A Hungarofilm 1956 elején alakult meg, illetve – a Moképből kiválva– lett önálló vállalat. 2001-ben szűnt meg mint önálló vállalat, és ismét a Mokép részlege lett. A Hungarofilm propagandaosztálya 1993-től Magyar Filmunió néven a Magyar Mozgókép Közalapítvány keretében működik.

Tudomásom szerint egyetlen írásos anyag sem létezik, amelyből meg lehetne tudni a Hungarofilm adatait, működési szabályzatát stb. Így csak volt hungarofilmesekre és saját memóriámra támaszkodva idézem fel a vállalat történetét. Mind én, mind pedig azok, akikkel beszélgetni-konzultálni tudtam, 1964-ben vagy azt követően kerültek a vállalathoz. Így az 1956 és 1964 közötti majdnem tíz évről semmit sem tudunk.

A Hungarofilm Vállalat feladata – egyben kizárólagos joga – volt az akkori külkereskedelmi rendszer szabályainak megfelelően  bizományosként a külföldi mozi- és tévéfilmek és egyéb filmműsorok behozatala, továbbá mindenfajta magyar mozgókép külföldi eladása, külföldi cégekkel koproduciók szervezése és  szerződések megkötése. A Művelődésügyi Minisztérium megbízásából a magyar játék- és rövidfilmek külföldi, nem-kereskedelmi terjesztését is intézte: részvételeket fesztiválokon, filmnapok szervezését és lebonyolítását, kapcsolattartást a külföldi filmes sajtóval, idegennyelvű filmpropaganda-anyagok készítését.

A külkereskedelmi monopóliumok a 80-as évek közepén kezdtek lebomlani, a Magyar Televízió ekkor vette át a tévéfilmek importjának intézését, majd saját gyártású filmjeinek exportját is. 1993-ben a Magyar Mozgókép Alapítvány keretében létrehozott Magyar Filmunióhoz került át a fesztiváli tevékenység. Az új, nem állami filmstúdiók nagy része pedig önállóan intézte koprodukciós ügyeit.

A tevékenységi kör beszűkülése és a nyereséges gazdálkodás folyamatos fenntartása piacgazdasági körülmények között azt eredményezte, hogy az 1986-ban még 112 munkatárssal működő vállalat jogutódjaként létrehozott állami tulajdonú kft.-nél tíz év múlva már csak harmincan dolgoztak. Az ÁPV Rt. határozata alapján a céget 2001. november 29.-i hatállyal beolvasztották a Mokép Rt.-be.

A fent vázolt feladatokat a Hungarofilm következő részlegei (kezdetben csoportok, később osztályok) végezték:

filmkereskedelem (szocialista országok --- nem-szocialista országok)
produkció
propaganda
filmbeszerzés
szállítmányozás
raktározás és vám
pénzügy és könyvelés.

Import:

A filmimportot a Hungarofilm a Mokép és az MTV bizományosaként intézte. A külföldi filmek megvételéről – moziforgalmazásra - a rendszerváltozásig az ún. átvételi bizottságok döntöttek, melyek egy-egy külföldi kiutazás során néha 50-60 filmet is megnéztek. Ezekben a bizottságokban a legjelentősebb, kultúrpolitikai, cenzurális döntés a Művelődési Minisztérium Filmfőigazgatósága munkatársának illetékességi köre volt. A Mokép delegáltja a belföldi forgalmazás gazdaságossági szempontjait tartotta szem előtt, míg a hungarofilmes tag feladata a delegáció kiutazásának és programjának szervezése, a filmek tolmácsolása, a kereskedelmi tárgyalások lefolytatása, a szerződések megkötése, az  adminisztrációs kötelezettségek elvégzése volt. Ez megfelelt annak a munkamegosztásnak, amelyben a vállalat feladata kizárólag a külföldi kapcsolatok vitele és a külkereskedelmi lebonyolítás volt, s a belföldi forgalmazás ügyeibe érdemi beleszólása nem volt. Sokszor filmkritikus is részt vett az átvételi bizottságokban, aki gyakran egyúttal a Pártközpont munkatársa volt. Esetenként az MTV-től is részt vettek az átvételi delegációban, általában azonban az MTV filmátvevői külön utaztak ki, ugyancsak egy hungarofilmes külkereskedő-tolmács munkatárssal. A filmek megvétele után a Hungarofilm feladata volt a filmek anyagainak behozatala, elvámoltatása, majd az itteni munkák megtörténte után a  negatívok és egyéb sokszorosító anyagok visszaküldése.

A szocialista országok esetében minden országgal volt hosszabb távú keretszerződés a jogdíjak összegéről, amelyek mértékéhez a vásárló ország lakosságát és a mozik számát vették alapul. (A filmek számában nem volt megkötöttség, a keretszámokat a gyakorlat alakította ki. Az átvett filmek számából egyébként mindig pontosan lehetett következtetni arra, milyennek ítéli a vásárló szocialista ország az eladó filmpolitikáját.) Az adott országtól és filmgyártása nagyságától függően az egyes országok évente két vagy három alkalommal rendeztek átvételi vetítéseket, amelyeken a többi ország filmátvételi bizottságai vettek részt. Legtöbbször a helyszínen döntöttek az át/megvételről, előfordult azonban, hogy bemutatókópiát kértek, hogy a filmet a hazai illetékesek is láthassák.

A nem-szocialista országok filmjeiről egyrészt a gyártó országokban (amerikai filmek esetén a londoni vagy római gyártói irodáknál), továbbá filmfesztiválokon és filmvásárokon döntöttek. Vagy a rendezvényeken résztvevő magyar filmátvételi delegáció döntött, vagy pedig azt követően, hogy a Mokép kérése alapján a Hungarofilm a forgalmazóktól megtekintésre bemutatókópiát kért. A nem-szocialista országok filmjeinek megvételekor – a Mokép által adott limitek figyelembe vételével – a Hungarofilm tárgyalt az árakról is, kötötte meg a szerződéseket, valamint gondoskodott a szükséges anyagokról (kölcsön negatív, munkakópia, nemzetközi hang, dialóglista stb.). A rendszerváltozás után a Mokép saját kezébe vette a filmkülkereskedelmet, a Hungarofilmet bízva meg a vám és szállítmányozás lebonyolításával.

Export

Az állami filmgyártás 1981 előtti filmjeinek gyártási költségeit a belföldi (Mokép) és a külföldi (Hungarofilm) forgalmazó, illetve eladó együttesen finanszírozta. A Hungarofilm így megszerezte a magyar játékfilmek korlátlan külföldi forgalmazási jogát, míg az 1981-től készült filmeknél, amelyeknél a gyártási költségek növekedése következtében állami dotáció is szükségessé vált, már csak korlátozott idejű forgalmazási jogot kapott, és a bevételek egy része is a gyártót illette meg. A külföldi eladás feltételeit a Hungarofilm általában önállóan határozta meg, kivéve a koprodukciós filmeket, ahol be kellett szereznie a koprodukciós partner hozzájárulását, ill. a 90-es években egyes esetekben már a gyártó stúdió is részt kért a feltételek kialakításában.

A szocialista országok esetében az export ugyanúgy zajlott, mint az import. A Hungarofilm évente két alkalommal vetítés-sorozatokat szervezett a szocialista országok filmátvételi delegációi részére.

Ami a megvett filmeket illeti: a szocialista országok általában a problémamentes, könnyű műfajú filmeket részesítették előnyben, míg a nem-szocialista országok a magas művészi színvonalú és/vagy a mindennapok magyar társadalmát, azok problémáit ábrázoló művek iránt érdeklődtek. Az egész világon vásárolták a magyar rajzfilmeket, és egy időben nagy sikerük volt a természetfilmeknek, amelyeket a világ vezető televízióiban sugároztak. A legnagyobb „vevők” az NSZK, az Amerikai Egyesült Államok, a skandináv országok, Anglia, Franciaország, Olaszország, Ausztrália televíziói voltak.

A produkciós részleg feladata filmgyártási és laboratóriumi bérmunkák valamint koprodukciók szerzése, azok megszervezése, lebonyolítása volt. Számos nemzetközi hírű külföldi rendező forgatott Magyarországon, és volt olyan év, hogy az exportbevétel háromnegyede bérmunkából származott (a csúcs 400 millió Ft volt).

A filmbeszerzés állt kapcsolatban a Magyar Filmlaboratóriummal: az exporthoz szükséges kópiákat, egyéb anyagokat ők rendelték meg a Laboratóriumban, ők foglalkoztak az idegen nyelvű listák és feliratok elkészíttetésével.

A szállítmányozás, raktár és vám – nevéből is látható – végezte a magyar filmek kiszállítását, valamint a beérkező filmekkel kapcsolatos vámolási és szállítmányozási teendőket. A filmraktárban kaptak helyet a Hungarofilm tulajdonában lévő magyar filmek kópiái. A vámügyek intézése a 90-es években egyre nagyobb részt jelentett a vállalat bevételeiben, a Hungarofilm intézte több nagy filmforgalmazó és televízió vám- és szállítmányozási ügyeit is.

A propagandaosztály

A Hungarofilm feladatkörébe tartozott a magyar filmek külföldi szerepeltetése is. Ezen a ponton a Hungarofilm jelentősen eltért a „normális” külkereskedelmi vállalatoktól. Másutt a propagandaosztály termékek reklámozását végezte, a Hungarofilm viszont ennél sokkal többet. Ezt bizonyítja az is, hogy a Hungarofilm külkereskedelmi vállalatként a Külkereskedelmi Minisztériumhoz tartozott, de propagandaosztálya a Kulturális Minisztérium Filmfőigazgatóságának irányítása alatt működött. A többi, „hétköznapi” külkereskedelmi vállalat által reklámtevékenységre fordítható, meghatározott százalékú összegnél a Hungarofilm propagandaosztálya lényegesen nagyobb – a Filmfőigazgatóság által biztosított – keretből gazdálkodhatott.

A propagandaosztály tevékenységéről részletesebben tudok szólni, hiszen 1964-től 1991-ig ennek tagja – s egy ideig vezetője – voltam.

Az osztály feladata volt:
a magyar filmek részvételének megszervezése külföldi fesztiválokon ;
a magyar filmek bemutatása külföldi fórumokon: filmnapok, filmhetek szervezése filmfesztiválok keretében, filmintézetekben, filmklubokban stb.;
a magyar filmeket, filmalkotókat ismertető információs anyagok készítése és terjesztése;
kapcsolatteremtés és -tartás külföldi filmkritikusokkal;
külföldi filmkritikusok, fesztiváligazgatók, filmszakemberek magyarországi tartózkodásának, programjának megszervezése (beleértve a Magyar Játékfilmszemlék mintegy száz külföldi vendégének részvételét);
a Külügyminisztérium, valamint a külföldi magyar intézetek filmellátása igényeik alapján.

A magyar filmek külföldi bemutatásában a propagandaosztály a Filmfőigazgatóság végrehajtó részlege volt. Az első osztályú fesztiválokon valóban csupán a „végrehajtás” volt a dolga. Hogy melyik film megy Cannes-ba, Moszkvába, ill. Karlovy Varyba (ez utóbbi kettőt kétévente, egymást váltva rendezték), Velencébe, Mar del Platába, Rio de Janeiróba, San Sebastianba, majd később Nyugat-Berlinbe, illetve, hogy melyik rövidfilm megy Moszkvába, Cannes-ba, Oberhausenba vagy Krakkóba, s hogy melyik filmet javasoljuk Oscar-díjra, arról elvben a Filmfőigazgatóság döntött. (De csak elvben, mert igazából „feljebb” döntöttek arról, hogy mit „ajánljunk” a Cannes-i, moszkvai, Karlovy Vary-i, nyugat-berlini, velencei fesztiválok vezetőinek.) A kisebb fesztiválokról és a korábban már máshol is szereplő filmekről lényegében az osztály vagy az illetékes terület ügyintézője döntött - figyelembe véve a rendelkezésre álló, megfelelő feliratos kópiákat. Létezett egy formanyomtatvány, amelyet a Filmfőigazgatóság „küldött” a Hungarofilmnek: ezt töltöttük mi ki – a költségvetéssel együtt –, s írta alá és „küldte el” nekünk a Filmfőigazgatóság. (A kapcsolattartást mintegy húsz éven keresztül az is egyszerűsítette, hogy nemcsak egy épületben – a Báthori utca 10-ben, hanem egy emeleten is voltak az irodáink.)

Minden filmről – mind játék-, mind bármilyen műfajú rövidfilmről –, amely külföldi terjesztésre számot tarthatott, automatikusan készültek több nyelvű ismertetőanyagok. Kezdetben stencilezett formában készültek, s nagy haladást jelentett, hogy a 60-as évek végétől nyomdai eljárással sokszorosítódtak. A nagy fesztiválokra, egyes jelentős filmhetekre, filmvásárokra külön anyagok készültek, ezek általában színes, fotókkal ellátott brosúrák voltak. Ma már elképzelhetetlen nehézségekkel kellett szembenéznünk, ha nem hoztak döntést arról, melyik film megy egy jelentős fesztiválra legalább két-három hónappal a rendezvény kezdete előtt! Akkor már különleges protekciót kellett igénybe vennünk ahhoz, hogy egy színvonalas, fotós nyomtatvány elkészüljön! A megfelelő minőséget ugyanis csak kevés nyomda tudta biztosítani, viszont a példányszám olyan alacsony volt, hogy sok nyomdában nem vállalták a nagyon munkaigényes, de lényegében egy-két óra alatt kinyomható brosúrák elkészítését. Kristóf Klárának köszönhetően (róla később) a Kossuth Nyomda – a kor legjobb nyomdája – vállalta ezeket a prospektusokat. Később, a 70-es évektől kezdve – amikor a nyomdai helyzet is javult valamelyest – már automatikusan készült minden játékfilmhez fotókkal ellátott, négyoldalas nyomtatott ismertető négy nyelven (angol, francia, német és spanyol). A szocialista országok filmátvételi delegációi kezdetben orosz és német nyelvű prospektusokat kaptak, később – ugyan csupán gépelt formában, de – minden résztvevő a saját nyelvén kapta meg az ismertetőket.

1965-ben indult a Hungarofilm Bulletin, eleinte eléggé kezdetleges nyomdai eljárással készült, rendszertelen időközökben jelent meg, külső szerkesztésben. 1971-től belső szerkesztésben, Bán Róbert filmrendező-filmkritikus főszerkesztésével a Hungarofilm adta ki, kezdetben Surányi Vera, majd e sorok írója szerkesztésében, három nyelven (a 70-es évek végétől már csak angolul és franciául). Évente négy „rendes” szám jelent meg, valamint egy ötödik, tematikus szám (a Balázs Béla Stúdió, animációs filmek, népszerű-tudományos filmek, televíziós filmek, a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmtanszaka, dokumentumfilmek, gyermekfilmek, külföldiek a magyar filmről, valamint 1973-ban összefoglaló a magyar film 25 évéről, s ettől kezdve minden öt évről – 1973–79, 1978–83, 1983–88). A kiadványban állandó rovatok voltak: új játékfilmek, interjúk, filmográfiák, új rendezők bemutatkozása, különböző foglalkozású filmalkotók (színészek, operatőrök, díszlettervezők, vágók stb.) bemutatása. Minden év első száma az új filmek mellett ismertette az év különböző rövidfilmjeit, a jelentős televíziós produkciókat, a fesztiváldíjakat. Évente egyszer egy összefoglaló orosz nyelvű különszám is készült. Két kis kötetet is kiadtunk: az első a magyar játékfilmrendezők, a másik a magyar játékfilm-operatőrök biográfiáját-filmográfiáját tartalmazta.

A Hungarofilm Bulletint címlista alapján terjesztettük. A címlistán mozi- és televíziós forgalmazók, filmfesztiválok vezetői, filmklubok, filmintézetek, filmszaklapok, filmkritikusok szerepeltek, összesen mintegy 1800 név. A 80-as években az egyik lapszámmal elküldtünk egy kérdőívet, amellyel elsősorban az volt a célunk, hogy ellenőrizzük, valóban „élnek-e” címeink. Legnagyobb meglepetésünkre nagyon sok válasz érkezett, amelyekből az derült ki, hogy a Hungarofilm Bulletint egyáltalán nem kereskedelmi propagandakiadványnak, hanem folyóiratnak tekintették, mivel elsősorban filmtörténettel kapcsolatos anyagokat, kritikákat, elemzéseket hiányoltak. Az a hír is örömmel töltött el bennünket, amikor igazgatónk, dr. Dósai István (róla is később) elmesélte, hogy Rómában a Centro Sperimentale di Cinematograficán, a neves filmfőiskolán, az igazgató büszkén mutatta könyvtárukban a Hungarofilm Bulletint, évfolyamonként bekötve!

A külföldi filmkritikusokkal fesztiválokon lehetett ismeretséget kötni. Elsősorban Cannes-ban, ahol kezdetben 400, napjainkban már több ezer filmújságíró jelenik meg a világ minden tájáról. Cannes-ban standunk volt, ahol egy hostess tartózkodott. Abban az esetben, amikor valaki nemcsak egy ismertetőt vitt el, hanem többet akart megtudni a magyar filmről, a hostess a Hungarofilm jelenlévő tagjához (közel húsz éven át Kristóf Klárához) küldte, aki maga is igyekezett minél több időt tölteni a standon. Akár személyesen, akár levélben fordult egy külföldi szakember a Hungarofilmhez vagy annak képviselőjéhez, igyekeztünk azonnal és a lehető legkimerítőbb módon válaszolni. Így születtek a mai napig tartó barátságok a magyar filmet mindmáig figyelő és szerető kritikusokkal: például David Robinsonnal (akkor még „csak” a Times kritikusa), Jean-Loup Passekkel (akkor még „csak” kritikus volt, ma már a La Rochelle-i fesztivál és a Georges Pompidou Központ filmrészlegének vezetője), Philippe Haudiquet-vel, a Les Lettres Françaises és az Image et Son kritikusával, akinek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a magyar film ismertté vált Franciaországban, valamint az azóta elhunyt, de a magyar filmet szeretettel figyelő és támogató Louis Marcorelles-lel (Le Monde) és a Variety filmkritikusával, Gene Moskowicz-cal, akinek emlékét az a díj őrzi, amelyet a külföldi kritikusok alapítottak, s minden évben egy-egy magyar játékfilmnek ítélnek a Filmszemlén.

Minden erőfeszítés hiábavaló lett volna természetesen, ha a 60-as évek közepétől nem kezdődik el a magyar film „nagy korszaka”. Ettől az időtől fogva szerepeltek rendszeresen és nyertek díjakat filmjeink a rangos nemzetközi seregszemléken, s ekkor – a lengyel és a cseh film után, a brazil előtt – vált divatossá a magyar film. Úgy látszik, sokan mindmáig hűségesek maradtak hozzánk azok közül, akik akkor „belénk szerettek”.

A külföldi filmkritikusokat, filmszakembereket kérésüknek és igényeiknek megfelelően láttuk el anyagokkal, fotókkal, ezzel elősegítve számos, magyar filmmel, filmalkotóval foglalkozó cikk, folyóirat-különszám és könyv megjelenését, kezdetben elsősorban francia és olasz nyelvterületen. Az első önálló kötet a Premier Plan sorozatban jelent meg 1966-ban Claude B. Levenson tollából. Korában igen jó visszhangja volt a rangos Etudes Cinématographiques sorozatban 1969-ben kiadott Le nouveau cinéma hongrois című tanulmánykötetnek. A Hungarofilm segítségével és támogatásával jelentette meg a Corvina kiadó Nemeskürty István angol nyelvű filmtörténetét (World and Image, 1968), Graham Petrie History Must Answer to Man (1978) és Jean-Pierre Jeancolas Miklós, István, Zoltán et les autres (1989) című filmtörténeteit. Említést érdemel még a Helikonnál 1985-ben angol és magyar nyelvű mutációban kiadott A magyar filmművészet képeskönyve, amelyet Nemeskürty István és Szántó Tibor jegyzett.

A 60-as évek közepétől – a fesztiváligazgatókon, fesztiválválogatókon kívül – rendszeresen meghívtunk egy-egy filmkritikust néhány napra. (Kezdetben támadások is érték ezért a Hungarofilmet, mondván: sokba kerül egy-egy filmkritikus utazási költsége, budapesti tartózkodása. A válaszunk az volt, hogy sokkal kevesebbe, mint egy nagy hirdetés valamelyik nyugati napilapban vagy filmszaklapban, s pénzben nem lehet megfizetni azokat a cikkeket, amelyeket egy-egy, hazájában elismert filmszakember írt e lapokban a magyar filmről.) 1968-ban vagy 69-ben került sor Budapesten a FIPRESCI, a Nemzetközi Filmújságírók Szervezetének összejövetelére a Magyar Újságírók Szövetségének szervezésében. Ekkor a jelenlévők részére vetítéssorozatot szerveztünk. Tulajdonképpen ez volt a kezdete annak, hogy nem egy-egy szakembert láttunk vendégül, hanem egyszerre többet - ettől kezdve hívtunk meg külföldieket a magyar filmszemlékre.

A Külügyminisztérium, valamint a külföldi magyar intézetek ellátását filmekkel és reklámanyagokkal lényegében csak lebonyolítottuk. Abban az időben a Külügyminisztériumnak jelentős összeg állt rendelkezésére a magyar külképviseletek filmellátására. Számtalan – általában 35 mm-es, idegen nyelvű feliratos – filmet rendelt, amelyek a külképviseletekhez kerültek. Különösen a távoli országokban jelentett nagy segítséget számunkra, hogy a rendezvényekhez mindig kölcsön tudták adni nekünk a náluk lévő kópiákat.

*

Mivel manapság a III/III.-as ügy állandóan napirenden van a közéletben, nem kerülhető ki a Hungarofilm esetében sem ez a kérdés. Biztosak voltunk benne, hogy van vagy vannak besúgók a vállalatnál, de nem tudtuk – legalábbis én nem tudtam –, kik azok. Az viszont tény, hogy minden külkereskedelmi vállalatnál sok-sok példányban kellett úti- és tárgyalásjelentéseket írni, valamint feljegyzést készíteni a külföldiekkel folytatott telefonbeszélgetésekről. Ezeket a jelentéseket minden részleg (osztály) megkapta (aminek egyes esetekben tájékoztató funkciója is volt, legtöbbször azonban csupán formalitásnak számított). Egy példányt kapott belőle X. elvtárs (ha nem felejtettem volna el a nevét, akkor sem írnám le, de valóban elfelejtettem), aki a Belügyminisztérium munkatársa volt, s akinek „kiosztották” – gondolom, többek között – a Hungarofilmet is. X elvtárs időnként megjelent a titkárságon a dossziéjáért. Néha voltak kérdései is, amelyeket vagy az igazgatónak vagy az illetékes osztályvezetőnek tett fel.

A külkereskedelmi vállalatokkal kapcsolatos különleges „éberséghez” hozzátartozott, hogy a szabályzat szerint külföldivel minimum két magyar munkatárs tárgyalhatott egy erre szolgáló tárgyalóhelyiségben. Ez a Hungarofilmnél nem volt megvalósítható, mert tárgyaló csak a 80-as években lett, amikor – a létszám növekedésével – kinőttük a Báthori utca 10. III. és VII. emeletén lévő irodákat. A főkönyvelőség a Báthori u. 20-ban bérelt egy lakást, a szállítmányozási és a filmbeszerzési osztály pedig a Magyar Filmlaboratórium területén lévő, átalakított raktár épületébe költözött. A tárgyalót ekkor már – a videó elterjedésének következtében – elsősorban filmnézésre használták. Addig a külföldiek – ha éppen nem filmet néztek a földszinti vetítőben – az ügyintéző irodájában folytattak megbeszéléseket, néha két-három másik kolléga jelenlétében, mivel egy-egy irodában néha hárman-négyen is dolgoztak. A propagandaosztályon – amikor több vendégünk volt egyszerre – nem ritkán a földön vagy az íróasztalok tetején ültek az emberek.

A külkereskedelmi vállalatok rendjéhez tartozott az is, hogy a külképviseletekkel csak a Külügyminisztérium illetékes osztályán (a mi esetünkben a propagandaosztályukon) keresztül lehetett kapcsolatot tartani. Filmhetek, filmbemutatók esetében rendszeresen álltunk közvetlen kapcsolatban a követségekkel, magyar intézetekkel az idő rövidsége miatt, a bürokrácia megkerülése céljából – s nem mindig mi voltunk a kezdeményezők.

A külföldiek a földszinten lévő, nagy, jól felszerelt vetítőben nézték a filmeket. Később, a Budakeszi úton lévő raktár bővítésekor ott is kialakítottak egy kis vetítőt. De – szükség esetén – igénybe vehettük az épület földszintjén lévő ún. filmfőigazgatósági, igen elegáns vetítőtermet (amelyben egy ideig az elfogadási vetítések is folytak, s ahol hetente egyszer, pénteken vagy szombaton délután, pihenésképpen a Politikai Bizottság tagjai – gyakran Kádár János is – kikapcsolódásként szórakoztató filmeket tekintettek meg.) Kölcsönkérhettük a Filmművész Szövetség vagy a Laboratórium vetítőjét is, később pedig, megépítése után, a Mokép Honvéd utcai vetítőtermét. (Előfordult az is, hogy egy váratlan vendég esetében, ünnepnapon Gémes György rendelkezésünkre bocsátotta a Toldi mozit.)

A Hungarofilm technikai, elhelyezési feltételei az évek során – a létszám emelkedésével párhuzamosan – valamelyest javultak. 1964-ben (a Budakeszi úton lévő raktárt nem számítva) összesen 15 kisebb-nagyobb irodahelyiség volt (beleértve az igazgatóság 3 szobáját). A propagandaosztály odakerülésemkor egy kis iroda volt, amelyben hárman ültünk. Két nagy szekrényben tartottuk a filmek fotóit és a reklámanyagok egy részét is. (A többi a folyosón, ruhásszekrény jellegű bútorokban volt elhelyezve.) A papíroktól lépni sem lehetett. Később nagyobb irodába költöztünk, akkor már öten voltunk (egy adminisztrátorral és az útleveleket, vízumokat, repülőjegyeket intéző munkatárssal kiegészülve).

Nemcsak a propagandaosztály, hanem – a feladatok bővülésével – az egész vállalat létszáma növekedett. 1964-ben körülbelül 45-en voltunk, a 80-as évek végén már 100 fő feletti a létszám. (Ekkor – az érvényes rendelkezések szerint – amennyiben egy vállalat létszáma meghaladta a 100 főt, függetlenített személyzetist kellett alkalmazni. Elkerülendő, hogy valakik kívülről ajánljanak e posztra egy megfelelő elvtársat, Dósai István a szállítmányozási osztály munkatársából faragott személyzetist. Egyébként ezt a módszert más posztoknál is alkalmazta: például így kerestünk titokban nekem mint osztályvezetőnek utódot.)

A Hungarofilmnél azért is fordulhattak elő a fent vázolt „lazaságok”, mert nem igazi termékek eladásáról-vételéről volt szó. Csapszegek esetében rá lehet venni valakit arra, hogy ezt a csapszeget vegye meg, ne a másik cégét. De semmi pénzért nem lehet valakit arra rábeszélni, hogy megvegyen és bemutasson egy filmet, amelyet nem tart jónak.

A „lazaság” másik „oka” dr. Dósai István igazgató volt. Erőszakos volt, hisztériás is, sokan nem szerették sem a dolgozók, sem a filmalkotók közül, de két jó tulajdonsága elvitathatatlan. Az egyik a kapcsolatteremtő képessége, amivel igen sokat segített a magyar filmnek. (Anekdota, de jellemző: a 70-es évek elején, a Belgrádi Nemzetközi Filmfesztiválon a szállodában, a liftben egy farmeres, fekete bőrű fiatalember, hóna alatt filmtekercsekkel, megkérdezi a vele utazó magyar újságírót, honnan jött. Mikor megtudja, hogy az illető magyar, nem azt kérdezi – amint vártuk –, hogy ismeri-e Jancsó Miklóst, hanem azt: ismeri-e  „Mr Dozai”-t?) A másik, akkoriban szokatlan tulajdonság, hogy munkatársainak önállóságot adott. Talán mert maga sem „ejtőernyősként” került igazgatónak a vállalathoz, hanem üzletkötőként kezdte. S az sem volt gyakori a korban, hogy végigment a „szamárlétrán”, mire végül vezérigazgató lett. Ismerte tehát a munka minden apró részletét, és jó pszichológiai érzékkel mindig akkor kérdezett rá valami apróságra, amikor ott baj volt.

A Hungarofilm lelke Kristóf Klára volt. A Hungexpótól került a vállalathoz (az 1958-as brüsszeli világkiállítás magyar részvételét ő szervezte), kiváló szervezőkészségű, nyitott, határozott egyéniség volt, aki fantasztikus kapcsolatteremtő képessége révén hamarosan jó viszonyba, gyakran barátságba került mind a magyar filmalkotókkal, mind a külföldi filmszakemberekkel. (Határozottságát egyébként sok munkatársa nyerseségnek vélte, mások féltek tőle.) Kezdetben a vele együtt összesen három főből álló propagandacsoport vezetője volt, végül – a vállalat növekedésével – főosztályvezető lett, akihez a kereskedelmi osztályok, valamint a propagandaosztály tartozott. Minden szubjektivitás nélkül mondható, hogy kettejük nélkül a magyar filmnek magas színvonala ellenére sem lett volna olyan híre a világban, mint amilyet a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években kivívott magának.