Barbara Kosecka A lengyel film bizonyos irányultságáról
 

218 KByte

Nem nézek lengyel filmet! –  jelentik ki ismerőseim, köztük megszállott moziba járók.

Tudom, hogy ez nem egy unalomlázadás, nem attól félnek, hogy kénytelenek lesznek a közmondásos, cigarettára gyújtó, majd hosszasan balra, később jobbra tekintő arcra meredni. Akárhogy is, de a cselekményesség éppen nem hiányzik az utóbbi tizenöt év lengyel filmjeiből. Az sem igaz, hogy azért nem néznek, mert Lengyelországban nem születnek jó filmek, mivel bizonyos időközönként azért születnek. Ha mégis az elkeseredés hangját hallom ismerőseimtől, úgy érzem, a lengyel film tüntető mellőzése keserű kiábrándulás következménye,. Nem hiszik hogy bárki is komolyan veszi őket. Ezek az ismerőseim nem hisznek a lengyel filmnek, kiérezvén belőle azt a bizonyos "valamit". Mit is? Hamis, megjátszott, vagy kioktató hangvételét? Azt is talán, bár nyilván nem mindig. Nekem, aki nézem a lengyel mozit, ez a valami...  maguknak az alkotóknak a kétsége afelől, amit bemutatnak. Védekező testtartás a valósággal szemben. Önelbarikádozás eszmék, fontos kérdések, hatásos elképzelések mögé. Állandó mentegetőzés.

Filmjeinket nézve ritkán látom magam, a környezetem, a problémáim; helyzeteket, amelyeket felismerhetnék; hős helyett (hogy hősnőt – aki a lengyel vásznon gyakorlatilag nem létezik – már ne is mondjak) rendesen csak a neki adott „taktikai utasításokat” látom. És ami a rosszabb, szabad szemmel látom, főleg azért, mert a lengyel filmek, még a művészien kivitelezettek is általában szétesőek, össze nem tapadó részekből állnak, jön egyik jelenet a másik után, mint a sorozatvígjátékokban,  a mű egészének  megragadását segítő bármiféle értelmi átkötés nélkül. Itt egy családi asztali jelenet, ott egy munkahelyi botrány, egy kis nemi élethűség, majd mélylélektani merengés a parkban. Sok különféle rész, jobbak, rosszabbak (ezeket részben taglalják a filmismertetések), de egésszé nem állnak össze. Azaz összeállnak, de csak azzá a „szándékolttá”. Sőt, mintha kétirányú lenne ez a függés: minél erősebbek a széthúzó erők, minél inkább ízekre szakad a film, annál kifejezettebb, komolyságával annál rémítőbb az elképzelés, a „szándék". De hiszen a közmondásos lengyel film nézője jobban szeretne – én jobban szeretnék – belépni a film valóságába, beszívni annak levegőjét. Megszeretni a hőseit. Mindazonáltal nem léphetünk be valamibe, aminek nincs szerkezete, csak részei; ami – mint a hetvenes években oly népszerű, szükség esetén akár a tízszeresére is kitáguló hálós bevásárlószatyor – alapvetően lyukakból áll, melyeken át minden kiesik.

Mondhatná valaki, hogy hiszen a művészet művelésének értelme éppen a határozott szándék meglétében rejlik – és nyilván igaza lenne. De nem erről van szó; nem a formanélküli mozit, a valóság puszta vászonra öntését követelem. Az egyedüli, amire igényt tartok, a háromdimenziós egész - a csupán a sík mozivászonra felírt eszmével szemben. Az egész, amelyben hinni megkívánandunk. Lech Majewski a fekete-fehér Wojaczekben,  magával ragadó, valószerűtlen, sőt egyenesen torzító ábrázolású filmjében olyan sűrű és meggyőző hetvenes évekbeli hangulatot teremt, hogy mellette a mozivászon kilencvenes évei a tollpihe sűrűségét mutatják. És hogy lehet ebben a pehelyben hinni?!  A hitetlenkedés oly erős, hogy időnként átvisszük olyan filmekre is, amelyek lehet, hogy teljesen ártatlanok. Például azon tűnődve, hogy a Czesc Tereska (Szia, Tereska) című filmjében miért esett  RobertGlinski választása a fekete-fehér kidolgozásra, amikor a kortárs lakótelep valósága éppenséggel vásárian színes. Vajon nem valami előzetes meghatározásról volt szó, bölcseleti előmunkálatokról, a valóság általános megragadásáról, nehogy aztán az időnként kioldalogjon a képből?

Talán részben abban rejlik a független mozi sikere, hogy a néző nem tud gyökeret ereszteni a „függő” lengyel filmbe. Az előbbibe ugyanis, a dolog jellegéből fakadóan, mindig beszüremlik valami kis hitelesség, a hely, a hősök (általában amatőr színészek) igaz(i)sága, mert itt még ha van is egy kis csalás, az is rendesen szakszerűtlen, és így az egész, ha lehet, még igazibb. E filmek sem „állnak össze”, de abból, amivé szétesnek, valami felismerhető, sajátos káosz alakul. Legalábbis így fest ez lengyel szemszögből; lehet, hogy a francia filmek ugyanilyennek tűnnek a francia szemnek, a csehek a csehnek, a norvégok a norvégnak stb. (na de mikor néztek otthon utoljára a norvégok vagy a csehek lengyel filmet?) Időnként arra gondolok, hogy alapjában véve a probléma…metafizikai. Az, hogy mindannyian lehámlunk a valóságról, mert az elviselhetetlenül könnyed és értéktelen. És ha ilyen, hát súlyt kellene adnunk neki gondokkal töltve fel, melyek aztán mindig sokat nyomnának a latban, függetlenül a társadalmi, kulturális, vagy metafizikai fellendüléstől: betegség, halál, önazonosság, megrázó gyermekkor, rejtély.

Nem törne ki belőlem a panasz a lengyel filmekre, ha nem azt a két filmet díjazzák az idei Gdyniai fesztiválon. Milyen jellemző, hogy a fődíjat Magdalena Piekorz Pręgi című, példaértékűen részekre bomló és szándékokkal csordultig telt filmje kapta! Nem azért persze, merthogy ténylegesen félbevágatott (ezt a bátor beavatkozást egyébként egész figyelemreméltónak találtam), hanem azért, mert helyenként jó és meggyőző, helyenként viszont valószínűtlen és művi; néha ragadozóként kerít, visz magával, néha viszont csak áhítozik a bevonásunkról: bachos jelenet, szélmalmos jelenet, verekedéses, hegyi jelenet, galambos, szerelmes stb. stb.. Nehéz ebből valamiféle egységet kikövetkeztetni; nem tudni, a főhős, eszes barátnője, az ijedt szerkesztő, a türelmes barát és ki mindenki még milyen alapon tartoznának egy és ugyanazon világba. Nem tudni, mert ez a világ nem látható, helyette csak lyukak vannak, amelyeket nem töltenek ki a szerencsétlen „kiegészítő” részek, mint például a lány családjánál otthon játszódó jelenet. Nyilván nem arról van szó, hogy túl kevés a jelenet, hanem arról, hogy a meglévők nem vonatkoznak semmiféle lényegi valóságra, semmilyen, a néző érzékeiben, képzeletében, lelki világában tükröződő egyetemességre. (A nézőében, hiszen ő a rendezővel és a forgatókönyvíróval egy és ugyanazon világ, ugyanazon jelenségek résztvevője.) Előre felvázolt elképzelésekre kárhoztatnak ezzel szemben minket, olyanokra, amelyekről amúgy kimerítő bőséggel olvashatunk a sajtókönyvben. Világos, hogy ezeknek megvan a maguk fajsúlya, mindent olyan egységbe foglalván, amely képes a probléma – nem lebecsülendő! – súlyát felemelni. Ugyanúgy, mint Piotr Tatrzański Edijében, mely film a Pręgi szépítészeti előzményének tűnik.

Tudatában vagyok annak, hogy az effajta szemrehányások meglehetősen pontatlanul hangzanak. Miért is ne lehetne hőseink világát rövid, tömör, kissé hézagos, viszont összefüggő egészet alkotó jelenetekből felépíteni? Hogyne lehetne; egyenesen érdekfeszítő rendezői feladat. Csakhogy ez nem Piekorznak, hanem a Mój Nikifor szerzőjének, Krzysztof Krauzénak sikerült. Filmje szerény és letisztult, amelyben még a második-harmadik rétegbe leásva sem lelünk a nyomaira semmiféle „kezdeti feltevéseknek”. A gdyniai bírálóbizottság egyedül Krystyn Feldmannt jutalmazta, mert egyszerűen nem is lehetett volna nem díjazni (sajátosan csodálatos, a hősnők nemlétét a lengyel filmben megerősítő ellentmondásként az utóbbi évek egyik legjobb női alakítása egy férfiszerep), a Mój Nikifort viszont figyelemre sem méltatta. Pedig ez a mozgókép világot épít. Sok-sok eszközzel: a színészi játékkal, a helyzetekből a legkülönfélébb érdektelen részleteket felbukkantó rendezéssel, a tartózkodó - a jelentés szempontjait túlhangsúlyozás hibájától mentes -  forgatókönyvvel, az összeszedett, „sűrű”, magát nem ránk erőltető ritmusban vissza-visszatérő vágásokkal, átgondolt beállításokkal, sőt, Nikodem Wołek-Łaniawski kiváló hangminőségének köszönhetően hanggal is (milyen ritkaság is ez a lengyel filmben) világot épít. És minthogy ez a világ ott van, nem szükséges igazolni vagy megalapozni, maga jelenik meg a nyilván pontszerűen rövid és tömör jelenetek folyamán, amelyek  teljesek, köszönhetően a Világegyetem – amelyből vétettek – állandó tudatosulásának. Azoknak, akik erre felcsattannak,  mondván: a film kizárólag efféle, az alkotó által gondosan kidolgozott „jelentésekből” áll – jelzem, hogy éppen ebben rejlik a kiemelkedő, azaz az észrevétlen rendezés titka.

Két példával szolgálok. Az első a kiállítás-megnyitó. A jelenet minden eleme, amelyet Krauze alkalmaz, illetve a Nikifor életéről és munkásságáról való nézői ismereteink majdhogynem maguk kiáltanak valamilyen irányultságú elhelyezésért, meghatározásért – leginkább egy világos, a nézőt kielégítő ellentétpár: a nagy művészvilág és az öntörvényű alkotó viszonyát bemutatandó. Krauze ezt nem teszi meg, észrevételeinkre hagy minket, arra, hogy a kiállítóhely vezetője kedves, de nem igazán ura a nyaktörő helyzetnek, hogy Włosińskira egyáltalán nem emlékszik az akadémiai tanára, hogy Nikifor azon gondolkozik,  nem lehetne-e valahol az átjáróban felállítani egy kis bódét és túladni néhány képen. Az eredmény az, hogy egy megismételhetetlen, szokatlanul jellemző, ám mégis körülhatárolatlan helyzetet látunk. Ugyanezt lehet elmondani a címszereplőről, akit mindvégig nem terhel semmilyen eszmei útravaló, nem lesz belőle az általunk, alkotók és nézők által táplált, gyakran kimondatlan nagyság- és emelkedettségvágy ellen fellépő hős,  ő egyszerűen és kizárólag a titokzatos Nikifor. A másik példám: a tüdőbajos roham - Nikifor Włosinski társaságában a kórházban. Meghal-e, tudja-e egyáltalán, hogy halálos beteg? Szenved? Van-e valami, amit mindig ki akart mondani, egy kiáltás, egy könyörgés, egy haragos indulat? A jelenet nehezen meghatározható, egyszerre erőszakos és gyengédséggel teljes. Krauze ezúttal szokatlanul egyszerű, visszafogott eszközzel él. A meggyőző kórházi jajgatás és hörgés helyett a kórtermi szekrény fémes hangját kapjuk. Erre a szekrényre támaszkodik az öntudatlan Nikifor keze, és ez kezd berregni – Włosinskit felébresztve – ama kéz hirtelen rándulásától. A növekvő berregésből figyelmeztetés érződik ki, kiáltás a sötétből, lehet, hogy halálfélelem, nem tudom – kiérződik valami, ami tiszta kifejeződése egy érzésnek, egy valóban ott lévő érzésnek.

Ez a jelenet egy másik kórházi jelenetet idéz fel, Małgorzata Szumowska Ono című filmjéből. Ott is van határozott szándék, bár éppen tolakodó és hideg, a szónokiasságra szorultságot bizonyító:, a magzatelhajtás gondolatával viaskodó terhes hősnő áll az üvegezett ultrahangvizsgáló ablaka mögött, ahol a doktornő egy páciense magzatát szemléli – a magzat képe az üvegről pont ott verődik vissza, ahol a lány hasa látszik az ablak mögött. Kifinomult, ügyes, de szükségtelen. Az Ono példája mégis félrevezető, egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy Szumowska filmje a Mój Nikifor-hoz képest az ellenkező végletet jelentené. Ez a sikerületlen alkotás gyakran behódol a hatáskeltés kísértésének – de a saját lényegét illetően „forró”, az önkifejezés szándékától sarkallva leforgatott (és expresszív, merész stílust alkalmazó), a lengyel néző megszokásaival nem számoló, ennél fogva meglepő mű.

Mert egyet azért mondhatni biztatásul: jön az új, a jobb - még ha továbbra is a mesterségesen felpumpált filmeket díjazzák is, amelyek azt a hamis reményt táplálják bennünk, hogy ezen az eszmékkel felfújt léghajón mindannyian a zavaros és ilyen-olyan valóság fölé emelkedhetünk. „Jön” a hőseit értő és szerető, s így őket megszerettetni is esélyes Iwona Siekierzyńska, Marek Lechki, Łukasz Barczyk, Anna Jadowska. Bár lehet, hogy e fiatalokban, gyengeségeikben, kétségeikben, a valósággal való tusakodásukban nincs még meg az a nemzedéki mítosz szintjére felemelkedni képes erő amely megvan például Nikifor alakjában. De hallgassunk bele a valóságba, lehet, hogy felfedi nekünk ezt az erőt?

 

(A cikk a Kino 2005/1. számában jelent meg. Fordította Hajba Vince)

2005 július 20

 

Lech Majewski: Wojaczek
Lech Majewski: Wojaczek
29 KByte
Lech Majewski: Wojaczek
Lech Majewski: Wojaczek
15 KByte
Robert Glinski : Szia, Tereska
Robert Glinski : Szia, Tereska

129 KByte

117 KByte
Piotr Tatrzański: Edi
Piotr Tatrzański: Edi
116 KByte
Piotr Tatrzański: Edi
Piotr Tatrzański: Edi
27 KByte

34 KByte

140 KByte
Krzysztof Krauze: Mój Nikifor
Krzysztof Krauze: Mój Nikifor
13 KByte
Krzysztof Krauze: Mój Nikifor
Krzysztof Krauze: Mój Nikifor
20 KByte
Krzysztof Krauze: Mój Nikifor
Krzysztof Krauze: Mój Nikifor
28 KByte

27 KByte
Małgorzata Szumowska: Ono
Małgorzata Szumowska: Ono
22 KByte
Magdalena Piekorz: Pregi
Magdalena Piekorz: Pregi
30 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső