IV. HANNIBÁL TANÁR ÚR
A sorozat 12 filmje 11 rendező között oszlik meg. Fábri Zoltán az egyetlen, aki a szakmai közvélemény mai ítélete szerint két "bárkával" ússza a mulandóság özönvízét a maradandóság "Ararát"-ja felé. Vajon csak kettővel? A magam részéről nem hiszem. De ne vágjunk elébe a filmtörténet "jogerős" ítéletének. Ha a Körhintával kapcsolatban elmondhatta a rendező, hogy először érvényesülhetett tisztán művészi elképzelése, ez a megállapítás, a Hannibál tanár úrra még fokozottabban áll. A hazai és külföldi kritika a Körhinta megjelenése után lázasan kereste a rendezőre gyakorolt "hatások" forrását Einsteintől a neorealizmusig. Az eredmény végül is az egyik csehszlovák kritikus megfogalmazásában foglalható össze: "A magyarok sok mindenből tanultak, de saját stílusukat teremtették meg." Ha egy ilyen bevezetés nem tesz lehetővé egy még oly vázlatos elemző munkát sem, mégis utalni kell arra, hogy a saját stílusra való rátalálást igazán a Hannibál tanár úrban érzékelhetjük. Itt már nemcsak a sematizmus zsákutcájából történt bátor visszafordulásról, a "tiszta forráshoz" való visszatérésről, nem tovább-fejlesztésről, hanem valami újnak a kezdetéről van szó. Ez az új stílus csak következménye annak a gondolati megszállottságnak, amelyről Fábri később maga így vall "... azon kaptam rajta magam, hogy – nyilván az átélt történelmi megrázkódtatások következtében – egyre jobban izgatott az erőszak kérdése, az erőszaktétel az embereken, a megalázottság és kiszolgáltatottság elviselhetetlensége, s szinte kényúrrá nőtt bennem az ellene való tiltakozás szükségessége". Bizony ez a "kényúr" már hatalomra jutott a rendező lelkében akkor, amikor Móra Ferenc posthumus kis regénye, Hannibál feltámasztása nyomán Szász Péter és Gyenes István közreműködésével megformálja a filmbeli Szabó Ernőben oly felejthetetlenül inkarnálódott Nyúl tanár úr groteszk tragédiáját. Nyúl tanár úrét, aki azért nyerte el a Hannibál melléknevet, mert a pun hadvezérről szóló tanulmányában szembeszállt "a világtörténelemmel, amit a kultuszminiszter őméltósága a középiskolák IV. osztálya számára engedélyezett".
A filmet, amelyet 18 ország mozijaiban vetítettek, amelyről a világ élvonalbeli esztétái és kritikusai írtak lelkesen elismerő véleményt, itthon is eddig több mint másfél millió néző látta. Diadalútjának – amelynek napjainkban sincs vége – csak kezdete volt az 1957-es Karlovy Vary-i fesztiválon nyert Első fődíj. Itthon a korabeli, általában elismerő kritika egyetlen kérdésben oszlott meg. Voltak, akik kifogásolták az irodalmi alapanyag szuverén kezelését. Móra szelíd iróniával formált hősét a korai fasizmus nem kényszeríti "tanai" visszavonására, csak munkanélküliségre; Fábri hőse végigjárja a "csonthajlító Canossákat" és groteszk halálba hull. Valóban indokolt-e ez az "önkényes" változtatás? A kritika végül is igennel válaszol rá. Móra nem láthatta a menetelő fasizmusnak teljes kifejlődését, egy szörnyű háborúba és milliókat áldozatul követelő terrorba torkolló végét.
Az "aljas nyomorító hatalmat" Fábri nemzedéke élhette át a maga teljes kibontakozásában. A demokrácia iskoláját ki nem járt tömegek döbbenetes manipulálhatóságának ez a nemzedék volt igazán részese és tanúja. És idézzük vissza azt is: a film azokban a hónapokban készült, amikor a költő, Benjámin László így vall a szellem embereinek lelkiismereti drámájáról: "Ott álltam én a rekegő zsivajban, halált böffenve, bambán, mint a részeg. Kijózanult, de véreres szemekkel, most kell, hogy egy nemzet szemébe nézzek." És már új manipulációk drámái vetik előre árnyékukat. Ne felejtsük el: a film bemutató díszelőadása 1956. október 18-án volt.
(U. Sz.)
HANNIBÁL TANÁR ÚR
Rendezte: Fábri Zoltán
Író: Móra Ferenc
Forgatókönyvíró: Fábri Zoltán, Gyenes István, Szász Péter
Operatőr: Szécsényi Ferenc
Díszlet: Ambrózy Iván
Jelmez: Nagyajtay Teréz
Zene: Tamássy Zdenkó
Főszereplők: Szabó Ernő, Apor Noémi, Buttykay Emmi, Gobbi Hilda, Kiss Manyi, Bessenyei Ferenc, Bikádi György, Greguss Zoltán, Kálmán György, Makláry Zoltán.
Készült: 1956-ban.
A RENDEZŐ SAJÁT FILMJEIRŐL
Az alkotó, Fábri Zoltán nyilatkozata:
"Ha sorra veszem filmjeimet, remélem, egyértelműen bizonyíthatom, hogy valóban hasonló típusú konfliktusokat próbáltam meg ábrázolni. A Körhintában a szabad párválasztás jogáért száll harcba két fiatal. Az öregeknek e szabadság hiánya a legtermészetesebb, a fiataloknak azonban van ennyi erejük, hogy győzni tudjanak. A Hannibál tanár úr alapkonfliktusa, hogy a szabad véleménynyilvánítás jogáért ütközik meg ez a kisember a prefasiszta társadalommal, de még kompromisszum árán sem tudja megmenteni magát. Az Édes Annában az együgyűségig egyszerű lány az 1919-es proletárforradalom útját járja végig, s végül a legegyszerűbb emberi jogok védelmében lázad fel a gazdái ellen, mert azok még érzelmi világát is megtapossák. A Két félidő a pokolban azt próbálta bemutatni, hogy a vegetáció legalsó fokára tiport emberek, elkeseredésük mélypontján, hirtelen feltámadt méltósággal a tudatos halált választják a kapituláció helyett.
A Nappali sötétség valamivel komplikáltabb képlet. Itt az író főhősnek élete nagy kudarcával kell szembenéznie s felfedeznie, hogy kívülállásával, tartózkodásával vált szerelme gyilkosává. Mindez tájékozatlansága miatt történik, de ez sem menti a felelősség alól. Tulajdonképpen ezt az önvizsgálatot, szembesítést terjeszti ki társadalmi méretűvé a Húsz óra elemzése, hogy milyen társadalmi és személyi okok tették törvényszerűvé a négy együtt induló falusi proletár olyan szembekerülését, hogy egyikük a másik gyilkosává legyen, s a harmadik is majdnem megölje a negyediket. Az Utószezon a Nappali sötétség motívumait próbálja a tragikus és groteszk keverésével visszahozni. Azt hiszem, ez a hangnem nem volt olyan váratlan, mint sokan mondták, hiszen bizonyos elemeivel találkozni lehetett már a Hannibál tanár úrban és a Két félidő a pokolban című filmben is. Az Utószezonban a főhős lelkiismerete infantilis öregek durva tréfája nyomán lódul meg, s szembe kell nézni a kérdéssel: volt gazdáinak ki a gyilkosa, ő vagy csak a kor? Bármilyen az ítélet, önmagát nem mentheti fel.
A Pál utcai fiúk egy kicsit kirándulás volt régi gyermekkori vágyaim felé, de az alapképlet itt sem új: a kis gyermektársadalom cseppjében a világ tengere látható. A közösség védekezését mutatja a természetellenes terror ellen. Az Isten hozta őrnagy úrban a groteszk hangszerelés dominál, s arról az igazságról szól, hogy e mennyiség miként csap át minőségbe. Tóték egy ponton túl még fiuk érdekében sem tudják elviselni a megaláztatást: megölik kínzójukat.
Nem szerencsés dolog, hogy filmjeimet magyarázom, de talán így bizonyítható: mindig ugyanannak az alaptételnek a variációiról volt szó.
(Alkotó emberek, A filmrendező, Bernáth László interjúja, Esti Hírlap, 1970. április 7.)
HANNIBÁL TANÁR ÚR
(Kritikai tükör)
Egyesek ezt a filmet, a mi Egy ember frakkban (Nikodém Dyzma) filmünkkel hasonlítják össze. Van is köztük hasonlóság. Mindkettőben egy szürke ember kerül be a történelem forgatagába, mindkettő a két háború közötti idők szatírája, egyik a magyar, másik a lengyel hasonló korszaké. Azonban a magyar filmben több is van. Lényegesen több. A magyar alkotás tragikomédia, a lengyel film csak vígjáték. A Hannibál tanár úr élő, igazi, érző ember, felejthetetlen figura.
A nem hősnek született hősök családjából származik, melyekről Hans Fallada írt. De még több annál. Rokona Anatol France Silvester Bonnard-jának, a Bergeret uraknak. A filmben van valami a Botrány Clochmerle-ből, az alakokat a humorista tolla rajzolta meg, mégis rokonszenvet keltenek a nézőkben.
Sokszor azonban akaratlanul szembe kerül az élő ember figurája a publicisztikailag leegyszerűsített politikai szatíra sémájával. Egy hosszú asztal egyik oldalán ott ül az eleven ember, aki védi igazát, a másik oldalon pedig emberkarikatúrák foglalnak helyet. Az emberi gesztusok elvesznek ebben a megritkult levegőben.
A film második része viszont megmenti a helyzetet.
A konfliktus itt eléri abszurd kulminációs pontját, filozófiai beteljesülését. A középiskolai tanár neve elválik személyétől és jelszóvá, jelképpé válik. Az arénában beszédet tartó képviselő számára csak a jelkép fontos, nem az ember.
És ekkor tanúi lehetünk annak a megrázóan groteszk jelenetnek, amikorra tömeg kergeti Hannibált! Mily remekül csinálja ezt a rendező! A tanár fut, utána a bajtársi szövetség tagjai, fut keresztül-kasul az amfiteátrumon, csaknem az égbe. A jelenet már-már elszakad a realitástól és metaforává válik. Pokoli jelenet. És a végén a vádlott beszédet tart, amelyben bevallja, hogy bűnös, dicséri a rendi Magyarországot és a karthagói vezér szájába a magyar hatalmasokat dicsérő szavakat ad.
(Aleksander Jackiewicz, Trybuna Ludu, 1957. dec. 7. Varsó.)
A forgatókönyv politikai akcentusai félreismerhetetlenek. Mégis háttérbe szorulnak az egyenes vonalú cselekmény emberi meggyőző erejével szemben. Hál' Istennek, mert mint korkép, ez a film abban a hibában szenved, hogy a tehetetlen Hannibál úron kívül nem állít tisztán körvonalazott ellenlábast a fasizmusnak. S így – talán szándéka ellenére – a film általánosságban szimbóluma lesz annak, miként fenyegeti az egyéniséget a tömeg.
A történet emberi aspektusait Fábri Zoltán rendezése is erősen kiemeli. Fábri igyekszik mennél élethűbben jellemezni ezt a nyomorúságos nagylelkű emberkét, az áradó örömöt, ahogyan dicsőségét élvezi, s a zavart értetlenséget, ahogyan a másik oldal fanatikus gyűlöletére reagál.
Fábri mindezt pontosan ülteti át képekbe; még politikai csemegékkel is szolgál.
De ez a rendező, aki ilyen ötletesen alkalmazza eszközeit, nem mindig biztos az eszközök adagolásában. Itt-ott eltúlozza effektusait, így valószerűtlen pszichológiai paródiáig fokozza a tanár örömét és gyötrelmes hosszúra nyújtja az éjszakai álomlátást.
(Dieter Krusche, Filmforum, 1958. 7. sz. 1958. júl. 16.)
Sok jót hallottunk a Hannibál tanár úr című magyar filmről és a film jóhíre nem volt megalapozatlan. Valóban érdekes alkotás és a Cabíria éjszakái, a Szállnak a darvak mellett a lengyel filmrepertoár műsor egyik dísze.
Más kérdés, hogy vajon a közönség megérti-e, és hogy lesz-e közönségsikere? Siessünk tehát megnézni, mert gyorsan eltűnhet a mozikból...
A film mondanivalója érthető: szenvedélyes tiltakozás mindenfajta erkölcsi és intellektuális terrorral szemben, az egyéni vélemény védelme, intés a tömegmegmozdulásokba vetett kritikátlan bizalommal szemben...
Mindez igen sok. Főleg ha még hozzátesszük, hogy a film művészileg, eszmeileg egyaránt érett munka, bátor, magas színvonalú alkotás.
(Echo Krakowa, 1958. VI. 18. Krakkó.)
Móra szelíden gúnyos mondanivalóját tragikomikusra változtatták a szerzők, s a kis óbudai tanár harcát az igazságért a húszas évekből a harmincas évekbe transzponálva át a Horthy-rendszer gyilkos karikatúráját adják.
A film már az első képsorozatnál megragadja a nézőt. Talán egyetlen filmünkben sem sikerült annyira érzékeltetni a környezet hangulatát, mint most a Hannibál tanár úrban. Igen, ez a harmincas évek Óbudája, a maga kisvárosi hangulatával a nagyváros peremén, ezek a figurák ott éltek és játszották kisded játékaikat, szerelmeiket, tragédiájukat a város sanyarú életének függvényeképpen. S a cselekmény gyorsulásával kitágul a kép: az egész ország állapotának, hangulatának pontos tükörképévé válik: Nyúl Béla, a félénk, csöndes klasszika-filológus hőssé magasztosodik, amikor tanulmányainak igazságáért harcba száll, s megmutatja, hogy törékeny testében fényes szellem és bátorság rejlik... (L. L., Esti Budapest, 1956. október 18.)
A rendező munkáját bátran mérhetjük Móra Ferenc színvonalához. Amivel a forgatókönyv adósa maradt a nagy írónak, azt Fábri Zoltán bőségesen letörlesztette. A rendezés stílusa: törekvés az egyszerűségre és világosságra. A szándék hibátlanul sikerült. Egyetlen villanással jellemezni csak igazán nagy művészek tudnak. Ahogy a rendező a tanári kar tagjait egy-egy mozdulattal bemutatja, a karakterek mély elemzésére és nagy művészi ökonómiára vall. Az a pillanat, amikor Hannibál tanár úr a miniszteri biztos kérdésére, hogy visszavonja-e tanulmányát, egyetlen rövid szóval felel: NEM! – feledhetetlen. Ennek az egyetlen és nagyon egyszerűen kimondott kurta szónak a rendező olyan drámai, olyan megrendítő légkört teremtett, hogy a szó mögött a néző az embernek, az emberiség elhivatottságába vetett hitének összeomlását érzi. És a tragédia betetőzése, ahol a rendező a "Circus maximus" véres játékainak emlékét idézi. A mestermű magaslatára emelkedett itt a színészi alakítás, a tömegmozgatás és a váltakozó indulatok ábrázolásának koreográfiája. Az üvöltés és a dermedt csend, a "feszítsd meg" és az "éljen", a habzó gyűlölet és a kebelre ölelő megbocsátás és e pillanatonként változó érzelmi ellentétek viharzásában ismét csak egy szó, egyetlen megdöbbent, lázadó és megalázkodó, megvető és könyörgő kiáltás: "Emberek?!" – s mindez a legtudatosabb mértéktartással, egyetlen mozdulatban sem eltúlozva már önmagában is érdemessé tette a filmet a nagy kitüntetésre. Fábri Zoltán már a Körhintában is az egész apró mozzanatok mesterének bizonyult, és ez a kis rezdülésekre is reagáló készsége ebben a filmben még ihletettebben érvényesült. (Szinetár György, Magyarország, 1957.augusztus 7.)
Miben hozott újat e film? S miért tekintem a legjobb magyar filmek egyikének?
Elsőül hozta a nemzeti önvizsgálat keménységét, azt a felelősségteljes magatartást, ami nélkül csak ábrándokban, hazug illúziókban élhetünk. Először nézett szembe egy rideg valósággal és kérdőjelezte meg a rosszra használt hatalom demoralizáló hatását a tömegekre; először merte ábrázolni a fasizált tömegek szerepét, azét a tömegét, amely elmaradottságában és öntudatlanságában játékszere lehetett a hatalmi játékoknak. Mindezzel az egyént, a harcolni nem képes, elvont humanista értékeket dédelgető kisembert állította szembe, akit ugyan elpusztít a fanatizált gyűlölet, de mártíriumában hőssé emelkedik, mert nem tagadja meg emberségét.
(Molnár Gál Péter, Népszabadság, 1970. március 8.)