Fazekas Eszter "Felöltöztetni a teret, mint az embert..."
Beszélgetés Romvári József díszlettervezővel
Romvári József
Romvári József
173 KByte

„Mondd, tudsz olyan aulát, amilyen a Lendvai utcai FIDESZ- székházban van?” - Gyakran csöng ehhez hasonló kérdésekkel Romvári József telefonja. Két kis szobája tele az ötvenéves pálya emlékeivel: több ezer díszletrajzzal, forgatókönyvvel, fotókkal, diákkal, s egy csodálatos katalógussal, amely tartalmazza a legtöbb magyarországi épület, kastély adatait, fotóját, alaprajzát.
Több, mint 130 játékfilm, 40 tévéfilm látványvilágának megalkotója, nevéhez fűződik az Oscar-díjas Mephisto, az Emmy-díjas Josephine Baker, számos, rangos díjakkal kitűntetett film, mint A Pál utcai fiúk, az Aranysárkány, a Régi idők focija, a Szerelem, a Sodrásban, a Redl ezredes, a Hol volt, hol nem volt…, a Szamárköhögés, a Jadviga párnája vagy a Witman fiúk. Magyar díjakkal nem kényeztették el. 1995-ben kapott filmszemle életmű-díjat, 2003-ban lett kiváló művész. Romvári Józsefet életútjáról, alkotói kapcsolatairól, a díszlettervező szakma változásairól, helyzetéről, tapasztalatairól faggatjuk.

Hol született? Fel tud idézni olyan korai emléket, amely hatott a vizualitására, később a pályaválasztására?

Azt hiszem, több ilyen él bennem elevenen. Bizonyos tárgyakhoz, emlékekhez nagyon ragaszkodom. Pécsett születtem, 1926-ban. Egy nyolcgyerekes család harmadik gyereke voltam, a ház egy földszintes, L alakú épület volt, benne a mi egyszoba-konyhás lakásunk. A házinéni, akinek ugyan ügyvéd volt a fia, az udvaron tartott nagymosást. Állt a kövér asszonyka a teknő mellett s ütemesen énekelt: „az a szép, az a szép, akinek a szeme kék…” Itt laktak apai nagyszüleim is. Nagyon sokszor voltam náluk, nagymamám nagyon szeretett. A szobájukban volt egy magastámlás plüssdívány porcelánszegekkel szegelve, ezen aludtam én. (Ehhez hasonlót tettem aztán be A Légy jó mindhaláligban Doroghyékhoz, s az Isten hozta őrnagy úrban Tótékhoz.) Aztán két ágy, előtte az asztal, azon egy rézállványos, zöldernyős lámpa. (Nosztalgiából beszereztem magamnak, s elvittem több filmbe is.) Ezek a legkorábbi emlékeim. Az egész gyerekkorom költözködésben telt. Végre nagyobb lakásunk lett, de ott azon veszett össze folyton a két háztulajdonos testvér, hogy melyiknek fizessük a házbért. Egyik-másik leemelte a kaput és elvitte. Tíz évesen már a harmadik lakást koptattam. Az ablakát csak a járdaszélesség választotta el a villamospályától. Mindig zörgött az ágyam. (Egy vágányon, a pályán kitérőkkel jártak akkoriban a leereszthető vasajtós villamosok.) Ebben a házban már igazi önálló kalandjaink voltak. Nagy kertjének elején volt egy kukoricás, mögötte a földbe vájtunk egy tűzhelyet, s a házban lévő zsírmárkázó üzemből zsírt, otthonról edényeket szerezve lecsókat, s egyebeket főztünk. Majdnem minden évben disznóölés is volt nálunk, mert ez volt a leggazdaságosabb. Egy pici emberke, a gázlámpa gyújtogató bácsi volt a böllér. Egy alkalommal nagyon drabális volt a disznó, amit apámék megvettek. A böllér már leszúrta, beletették a teknőbe, de amikor ráöntötték a vizet, kiugrott, leszakította a kútkáva ajtaját, aztán neki a boltíves kapualjnak, s a villamossínen rohant vagy húsz métert, míg kilehelte a lelkét. A szegény böllér aznap nagyon szívére vette a dolgot! Úgy berúgott, hogy nem látott. Álmélkodva néztem egy Smauzer nevű kereskedő reklámját is: egy négy méter magas papírmasé-figurát. Egy hórukk-ember vitte, s mi, gyerekek szaladtunk utána. Lovas öntözőkocsik jártak az utcán, és kátránytermékkel kötötték le a port. Parasztok viharzottak szekéren, s az egész város zengett, ahogy a dinnyét kínálták.

Ebben a házban két szoba volt az utca felé, egy nagy konyha, az előtérben egy kamra, s egy kisebb szoba, ahol a nagyszülők és az apám nővére laktak. Ez alatt egyszer csak leomlott a pince, s a padló lengett a levegőben az ágyakkal. Nagy nehezen tudtuk kimenteni onnan a nagyszüleimet. Ismét költöztünk, mert a tulajdonos nem volt hajlandó rendbe hozni a házat.

Hogy telt a gyerekkora?

Hát, elég nehezen. Szegények voltunk, s a sok vidámság mellett szomorúságból is volt bőven. Édesanyám tanítóképzőt végzett, apámmal fiatalon amatőrszínészkedett is. A munkás nőegyletbe jártak. Egyik alkalommal, 4-5 éves lehettem, a tűzoltó bácsi ült mellettem, egy népszínművet játszottak. A jelenetnek az volt a vége, hogy apám deli katonaként jön meg a háborúból, közben a szerelme meghalt és a sírjánál főbe lövi magát. Mikor eldördült a lövés, sírva szaladtam a színpadra, úgy átéltem. Mindenki kiröhögött. Apám áldott jó ember volt, anyám néha búskomor, ivott, költségekbe verte a családot. Mindent magunknak kellett elintézni. Apám ezermester volt, fa-, vasmunkától az elektromosságig mindent meg tudott csinálni. Nagyon korán megtanultunk már mosni, főzni. Már gyerekként szabtam, varrtam magamnak apacsinget a nagyanyámtól kapott gyolcs lepedőből. Mikor anyám jó állapotban volt, egy örmény asszonynak vállalt szőnyegminta-rajzolást. Volt egy vastag albuma, amelyben levelezőlap-nagyságú szőnyegfotók voltak, s ennek alapján egy 3mm-es kockázatú papírra rajzoltuk, színeztük a szőnyegmintákat vele. Ötödik elemista koromtól egy üvegesnél is dolgoztam délutánonként, heti két pengőért. Anyám azt is elszedte. A bátyám, az egyetlen kitanított ember a családban 24 évesen, tüdőbajban meghalt. 15 éves lehettem, amikor folytatva a családi hagyományt, vele, s Tomanek Nándival, a barátjával műkedvelő amatőrszínészekként jártuk be a baranyai falvakat. Minden szombat-vasárnap előadásokat tartottunk. Magunk csináltuk a díszleteket is. A nővérem kereskedősegéd volt, de nem tudta segíteni a családot, mert ő is tüdőbeteg lett. Nekem kellett támogatnom a testvéreimet. Hetedik-nyolcadik elemiben, az üvegezés után, estig még gazdag gyerekeket korrepetáltam. 1942-ben, a nyolcadik elvégzése után még nehezebb lett. Tanulni akartam. Felvettek kifutónak abba a kereskedésbe, ahol a nővérem segéd volt. Széles volt a repertoárom a járdasöpréstől a raktározásig, postacsomagok készítéséig. Magánúton tanultam a polgárit. 1944-ben három osztályt tettem le, a negyediket nem engedélyezték. Egy vizsga 130 pengőbe került. Ez hatalmas summa volt. Esténként a tanulnivalóval fölmentem a boltos barackosába triciklivel, ettem a gyümölcsből, hajnalban teleszedtem a szőlőlevéllel bélelt rekeszeket, s vittem a piacra, ahol a boltos anyja árulta. Ilyen lehetőségeket próbáltam megragadni, hogy tanulhassak.

Aztán jött a háború

1944 novemberében éppen elhatároztuk, hogy fölszívódunk a Mecsekben, amikor egy este, mint leventét összeszedtek bennünket a nyilasok. Bevagoníroztak, ugyanolyan szörnyű körülmények között, mint a zsidókat, vittek bennünket nyugatra. Szerencsémre Zalaszentivánon megkérdezték, hogy ki tud főzni. Egy ezredes, egy őrnagy és a feleségeik mellé kerültem csicskásnak. Jellemző volt a mentalitásukra, hogy az evés végeztével belenyomták a cigarettacsikket a maradékba, nehogy valaki megegye. Mellettük szolgált egy nagyon fiatal zászlós, pécsi taxisofőr, ő próbált engem pátyolgatni. Vett egy csomó szivart a szentgotthárdi dohánygyárban, s az én zsákomat is megtömte „jó lesz majd élelemre” jelszóval. A jéghidegben, az Alpokon át gyalogoltunk Ausztriában. Klagenfurt fölött egy éjjel a németek bekerítették az egész kivándorló társaságot. Addigra mindenféle náció akadt közöttünk. A zászlós valahogy megszökött, de sajnos, nekem nem sikerült. Aztán egy éjjel az egész tábort elfoglalták az oroszok. Ez viszont nagy szerencse volt, mert a németek a többi leventét Dániáig vitték, s ott vetették be szegényeket. Az oroszok a 65 fölöttieket és a 18 alattiakat elengedték. Pechemre magas növésű voltam. Visszagyalogoltunk Jánosházáig. ’45 májusában ott bevagoníroztak minket, irány Constanca, majd hajóval a Kaukázus. Ott erdőirtáson dolgoztunk. Szörnyen megbetegedtem, 42 kilóra lefogytam, de lehet, hogy éppen ezért menekültem meg. Egy fiatal orosz hadnagy elvitt egy „lágerszanatóriumba”, s onnan aztán a legelső transzporttal hazajöhettem. 1945. augusztus 20-dikán érkeztünk meg Szegedre.

Nagyon fiatalon rengeteg szörnyűséget élt át.

Nagy tanulmány volt az orosz hadifogság egy 18 éves ifjúnak az emberi lélekről. Mire képes a magát „human being”-nek nevező fajta. Bejártam az önzés, az erőszak, az acsarkodás, a nyers állati ösztön feneketlen bugyrait. Rettenetes körülmények között zártak ott össze több ezer embert. Ölték egymást az élelemért, ették a rohadt dinnyehéjat, a penészes kenyeret, pusztultak, mint a legyek. De volt egy csodálatos élményem is: amikor vittek minket kifelé Baján, Szabadkán át, kis, pénzbe csomagolt cédulákat dobtam ki a vonatból, rajta a nevem, címem, s hogy erre mentem át orosz hadifogságba; értesítsék a családot. Két ilyen cetlit őrzök, ezek eljutottak a megtaláló levelével együtt a szüleimhez. Nagyon le voltam romolva, egy évbe tellett, míg valamelyest felgyógyultam. 1946 elején helyezkedtem el a Villamos Műveknél villany- és gázóra-leolvasóként.

A sok helyszín és lakás megismerése később nagy hasznára lehetett.

Igen, a látottak rögzültek bennem. Bejártam a várost a szegényektől a gazdagokig. A pécsi püspök is saját kezűleg fizette ki a dolgozószobájában a villanyszámlát. Mellesleg mire bevittük a befizetett pénzt, már nem ért semmit, akkora volt az infláció. Volt olyan nap, hogy háromszor kaptunk egységárat. Mellesleg itt átdolgoztam a leolvasási rendszert, hogy ne lehessen csak úgy beírni tételeket, ezért reklamációs tisztviselő lettem. De nemcsak a város megismerése vitt közelebb a későbbi szakmámhoz. Az üzemben szerveztünk rajzszakkört, kis kiállítással, még a Pécsi Napló is írt róla.

Gondolt rá akkoriban, hogy festő lesz?

Úgy 1948 táján még talán. A génjeimbe belekódoltatott a rajzkészség: a bátyám, az anyám nagyon jól rajzolt, az anyai nagyapám betűfestő, az apai nagyapám pedig baranyai pásztor volt, népművészeti tárgyakat csinált, de különösebben nem tanított senki rajzolni.

Aztán hogyan került a szakma közelébe?

Akkoriban végeztem estin az 5-6. gimnáziumot. Hetedikben az üzem Budapestre javasolt magyar-történelem szakérettségire. A Rudas László utcai kollégiumban laktunk, a társaság fele bölcsésznek, a másik közgazdásznak készült. A szakérettségire való felkészülés alatt olvastam egy hirdetést, hogy az Iparművészeti Főiskola esti rajztanfolyamot hirdet, s ezt a három hónapos kurzust is elvégeztem a szakérettségi mellett. Ekkor tetszett meg az Iparművészeti.

Magyar tanulmányi versenybe kezdtünk egy másik népi kollégiummal, éppen én voltam soron Kármán József: Fanni hagyományai című művéről tartott előadásommal, amikor a folyosón egy nagyon bájos lány ütközött belém. – Nem tudod, ki a Romvári? – kérdezte. – Történetesen tudom. Én volnék – feleltem. – Ja… – és elviharzott. Ő lett később a feleségem. Klára egy osztályba járt Domján Edittel, irodalom szakot végzett, újságíró lett. A Kollégiumban laktunk egy évig, majd hármas társbérletekben éltünk kilenc évig. Így itt, a Nyúl utcai lakásban is eleinte.

Mik voltak a tervei?

Nem voltak különösebb ambícióim. Azt hittem, leteszem a szakérettségit, rajztanár leszek. Már gyerekként, Pécsett is, mindig nyomorgó művészféléket láttam, nem akartam erre a sorsra jutni. Reálisan gondolkodtam. Amikor a tanfolyam alatt megismertem a főiskolát, megtetszett a színpadtervezés és a belsőépítészet. Ezek rokon szakmák. Belső terek kiképzésével foglalkoznak. A színpad tanszakra jelentkeztem, vezetője Háy Károly László színházi díszlettervező és grafikus volt, Háy Gyula testvére. Olyan tanárok tanítottak mindjárt az első évfolyamtól kezdve, mint Oláh Gusztáv, Nagyajtaji Teréz, Köpeczi-Boócz István. Kemény volt a főiskola, reggel 8-tól este 8-ig. Másodévig csak színházi díszlettervezést-, jelmez,- és bábtervezést tanultunk, a 2. év végén szakosodtunk, én akkor választottam a filmdíszletet. Bertalan Tivadar, Mátay Lívia, Suky Antal, Vata Emil voltak az osztálytársaim, ők mind dolgoztak színházi- és film vonalon. Harmadévben Sőrés Imrétől tanultam, ő eredetileg belsőépítész volt, ő volt egyedül filmgyári státusban, mint díszlettervező. Nagyon sokat dolgozott ott Varga Mátyás és Pán József, de Köpeczi- Boócz, Fülöp Zoltán és Básti István is. Negyedévben már Varga Mátyás lett a mesterem, nála is diplomáztam. Varga évente 8-10 filmet csinált. Nem volt könnyű levizsgáznom, mert előzőleg nyáron, egy kötelező katonai táborozás alatt tűdőbeszűrődést szedtem össze, s a kezelés miatt majdnem el kellett halasztani a diplomámat.

Varga akkoriban a Budapesti tavaszon dolgozott (1955). Ez lett a diplomamunkám. A belvárosi üzletház udvarát, a Koch-lakást kellett a megterveznem, összeépítve a térrel. Vargával párhuzamosan kellett dolgoznom. Nem mehettem ki a filmgyárba megnézni, hogy ő mit csinál. Máriássy Félixszel konzultálhattam, s ennek alapján rajzoltam.

Ezek kulcshelyszínek. Milyen kívánalmakat fogalmazott meg Máriássy?

Máriássy nagyon komolyan vett. Úgy tárgyalt velem az elképzeléseimről, mintha a tervezője lennék.

Mik voltak ezek az elképzelések?

Mivel én nem éltem át az ostromot Budapesten, elmondattam magamnak sok személyes történetet. Az volt a célom, hogy ezekkel a helyszínekkel a legelevenebb emlékek sorozatát ébresszük föl a nézőben, s áttanulmányoztam Zádor István azonos témájú albumát, a Kiscelli Múzeum anyagát és egyéb képeket a körülzárt, romos Budapestről, az Egyetem térről.

A rajzokat Ingrish-papíron, egy nagyon laza, puha papíron készítettem, kínai tussal. Szép anyag lett végül, s jó érzés volt, hogy sok mindenben találtam mesteremhez hasonló megoldásokat.

Ki bírálta el a terveket?

Fábri volt az opponensem, amikor megvédtem. Ő akkoriban már nagyon nagy név volt a szakmában.

Lehet, hogy ezért is gondolt Önre később az Édes Annában?

Nem elsősorban ezért, inkább látta építészi, asszisztensi tevékenységemet a filmgyárban, s Varga Mátyás is ajánlott neki.

Miből élt a főiskolás időszak alatt?

Csekély ösztöndíjból, hogy mennyi volt ez, már nem tudom megmondani. Nem volt könnyű dolgunk, mert emellett a feleségem gyakornoki fizetése volt csak. Már ’53-ban megszületett az első gyerekünk, s a nagyszülők nem tudtak segíteni. Rohantunk a bölcsődébe a gyerekkel, a gyerekért, s aztán este 8-ig kemény munka. Néha csak levélben találkoztam a feleségemmel.

A Róna utcába került?

Igen, de ez nem volt törvényszerű, mert az osztálytársam, Bertalan Tivadar, például a HDF-be került. A filmgyárban már dolgozott az engem megelőző évfolyamból Duba Laci, Vasáry Melinda, Schäffer Jutka és még néhányan. Mint tervezőket, mindnyájunkat az építészetre osztottak be.

Két-három évig jónéhány filmben segédépítészként vettem részt, így Az élet hídjában, a Gábor diákban, az Eltüsszentett birodalomban. Ez utóbbi is Varga munkája volt, s külön élmény, hogy ebben egy Horváth Jenő nevű építésszel dolgoztam, akivel az első négy elemit együtt jártam Pécsett, s azóta nem tudtunk egymásról.

Szerkezetileg hogyan nézett ki akkoriban a díszletépítészet?

Volt egy építészeti osztály, egy berendezői csoport, és valamennyi technikus (villanyszerelő, lakatosműhelyek). Hozzá tartozott egy csekély kellék- s bútorraktár, meg egy díszletraktár, ahová eltettünk bizonyos nagyobb darabokat, amelyeket más filmekben, átalakítva próbáltunk fölhasználni. Az ötvenes évek közepén nem volt még igazán kialakulva a szcenika. Nagyon családias hangulat volt. Az építészek mellett dolgozott még két belsőépítész: Ambrózy Iván és Strasszer Márta. Ők ketten dolgozták fel a külső tervezők terveit filmre; megcsinálták a részlet- és műhelyrajzokat. Amikor beléptünk, mi is átvettük ezt a munkát. Rendszerint magunk csináltunk minden helyszínfotózást is, csak néha adtak mellénk fotóst. Egy öreg építész, Kovács István bácsi nevelgetett, segített minket, néha morgolódva. Legtöbbet persze a filmeken tanultunk. A lényeget csak az életben lehet megtanulni. Már főiskolás koromban is, nyaranta, hol kárpitosként, hol asztalosként, asszisztensként dolgoztam különböző filmekben. A Liliomfiban, 1954-ben a pasaréti műteremben felépült füredi főtéren a színház tetejét zsindelyeztem nagy lelkesen. Ebben a sok gyakorlatban tettem szert anyagismeretre, s hamar kitanultam, kivel hogyan lehet dolgozni.

Magukért a filmekért volt külön prémium?

Csak akkor, amikor már tervezőként dolgoztam, ez volt az úgynevezett gyártási pótlék. Ha vidékre mentünk, 25 forint volt a napidíj. Ez az ötvenes évek közepén még nagyon jó pénz volt.

Mennyi volt a fizetés?

Ha jól emlékszem, havi 1200 forint.

Mi volt az első saját munkája?

Először építészként kezdtem önállóan dolgozni. Az első komolyabb munkáim a Pázmán lovag, és a Ház a sziklák alatt (1958) voltak. Az előbbiben Varga Mátyás volt a díszlettervező, a Makk-filmben pedig Duba László. Badacsonyban én csináltam meg az összes külső munkát. Laci csak megnézte a helyszínt, a berendezést, de én vezényeltem végig a vidéki munkákat.

Ezeket követték a táncfilmek, ugye? Ezek milyen speciális feladatot jelentettek?

Banovich nyolc táncfilmjénél műteremben készültek a díszletek, bábfilm is volt köztük, falusi részek, vegyesen mindenféle. A legismertebb közülük a Cigánytánc (1957). De dolgoztam a Disneynek is. A Népek zenéje és táncai sorozatban a Magyar táncok díszlettervezője voltam, Rábai koreográfiáját az Állami Népi Együttes táncolta. Sokfelé forgattunk, kint a tájban, Apajpusztától Balatonfüredig, előkészített helyszíneken és műtermi díszletekben is. Ezeken a táncfilmeken tanultam meg, mit jelent a színes technika.

Aztán jött első önálló nagyjátékfilmje, a Bogáncs

Fejér Tamás rendezte. Ennek az volt az érdekessége, hogy még építészem sem volt a film nagy részében. Közben érkezett meg segédnek Martin Éva. De a Bogáncs (1957) előtt segédkeztem Fábrinak, az Édes Annában (1958). Én kerestem és készítettem elő a külső helyszíneket. S a Fábri által megtervezett összes belső díszletnél is végigvittem a munkát, hiszen akkor Fábri már a színészekkel foglalkozott. Mindez persze az ő örökös ellenőrzése, instrukciói alapján folyt; nagyon sokat tanultam belőle. Ettől kezdve aztán elég sok filmben dolgoztam. Keresett lettem.

Kiruccant a színház világába is.

Csak elvétve. Terveztem Mikes Lillának az Irodalmi Színpadra a Teszt ördögéhez, és a Virágot Algergonnak című darabban, a Korona színpadra egy Hrabal-novellát, majd a Pécsi Nemzeti Színháznak Molnár Ferenc Játék a kastélyban című színdarabjához. De jobban lekötött a film, mert évente legalább négy filmben dolgoztam.

Melyik korai munkája volt a kedvence?

A legkorábbiak közül nagyon szerettem az Akiket a pacsirta elkísér címűt (1958). (Ranódyval először a Tettes ismeretlennél (1957) kerültem kapcsolatba, mint Básti István segédépítésze, asszisztense). Soha nem felejtem, hogy egy szilveszteri napon egy Zillel mentünk le Apajpusztára, megkeresni a helyszínt. Kormos Gyula asszisztens, Pásztor István, az operatőr, Bajusz Jóska gyártásvezető és Ranódy. Egy parasztember az útbaigazításkor megjegyezte, hogy vigyázzunk, ne menjünk le a fűről, mert elsüllyedünk… Hát ez meg is történt. Egy táskányi fehér foltra rámentünk, egy szikes rész volt, el is tűnt benne az egész kerék. Nem tudtuk kitolni a kocsit, nagyot hórukkoltunk. Kék kordbársony zakóm, Bajusz fekete nagykabátja… úgy néztünk ki, mint a malacok. A cipőtalpam leszakadt, dróttal kellett fölkötöznöm…

Azt hiszem, Ranódy- filmjei abban az értelemben is jellegzetesek voltak, hogy sok jelenetet forgattak a tájban, vagy legalábbis külső helyszínen. Mennyire volt ez „bevett” az ötvenes évek filmgyártásában, és hogyan változott később?

Keleti Mártonnal általában mindent műteremben forgattunk. A Puskák és galamboknál a falu végét, az erdőt, a Kálvária-dombot, a barlangot… mindent díszletben kellett megcsinálnom. Két külső helyszín volt összesen a Tegnap című filmnél is, a Váci főtéren, a Süketnéma Intézet homlokzata előtt építettem egy kerítést, amely megfelelt laktanya-kerítésnek. Ezenkívül megjelenik még az etyeki kastély téesz-területe. Ilyen film volt a Gertler Vörös tintája is, néhány külsővel a Horváth Mihály Gimnázium folyosóin. Bán Frici bácsi például egy kockás papírra rajzolta le az elképzeléseit: 3 fal kell, hol legyen az ajtó, ablak, hova kerüljön egy-egy tárgy. A térről jó elképzeléseik voltak ezeknek a nagy öregeknek, s mindennel nagyon meg voltak elégedve. Akkoriban gyakori volt a műteremhasználat, nem volt az építés olyan drága. Egy díszlettervezőnek általában az az álma, hogy ő maga konstruálja meg a teret.

De a külső-belső nagyon gazdaságos megoldás, nem?

Ez később a pénzhiány, a szűkösebb anyagi keretek, s az újhullám újszerű elképzelései miatt persze rengeteget változott. A Tízezer nap vagy a Sodrásban nem képzelhető el a nagyon erős vizuális jelentést, sőt a film üzenetét is hordozó helyszínek nélkül. Én magam úgy gondolkodom erről, hogy a természeti környezeteket mindenképpen külsőben kell megcsinálni, s a külsőket is, ha a film igényeinek megfelelően szépen át lehet alakítani. A belsőket viszont jobb műteremben csinálni, főleg, ha egy helyszínen sok jelenet játszódik. Jobban lehet a színészt mozgatni, jobban lehet világítani, nyugodtabbak a körülmények. Kibérelni egy lakást nagyon problémás. Komoly átalakításokat kell végezni, festeni, tapétázni, mázolni, bútorokat kicserélni… Csak magas lakásban lehet feszített hidat csinálni, felülről világítani, s nehezebb is eltüntetni a kábeleket. A díszletben mindez adott. Ott érdemes külső-belsőben forgatni, ahol a helyszín gazdagsága megkívánja; ha ilyenkor szinte lehetetlen, vagy nagyon költséges az építés. (Gazdag faburkolatok, rekvizítumok, pannók vannak a külsőben, s ha nem olyan sok jelenet játszódik benne.)

Az ilyen külső jó átalakítással természetes, szép és gazdaságos is tud lenni. Eredeti épületrészek vannak benne, ugyanakkor nehezebb a világítási rendszer, de a külső viszonyok nagyon befolyásolják időben a tervszerű munkát. Gazdaságosabb, gyorsabb a műteremben való forgatás. (Kiutazás, a stáb elhelyezéséről kell gondoskodni, szállítások, nincsenek úgy meg a világítási lehetőségek.) Persze az is igaz, hogy sokszor a kényszerűség új megoldásokat szül.

A Jadviga párnáját például muszáj volt műteremben felépíteni, mert a megtalált ház csak külsőben felelt meg, belülről nem volt megfelelően alakítható. Ez az úgynevezett "zsilipes" megoldás. Senki sem gondolná viszont, hogy az Isten hozta őrnagy úrnál még a belsők sem műteremben készültek, hanem külsőben épültek fel.

Hol?

Szarvaskőn, a temető fölötti részen, egy domboldalba épült be az egész ház díszletanyagból, a verandával, az udvarral együtt. De ilyen volt az Utószezon patikája is Győrben. Ezt sikerült olyan élethűen megcsinálni, hogy egy néni bejött gyógyszerért. Csak akkor hitte el, hogy tényleg nem patikában, hanem díszletben van, amikor Tolnay Klári megmutatta neki a nyitott mennyezetet, a hátsó részeket.

Hogyan változott az építészet a Mafilmben a hatvanas évektől kezdődően?

A hatvanas évek elején Kocsis Károly lett az építészeti osztály vezetője. Felépült a Róna utcában egy új asztalosműhely, a régit szanálták, az új részbe került az építészet, a berendezés. Itt kezdett szervezett módon, irányítás alá kerülni az építészet, tervezés, s a hetvenes évek elején kezdett kiépülni a fóti telep is. A saját raktárunk persze sosem volt elég gazdag és komplett, vettünk bizományiban is kellékeket a film számára, sokszor visszavittük, de bekerült néha a raktárba is. Gyakoribb volt azonban, hogy fix gyűjtőktől kölcsönöztünk. Akkoriban „intézmény” volt többek között egy Hódos nevű bácsi, csodálatos barokk-, rokokóbútor-gyűjtő.

Kitől tanult a legtöbbet?

Talán Fábritól. Nyolc filmet csináltunk együtt. Köztük a Húsz órát, A Pál utcai fiúkat, az Utószezont, a Hangyabolyt… Szimbolikus volt a tudatossága, precizitása. Soha nem felejtem el, hogyan írta a technikai forgatókönyveit Adyligeten, a víkendházában. Stopperórával a kezében végigjárta a jeleneteket, kis helyszínvázlatokat készített: ki honnan jön, hova megy, ez mennyi időt vesz igénybe. Ez alatt általában egy-két kávéfőzőt elégetett… Az egyik utolsó „reneszánsz” személyiség volt: festő, színházi ember, díszlettervező, zenész, sőt még színész is. Ha elkészült a díszlet, s valami tíz centivel odébb került, mint ahogy benne élt, már kimondta, hogy „itt árulás van!” – Ez kicsit merevvé tette, de Illés Gyuri, az operatőre tett arról, hogy fellazuljanak a formák. Fábritól tanultam, hogy a tér alapvető meghatározását az alaprajzok adják, aztán fokozatosan megadjuk a jellemét, stílusát. Szép lassan fölöltöztetjük, mint egy embert. Egy karaktert nagyszerűen le lehet írni az őt körülvevő térrel, tárgyakkal.

Gaál István festői látásmódja is nagyon segített engem. A Sodrásban, a Magasiskola vagy a Holt vidék esetében már az ötleteknél közös nyelvet beszéltünk.

Én ezt érzem még Ranódyval készült filmjeinél is.

Igen, mindhármukban nagyon erősen éltek a képek. Benne éltek a filmjük világában.

Ezzel azt mondja, hogy nemcsak Gaál csinált szerzői filmet hármuk közül, ugye?

Ranódy szinte az inkarnációja volt Kosztolányinak, Móricznak. Eggyé vált e nagy írók adaptációival. Romantikus alkat volt, mintha egy Krúdy-figura rendezett volna. Rokonlélek volt ilyen értelemben is Fábrival, nem véletlen, hogy ők az emberi megalázottságról, méltóságról a nagy klasszikusokkal mondták el azt, ami őket nyomta. Persze erre a cenzúra is rákényszerítette őket.

Talán azért is tudtam olyan mély átéléssel részt venni munkáikban, mert én is hasonló alkat vagyok…

Révész Györggyel is szerettem dolgozni, izgalmas volt vele folyton kísérletezni. A legemlékezetesebb filmünk az Utazás a koponyám körül volt. Révész mindig tudta, mit akar, bár az utolsó filmünknél (Ki látott engem?) már nagy vitáink voltak. Ady-évforduló volt. Révész szürreáliákban gondolkodott, azt akarta, hogy Váradot díszletvárosnak láttassuk. Én sokkal reálisabban akartam megmutatni Ady Endre világát. Szenvedélyem a történelem, a korhűség.

Önkéntelenül is a kedvenc filmjeit érintettük. De melyik volt a legkedvesebb?

Talán a Szerelem. Csodálatos volt Darvas Lili, Törőcsik Mari és Darvas Iván együtt. Ebben a filmben minden stábtag remekelt. Azt hiszem, nekem is sikerült a lélek mélyét helyszínnel, kis tárgyakkal jellemezni. De mindig azt a munkát szerettem, amit éppen csináltam.

És most még legalább tíz nevet és húsz filmcímet el lehetne sorolni. Nagyon szerettem az Aranysárkányt Ranódyval, Herskóval a Párbeszédet, Gaálnak még a tévéfilmjeit is. Meg a Szabó-filmeket: a Tűzoltó utcát, a Bizalmat, a Redl ezredest, a Fiúk a térrőlt Szász Péterrel, a Tízezer napot Kósával, vagy Sándor Pállal a Régi idők fociját… Üdítő volt a fiatalokkal dolgozni; Gazdag Gyulával, Gárdos Péterrel, Deák Krisztával, Szász Jánossal olyan speciális látványvilágokat hoztunk létre, amelyek legalábbis édes öccsei az előbb említetteknek (Hol volt…hol nem volt, Szamárköhögés, Jadviga párnája, Witman fiúk). Mindegyikből mást tanultam. Izgalmas volt az operatőrök eltérő látásmódja is: más Sára Sándoré, mint Szécsényi Ferié, Ragályi Eleméré vagy Koltai Lajosé, Máthé Tiboré; ilyenkor átvesszük egymás gondolkodását…

Egy díszlettervezőnél mennyire fontos az alázat?

Nem erőltethetem rá a rögeszméimet az egész stábra, a rendezőre. A látvány akkor jó, ha külön nem veszik észre. Legyen érdekes esetleg, mint a Napfény a jégen, lehet különleges erejű, mint az okkult szalon a Hanussenben, vagy absztrakt jelentéshordozó, mint a táj a Sodrásban vagy a Holt vidékben, de nem lehet tolakodó, a designer „kézjegyét” hordozó.

Mennyire határozza meg a látványvilágot az együttműködés az operatőrrel?

Az operatőrrel, sőt a jelmeztervezővel mindig együtt kell gondolkodni. Sajátos, más a látásmódjuk. A ruhától a bútor színéig, és speciális effektekig nagyon logikusan kell meg komponálni a színvilágot, s a kameramozgásnak megfelelően tervezni a díszletet.

Festményeit nézegetve, látnivaló, hogy az Egy szerelem három éjszakájához festett képei mennyire inspirálták Szécsényi Ferenc szín- és fényvilágát.

Hallgatva Ránki György zenéjét, elkezdtem festegetni. S ezek az impresszionista hangulatok jelzések voltak aztán az operatőri elképzelésekre is.

Szabó István egyszer arról az egyedülálló képességéről beszélt, ahogy meg tudja teremteni egy belső intimitását, az "évtizedek szagát és ízét, a falra ceruzával behúzott hajszálrepedésekről, amelyek elkezdenek lélegezni, s élettel töltik meg a filmet". Hogyan alakult az együttgondolkodás a Bizalomnál?

Nagyon könnyen, mert Szabó és Koltai rendkívül felkészültek. A film hidegségét, János és Kata idegenségét, kényszerű együvé tartozását nagyon meghatározta, milyen színvilágú tárgyakkal, berendezéssel érzékeltetjük a rideg valóságot. A néző azt kell, hogy érezze, „ez nem a mi otthonunk”. Ezért nem dolgozhatott Koltai Lajos sem a tőle megszokott „mézbarna” fényekkel, s én a helyiség színeiben, a bútorokban olyanokat választottam, amelyek belesimulnak ebbe a hideg, szürkés zöld világba. Ez színesen csinált, de jellegében fekete-fehér film volt. A csillárban égő egyetlen izzó, amivel a két egymásra utalt embert megvilágítottuk, absztrakt módon kiemelte az arcukat ebből a szorongást keltő térből. Nagyon szeretem a fekete-fehér filmet, mert puritán, absztraháló jellege miatt sokkal alkalmasabb a drámaiság kifejezésére, mint a színes. A színnek csak a helyén szabad megjelennie, mint a fortissimónak a zenében. A filmnyersanyag érzékenysége sem közömbös ilyen szempontból. Ezért nagyon gyakran elég nagy méretű színmintákat, színtáblákat gyártattam, s ezekkel teszteltük a nyersanyagot. Az operatőrrel együttesen kiválasztott festéssel, bútorszövetekkel készült aztán a díszlet.

Dolgoznak így ma még a díszlettervezők? Milyen elvárások fogalmazódnak meg ma feléjük?

Nem tudom. Én azt tapasztaltam, hogy ma minden produkció rohanásban van. Már a hetvenes évek közepén sem volt idő olyan színhangulatokat festeni, mint az Egy szerelem három éjszakájában, olyan kidolgozott terveket csinálni, mint az Aranysárkánynál, vagy a Légy jó mindhalálignál, ahol a nagy festménytől kezdve a legkisebb kapudíszig mindent teljesen megfestettem, minden részletrajzot, leírással pontosan elkészítettem.

Díszlettervezésben sosem volt túlképzés, mint a rendező-operatőr szakokon. Ezért a hetvenes évek közepe táján „szétszedtek” a rendezők. 1977-ben nyolc filmet csináltam, becsületes, teljes tervezéssel hármat lehet egy évben megcsinálni. Már ekkor műszaki jelleggel kellett megoldanom mindent, csak egy-egy részlet kifestésével, hogy rendező, operatőr, építész, berendező értsen belőle, precíz műleírásokkal, hogy megfelelő támpontot adjon. Ma pedig megtervezik komputerben a műszaki rajzokat, nem fest már senki. A produkciók pénz után rohannak, s mire felállnak, már nincs idő elmélyült, kidolgozott munkára. Megváltozott a tervezés jellege.

Pályafutása során voltak-e személyes tapasztalatai a cenzúrával?

Betiltották néhány filmünket. Többek közt a Tízezer napot, s a Bástyasétány hetvennégyet. Vagy a Nagyrozsdási esetet. Mindhárom film már teljesen elkészült. A Kósa filmet mutatták be leghamarabb, tulajdonképpen egy éven belül, először Cannes-ban. Kósa nagyot birkózott a hatalom képviselőivel, és szerencséje is volt. Kalmár Laci bácsi Nagyrozsdási esetében Tompa Pufit egyenesen Rákosi elvtársról mintázták, így hát ez már majdnem 30 évig ácsorgott, az Eltüsszentett birodalom pedig 35 évig… a Bástyasétány, ha jól emlékszem, 10 évig… Persze voltak olyan filmek is, amelyeket már az előkészületi stádiumban megállítottak. Így Szász Péter Dobd vissza naranccsal! című filmjét 1965-ben.

És miért „dobták vissza” ezt a filmet?

Rólunk szólt. Főhősei a művészvilág alakjai. Író, rendező, színész, díszlettervező, gobelin-tervező, keramikus. A film az alkotómunka igazságainak, úttévesztéseinek problémáit tárta volna föl, a háttért is illető kegyetlen őszinteséggel. De nem adták azonnal vissza a forgatókönyvet, hanem egy rövid próbabemutató erejéig adtak pénzt, majd tologatták és tologatták a többit. Szász végül is a minisztériumban odavágta az asztalra a forgatókönyvet. – Önök szar alakok! – és kivonult. Mire bement a filmgyárba, már nem volt ott alkalmazott. Aztán Keleti Marci bácsi valamikor visszalopta őt. Hiszen az egyik legjobb író-dramaturg volt. Erre a legjobb példa a Tizedes, meg a többiek, melynek irodalmi alapja egy közepes Dobozy-dráma. A „huzatos történelmű országok” hihetetlenül maró és találó szatírája Szász találmánya volt. Itt sikerült az egész országnak magán röhögni.

Volt olyan, amikor visszaadott forgatókönyvet, vagy nem szívesen csinált meg valamit? Hogy viszonyult a rendelt filmekhez? Gondolok itt például  Keleti Tegnap című munkájára.

Keletitől sokat lehetett tanulni. Nagyon jól tudta mindig, hogy mit akar. Én mindig a rám eső résszel foglalkoztam. Ezzel a filmmel nem igazán értettem egyet, de igyekeztem a megfelelő díszleteket megalkotni.

Hogyan élte meg a politikai változásokat ? ’55-ben kezdett dolgozni, mindjárt itt volt ’56.

Mindig baloldali beállítottságú voltam, származásomnál fogva is. A főiskolán még KISZ- és párttitkár is voltam, de már 1953-ban lemondtam.’56 után egyik szervezetnek sem voltam a tagja. Valamikor a nyolcvanas évek elején akart egy kollégám rávenni, hogy lépjek vissza. Én akkor először beszéltem egyáltalán valakinek is arról, mekkora törést okozott bennem 1956. Engem személy szerint is annyira megkínoztak a különböző sorsfordulók, hogy nem akarok a politikáról tudni, hagyjanak engem élni, dolgozni. Nagyon fiatal korom óta alapvető tapasztalásom volt, hogy a politikacsinálók a munkás, becsületes emberek feje fölött tesznek tönkre mindent. Ebben sajnos semmi változás nincs azóta sem. Szörnyű nyomot hagyott bennem a hadifogság, a másik oldalról viszont azt is láttam 1945-ben, mikor Krasznodarszkban kikötöttünk, hogy az a város csak rom volt, s láttam a fiatal orosz kiskatonákat, lerongyolódva, vérezve, nyomorban. De itthon engem is elkapott az ország újjáépítésének lendülete. Ezt veszítettem el fokozatosan a személyi kultusz idején. Aztán sokkolt a forradalom, s az azt követő megtorlás. Már a háborús borzalmak miatt emberkerülő lettem, bezárultam. Sosem volt igazi barátom. Baloldali szemléletben nőttem fel ugyan, de ezt nem viszem bele a munkámba, azt a művészi igazságnak akarom alárendelni.

Hogyan látja ma a szakma helyzetét?

Ami a mai magyar filmet illeti, van egy-két nagyon tehetséges kezdeményezés, de az a gondosság, igényesség kezd kiveszni belőlük, ami mondjuk egy Ranódy,- egy Fábri- vagy egy Szabó-filmet annyira jellemez. Sokszor kopognak a dialógusok, nincs a könyv megírva. Ha nincs külön filmíró vagy dramaturg, a rendező nem lát ki anyagából, nem tud átlendülni a rossz elképzelésein. Régen Thurzó Gábor, Szász Péter, Karall Luca, Köllő Miklós vagy Tóth Zsuzsa nagyon sokat tudtak ilyenkor segíteni a rendezőknek. Tóth Zsuzsa például nekem volt berendezőm is.

Ez azt jelenti, hogy amikor írt, látta anyagát a megvalósítható látvány „szemével” is?

Pontosan. Berendezőként kezdte a pályáját. Fokozatosan lett belőle elsőrangú filmíró, Sándor Pál partnere. A rosszul megírtságból az is következik, hogy a díszlettervezőnek is nehezebb dolga van, kevésbé derül ki számára a koncepció: milyen világgal, mit akar a forgatókönyv sugallni. Ezért nem tudja úgy megtalálni a megfelelő részleteket. Azért is csináltam szívesen az irodalmi alapú filmeket, mert a háttér ott mindig szépen kidolgozott volt. Persze ez elmondható egyébként a jó szerzői filmekről is, Gaálról, Szabóról, Gazdagról, vagy Gárdos Szamárköhögéséről.

Ma egy rendezőnek elsősorban szponzorokat kell vadásznia, s mire ott tart, hogy rendezhet, már belefáradt a sok kalkulálásba. Sok filmben nincs látvány, egyediség, részletek… Egyre kevesebb a pénz, egyre drágább lett minden, a díszletek megépítése is, és egyre nehezebb már a kellékeket is megtalálni. Már nincsenek azok a biztos felvevőhelyek, egyéni gyűjtők. Szétesett a Mafilm, nagyon sok nagyszerű kellékes, technikus, ruhás szétszéledt, elment valami maszeknak vagy butikba eladónak. Rettentő energiával próbáltam például a Jadviga párnájában vagy a Brooklyni testvérben ezeket a problémákat kiküszöbölni.

Tettenérhető, hogy hol lett kevés a pénz a nagyszabású elképzelésekhez?

A pénz sosem volt elég. Már A Pál utcai fiúknál sem. Pedig az egy amerikai koprodukció volt, magyar viszonylatban nagyszabású. 1984-ben sok ügyes fogással még meg lehetett pazar módon csinálni a Redl ezredest. Ma már csak olyan nagy produkcióban lehetne, mint A napfény ízét.

Mikor ment nyugdíjba?

1987. januárjában. De kisebb-nagyobb megszakításokkal azóta is, folyamatosan dolgozom. Többek közt tanítok.

Tíz rendező és operatőr évfolyamot tanított a Színművészetin 1972-92 között, most pedig a Képzőművészeti Egyetemen ad órákat a Látványtervező Tanszéken. Ezek nagyon eltérő feladatok. Szeret tanítani?

Mindig is nagy kihívásnak tekintettem, szerettem csinálni, a „rögeszméimet” adtam elő.

Mik voltak ezek, mit tanított, hogy csak néhány nevet említsek a 110 közül: Bódy Gábornak, Kardos Sándornak, Enyedi Ildikónak, Szabó Gábornak, Szederkényi Julinak vagy Jeles Andrásnak?

A Színművészetin azt tanítottam, optimális esetben hogyan működik együtt rendező, operatőr, díszlettervező. Mit kell egymás munkájáról tudni, hogyan kell egy homlokzatrajzot, egy részletrajzot értelmezni; ismerjék meg a megfelelő módszereket, munkafázisokat a helyszínkereséstől a végleges megvalósításig. Filmjeimből vett példákkal, helyszínfotókkal, rajzokkal szemléltettem a különböző megoldásokat, többek közt azt, hogy amikor egy helyszínt három külsővel és egy műterembelsővel oldunk meg, hogyan „zsilipelnek” ezek egymással. Lerajzoltattam például velük emlékezetből egy kedvenc helyiségüket, majd házi feladatként kontrolláltattam az arányokat. Egy filmes agyban mindig kattognia kell a fényképezőgépnek. Nagyon hasznos tapasztalás, amikor kiderül, mennyire torzul az emlékezés. Arról nem is beszélve, mekkora szükség van erre a képességre, ha az ember egyszer látott egy helyszínt, s föl kell idéznie. Kedves emlékem, hogy András Feri akkora asztalt rajzolt, hogy elvette az egész tér levegőjét… Az Képzőművészetin tartott kurzusaim pedig szorosan szakmaiak: a speciálisan filmes feladatokat tanítom.

Ha jól tudom, Vayer Tamás is a mesterének tartotta, erről nagyon szépen írt egy cikkben.

Igen, egyébként ő áll hozzám világát tekintve a legközelebb. Színpad szakon végzett az Iparművészetin, s engem kért diplomamunkája elbírálására. De már gimnazistaként dolgozott nekem a Noszty fiú…-ban.

Hogyan kezdődtek a külföldi felkérések?

A Szabó Istvánnal készített trilógia világsikere nagyon jó referencia volt. Az első Wiesenthal film volt, az ACE-díjat nyert Gyilkosok köztünk vannak (1989), Ragályi Elemér fényképezte. Egy koncentrációs tábort mutatott be. Az eredetileg szerződtetett angol tervező nem csinálta meg a munkát időben, ekkor kerestek meg. Éppen forgatunk a táborkapunál, fölépítve a fahrt a nagy daruval, Elemér a gépen, hátul a stáb, mögötte én is a sínen, amikor Wiesenthal megjelent a helyszínen, s mindenkivel lekezelt. Egyszer csak a főszereplő, Ben Kingsley átlép a sínen, odajön hozzám, kézen fog, mint egy gyereket, átvezet, és bemutat Wiesenthalnak: „Ez az ember csinálta a díszletet!” ¦ Mikor végigvezettem a díszleten, s a barakkba bementünk, Wiesenthal majdnem sírt. Az amerikai rendező, Brian Gibson hívott aztán Ragályival a Josephine Bakerhez is.

Amiért 1991-ben Emmy-díjat (a tévé-filmek Oscarja) kapott?

Igen, ez volt a legnagyobb elismerés életemben. Nagyon jó film volt. Öten kaptunk érte Emmy-díjat: a főszereplő, a két jelmeztervező, amerikai díszletes társam, a fodrász és én. Ezek a filmek többek között azért is nagyon izgalmasak voltak számomra, mert külföldnek kellett eladnom a magyar helyszíneket. Hogy csak egyet említsek, a Josephine Baker amerikai bárja ugyanaz a Centrál volt, amit felhasználtam a Mephisto hamburgi társulatának színházi sörözésekor, bizonyos részeit megépítettem az Egy szerelem három éjszakájában is műteremben, a Régi idők focijában, vagy a Ki látott engem?-ben.

Az Evita is a külsők miatt volt nagyon izgalmas. Az Alkotmány utcából csináltam meg az argentin főváros főterét, az Alkotmány és a Bajcsy-Zsilinszky utca sarkán egy korabeli argentin bárt. A lóversenypálya mellett találtam meg azt a részt, amelyet átépítve a laktanya kapuját robbantják fel, a Néprajzi Múzeum kúriatermében van a kormányzó irodája. A Közgazdasági Egyetem nagytermében csak a Marx szobrot kellett egy állóórával eltakarni. Tökéletes argentin szerkesztőségi terem lett. És nagyon szerettem az Álarcosbált David Hemmings rendezésében, aki Antonioni a Nagyításának a főszereplője volt.

Mi volt a legnagyobb feladat? A Josephine Baker?

Nem, hanem a Notre Dame-i toronyőrben a Notre Dame és környéke felépítése Fóton. Peter Medak filmjének amerikai tervezője, Trevor Williams csak a templombelsőket készítette el francia katedrálisban és a cigánytábort egy csehországi barlangban, a többi munka rám várt. Rengeteg anyagot szedtem össze a korai Notre Dame-ról, a térről, a korabeli házakról, tárgyakról, a pellengérről, ahol megvesszőzik a Quasimodót.

Ha a külföldi produkciók szemszögéből néz a magyar filmgyártás helyzetére, szakmájára, mennyire látja tragikusnak a helyzetet?

Nem az a legnagyobb baj, ami általános volt mindig, hogy kevesebb a pénz. Volt egy időszak, amikor a kreativitással nagyon sok mindent meg lehetett oldani. Olyan Matte Shot, mint a Josephine Bakerben csináltunk, ahol a Csepeli Szabadkikötőhöz számítógépes módszerrel tették hozzá az óceánt a hatalmas hajóval, s ilyen típusú megoldás volt vagy 14, persze magyar költségvetésből ritkán lehet csinálni. (A Hídemberben azért akadt több ilyen digitális megoldás is.) De régebben is lehetett sokszor hasonló esetekben megfelelő előtét-maketteket alkalmazni, amelyek nagyon megváltoztathatják a reális látvány-arányokat. Alkalmaztunk ilyen a megoldást már a Rákóczi hadnagyában a Drégelypalánkon a hegyre ültetett előtét vár-makettel, vagy mozgó makettes megoldásokat Az idő ablakaiban… Azt fájlalom leginkább, hogy mire megépül az etyeki álomgyár, nem lesz már sehol az a sok-sok, talán kevéssé ismert, de nagyon hozzáértő építész, berendező, ruhás, technikus, makettes, akiknek a munkája nyomán egykor úgy virágzott ez a szakma….

A fotók és látványtervek Romvári József magánarchívumából és a filmekből digitalizált képek. Válogatta: Fazekas Eszter. Digitalizálás: Ujhegyi Gyula.
Romvári József általuk készített virtuális kiállítása, az egyes filmek látványvilágát elemző bemutatása következik a KÉPTÁR rovatban. Amint elkészül, linkeljük!)

Romvári József filmográfiája

Játékfilmek:

Bogáncs, r: Fejér Tamás (1958)
Édes Anna, r: Fábri Zoltán (1958)
Akiket a pacsirta elkísér, r: Ranódy László (1959)
Szombattól hétfőig, r: Mészáros Gyula (1959)
Tegnap, r: Keleti Márton (1959)
Vörös tinta, r: Gertler Viktor (1959)
Kálvária, r: Mészáros Gyula (1960)
Légy jó mindhalálig, r: Ranódy László (1960)
A Noszty fiú esete Tóth Marival, r: r: Gertler Viktor (1960)
Alba Regia, r: Szemes Mihály (1961)
Felmegyek a miniszterhez, r: Bán Frigyes (1961)
Napfény a jégen, r: Bán Frigyes (1961)
Puskák és galambok, r: Keleti Márton (1961)
Egyiptomi történet, r: Mészáros Gyula (1962)
Bálvány r: Mamcserov Frigyes (1963)
Hogy állunk, fiatalember? r: Révész György (1963)
Párbeszéd, r: Herskó János (1963)
Sodrásban, r: Gaál István (1963)
A szélhámosnő, r: Kalmár László (1963)
Igen, r: Révész György (1964)
Karambol, r: Máriássy Félix (1964)
Vízivárosi nyár, r: Fábri Zoltán (1964)
Húsz óra, r: Fábri Zoltán (1965)
Nem, r: Révész György (1965)
Szerelmes biciklisták, r: Bacsó Péter (1965)
Tízezer nap, r: Kósa Ferenc (1965) Aranysárkány, r: Ranódy László (1966)
Fügefalevél, r: Máriássy Félix (1966)
Minden kezdet nehéz I-II. - rendhagyó magyar film, r: Révész György (1966)
Utószezon, r: Fábri Zoltán (1966)
Egy szerelem három éjszakája, r: Révész György (1967)
Lássátok feleim, r: Fazekas Lajos (1967)
Ünnepnapok, r: Kardos Ferenc (1967)
A beszélő köntös, r: Fejér Tamás (1968)
Falak, r: Kovács András (1968)
Hazai pálya, r: Palásthy György (1968)
A Pál utcai fiúk, r: Fábri Zoltán (1968)
Az alvilág professzora, r: Szemes Mihály (1969)
Az idő ablakai, r: Fejér Tamás (1969)
Isten hozta, őrnagy úr! r: Fábri Zoltán, (1969)
Krebsz, az Isten, r: Rényi Tamás (1969)
Az örökös, r: Palásthy György (1969)
A varázsló, r: Palásthy György (1969)
Érik a fény, r: Szemes Mihály (1970)
A gyilkos a házban van, r: r: Bán Róbert (1970)
A halhatatlan légiós - akit csak Péhovardnak hívtak, r: Somló Tamás (1970)
Magasiskola, r: Gaál István (1970)
Szerelem, r: Makk Károly (1970)
Utazás a koponyám körül, r: Révész György (1970)
Hahó, öcsi! r: Palásthy György (1971)
Hangyaboly, r: Fábri Zoltán (1971)
Holt vidék, r: Gaál István (1971)
A legszebb férfikor, r: Simó Sándor (1971)
Reménykedők, r: Rényi Tamás (1971)
A sípoló macskakő, r: Gazdag Gyula (1971)
Makra, r: Rényi Tamás (1972)
Nincs idő, r: Kósa Ferenc (1972)
Volt egyszer egy család, r: Révész György (1972)
Kakuk Marci, r: Révész György (1973)
Régi idők focija, r: Sándor Pál (1973)
Tűzoltó utca 25. - álmok a házról, r: Szabó István (1973)
Bástyasétány hetvennégy r: Gazdag Gyula (1974)
Bekötött szemmel, r: Kovács Adrás (1974)
Hószakadás, r: Kósa Ferenc (1974)
Idegen arcok, r: Szörény Rezső (1974)
Jelbeszéd, r: Luttor Mara (1974)
Macskajáték, r: Makk Károly (1974)
A Pendragon legenda, r: Révész György (1974)
Azonosítás, r: Lugossy László (1975)
Ballagó idő, r: Fejér Tamás (1975)
Kopjások, r: Palásthy György (1975)
Legenda a nyúlpaprikásról, r: Gyöngyössy Imre-Kabay Barna (1975)
Az öreg, r: Révész Görgy (1975)
Budapesti mesék, r: Szabó István (1976)
A királylány zsámolya, r: Fejér Tamás (1976)
Kísértet Lublón, r: Bán Róbert (1976)
Apám néhány boldog éve, r: Simó Sándor (1977)
K.O. r: Rényi Tamás (1977)
A kétfenekű dob, r: Gazdag Gyula (1977)
Ki látott engem? r: Révész György (1977)
Kihajolni veszélyes, r: Zsombolyai János (1977)
Veri az ördög a feleségét, r: András Ferenc (1977)
80 huszár, r: Sára Sándor (1978)
Áramütés, r: Bacsó Péter (1978)
Csillag a máglyán, r: Ádám Ottó (1978)
Dóra jelenti, r: Bán Róbert (1978)
Hatholdas rózsakert, r: Ranódy László (1978)
Nem élhetek muzsikaszó nélkül, r: Sík Ferenc (1978)
A trombitás, r: Rózsa János (1978)
Bizalom, r: Szabó István (1979)
Égigérő fű, r: Palásthy György (1979)
Élve vagy halva, r: Rényi Tamás (1979)
Októberi vasárnap, r: Kovács András (1979)
Boldog születésnapot Marilyn! r: Szörény Rezső (1980)
Köszönöm, megvagyunk, r: Lugossy László (1980)
Örökség, r: Mészáros Márta (1980)
Vámmentes házasság, r: Zsombolyai János (1980)
Mephisto I-II. r: Szabó István (1981)
Elveszett illúziók, r: Gazdag Gyula (1982)
Guernica, r: Kósa Ferenc (1982)
Talpra, Győző! r: Szörény Rezső (1982)
Vérszerződés, r: Dobray György (1982)
Vőlegény, r: Vámos László (1982)
Házasság szabadnappal, r: Mészáros Gyula (1983)
Hosszú vágta, r: Gábor Pál (1983)
Redl ezredes I-II. r: Szabó István (1984)
Csók, anyu! r: Rózsa János (1986)
Csinszka, r: Deák Krisztina (1986)
Hol volt, hol nem volt... r: Gazdag Gyula (1986)
Laura, R: Böszörményi Géza (1986)
Szamárköhögés, r: Gárdos Péter (1986)
A sánta dervis, r: Kis József (1987)
Hanussen, r: Szabó István (1988)
A hecc, r: Gárdos Péter (1988)
Túsztörténet, r: Gazdag Gyula (1988)
Eszterkönyv, r: Deák Krisztina (1989)
Magyar rekviem, r: Makk Károly (1990)
Könyörtelen idők, r: Sára Sándor (1991)
Jó éjt királyfi! r: Rózsa János (1993)
Köd, r: Deák Krisztina (1993)
Vigyázók, r: Sára Sándor (1993)
A brooklyni testvér, r: Gárdos Péter (1994)
Esti Kornél csodálatos utazása, r: Pacskovszky József (1994)
Evita, r: Alan Parker (1995)
Az én kis nővérem, r: Sípos András (1996)
Sztracsatella, r: Kern András (1996)
A miniszter félrelép, r: Kern András-Koltai Róbert (1997)
Witman fiúk, r: Szász János (1997)
Jadviga párnája, r: Deák Krisztina (1998)
Rózsadomb, r: Cantu Mari (2002)

TV-filmek
Cigánybáró r: J Rabennat (1958)
Nyolc magyar tánc, r: Banovich Tamás (1958)
Népek táncai: Tizennégy magyar tánc, r: Steve Previn (1958)
Egy csónak visszafordul, r: Esztergályos Károly (1962)
Heten a hóban, r: Markos Miklós (1964)
Váltás, r: Keleti Márton (1964)
Nagymama, r: Keleti Márton (1964)
Téli szerelem, r: Bednai Nándor (1966)
Bors Máté I, r: Herskó János (1968)
Bors Máté II. r: Szabó István (1968)
Bors Máté III. r. Simó Sándor (1968)
Bors Máté IV. r: Markos Miklós-Palásthy György (1968)
Bors Máté V. r: Sándor Pál (1966)
Nyomozók társasága, I-II-III. r: Rényi Tamás (1970)
Ősbemutató, r: Szabó István (1974)
A forradalom rendje, r: Kardos Ferenc (1974)
Drága kisfiam, r: Makk Károly (1978)
Unalmunkban, r: Gaál István (1976)
Vámhatár / Cselkas, r: Gaál István (1976)
Az asszony és az igazság, r: Bednai Nándor (1966)
A tenger I-VI,, r: Mészáros Gyula (1981)
A család, r: Zsombolyai János (1982)
A Molitor-ház, r: Kardos Ferenc (1984)
Nagymama, r: Horváth Z. Gergely (1984)
Az áldozat, r: Janisch Attila (1984)
Forog a film, r: Dömölky János (1985)
Murderers Among Us – The Simon Wiesenthal Story (A gyilkosok köztünk vannak), r: Brian Gibson, 1988
A sápadt démon, r: Gárdos Péter (1989)
Red King, White Knight (Vörös király, fehér lovag) r: Geoffrey Murphy (1989)
Max and Helen (Max és Helen), r: Philip Saville (1990)
The Josephine Baker Story, r: Brian Gibson (1991)
The Gavy Train Goes East (Osztogatás és fosztogatás) r: James Cellan Jones (1991)
Passport to Murder (Álarcosbál) r: David Hemmings (1993)
Charlemagne, le prince a cheval Cleve Donner (1993)
Citizen X, (X polgártárs) r: Chris Gerolmo (1995)
The Hunchback (A Notre Dame-i toronyőr), r: Peter Medak, (1996)
Cadfael III. (Cadfael barát III) r: Ken Grieve, Mary McMurray (1996)

(Összeállította: Fazekas Eszter)

 

A Romvári-család 1940 körül. Középső sor jobb szélén Romvári József
A Romvári-család 1940 körül. Középső sor jobb szélén Romvári József
343 KByte

"Hasonlít a mester megoldásaihoz" Budapesti tavasz (1955)
336 KByte
Plakátterv: Bogáncs (1958)
Plakátterv: Bogáncs (1958)
316 KByte
Látványrajz: Tizennégy magyar tánc (1958)
Látványrajz: Tizennégy magyar tánc (1958)
363 KByte
A Romvári-család 1962-ben Hátul: Romvári János, ma képzőművész. Elől: Romvári György, operatőr, grafikus
A Romvári-család 1962-ben Hátul: Romvári János, ma képzőművész. Elől: Romvári György, operatőr, grafikus
160 KByte
A Varga-konyha látványképe. Akiket a pacsirta elkísér (1959)
A Varga-konyha látványképe. Akiket a pacsirta elkísér (1959)
356 KByte
Nyilas Misi a trafik előtt. Látványrajz: Légy jó mindhalálig (1960)
Nyilas Misi a trafik előtt. Látványrajz: Légy jó mindhalálig (1960)
213 KByte

"A szecesszió áll hozzám a legközelebb" Látványrajz: Aranysárkány (1966)
191 KByte
Barlang a műteremben: Puskák és galambok (1961)
Barlang a műteremben: Puskák és galambok (1961)
300 KByte

"A film üzenetét hordozó helyszínek": Sodrásban (1963)
206 KByte
Tótkomlós: átalakítva: Jadviga párnája (1998)
Tótkomlós: átalakítva: Jadviga párnája (1998)
289 KByte
Fábri:
Fábri: "felöltöztetni a teret" A grund makettje: A Pál utcai fiúk (1968)
240 KByte
Az
Az "agy-díszlet": Utazás a koponyám körül (1970)
207 KByte
Motívumtól a megépített helyszínig. Lennie szobrászműterme: Mephisto (1981)
Motívumtól a megépített helyszínig. Lennie szobrászműterme: Mephisto (1981)
343 KByte
Színhangulatok Ránki-zenére: Egy szerelem három éjszakája (1967)
Színhangulatok Ránki-zenére: Egy szerelem három éjszakája (1967)
231 KByte
A
A "színesen csinált fekete-fehér film": Bizalom (1979)
115 KByte
A legkedvesebb film: Szerelem (1970)
A legkedvesebb film: Szerelem (1970)
114 KByte
Tulajdonjogi Hivatal a „Boldogság Taván”: Bástyasétány hetvennégy (1974)
Tulajdonjogi Hivatal a „Boldogság Taván”: Bástyasétány hetvennégy (1974)
287 KByte
Lágermakett: A gyilkosok köztünk vannak (1988)
Lágermakett: A gyilkosok köztünk vannak (1988)
358 KByte
A vörös vonal mögötti rész digitálisan került a Budapesten forgatott előtér mögé: Josephine Baker (1991)
A vörös vonal mögötti rész digitálisan került a Budapesten forgatott előtér mögé: Josephine Baker (1991)
340 KByte
Mester és Műve: Hanussen (1988)
Mester és Műve: Hanussen (1988)
165 KByte
Memento: A Könyves Kálmán körúti filmgyár
Memento: A Könyves Kálmán körúti filmgyár
337 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső