2003 augusztus végén a Magyar Nemzeti Filmarchívum a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával megkezdhette a az első magyar színesfilm, a Ludas Matyi digitális restaurálását. A filmből már az ötvenes években sem lehetett labortechnikával színeskópiát készíteni, ezért döntöttek az archívum szakemberei a digitális restaurálás mellett. A Magyar Filmlaboratórium Kft, az MTA Sztaki és a Veszprémi Egyetem Képfeldolgozási Tanszéke összefogásával zajló restaurálási munkálatok során eddig a százperces film fele nyerte vissza a színeit. A munkálatokat Szécsényi Ferenc operatőr segíti. Vele készült interjúnkból kiderül, hogy nemcsak a 2-3% - os színnyomokból kiinduló restaurálás vakrepülés, hanem az 55 éves film forgatása is az volt.

Nagyon csekély volt az én szerepem ebben a filmben. Operatőrasszisztens voltam, vagy konkrétabban másodoperatőr, 26 éves. Némi asszisztensi- és laboráns gyakorlattal a hátam mögött. Nem kerülhettem közel a színestechnika műhelytitkaihoz, mert a bennfentesek suttogva tanácskoztak. Asszisztensi teendőim mellett néha megbíztak, hogy a második kamerával vágóképeket csináljak. Viszonylagos szabadságom volt ebben. Adott a téma, ég Ludas Matyi háza, csináljak közelit róla. Néhányat fölhasználtak belőlük. Sok hangulatképet csináltam a döbrögi vásárról is.

Milyen filmnek tartja ma a korszak többi filmjéhez viszonyítva a Ludas Matyit?

Életszagú film volt a témájánál fogva is, de hát főleg Nádasdy Kálmán miatt. Nádasdy az egyik utolsó igazi européer volt, hatalmas emberismerettel, rutinnal. Elképzelhetetlen lett volna, hogy őt egy olyan forgatókönyvvel kérjék föl filmre, mint mondjuk, a Teljes gőzzel. Kemény volt a diktatúra, de a Ludas Matyi, akárhogy is alakítgatták, nem tudott az ő kezében sematikus lenni. De azért a rendszer is jól tudta fogyasztani. Mert miről is volt itt szó? Van egy zsarnok és a nép. Ez mindig aktuális. Szinetár György, a forgatókönyvíró, s a könyv körül bábáskodó ideológusok elég szépen felruházták Döbrögit minden gonosz tulajdonsággal, de a film nagyon igényesen készült, tele csupa realista részlettel. Olyan kis etűdökkel, mint a hamiskártyások a piacon. Nádasdy inkább színházi ember volt, de azt nagyon tudta, kiket vegyen maga mellé, hogy film legyen a végeredmény. Segédei Ranódy László és Szemes Mihály voltak. Ranódy már akkor is nagyon értett a színészekhez, s mindkettejüknek kiadós szakmai tapasztalatuk volt.

Pirulva gondolok arra, hogy ott álltam, a kis asszisztens a nagy Nádasdy Kálmán mellett, és ötleteket adtam neki a vásárral kapcsolatban. Amikor a standról Döbrögi embere elragadja az egyik árus köcsögeit, nem kellene-e annak a legénynek az egyik megmaradt portékáját dühösen a földhöz csapni? Be is került a filmbe, ahogy odavágja kalapját… Bátortalanul ugyan, de mindig bombáztam a Mestert különböző ötletekkel. Nem tudtam fölfogni, hogy förtelmes bunkóság volt ez tőlem.

Meg is kérdezte egyszer: Nem akarsz te rendező lenni?

– Nem.

– Mert elintézném.

Hegyi a másik nagy óriás, Eiben István mellett a legnagyobb operatőr volt akkoriban. Ő volt a kísérletezőbb alkat. Mindig kitalált valamit, lehetetlen gépmozgásokat, szokatlan fénytagolást. Persze ez a film nem volt neki olyan kihívás, mint mondjuk a Körhinta, ahol a táncjelenetben a speciális gépmozgást, hogy a Dolly oldalirányban is mozogjon, megoldotta. Azt hiszem, ő ilyen szempontból volt európai nagyságú operatőr, nem annyira a világításban. De abban is rendkívüli volt.

Ennél a filmnél az volt a feladata, hogy következetesek legyünk a színekben. A számára kevésbé érdekes filmekben Hegyi általában megadta a képhatárt a világosítónak, fölment a büfébe, majd mikor a jelenet kész volt, odébb rakatott egy kétezres, meg egy ötezres lámpát, kikapcsoltatott egy ötszázast, s ettől a néhány korrekciótól egyedi lett a kép.

Igen, gondolkoztak egyfajta színharmóniában. Itt meg kell még említenem Márk Tivadar, a kosztüm- és Fülöp Zoltán, a díszlettervező nevét, ők is a legnagyobbak voltak a szakmában. A kellékesek folyton azt kérdezték, milyen színű legyen a ruha, hogy kéknek látsszon a filmen? Rengeteget kínlódtunk, hogy mennyiben fog a natúr látvány önmagára emlékeztetni a színesben. Teszteltük, hogy mit bír ez a Gevacolor nyersanyag. Volt egy hatalmas tábla, tele az összes árnyalattal, de nem az volt a lényeg, hanem, hogy rengeteg próbát csináltattak színészek nélkül is, pusztán a kelmék, a tárgyak színéről. Ez volt a meghatározó, s nem a sajtónak szóló misztifikáció. Hogy egy ilyet is említsek: elterjedt, hogy a színészeknek nem szabad lesülniük, mert akkor anakronisztikusan fognak kinézni a belsőkben. Ez nagy marhaság volt már akkor is. Nekem az Agfacolorról – amire Hegyi A beszélő köntös színes részeit forgatta – volt már valami fogalmam, mert laboráns voltam a Magyar Filmirodánál, amikor készült. A Gevacolor nyersanyag viszont mindenki számára teljesen ismeretlen volt.

Ez valóban így volt. Nagyon érzéketlen, kontrasztos anyag volt a Gevacolor. Ezért már ennél a kezdetleges nyersanyagnál sem akartuk a színek minden tulajdonságát érvényesíteni. Azóta is általános tapasztalat, hogy ha megelégszünk azzal, amit az anyag produkálni tud, nagyon sokszor giccses, csiricsáré, élénk színű, a valóságtól elszakadó színvilágot kapunk, olyat, amilyennek natúrban sosem látjuk. Ezt már a régi operatőrök sem szerették. Ha a fekete-fehér önmagában is absztrakció, miért nem gondolkozhatunk a színesben is eszerint. Hát ez a harmóniaigény volt a színnapló mögött. Persze, amint korrigálni akartunk, az érzéketlenség miatt eltűntek a színek. Tele voltunk tévedésekkel, jogos bizonytalansággal, csak azt tudtuk, hogy színeset akarunk csinálni, mert a „népmese” egyenesen kívánta a színeset. És a „progresszív keletnek” föl kellett vennie a versenyt a „reakciós nyugattal”.

A Ludas Matyi nitrónegatívja nem volt elég színhelyes, inkább szépiaszerűnek mondanám. Ezek még kezdetleges nyersanyagok voltak. Mást kellett használni belsőben és mást a külsőben. A külső- és a belső negatív más, konkrét színhőmérsékleten készült. A Gevacolor kelvinje nem volt azonos az akkor rendelkezésre álló Agfáéval. A belsős „műfény” anyag 3200 kelvin fokos volt, a külsős „napfénynegatív”, 5000 kelvin fokos. Erősen sárga fényhiányos anyagok voltak ezek, főleg a belsősök. Ezért hiányzik nagyon erősen a belsőkben a sárga komplementere, a kék. De nem volt meg mindenhol a megfelelő, külsőre a külső, belsőre a belső negatívunk. Ezért aztán kiegyenlíthetetlenek lettek bizonyos jelenetek. A laborszakemberek (Volkmayer Antal és Dobrányi Géza) szűrőkkel próbálták korrigálni azt az óriási különbséget, ami a belsők és a külsők között volt. A színhőmérséklet nagyon változott a külsőkben is: a reggeli felvételeknél több a vörös tartományban a fény, dél felé közeledve meg kevesebb. Ez a különbség is komoly korrekcióra szorult. Az anyag akkoriban még olyan színes sem tudott lenni, ami a saját tulajdonsága volt. Ezért kellett a hatvanféle szűrő, s ennek a 72 kombinációja adta meg a filmpozitívban jelentkező színárnyalatokat. Rossz érzésekkel emlékezem vissza a színeket övező misztifikációra, mert ennél egzaktabbakat mondani nem tudok. A művelet „tulajdonosai” Volkmayer és a Hegyi Barna suttogva beszélték meg, hogy milyen korrekciókat kérnek. Én ebbe nem voltam beavatva.

Volkmayer, aki nagyszerű fekete-fehér laborspecialista volt, felismerte, hogy ehhez a munkához új emberekre is szükség van, kémikusokra. Így került a szakmába Dobrányi Géza, a Chinoin mérnöke, aki később európai szintű partner tudott lenni a Gevaert és az Agfa laboratóriumokkal. Dobrányi már nem titkolt semmit a vegyészi ismereteiből.

A külső felvételek technikáját nagyon megnehezítette, hogy nem lehetett izzós, csak szenes, ún. „napfénylámpát” használni. Nagyon nehézkes volt a technika: nagy blendékkel, derítőlapokkal lehetett dolgozni, vagy szeneslámpákkal világítani, sokszor bent, a műteremben is. Mivel olyan érzéketlen volt a nyersanyag, a fekete-fehér világításnál lényegesen nagyobb fényértékre volt szükség. Felvétel közben elolvadtak a lakománál égő gyertyák. De mi ennek is örültünk. Izgalmas volt ebben a kísérletben részt venni.

Nehéz lehetett akkoriban nyersanyaghoz jutni. Az 1949. május elseje színes nyersanyaga román csempészáru volt. A Ludas Matyiéról Hegyi azt nyilatkozta, hogy cseh eredetű volt.

Minden hozzánk eljutó anyag keleti volt. Agfáink is keletről jöttek. Még Berlin eleste előtt elfoglalták a szovjetek a wolfeni gyárat, lefoglalták a színes anyagot, s a szovjet haditudósítók a helybéli laborral, személyi állománnyal együtt használták. A háború vége után az amerikaiak és az orosz haditudósítók közös vetítésen mutatták egymásnak dokumentumaikat. Az amerikaiakat nagy meglepetés érte, mert az oroszok el tudták addig titkolni, hogy birtokában vannak a színestechnikának. Az amerikai háborús felvételeket nem forgatták a Technicolor színes anyagukra, úgyhogy lehet azt mondani, hogy az oroszok győztek ebben a vetélkedésben. Ők persze nem árulták el, hogy zabrálták ezt az anyagot. Rábólintottak, hogy persze, nekik van. Szovkolor néven jelent meg a piacon.

Nagyon nyersanyagszegény idők voltak a háború után. Nagy szó volt, ha egy gyár egyben leszállított egy filmre való anyagot. Lehet, hogy nem is volt ilyen. A színes pedig az arannyal ért fel.

A konkrét tesztekkel tanultunk lassan bele ebbe. S a minőség egy-két év alatt is óriásit fejlődött. Első saját színesfilmemnél – Jancsónak fotografáltam 1952-ben az Arat az Orosházi Dózsát – már tudtam, hogy a filmnyersanyag különböző fényviszonyok mellett, milyen beavatkozásra hogyan reagál. Annyit tudtam összesen, hogy mit kell exponálni. Tapasztaltabb társaim vizsgáztatni kezdtek, hogy mit miért teszek, milyen az anyag kémiai tulajdonsága. Én viszont azt vallottam laboráns múltamra emlékezve, hogy a színesfilm azt is tudja, amit a fekete-fehér – tehát van egy tartomány, amit át tud fogni, s van, amit nem. Erre egyébként nagyon jó műfaj a dokumentumfilm. Jött a vihar, s azonnal improvizáltuk, ahogy az emberek a kévékkel birkóznak. Nem terveztük a színeket. Az arany búza a tintakék éggel bebizonyította, hogy a film azt látja, amit én. A tudomány tehát nem a szövet kémiai összetételében van, hanem abban, hogyan kell kiszabni a ruhát.

Ludas Matyi csodálatos társulatot „verbuvált” magának. Úgy tartoztunk össze, mint a filmbéli vándorszínészek. A többiek sokat tanítottak, s évődtek velem. A forgatás alatt legtöbbet azt kérdezték: Ferke, nem akarsz-e lovagolni?

Gergely huszár fölkapja Pirost a nyeregbe és elvágtat. Görbe nem volt olyan nagy legény civilben, mint amilyen szerepeket játszott, lovagolni sem tudott. Beöltözött helyette egy lovagolni tudó katona Gergely ruhájába mint dublőr. A jelenetet úgy kellett volna megoldani, hogy Terike észrevétlenül rálép a huszár kengyelben lévő lábára, hogy megkönnyítse a lovas dolgát. Igen ám, de mivel ezek a kétéves lovak még nem voltak idomítva, combbal nem lehetett kordában tartani őket. A gyeplő pedig a kézben van, ugyanezzel kell fogni a nyeregkápát, hogy meglegyen az ellentartás, ha a lovas a másik kézzel a lányt fölkapja. A szárat nem tudja használni, mert fogja a kápát. Abban a pillanatban, hogy Terike a lovas lábára lépett, a ló elugrott. Nagyon sokszor próbálták ezt a jelenetet, sikertelenül. Ekkor Barna fülébe sugdostam – Ide figyelj, Barnuska, nem kéne, hogy Terike rásegítsen arra a lábra! – Megint "okos" voltam. Meghallotta ezt Nádasdy. – Igaza lehet Ferinek. Meg tudnád csinálni? – fordul felém. – Persze! – Nagyon nagymellényű voltam, mint afféle lovas, de Kálmán észnél volt: Próbáld meg először az egyik parasztlánnyal. – Fölpattantam a lóra, lenyúltam a lányért… A ló nem is ugrott el, csak akkor, amikor már félig emeltem a lányt. Ekkor helyből vágtába csapott. Lógott szegény a karomban, alig bírtam tartani, sem a kápát, sem őt nem akartam elengedni, féltem, hogy röpülünk. Éreztem, hogy már fordul a nyereg. Egy másodperc különbséggel landoltunk a földön, abban a pillanatban természetesen a ló is megállt. A lány porolta a ruháját, én meg fölugrottam a lóra. Ahogy a felvevőgép elé érkeztem, mutatósan, két lábbal akartam leugrani, de a nadrágom beleakadt a kápa egy kiálló darabjába. Öleltem a lovat, a nyaka alá kerültem, s ettől újra megvadult. Muhari Balázs, az egyik bühnés fékezte meg a lovat. Mert én nem tudtam elengedni a nyakát. Lógtam a saját nadrágomon.

Ez a jelenet végül nem került a filmbe, Gergely huszár elengedi Pirost a fogságból.

Komolyra fordítva a szót, most, hogy tanácsaival segíti, véleményezi a Ludas Matyi digitális kiszínezését, milyen módszertani útmutatást tart fontosnak a sok konkrétum mellett?

Nekem legalább tizenöt éven át az volt a rögeszmém, hogy a fekete-fehér film sokkal színesebb, mint a színes. Nem csak a színes anyagok kezdetlegessége miatt, hanem, mert színesebb az árnyalatok sokfélesége miatt, amit képzeletben színez ki az ember. Az Édes Anna mint szellemi teljesítmény, sokkal nagyobb feszültséget jelentett számomra, mint az Egri csillagok. Várkonyinál csak rá kellett tartanom a gépet arra, ahogy a várat ostromolják a törökök, ilyen értelemben az egy amerikai módra megcsinált film volt. Az Édes Annánál a megalázás fokozatait kellett a világításban érvényre juttatnom, teljes szabadságban, noha tudnivaló, hogy a képzőművész Fábri mennyire megtervezett mindent. A Ludas Matyi sztorija viszont kínálta magát a színesfilmre, hiszen ez egy mese.

Ma már minden nyersanyag más, mint a korabeli. Az ízlés is nagyon változott. A megfelelő színharmónia kialakításakor természetesen meg kell tartani az ötvenes évekre jellemző sárgás-barnás-pasztelles hangulatot, de a kis részletekben a színeket restauráló szakembereknek ugyanolyan kreativitással és kitartással kell megvívniuk ezzel a színét vesztett anyaggal, mint annak idején a filmkészítőknek. Úgy vélem, akkor tesszük a legjobbat, ha arra gondolunk, hogy Hegyi Barna nézi ezeket a nagyon igényes színalkotó munkákat ott fönn az égben és rábólint: ez olyan, amilyennek ideálisan elképzelte. A Ludas Matyinak olyan szépnek kell lennie, amilyen csak lehet, olyan úgysem lesz, amilyen volt.

Kapcsolódó cikkek a Filmkultúrán:

1-2-3-4: Filmfelújítási Konferenciák az Örökmozgóban
Fazekas Eszter: Zöldeskék, bíbor, sárga - Az 1945 után készült színes filmek fakulásának, felújításának típusproblémái
Czuni László: A Ludas Matyi rekonstrukciója a DIMORF programkörnyezetben
Juhász Csaba - Schifter Balázs: A Ludas Matyi című film digitális restaurálása
Fazekas Eszter: Az egyik arc bíbor, a másik penészzöld - A Ludas Matyi 98%-ban eltűnt színeinek restaurálásáról