Tóth Ágnes Veronika Mestersége: jelmeztervező
Márk Tivadar

Márk Tivadar
Márk Tivadar Liliomfi jelmezében
36 KByte

"Nagy előszobaszekrényünk volt otthon, tele régi ruhákkal, viganókkal, bukjelszoknyákkal, malaclopókkal és hasonlókkal. Ha nem volt pénze újakra, anyám ezeket alakíttatta át. Húgommal az volt a legkedvesebb játékunk, hogy felöltözzünk ezekbe a furcsa ruhákba. Nagyapám csóválta is a fejét: mi lesz ebből a fiúból?"/1/
(Márk Tivadar)

I. Élő örökség

Márk Tivadar, a 2003. szeptemberében 95 évesen elhunyt, – szinte az utolsó évekig aktív – jelmeztervező elbűvölő, monumentális életművet hagyott maga után. Annak ellenére, hogy Márk Tivadar az Operaház legendás korszakának talán utolsó mohikánja volt, és talán vele zárul egy korszak, életművét nem fedi por, hanem biztosan a szakma etalonja marad jó ideig. Megbecsült alakja volt a színházi szférának, Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, az Operaház örökös tagja – amire különösen büszke volt –, és a Mesterművész-díj tulajdonosa. Furcsán torokszorító az a helyzet, amikor csupán néhány hónappal halála után az ember kutatni kezd, és egyrészt azt tapasztalja, hogy szakmai szempontból még szinte feldolgozatlan a munkássága (kivételt csak két kiállítás képez), másrészt viszont operai-, színházi- vagy filmekhez készült jelmezterveiből sugárzik a kreativitás, a szellem és humor, a vele készített interjúk és portréfilmek élményszámba mennek, az árad mindenből, hogy életműve nem csupán halhatatlan, hanem átütő vitalitással, életörömmel teli.

Persze, az életmű némiképp hiányos. Bár négyezer tervét őrzi az Országos Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti Tára és az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, (amelyeket ő maga rendszerezett évtizedeken keresztül, dokumentálva nem csupán saját munkásságát, hanem az egész korszakot), sőt, egy-egy jelmezegyüttese – pl. a Don Carloshoz vagy a Bohémélethez tervezett alkotás – védettnek van nyilvánítva, nem söpörhető szőnyeg alá, hogy felbecsülhetetlen jelmezeinek egy része bizony 15-20 éve a MÉH-ben végezte. Ebbe a pusztításba élete végéig nem tudott belenyugodni, utolsó interjúinak egyikében is azt nyilatkozta: "Mert azért akármilyen rongyok is azok a ruhák, ha Házy Erzsébet vagy Palló Imre énekelt bennük, érdekesek lennének az utókor számára."/2/

Viszont az Operaház és az Erkel Színház még a jelen szezonban is számos olyan művet játszik, amelyekben megcsodálhatjuk a mester színpompás, finom munkáit, vagy a tervei alapján készült jelmezeket. Közülük a legfontosabb talán a Bohémélet, ami az eredeti, csipkegalléros, megható bájú ruhákkal, és Oláh Gusztáv eredeti díszletével fut 1937 óta. Játszik még a Don Pasquale, a Titus kegyelme, a Don Carlos, a Bahcsiszeráji szökőkút, a Térzene, a Spartacus, a Sylvia, A csodálatos mandarin (benne az emlékezetes, a mandarin testét ijesztően felnagyító, díszes, keleti kabáttal) és a frissen felújított Coppélia is, amelynek jelmezeit Velich Rita tervezte újjá Márk Tivadar tervei alapján. Ez a szokatlanul hosszú, esetenként akár fél évszázados "garancia" pontosan mutatja a jelmezek időtálló voltát: Márk Tivadar nemzedéktársaival – Oláh Gusztávval, Fülöp Zoltánnal, Varga Mátyással – olyan maradandó értéket hozott létre, ami példa lehet az utánuk jövő tervezőgenerációk számára is. Ez nem stílusbeli, formai, vagy technikai imperativust jelent, inkább egyfajta minőségi mércét, elhivatottságot, sokoldalúságot és nyitottságot.

Turnai Tímea színháztörténész, az OSZMI Szcenikai tárának vezetője szervezte Márk Tivadar első(!) önálló kiállítását, 1992-ben, a Bajor Gizi Színészmúzeumban. A főbb hangsúlyok a következőek voltak: a főiskolai munkák, majd a diplomamunka, (a legendás Liliomfi), az első nagy tervezések Oláh Gusztávval, Nádasdy Kálmánnal, a sokszor felújított és újraálmodott munkák, mint a Don Carlos, a Turandot, a Pillangókisasszony, és az egész világot bejárt előadások, mint a Don Juan, az Aida vagy a Spartacus. A kiállításon olyan különlegességek is szerepeltek, mint filmekhez készített jelmeztervei, (amelyek rendre háttérbe szoktak szorulni), vagy Nádasdy Kálmán verseskötetéhez készített illusztrációi. Turnai Tímea napi kapcsolatban volt a művésszel, akit rendkívül művelt, sokoldalú, alapos tervezőnek, és végtelenül udvarias, szeretetreméltó embernek ismert meg: "Hercegnőnek érezted magad attól, ahogy bánt veled. Ahogy betolta a széket alád, ahogy friss teasüteménnyel és gőzölgő teával várt... Hidd el, te érezted volna magad rosszul, ha becsöppensz a századfordulós hangulatú gyönyörű lakásába farmerben és pulóverben, és úgy ülsz le a kézzel hímzett csipketerítős asztalhoz. Márk Tivadar civilben, magánemberként is álomvilágban élt, nagyon sokat utazott, bejárta a világot, és ez tükröződik a munkáin is. Mégis hűséges típus volt, az Operaházban kezdett, és szinte haláláig ott dolgozott, pedig nagy kihívások érték, nyelveket beszélt, sok helyen ismerték külföldön, mehetett volna, de maradt. Úgy érezte talán, hogy nem marad le semmiről. Bár igazi álmodozó volt, legendás fegyelemmel dolgozott: teljesen beleásta magát egy-egy tervezésbe, rengeteget hallgatta a zenét, olvasta a darabot, búvárkodott a könyvtárakban, múzeumokban, sőt, mindenkivel az éppen aktuális tervezéséről beszélgetett. Otthon a vázlatfüzetében több variációban megrajzolta a figurákat, (minden egyes rajzhoz hozzátűzte a textilmintákat is), és még jelmezbábokat is készített, hogy a rendező kicsiben lássa az anyagot, a technikát. Utána módosított még a ruhán, az adott díszlet vagy a többi látványelem függvényében. Mindig úgy kezelte a jelmeztervezést, mint alkalmazott műfajt, ami igazodik a darabhoz, rendezőhöz. Többdiplomás ember volt, nagyon felkészült, világot látott, ezért igen komoly érvekkel tudta alátámasztani a koncepcióját, de nem volt harcos egyéniség, elfogadta, ha a rendező módosítást kért. A teljes elkészítési folyamatot végigkövette, részt vett a ruhapróbákon és minden összpróbán. Ahogy Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv rendezéseikben a tömeg minden egyes szereplőjének egyéniséget adtak, egyéni gesztust és jellegzetességet találtak ki, úgy Márk Tivadar minden egyes figurának külön karaktert adott a jelmezzel. Soha nem rendelt ötven pár egyforma csizmát vagy kabátot. Minden egyes figurát külön kitalált, külön rajzolt meg, mindegyiküknek külön története volt." Bár erről az 1992-es kiállításról már csak a katalógust lelhetjük meg, és néhány fotót egy nagyszabású divatbemutatóról, (ezt szintén Turnai Tímea rendezte), ahol pl. a legendás szépségű, türkiz-rózsaszín, hímzett, uszályos Turandot-ruha is bemutattatott, az Operaházban kalandozva szerencsénkre most éppen beleütközhetünk egy szinte eldugott, de nagyon bőséges Márk Tivadar életmű-kiállításba.

A kiállítás Wellmann Nóra művészettörténésznek, az Archívum vezetőjének munkája, aki három termet töltött meg a művész jelmezterveivel, egész pályaívét felvázolva nagy vonalakban. (A művésznek itthon összesen ez a két önálló kiállítása volt, bár több csoportos külföldi seregszemlén vett részt.) A kiállítás Márk Tivadar 95. születésnapjára készült, és a több száz rajz mellett dokumentumokat, fotókat, szín- és anyagvázlatokat is bemutat, sőt pl. a jelmezműhely adott szezonra szóló munkatervét is, amelyből pl. kiderül, hogy csak közel "1500 túlórával" teljesíthető a párhuzamos munkák elkészítése. A legérdekesebb fotó kétségkívül az a kiállításon, amelyen maga a tervező szerepel ifjan, pökhendin pózolva cilinderben, sétapálcáját pörgetve, ragasztott bajusszal vizsgáztatói előtt, mint Liliomfi: "Az Iparművészeti Főiskola befejezésekor az volt a feladat, hogy tervezzük meg egy klasszikus színmű kosztümjeit, és készítsük el az egyik szereplő jelmezét. Én Szigligeti darabját választottam, amelyben nem csak bemutattam, hanem fel is vettem a főhős ruháját. Bajuszt ragasztottam, az egyik osztálytársnőm pedig begöndörítette a hajamat, úgy léptem a professzorok elé." A kiállítás külön érdekessége, hogy Márk Tivadar kedvencei, – a balettekhez és a magyar zeneszerzők operáihoz tervezett jelmezek –, és gazdag pálya szinte kötelezően kiemelendő csúcspontjai mellett – mint a legendás Wagner, Puccini, Verdi-operák vagy a Bartók-művek –, számos vígoperai jelmezterv is megjelenik. Jókat mulathatunk pl. a Pomádé király lenyűgözően szellemes, flinc-flancos, pasztellszínű csipkés-szalagos bugyogótervein. Érdemes a főszereplők ruháin túl a mellékszereplők, vagy akár az énekkar jelmezeinek, kellékeinek, sőt, hajviseleteinek aprólékosan kidolgozott részleteibe is belemélyedni: kivételes gondosság jellemzi őket. De nagyon informatívak a jelenetek szerinti szín- és anyagvázlatok is, amelyeken a tervező több tucat szereplő ruháját, színárnyalatait hangolta össze. (Az érdeklődők a második emeleten lelhetik fel a kiállítást. A Széchenyi Könyvtárban és az OSZMI-ben őrzött anyagok szintén hozzáférhetőek.)

Márk Tivadarral hét évtizedes pályafutása alatt több tucat interjú készült, amelyek elsősorban napilapokban jelentek meg. Az interjúkat sokszor szinte ellepik az ismétlődő anekdoták – pl. Palló Imre nem volt hajlandó nagy karimájú filckalapban énekelni, mert félt, hogy elnyeli a hangját, ezért selyemmel kellett bélelni kalapját, vagy hogy Pataky Kálmán színpadi kosztümjeit pedig felesége, Beregi Lea ellenőrizte, és megtiltotta, hogy testes alkatú férje Pinkertonként fehérben lépjen színpadra, mert az "kövéríti", Honthy Hannáról pedig kiderül, hogy civilben is primadonnáskodott – úgy kell alóluk kihalászni és morzsánként összeszedegetni a művész ars poeticáját. Ebben azért segítenek a róla készült portréfilmek is, amelyek 1990 és 2000 között születtek (szerénysége miatt szokatlanul későn fedezték fel őt a nyilvánosság számára), a képsorokból egy végtelenül művelt, elkötelezett, szenvedélyesen munkamániás, szellemes, világot járt, elbűvölő művész és gentleman arcéle rajzolódik ki.

Nem véletlen, hogy Szinetár Miklós, az Operaház jelenlegi főigazgatója így köszöntötte az ünnepeltet 95. születésnapján, kiállításának megnyitóján: "Az Operaház ma azért olyan, amilyen – a szó jó értelmében –, mert olyan kiválóságok, mint Márk Tivadar, Oláh Gusztáv, és Nádasdy Kálmán benne dolgoztak. Mindannyian reneszánsz személyiségek. Márk Tivadar a jelmezen kívül is mindenhez értett. Bámulatos enciklopédikus műveltsége egyedülálló: ez a polihisztor alkat ma sajnos már kiveszőben van. Korokban és stílusokban hatalmas ismeretanyagra tett szert, a legapróbb különbségekkel is tisztában van. Kevés színházi embertől lehetett annyit tanulni, mint tőle. Életpályája, sorsa szabályosan beépült a falakba és ma is meghatározó és útmutató az operaházi élet mindennapjaiban." /3/

II. Ars poetica

Márk Tivadar 1908-ban, május 11-én született Budapesten. Előbb tanulta meg nagymamájától a keresztszemes öltést, mint hogy írni-olvasni tudott volna: hímzővásznára keresztszemes mintákkal állatokat varrt: piros, kék, zöld lovakat, elefántokat, gólyákat. Gyerekként húgával, Márk Edittel gyakran fejest ugrottak a hatalmas, tömött ruhás szekrény kincseibe, és jelmezbált játszottak, komédiáztak. "Szívós vagyok. Vagy talán több: egy picit fanatikus. Ez az érzés is a gyerekkoromra vezethető vissza, nagyon szegények voltunk. Nekem a szó szoros értelmében a legjobbnak, a legszorgalmasabbnak kellett lennem, hogy továbbléphessek, a saját köreimen túl."/4/

Az Iparművészeti Főiskola textil szakán szerzett diplomát, ahova már szabósegédi oklevéllel és gazdag nyelvtudással érkezett: holland, német, angol francia nyelven olvasott, (de később az olasszal és a spanyollal is elboldogult). "Az osztályunk vezetését Muhits Sándortól betegsége miatt Haranghy Jenő vette át, egy olyan grafikus-festőművész, aki saját bevallása szerint nem értett a textilekhez, így megengedte, hogy azt csináljunk, amit akarunk. Egyetlen eredményt szabott: eredményt kell felmutatnunk. Beültem hát a könyvtárba és tanultam." /5/

1932-ben diplomaterve, a Liliomfi, –annyi tervet készített ehhez, hogy szinte kitapétázta velük a falat nagy sikert aratott tanárai körében, így megtörtént az a csoda, hogy abban az évben egy textiles, egy "rongyos" kapta Budapest Székesfőváros és a Főiskola egy éves ösztöndíját.

Akkoriban, a nagy gazdasági világválság idején óriási volt a munkanélküliség: az elhelyezkedni nem tudó diplomásokat "sétálóknak" hívta a köznyelv, mert zsebre vágott kézzel voltak kénytelenek az utcákat róni. Márk Tivadarnak viszont Zsindelyné Tüdős Klára, (első férje nevén Szunyoghné Tüdős Klára) a Magyar Királyi Operaház kosztümdiktátora, a jelmeztár vezetője munkát ajánlott, és ő jelmeztárosként és jelmeztervező asszisztensként munkába is állt élete meghatározó helyszínén, későbbi második otthonában. Tüdős Klára Svájcban és Angliában végezte tanulmányait, és meglehetősen sokoldalú érdeklődéssel bírt: kiváló iparművész, neves tervező volt, aki eredetileg táncosnőnek készült, sőt, több balettszöveget is írt, műveit be is mutatták az Operaházban. "Jelmezkészítő műhelyeink munkateljesítményét művészi és minőségi tekintetben Takács István férfi-főszabász és Szunyoghné Tüdős Klári iparművésznő, a női jelmezműhely országhatárainkat messze túlhaladó hírnevű vezetőjének neve fémjelzi. E munkatársaknál nem csak művészetük magas foka érdemel elismerést, hanem páratlan munkakészségük is, mellyel a legeltorlódottabb munka mellett is lehetővé teszik, hogy a bemutató előadás halasztást soha ne szenvedjen..."/6/– írta róla a Magyar Királyi Operaház – 50 év című jubileumi kiadvány. Ugyanebben a kötetben esik szó arról is, hogy a jubileumra még az ötven évvel azelőtti, értékes jelmezek is kifogástalan állapotban maradtak fenn, amit maga Márk Tivadar is megerősített: "Sokszor megcsodáltam Kéméndy Jenőnek csodásan megfestett figurinjeit, de a ma szemével nézve a terveket, bizony nem voltak ezek minden esetben színpadszerűek. Én ezeket a műremekeket még diákkoromban láttam hébe-hóba az Operaház színpadán. Később pedig, jelmeztervezői éveim alatt sokszor kerültek elém a jelmeztár elfeledett szekrényeiből: porosan, divatjamúltan, de még romjaikban is tiszteletet parancsolóan ezek a királyi származásukat letagadni nem tudó s nyilván nem is akaró luxusos, pazarló "Belle Epoque" elfeledett gyermekeiként."/7/

A fiatal tervező a harmincas években az Operaház aranykorába csöppent. Mindig szeretettel emlegette, hogy főnökei, mint Radnai Miklós, Márkus László, Tóth Aladár vagy Nádasdy Kálmán művelt polihisztorok voltak. Munkatársai és egyben barátai közé sorolhatta Oláh Gusztávot, Fülöp Zoltánt, akikkel legendás előadásokat hozott létre: a magyar látványtervezés legszebb alkotásait köszönhetjük nekik. Radnai Miklós gondos és szakszerű intézkedéseinek egyike az volt, hogy a szcenikai területen dolgozó munkacsoportok számát felemelte (a jelmeztárban pl. immár 34 ember dolgozott), és nem csupán roppant igényes, hanem tartós szcenikai bázist hozott létre. Nagy szerencse, hogy Márk Tivadar tehetséges és képzett húga, Márk Edit szintén az Operaházhoz kerülhetett, a női jelmeztár vezetését bízták rá. Kettejük közös élete sajátosan alakult: együtt is dolgoztak, és együtt is éltek, egyikük sem alapított családot, csak munkájának élt. A Budapesti Operaház 100 éve című jubileumi évkönyv Márk Tivadar indulását igen tömören és velősen méltatja, (meglepő, hogy összesen körülbelül tizenöt sor szól róla a hatszáz oldalas könyvben!): "Márk első nagy sikerét a Hovanscsina jelmezeinek tervezésével aratta. Attól kezdve úgyszólván valamennyi opera és balett jelmezeit ő tervezte, páratlan technikai és tárgyi felkészültséggel, valamint a rendező és díszlettervező elképzeléseihez való hajlékony képességgel./8/ Mellesleg Márk Tivadar mindannyiszor, akárhányszor kiváló együttműködő képességéről kérdezték, elhárította a dicséretet. "Mindig el voltam kényeztetve, mert nagyon színvonalas és igényes művészgárdával dolgozhattam. A kétkezi munkásokat minden új feladat előtt összehívtam rövid megbeszélésre, elmondtam a darab történetét, vázoltam a kort, amelyben a cselekmény játszódik, és a főpróbán már maguk is láthatták, miképp elevenedik meg a holt anyag, amely egészen közelről sosem mutat igazán jól, de a színpadon, a reflektorok világában, kellő távolságról nézve mégis igaznak és hitelesnek hat. Nagy tanulság, hogy a színpadon csakis a kézi munka érvényesül. Azt is elmondhatom, hogy a magyar szabónők és szabók gyakran a lehetetlent is mesterien oldják meg. Ezt annál is inkább állíthatom, hiszen Fülöp Zoltán barátommal a fél világot bejártuk, és a miénknél százszor gazdagabb operákban is dolgoztunk." /9/

Márk Tivadar bőven el volt látva munkával: a Hovanscsina bemutatásának évében már következett is a Bohémélet, a Simon Boccanegra, majd sorra a teljes opera és balettirodalom nagyjai, a Bánk bán, a Manon Lescaut, A trubadúr, a Hoffmann meséi, A Rajna kincse, a Petruska, az Igor herceg, a János vitéz, a három Bartók mű, a Turandot, a Pillangókisasszony, a Vérnász, a Don Carlos, a Spartacus...hogy csak véletlenszerűen néhány fontosabb művet kiemeljünk tervezéseinek özönéből. Nehéz elképzelni, hogyan fért bele az idejébe, hogy az Operaházon kívül az Operettszínháznak, az összes fővárosi színháznak, vidéki színházaknak, a nagy szabadtéri színpadoknak is tervezett jelmezt, közben pedig filmekhez is hívták, és külföldön is sokat járt vendégtervezőként. Az egyes műfajok között tervezés szempontjából szigorú különbséget tett, hiszen tudatában volt, hogy ezek szinte külön mesterséget igényelnek. "Az opera megmondja, hogy mit követel. Wagner még a partitúrába is beleírta, hogy milyen legyen a szereplők kosztümje. Amellett verista operához nem készülhetnek stilizált jelmezek, mint ahogy romantikus dalműhöz sem illenek a hétköznapi öltözetek. A balettnél pedig az a szép, ami nincsen, merthogy hagyni kell érvényesülni a szép, kigyakorolt test mozgásának a látványát. Ezzel szemben a prózai daraboknál olyan jelmezekre van szükség, amelyek "mintha" igaziak lennének! Naturalista öltözéket kizárólag filmekhez, tévéjátékokhoz szabad készíteni." /10/

Az operai jelmeztervezést mindig is alkalmazott műfajnak tekintette, az volt az elve, hogy a jelmez stílusában, színeiben természetesen illeszkedjen, észrevétlenül jellemezze a mű hangulatát, a figura karakterét, az adott kort, a színhelyet, és a szituációt. Ez az észrevétlen alkalmazkodás a zeneszerző elképzeléseihez és a mű rendezői koncepciójához nála alapelv volt, de szerette, ha egy rendezőnek határozott elképzelései vannak, ha tud dönteni pl. hat-hét tervezői irányvonal között, (hiszen mindig több, alternatív javaslatot, vázlatot készített). A jó jelmeztervező szerinte mindig a díszletkép színeiből indul ki (ez egyébként sokkal többet jelentett nála, mint a színek összehangolását, hiszen többnyire még a díszlet anyagának jellege is visszatükröződött a ruhák anyagában, egy fémes hatású díszlet esetében fényesebb, ezüst, bronz színű árnyalatokkal dolgozott). A hangsúlyos szín a főszereplőknek, míg a neutrális színek a csoportos szereplőknek jutottak. Alapelv volt nála, hogy a jelmezeknek az adott figura személyiségét, de akár lelkiállapotát is tükrözniük kell, "a jelmez a szereplő lelki ruhája", de nagyon hangsúlyossá válhatott egy-egy szereplő viseletének dramaturgiai jelentőségű változása is, pl. az a folyamat, ahogy Manon a ragyogó aranyruhától eljut a zsákvászon ruháig, sorsa tükörképeként.

Sokszor mondogatta, hogy az operai tervezés a mintha művészete, a naturalizmus tilos, rengeteget lehet, és kell is csalni. A csalás három területen a legfontosabb, egyrészt a korhűséget csupán éreztetni, de nem másolni kell, másrészt a ruhának a színpadon kell mutatnia és nem kézben, (vagyis mindenféle festett papír-, bőrdíszítés, műanyag ékszer, rátét stb... megengedett), harmadrészt pedig meg kell szépíteni a színpadra lépőket, függetlenül eredeti testi adottságuktól. Márk Tivadar, aki szellemesen "a világ legjobb ortopéd szabójának" vallotta magát, tudta, hogy aki kiáll a színpadra, annak gyönyörűnek kell lennie. Mivel az énekesek szerepkarakterét a hangjuk dönti el és nem a külső vagy az életkor, így a tervezőnek segítenie kell abban, hogy a művész csodaszép hangjához méltó külsővel jelenhessen meg, teljes fegyverzetben. Soha nem akart megváltoztatni senkit: az volt az elve, hogy a textilt, az anyagot kell a művészekhez alakítani, nem nekik kell belefogyniuk premier előtt a vágyott álomruhába, mert az nonszensz. Ennek a meggyőződésnek viszont valóban kilókban volt mérhető a hatása, teltkarcsú énekesek nyúlánk, sudár, légies szépséggé formálódtak jelmezeiben: a művészek testarányait finoman korrigálta, a testesebb alkatokat hosszító vonalakkal, színekkel, árnyékkal, V alakú kivágással, egy jól elhelyezett övvel. "Mert azt tudni kell, hogy a legfontosabb öltözékdarab az öv. Az úgy elosztja az embert, hogy kicsi, nagy, kövér vagy sovány lesz tőle. Én rendszeresen ott voltam az esti előadásokon, és bizony ellenőriztem a ruhákat. Ha valami nem stimmelt, az öltöztetőnővel rögtön megigazítottuk." Annak viszont nem volt híve, hogy az énekes vagy színész beleszóljon a jelmez részleteibe, saját érdekükben próbálta meg finoman lebeszélni a művészeket és művésznőket hirtelen támadt ötleteikről: "Aki a színpadon él és mozog, mind várja a hatást, és egyúttal a külső jelzést, a segítséget is: nincs az a színész vagy színésznő, aki biztos lehet abban, hogy amit ő lát az öltözője tükrében, az a színpadon is jól mutat. A színpad megváltoztatja az arányokat: megnöveli a nagyot, összezsugorítja a csekélyt. Ezért is jó, ha egy másik szem is vigyáz arra, hogy aki játszik, jól mutasson." De miért ne bíztak volna benne? Ki ne akarna nádszálkarcsú és gyönyörű lenni? Több ruha belső fűzővel volt ellátva a kívánt karcsúság érdekében, így egy ici-pici csalással eltűnt a pocak, a derék kihangsúlyozódott. De nem jelentett akadályt a görbe láb vagy a rövidebb kar sem, a plusz kilókhoz hasonlóan ez mind megmaradhatott a művész magánügyének, a színpadon bizony nem látszott.

További fortélyai közé tartozott, hogy vacak anyagból is mutatósat tudott csinálni speciális festéssel: a festőműhelyben Szomolányi Klára volt a segítségére a megtervezett anyagok elkészítésében, hogy pl. molinóból, a legócskább pamutból rányomott mintákkal "brokát" születhessen. Az anyagokat gyöngyök, strasszok, flitterek tették még mutatósabbá, vagy a különböző festett rátétek, amelyek a nehéz és csilingelő ékszereket is pótolhatták. Márk Tivadar kedvenc anyagai természetesen a minőségi szövetek, a selyem és a gyapjú maradtak. Bár használt helyettesítő anyagokat, tudta, hogy nem pótolható mással a fekete bársony, mert szürkének fog hatni, a balettjelmezeknél muszlin kell, ami úgy úszik a levegőben, mint a füst, és a főszereplők gyapjú nadrágjának anyaga sem lecserélhető, mert minden más anyag ronggyá gyűrődik az előadás végére. " A színpadi ruhák olykor becsapják az embert, közelről nem olyan szépek, mint a reflektorok fényében. A tervezőnek tudnia kell, milyen látványt nyújtanak az általa elgondolt jelmezek a színpadon. Régebben előfordult, hogy jelmezbálokra egy-egy opera valamelyik szereplőjének ruháját elkérték, és aztán nem akarták elhinni, hogy ezek azok a ruhák, amelyeket ők az előadáson megcsodáltak. "/11/

Nagyon szerette a szabadtéri előadásokat is, mert egészen más nagyságrendekben gondolkodhatott: nem véletlen, hogy a Szegedi Szabadtéri Színpadnak évtizedeken át hűséges tervezője volt. " A szabadtéren legfontosabb a látvány. A szólistákat kiemelhetem színnel, formával, fénnyel, de a kar egyetlen színcsoport. A jelmez lényege: a részletek elnagyolása és a fontos ruhadarabok kiemelése. Turandot tizenkét méteres sleppet kapott, Jeanne d’Arc ruhája pedig szinte lángolt, mert a papok, katonák ruhájának vörös színe mintegy "felgyújtotta a teret." "Nagy létszámú szereplőgárdát öltöztetni mindig hálás feladat, nagyobb szerepet kap a látvány, mint a kőszínházban. Gondolja csak el, ha a Háryt az Operában játsszuk, bejön a színpadra néhány huszár. Ha Szegeden a hatalmas szabadtéri színpadon, akkor megjelenik száz! De ez nem csupán mennyiségi többlet, a látvány monumentalitása is lenyűgöző. " /12/ A szabadtéri előadások még egy speciális effektussal gazdagítják a látványt, amire a tervező alapozhat: a légmozgás hatására suhognak, lebegnek, külön életet élnek az uszályok, a leplek.

A balettjelmez tervezését tartotta a legnehezebb feladatnak, hiszen nem akarta eltakarni a táncoló testet, ezért minél kevesebb ruhával kellett megvalósítani célját: kifejezni a karaktert. A jelmez ebben a műfajban semmiképpen nem gátolhatja a mozgást, az ugrások ívét, sőt, ki kell emelnie azt. Arra is vigyázni kell, hogy a ruha ne vágja el a kar vagy a láb szép vonalát, mert akkor megtöri a mozdulatot is.

A filmvilág is fölfedezte magának az Operaház népszerű jelmeztervezőjét: több mint húsz film terve fűződik Márk Tivadar nevéhez. Bár a tervező több alkalommal is szerényen kevésnek titulálta a filmek számát, amelyekben jelmeztervezőként részt vett, ezeket az életmű fontos részeként kell számon tartanunk. Annál is inkább, mert az általa tervezett operaházi és a színházi előadások egy részéről készült csak jó minőségű felvétel, (bár pl. a Magyar Televízió elnöksége 1975-ben Nívódíjjal jutalmazta a Bánk bán tévéopera jelmezterveiért), játékfilmjeinek jó része viszont ma is megszerezhető, talán az 1942-es, Kalmár László által rendezett Fráter Lóránd kivételével, ami csak töredékben maradt meg.

Nézzük hát a listát: 1942, Fráter Lóránd, r.: Kalmár László, 1950, Ludas Matyi, r.: Nádasdy Kálmán és Ranódy László, 1949, Déryné, r.: Kalmár László, 1951, Föltámadott a tenger, r.: Nádasdy Kálmán, 1954, Fel a fejjel, r.: Keleti Márton, 1954, Hintónjáró szerelem, r.: Ranódy László, 1956, Gábor diák, r.: Kalmár László, 1957, A csodacsatár, r.: Keleti Márton, 1958, Gerolsteini kaland, r.: Farkas Zoltán, 1957, Don Juan utolsó kalandja, r.: Keleti Márton, 1959, Szegény gazdagok, r.: Bán Frigyes, 1961, Napfény a jégen, r.: Bán Frigyes, 1961, Katonazene, r.: Marton Endre, Hintsch György, 1964, Pacsirta, r.: Ranódy László, 1965, Háry János, r.: Szinetár Miklós, 1964, Rab Ráby r.: Hintsch György, 1967, Nem várok holnapig, r.: Kormos Gyula, 1970, Szerelmi álmok I-II., r.: Keleti Márton, 1973, Csínom Palkó, r.: Keleti Márton, Mészáros Gyula, 1980, Színes tintákról álmodom, r.: Ranódy László.

E filmek nagy része az ötvenes-hatvanas években készült, amikor Márk Tivadar gyakran dolgozott Kalmár Lászlóval, Keleti Mártonnal, Bán Frigyessel, Ranódy Lászlóval, Nádasdy Kálmánnal. Büszke volt rá, hogy a korszak szinte valamennyi híres színészének tervezett ruhákat Sós Imrétől Páger Antalon, Tolnai Klárin és Kiss Manyin át Psota Irénig, Latabár Kálmánig.

A filmekhez tervezett ruhákra az eddigiekben felvázolt operai vagy prózai színházi jelmeztervezés jellegzetességei nem érvényesek maradéktalanul, ez ugyanis egy külön szakma, nem illúziót, hanem valóságot kell nyújtani. "A filmnél viszont mindennek valódinak kell lennie: a kamera ugyanis kis részleteket is megmutat, közel hoz a nagy vetítővásznon. (...) Itt nem lehet stilizálni, minden gombnak, kapocsnak a helyén kell lennie." /13/

Márk Tivadar szeretettel emlegette pl. a Ludas Matyit, Nádasdy Kálmán és Ranódy László rendezését 1949-ből. A tragikus sorsú, kivételes tehetségű Soós Imre főszereplésével készült alkotás hatalmas – ma elképzelhetetlen – nézősereget vonzott, az 1961-es felújítás nézőszámaival együtt elérte az ötmilliót. "Háziszőttes vászonból, kézzel varrt, rongyos inget adtam Ludas Matyira, mert a filmben valódinak kell lenni mindennek. A kamera elárulja a legapróbb csalafintaságot is. "/14/ A "valódiság" mégsem teljesült maradéktalanul, Márk Tivadar egyik leggyakoribban mesélt anekdotája éppen az volt, hogyan kérték el az utolsó pillanatban egy ott dolgozó parasztember ingét a Ludas Matyi forgatásánál, mert a műhelyben készített gúnyán csúnyán mesterségesek voltak a foltok. Márk Tivadar emlékei szerint kifejezetten toprongyosra tervezte a ruhákat, de amikor a színes felvételeket meglátta, meglepődött "olyan lett az egész, mint egy Munkácsy kép".

Az 1951-es Déryné, Kalmár László rendezése is kedves volt szívének, elsősorban azért, – ahogy egyik portréfilmjében említi – mert mindig nagyon szerette a tervezést megelőző készülődés időszakát, ennél a filmnél pedig természetesen Déryné irodalmi értékű naplójának elolvasásával kezdődött a ráhangolódás.

Az 1953-as Nádasdy Kálmán rendezés, a Föltámadott a tenger a katonaruhás statisztahad ruháinak megtervezése miatt volt nehéz feladat, és akkor még nem szóltunk a több ezer szereplő ruháinak ellenőrzéséről, amit természetesen személyesen végzett a tervező.

Pár évvel később készült Keleti Márton rendezésében a Fel a fejjel, s ez alkalmat adott arra Márk Tivadarnak, hogy egy nehéz sorsú vándorcirkusz figurái között megismerje pályájának legkényesebb primadonnáját, egy Aida nevű elefántot. A cirkusz világa, a csillogó nyomor megjelenítése már igazán testhezálló feladat volt a tervezőnek, akit valahogy Déryné ekhós szekere után ismét megtalált egy ambivalens álomvilág.

Sokkal derűsebb viszont az 1961-es Napfény a jégen című Bán Frigyes-film, amelyben két exkluzív tervezői csemege, jégrevü és divatbemutató várt rá. Külön érdekesség, hogy a revü ruháinak tervezésében az életművész Vogel Eric-kel dolgozott együtt, aki hozzá hasonlóan a szakma csínját-bínját ismerte, hiszen Budapesttől Párizsig az ő ruháiban ragyogtak a táncosnők az exkluzív éjszakai mulatókban. A revü az egyetlen műfaj, amelyben a ruháé a főszerep, méghozzá egy meglehetősen aprócska – hasat, vállat, combot, hátat szabadon hagyó – ruhának kell kifejeznie az adott szám stilizált karakterét (tenisz-parti, Balatoni életkép, Mexikó, stb...). A jégrevű glamúros világa a filmben annyira ragályos, hogy a besavanyodott, egyenkosztümös, középkorú hölgyeket is megbolondítja. Elszabadul a divathóbort, és a méltóságteljes matrónák vadítóan színesre festett, modern frizurával, szexis ruhákban, hatalmas kalapokkal felszerelkezve térnek haza egy divatbemutatóról – nem mellékesen 15 évet fiatalodva.

III. Tanácsok ifjú titánoknak

Márk Tivadar nagyon hosszú ideig aktívan dolgozott, és megtalálta a hangot a fiatalabb generációval is. Óraadóként tanított is a Liszt Ferenc Zeneművészeti főiskola opera tanszakán, tanítványai rajongva emlékeznek rá: rengeteget lehetett tőle tanulni, és mindenkihez volt egy kedves szava, de még civilben is tervező maradt, gyakran adott apró, figyelmes, barátságos öltözködési tanácsokat. Még kilencvenéves kora után is bejárt az Operaházba egy-egy kiállításra, ott volt a premiereken, mert hűséges típus volt, és a művészeket, akiket szeretett, látnia kellett a színpadon. A hűségről még annyit, hogy egyik portéfilmjében hatalmas, emlékekkel, ajándékokkal teletömött szekrényéről kérdezték, mire azt válaszolta: "Ha egy fűszálat is kapok, azt elteszem. Amit nekem szeretettel adtak, azt meg is tartom."

Nyitott volt, kíváncsi, szakmai érdeklődését életet végéig megőrizte, de egy valamihez ragaszkodott: a korhű és stílushű tervezéshez, mert azt tartotta, csak ebben a szellemben készült jelmezek lehetnek sokáig maradandóak: "A mai színpadokon igen sok rendező s tervező mellőzi a történelmi hatást. Eluralkodik az absztrakt, a mondvacsinált, a megnevezhetetlen valami. Közismert klasszikus művekről letörlik a korszakot idéző stílusjegyeket, hogy e művek a mai ember közelébe kerüljenek. Ebből rengeteg nehézség, zavar származik. "/15/

Sokszor kérdezték tőle, mi a jó tervező titka, mindig ugyanazt emlegette: legfontosabb a nyelvtudás (a szakirodalom olvasásához, mert magyarul nincs viselet- és jelmeztörténeti irodalom), a folytonos tanulás és önképzés (ő munka mellett még elvégezte a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi karán a művészettörténet szakot is), de kell a történelem, a művészettörténet, a ruha- és viselettörténetben való jártasság, a szabás-varrásban való gyakorlati szakértelem (női- és férfiszabó végzettséggel is bírt), és persze a rajzolás, festés képessége is. "Tanuljanak sokat. Tanuljanak nyelveket, így jobban megérthetik más népek kultúráját. Legyenek minél nyitottabbak, mert aki bezárkózik a maga vélt kultúrájába, az zsákutcába kerül, melyből nincs kiút. Be kell kerülni a népek országútjára és ott jól kinyitni a szemet. Mindent, amit lehet, el kell tanulni másoktól, s a tanultakat önmagunkon, sajátos nemzeti kultúránkon átszűrve igyekezzünk visszaadni a többi nemzetnek is. Rajzoljanak minél többet, menjenek be a balett-terembe, ott mozgást látnak, a próbákon figyeljék a társulat művészeit, alakjukat, mert számukra kell jelmezt tervezniük. A kitartó munka meg kell, hogy hozza a gyümölcsét, mely egyeseknél hamar, másoknál később, de beérkezik. " /16/

HIVATKOZÁSOK

1 Garai Tamás: Márk Tivadar
Képes 7, 1989. szept. 2.

2 Re: Márk Tivadar: fél évszázad legendás jelmeztervei
Gramofon, 2003/ősz

3 Kálmán Gyöngyi: Hommage a Márk Tivadar
Magyar Nemzet, 2003. máj. 10.

4 M. J. : Kosztüm teszi?
Pesti Műsor, 1999. dec. 11-17.

5 Nagy Marianna: Megkoronázták a királyt
Népszabadság, 1998. júni. 6.

6 Magyar Királyi Operaház – 50 év
Budapest, 1934 (92.o.)

7 Keresztury Dezső: Az önálló magyar operai és balett-díszletművészet kialakulása
In: Keresztury Dezső- Staud Géza- Fülöp Zoltán: A magyar opera- és balettszcenika

8 Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1975 (21.o.)
Staud Géza: Szcenika a két világháború között
In: Gelencsér Á.- Körtvélyes G.- Staud G.-Székely Gy.-Tallián T.: A Budapesti Operaház 100 éve
Zeneműkiadó, Budapest 1984 (271-272.o.)

9 Bános Tibor: A jelmeztárban kezdődött
Vasárnapi Hírek, 1991. júli. 7.

10 Garai Tamás: Márk Tivadar
Képes 7, 1989. szept. 2.

11 Filep Tibor: Márk Tivadar jelmeztervező
Hajdú-Bihari Napló, 1978. febr. 28.

12 Nagy Judit: Készülődés Budapesten Szegedre
Film, Színház, Muzsika,1968. júli. 13.

13 Faludi András: Testre szabott illúzió
Hétfői Hírek, 1967. jan. 2.

14 Lőcsei Gabriella: Aki felöltöztette az operairodalmat
Magyar Nemzet, 1998. máj. 9.

15 Keresztury Dezső: Az önálló magyar operai és balett-díszletművészet kialakulása
In: Keresztury Dezső- Staud Géza- Fülöp Zoltán: A magyar opera- és balettszcenika

16 Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1975 (32-33.o.)
Csomafáy Ferenc: Jelmeztervező: Márk Tivadar
Romániai Magyar Szó, 1992. ápr. 16.

Köszönettel tartozom Wellmann Nóra művészettörténésznek (Operaház, Archívum) és Turnai Tímea színháztörténésznek (OSZMI, Szcenikai tár).

 

A holdbéli csónakos - jelmezterv
A holdbéli csónakos - jelmezterv
35 KByte
Háry János - rendezte:  Szinetár Miklós, 1964, operafilm
Háry János - rendezte:
Szinetár Miklós, 1964,
operafilm
50 KByte
Boris Godunov, 1976
Boris Godunov, 1976
54 KByte
ruhaterv
ruhaterv a Három nővérhez
31 KByte
Pillangókisasszony - rendezte: Nádasdy Kálmán, Magyar Királyi Operaház, 1934
Pillangókisasszony -
rendezte: Nádasdy Kálmán,
Magyar Királyi Operaház, 1934
48 KByte
Fidelio - jelmezterv
Fidelio - jelmezterv
38 KByte
Ludas Matyi - rendezte: Nádasdy Kálmán és Ranódy László, 1949
Ludas Matyi - rendezte:
Nádasdy Kálmán és Ranódy László, 1949
55 KByte
Déryné - rendezte: Kalmár László, 1951
Déryné - rendezte:
Kalmár László, 1951
62 KByte
Napfény a jégen - rendezte: Bán Frigyes, 1961
Napfény a jégen - rendezte:
Bán Frigyes, 1961
51 KByte
Fel a fejjel - rendezte: Keleti Márton, 1954
Fel a fejjel - rendezte:
Keleti Márton, 1954
65 KByte
Gerolsteini kaland - rendezte: Keleti Márton, 1957
Gerolsteini kaland - rendezte:
Farkas Zoltán, 1957
54 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső