hogy megkísérelje”, mert nem tudjuk, milyen apa lesz; nem hiszek a hős azonnali színeváltozásában, az első lépést tette meg csupán, felhagyott a félelem vétkével.

És lehet, hogy sikeres lesz, mert van mellette egy okos és jó asszony. A két harmincast – Wojciechet és a Patzę na ciebie, Marysiu Michał-ját – a nők vezették el az érettséghez (a Portret podwójny-beli helyzet nyitott maradt, Krzysztof Maciaszczaknak egyszerűen nem volt már ideje, Pawełt és Ewát pedig a Trzeci-ben az útközben feltalált Öreg, Marek Kondrat gyógyította ki a gyermetegségből.) Marysia is, Tania is megtanította nekik a felnőttség első törvényét – tetteink következményeinek felvállalását. E férfiak a náluk fiatalabb, a biológia törvényei és a természetes emberi szeretet vezette társnőiknek (a harmincas nő hiteles képére még várnunk kell – és itt most nem Bridget Jones lengyel megfelelőjéről beszélek) köszönhetően váltak felnőtté, nem pedig barlangok feltárása, szellemdús szövegek megírása, a következő tudományos fokozat megszerzése vagy művészeti tevékenység következtében.

E szöveget írtamban jöttem rá, hogy szeretem az én filmbéli kortársaimat. Gyerekességük, a szokásostól való rettegésük ellenére, a rendes felnőtt életbe való bele nem nyugvásuk, az érzelmi halálugrások iránti vágyuk és a hősi idők utáni sóvárgásuk dacára, mert igazán csak akkor mutathatnák meg magukat… Szeretem őket, mert esendőségükben rendkívül emberiek, bár rémesen idegesítőek. Szeretem őket és hiszek nekik.

(Kino, 2005/1)

Fordította: Hajba Vince

2005. december 6.

 

Sebhelyek - Michał Żebrowski
Sebhelyek - Michał Żebrowski
88 KByte
A harmadik - Magdalena Cielecka
A harmadik - Magdalena Cielecka
26 KByte
Nézlek, Mrysia - Michał Łukasz
Nézlek, Mrysia - Michał Łukasz
60 KByte
Kettős arckép - Michał Łukasz
Kettős arckép - Michał Łukasz
57 KByte
Változások - Jacek Poniedziałek
Változások - Jacek Poniedziałek
34 KByte
Maciej Adamczyk
Maciej Adamczyk
32 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső