E-könyv Ujhelyi Szilárd: A BUDAPESTI 12
Az 1969-ben megjelent kötet "facsimile" kiadása

36 KByte
Előző Tartalom Következő

IX. SZEGÉNYLEGÉNYEK

"Bemutatták a Szegénylegényeket – a kritika földig hajolt" – foglalja össze a Valóságban Sükösd Mihály Jancsó filmjének hazai sajtóbeli fogadtatását. "Napjaink Eizensteinje" írja az Unita a rendezőről. De nem a rendelkezésre álló néhány percből, órákból sem telne ki, akárcsak kivonatosan is ismertetni a filmet világszerte értékelő kritikákat. Mitől van egy tulajdonképpen történelmi filmnek ekkora visszhangja; vagy még élesebben felvetve a kérdést, mi visszhangzik a világban ekkora erővel egy kis nép XIX. századbeli történelme egyetlen epizódjának filmi megjelenése után? A titok abban áll, hogy Jancsó olyan művészi eszközökkel és erővel rendelkezik, amellyel a történelmileg és helyileg konkrétan megragadott szituációt térben és időben általános érvényűvé tudta enni. Eizenstein? Igen, ő volt képes a Rettegett Ivánban hiteles képet festeni az orosz történelem egy nagyon is konkrét korszakáról és ugyanakkor éppen ezen a konkrét ábrázoláson keresztül általános filozófiai mondanivalót közvetíteni. Csakhogy ez a lényegbeli hasonlóság teljesen más dramaturgiai és stílusbeli megoldással érvényesül. Sokan találgatták, mikor híre járt, hogy Jancsó Rózsa Sándor betyárjairól szándékozik filmet készíteni, vajon mi vezeti a rendezőt ehhez a múlt századbeli romantikus históriához? A film világos választ adott rá. Jancsó nem a máról akart elmondani valamit aesopusi nyelven, de igenis a mának szánta mindazt a tanulságot, amelyet a kiválasztott múltbeli epizódnak mítoszoktól megfosztott, meztelen igazsága adhat. A múlt és a jelen között, csakúgy, mint a történelem során egymást felváltó osztályok között, természetesen nincs kínai fal. Helyesen mondja Lukács György: "Minden társadalmi osztály örökli a régi társadalom hibáit és erényeit, s rajta múlik, hogy milyen energiával számol fel a hibákkal." A modern orvostudomány családtörténeti kutatásokkal igyekszik feltárni, milyen betegségre hajlamos az utód, minek a megelőzésére kell felkészülni, bizonyos tünetek milyen veszélyeket jeleznek. Jancsó "historizmusa" is ilyen módon szól hozzánk és a mi érdekünkben, akik itt és ma élünk.

Hozzánk szól, nem homályos példabeszédben, de a bemutatott példa emlékeztető és riasztó erejével. "Minden filmemmel azt próbálom nyomozni, mi szükséges ahhoz, hogy ennek az országnak a népe végre valóban felnőtté váljék, végre valóban európai legyen" – vallotta a rendező. Filmjének sikere tanúsítja, hogy Európához az út csak a magyar valóság, saját nemzeti drámáink tudatos vállalásán át vezet. Csak Jancsó, múltunknak hamis mítoszait romboló szenvedélye mutathatta fel a világnak Ráday Gedeon pusztai sáncbörtönét, az ellenforradalmi erőszak mechanizmusának általános érvényes modelljeként. És, hogy ekkora hatással tette, meggyőződhetünk róla, azt teljesen újszerű, minden dekorativitásról lemondó, letisztult és fegyelmezett stílusának köszönhetjük.
(U. Sz.)


SZEGÉNYLEGÉNYEK

Rendezte: Jancsó Miklós
Forgatókönyvíró: Hernádi Gyula
Operatőr: Somló Tamás
Díszlet: Banovich Tamás
Jelmez: Vincze Zsuzsa
Főszereplők: Görbe János, Latinovits Zoltán, Molnár Tibor, Agárdy Gábor, Kozák András, Barsi Béla, Madaras József, Koltai János, Avar István, Őze Lajos, Somogyvári Rudolf, Basilides Zoltán, Bárdi György, Nagy Attila.
Készült: 1965-ben.


RENDEZŐ: JANCSÓ MIKLÓS

1921-ben született Vácon. Az érettségi után a kolozsvári Jogtudományi Egyetemen szerzett diplomát. Emellett az érdeklődési körének jobban megfelelő néprajz-művészettörténetet is elvégezte a bölcsészkaron. 1947-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskolán filmrendezőszakos hallgató lett. A diploma megszerzése után a Budapesti Filmstúdióba került. Nagyon sok figyelemre méltó dokumentumfilmet rendezett, amelyekben az expresszionizmus hatása érezhető. 1958-ban A harangok Rómába mentek című első játékfilmjében a felszabadulás időszakát mutatja be. Kiugró sikert az Oldás és kötés (1963) című filmjével ért el. 1963-ban a magyar filmkritikusok a legjobb filmrendezés díját ítélték ennek a művének. A felszabadulás után indult úgynevezett munkás-paraszt értelmiség problémáit mutatja be elsőként, újszerűen. A fontos társadalmi problémát sajátos hangvétellel, egyénien közelíti meg. A bátor problémafelvetéssel, a régi alkotói módszerekkel való szakítási igénnyel az Oldás és kötés a magyar filmművészet megújulását jelezte. Az 1964-ben rendezett Így jöttem című filmjéért – amely szintén korosztályának legmélyebb élményét, a felszabadulás időszakát mutatja be, sokkal oldottabb módszerrel, teljesen szabadon mozgatott kamerával – az I. Magyar Játékfilm Szemlén Pécsett 1965-ben díjat nyert. A Szegénylegényekkel (1965) Cannes-ban is feltűnést keltett 1966-ban. A múlt század végének bemutatása egyben alkalom humanista állásfoglalásának kinyilatkoztatására. Az ellenforradalmi erőszak mechanizmusát és manipulációit sikerült általános szinten tükröznie. A Szegénylegényeket 1966-ban a magyar filmkritikusok a legjobb rendezés díjával tüntették ki. További filmjei közül úgyszólván mindegyik az élénk viták pergőtüzébe és a legszélesebb körű nemzetközi érdeklődés középpontjába került. Balázs Béla-díjas, érdemes művész.

JANCSÓ MIKLÓS FILMJEI:

Egy kiállítás képei, 1954. (rövid)
Galga mentén, 1954. (rövid)
Éltető Tiszavíz, 1954. (rövid)
Emlékezz ifjúság, 1955. (rövid)
Angyalföldi fiatalok, 1955. (rövid)
(Egy délután Koppánymonostoron, 1955. (rövid)
Város peremén, 1957. (rövid)
Dél-Kína tájain, 1957. (rövid)
Színfoltok Kínáról, 1957. (rövid)
Pekingi paloták, 1957. (rövid).
Derkovits, 1958. (rövid)
A harangok Rómába mentek, 1958.
Hallhatatlanság, 1959. (rövid)
Három csillag, 1960. (egyik epizód rendezője)
Az idő kereke, 1961. (rövid)
Hajnalok és alkonyok, 1961. (rövid)
Indián történet, 1961. (rövid)
Oldás és kötés, 1963.
Hej, te eleven fa, 1963. (rövid)
Így jöttem, 1964.
Szegénylegények, 1965.
Csillagosok, katonák, 1967
Csend és kiáltás, 1968.
Fényes szelek, 1968.
Sirokkó 1969
Égi bárány, (1970).

SZEGÉNYLEGÉNYEK
(Kritikai tükör)

Jancsó Eizenstein intellektuális filmművészete nyomán olyan struktúrát hoz létre, mely, akár az allegória eszközével is, ki akar lépni a népieskedő stílus vagy a kispolgári, földhözragadt naturalizmus szűk világából, és dialektikus összefüggéseket feltárva a valóság egészét világítja meg, anélkül, hogy egyszer is a pszichologizálás kompromisszumába süllyedne, vagy látványos, patetikus melodrámát hozna létre. S elkerül egy másik veszélyt is, azt, hogy filmjében az elvontság uralkodjon el, hogy az elidegenedés divatos ideológiáját igazolja.
(Avanti, 1968. aug. 31. – Róma.)

A film általános érvényű üzenetet tartalmaz. Az emberek elleni erőszakot minden időben el kell ítélni. Főleg ha "adminisztratív" szabványok szerint gyakorolják, melyek látszólag távol állnak a közvetlen embertelenségtől. Végeredményben még a csuklyás inkvizítorok is áldozatok. Jancsó nagy felismerése éppen abban áll, hogy egy ördögi, embertelen terv derűs, nyugodt végrehajtóiként lépteti fel őket.
(L'Unita, 1968. aug. 25. – Róma.)

Ez a film túlmegy a történelmi események ábrázolásán, inkább stúdiuma a kétségbeejtően fájdalmas erkölcsi helyzetnek, melybe ezek a csökönyösen elszánt egyszerű emberek jutottak egy olyan világban, amit nem értenek többé. Aszkétikus film ez, teli zord szépséggel, lüktet benne a szabadságától megfosztott ország drámája és az ezzel megalkudni nem tudó nép elfojtott ereje.
(Film, 1965. nov. 28. – Varsó.)

Ó milyen biztonsággal működnek a vallomást kicsikaró mechanizmusok a börtönben! Milyen jezsuitaszámítással helyezték el a csapdákat… Az elnyomásban azonban még más is rettenetes. Jancsó Miklós azt kutatja, milyenné alakítja a zsarnokság saját áldozatait, megmutatja az egyéniség összeomlását, megmutatja, hogy a csalás és a kényszer, az agresszív tirannizmussal szembeni erőtlenség hogyan teszi őket engedelmes árulókká. De a hóhérok arcát nem lehet megjegyezni. Jönnek-mennek, végzik a maguk dolgát. Ki áll mögöttük? Ki a fő lélekölő? Nem lehet tudni.
(L. Zakrzsevszkaja – Szovjetszkij Ekran, 1967. 9. sz. Moszkva.)

Vitába szállhatunk Jancsóval azért, mert nem hisz az emberi kitartás lehetőségeiben, mert szerinte nincs remény. Vitába szállhatunk Jancsóval azért, mert nem hisz az egyszerű emberben. S vitába szállhatunk már csak azért is, mert számunkra nincs más kiút: vagy minden körülmények között küzdünk emberi méltóságunkért és hitünkért, vagy…
Egy azonban vitathatatlan: Jancsó becsületes, elgondolkoztató művet alkotott: gondolkoznunk kell filmje kapcsán a legfontosabbról, az emberről.
(L. Annyinszkij – Iszkussztvo Kino, 1966. 12. sz. – Moszkva.)

A hatalom ugyanúgy, mint Jancsó minden más filmjében, itt is egyenruhát visel. Jancsó különleges intenzitással érezteti az erőszaknak ezt a bűvkörét. Dreyerhez és Bergmanhoz válik hasonlatossá a csend keresésében és az emberi arcok ábrázolásában. "Kérdéseikre a válaszok benne vannak filmjeimben" mondta egyszer Jancsó a kritikusoknak. Amíg módja van az érvelésre, addig Magyarország filmnagyhatalom marad.
(Lasse Bergström – Expressen, 1968. febr. 4. – Stockholm.)

Jancsó Miklós alkotása nemcsak a kegyetlenségek és a gyengeségek feltárásával, hanem annak bemutatásával is, hogy ez a pokol működött, és működhetett a kiegyezést követő években, nevezetes illúziókra mért csapást. Az egyszerűbb lelkeknek az Erzsébet királyné mosolyával, Andrássy nagyvonalúságával, az egyfogatún kocogó Deák puritánságával, az igényesebbeknek a nemzeti hegemónia részleges helyreállításával, a jogrend biztosításával, a gazdasági fejlődés kibontakozásának a korábbinál nagyobb lehetőségével annyiszor egyoldalúan jellemzett korszak egyik sötét sarkába világított: igazságkereső, illúziókat oszlató fénycsóvájával, s a művésznek a történet esetlegességei révén is a történetileg lényegest előcsillantó képességével.
(Szabad György, Filmkultúra, 1966. 2.)

Jancsó Miklós felzaklató, gondolkodásra kényszerítő filmje mindenekelőtt eredetiségével ragad meg. Ez a film nemigen emlékeztet más filmekre, sem a tavaly látottakra, sem a sok évvel ezelőttiekre. Önállósága természetesen távolról sem csupán a megformálás eredetisége, hanem elsősorban a szemlélete, a látásmódé, mely a szokatlan formát, ezt a keményre kalapált, okosan fegyelmezett formát is kialakította magának. Figyelem a film nyitóképeit, a nyugtalanítóan térős-tágas pusztát, a hirtelen közelbe rántott nyüzsgő embertömeget, a szinte bántóan fehérlő, meszelt falak magányos rajzolatát – még semmi sem történt, és máris egy különös zárt világ foglyai vagyunk. Hosszú, vészjósló csendek, feldübörgő lódobogás, a tömeg hullámzó moraja, majd egy szemvillanás riasztó parancsa vezetnek be a történet mélytengerébe. Szikár, szófukar költészete százados emlékeket, régmúlt tragédiákat idéz…

Ehhez az áthatolhatatlan lidérces légkörhöz természetszerűleg tartoznak hozzá az olykor csak kontúrjaikkal felvillantott szereplők. A nyomozók, kihallgatók például szándékosan homogenizálódnak a mindent összemosó fekete köpenyekben. Nem sokat tudunk róluk, de ez nem is szükséges. A jellegzetes éppen az, hogy ebben a történetben elvesztették egyéni arcukat; bármikor felválthatók, bármivel helyettesíthetők! Ki a parancsnok és melyik a még feljebbvaló? Kifürkészhetetlen: Jönnek, rejtélyesen tovatűnnek, mások állnak a helyükre, de ugyanolyan tévedhetetlen pontossággal hajtják végre feladatukat, mint elődeik. A sűrű, borzongató atmoszféra, többek között, ezekből a kihagyásokból, megmagyarázhatatlanságokból is származik. Az embertelenség nyomasztó élménye éppen azáltal támad, hogy végül már az egészet valami démoni automatizmussal működő gépezetnek látjuk. Így válik igazán érzékelhetővé, milyen kegyetlen törvényei vannak, mindkét félre kiható törvényszerűségei a szabadságtól való megfosztottságnak, a humanitás megsértésének. S ha eddig elsősorban arra figyeltünk, ami az elnyomottakat pusztítja-emészti, most fény derül a rabtartóra is. Az elnyomó maga is rabbá válik – ötlik fel bennünk az ismert igazság –, önnön hatalmának foglya lesz, ha még oly fölénnyel is próbál uralkodni…

A magyar film évek óta keresi az utat ahhoz, hogy európai legyen, hogy méltó helyet foglaljon el a különféle nemzetközi fórumokon. Mint minden sikerünk e téren, Jancsó nagyszerű filmje is azt igazolja, hogy az egyetemességet elérni csak a magyarság vállalásán keresztül lehet. Nincs mód kikerülni saját nemzeti drámánkat akkor, ha valóban bele akarunk szólni a népek társalgásába. Biztos vagyok benne, hogy a Szegénylegények is azért fog hódítani világszerte, mert érezhető benne a valóban megszenvedett történelem, az a legsajátosabb mondanivaló, amit soha, senki más nem mondhat el helyettünk. S ez a film végre arra is meggyőző bizonyíték, hogy nemzeti karakterünk nem zár be jóvátehetetlenül a romantikába, nem igaz, hogy csak a szertelen fellángolásokban és az érzelmek szabadjára eresztésében rejlik "sámsoni" erőnk. Jancsó Miklós filmje ahhoz a korszerű költészethez zárkózott fel, ahol a líra az intellektus önérzetéből lobban elő, ahol az elemzés bátor tárgyilagossága, okos elfogultsága teremt feszült, küzdelmes harmóniát.
(Bíró Yvette, Filmvilág, 1966. január15.)

 

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső