Milyen érdekek ütköznek a filmjogok kapcsán?
Tóth Erzsébet: A filmjogok kapcsán, azt hiszem, a legrégebbi konszenzus létezik a szakmában. Valamikor 95-96 táján az akkori filmszakma szereplőivel megegyezés született arról, hogy a privatizációs folyamatba a filmjogok nem vihetők be. Tehát az 1987 előtt gyártott, állami forrásokból készült filmek tulajdonjoga nem eladó, azt egy biztonságos helyre, egy közgyűjteménybe kell helyezni. Az a hely, azóta már deklaráltan is, a Magyar Filmintézet lett, ma Magyar Filmarchívumnak hívják, ahol ezt közkincsként kezelik, óvják, védik, felújítják. Ettől a tulajdonjogtól elválik a film felhasználási vagy forgalmazási joga. Kérdés, hogy ez kit illet. A vita a körül bontakozott ki, hogy a tulajdonjoggal együtt járjon-e a felhasználási jog vagy azt válasszuk külön. Aki a tulajdonnal rendelkezik, annak kötelezettsége ennek a filmállománynak és állagának megőrzése. Ez esetben 800-1000 filmről és a hozzájuk tartozó kópiákról van szó. Tehát, aki ennek a tulajdonosa, annak kötelessége a felújítás, a karbantartás és a megfelelő körülmények közt való őrzés. Ha egy másik szereplő értékesíti és forgalmazza a felhasználási jogokat, és ebből bevételei vannak, akkor az egyik oldalon - mondjuk az állami oldalon - jelentkezik egy kötelezettség, a másik oldalon pedig egy bevétel. Ha ez a kettő nem találkozik, akkor ez azt jelenti, hogy az előnyöket privatizáltuk, a hátrányokat pedig ráhagytuk az állami szereplőre. A filmszakmai kerekasztalnak a tavaly nyár óta létező dokumentuma ezzel kapcsolatban megerősíti azt, ami már a 97-es filmtörvénytervezetben, aztán a 2000-es tervezetben is benne volt. Mind a kettő szinte változatlanul a jogokkal kapcsolatban rendelkezett, miszerint azok állami tulajdonban maradjanak, a közgyűjteményhez, a Magyar Filmarchívumhoz kerüljenek és a Filmarchívumnak jusson bevétel a filmforgalmazásból. Vagy úgy, és ez már szakmai javaslatként hangzott el, ezért eléggé a részletekbe megy bele, hogy - mondjuk - koncesszióba kiadja a filmcsomagokat, és ebből jut bevételekhez, vagy pedig ő maga a forgalmazó.
A Magyar Mozgókép Közalapítványnak mi az érdeke, milyen javaslattal állt elő?
Nekünk önállóan, mint szervezetnek ezzel kapcsolatban az volt a véleményünk, ami a 97-es illetve 2000-es törvénytervezetben is szerepelt, s amit most a kerekasztal képvisel. Tehát, hogy a 87 előtti filmek a Filmarchívumba kerüljenek. Az Archívum mint közgyűjtemény rendelkezik költségvetési bevételekkel. Ezenkívül pályázati pénzekből próbálja a filmállományt karbantartani, fölújítani, és legyen lehetősége arra is, hogy ezeknek a filmeknek a bevételét is fölhasználja. Számunkra mind a két megoldás elfogadható. Vagy ő legyen a forgalmazó, vagy pedig valamilyen pályáztatás útján filmcsomagokra osztva értékesítse a jogot és ebből tegyen szert bevételre.
Miért olyan nehéz a döntés? Mi van a háttérben? Az összeg nagysága?
Egyrészt ez elvi kérdés. Lehet-e magántulajdonban az 1987 előtt készült filmek joga, tulajdonjoga vagy felhasználási joga? Ez eldőlt. A szakmai vélemény az, hogy nem. Másrészt ez a magyar filmgyártás legnagyobb korszaka. A legkeresettebb filmek felhasználási jogáról beszélünk tehát. Az akkortájt készült filmeket a közszolgálati televíziók, tematikus csatornák vetítik, sőt néha kötelezettségből vagy önszántukból a kereskedelmi televíziók is. Ezek igen keresett filmek. Különböző számítások szerint 20-30 millió forintos éves eredményt vagy nyereséget jelent annak, aki ezeket forgalmazza, és nem kell rá költenie.
De a filmek karbantartására és kezelésére valamennyit csak kell fordítania.
Igen, a probléma azonban az, hogy ezeknél a kópiáknál felújítási kötelezettsége csak a Filmarchívumnak van
Tíz vagy húsz évvel ezelőtt milyen jogok voltak? Voltak egyáltalán?
Voltak, ez nem is jelentett problémát, mert akkor gyakorlatilag egyetlen forgalmazó cég volt, és automatikusan minden filmet ő forgalmazott. Ez volt a MOKÉP. Ennek az egész vitának az a lényege, hogy egy nem jogállami keretek közt létrejött szerződésrendszert kellene ma jogállami érvekkel magyarázni. Ezt nem lehet. Emiatt most én sem tudok egyértelműen választ adni minden kérdésre. Azért kell törvény és radikális beavatkozás, mert azok a viszonyok és azok a szerződések most nem értelmezhetőek. Mondok egy példát. A szerzők, a mai szerzői jogi törvénnyel ellentétesen teljesen lemondtak a szerzői jogokról. Ilyen ma nincsen. Az már más kérdés, hogy 90 után méltányosságból ezeknek a filmeknek a vetítése után minimális szerzői jogdíjat kapnak az alkotók, de ez méltányosság és nem a szerzett jog a szerzői jog kapcsán.
Nincs valamilyen külföldi példa, amelyet mi is követhetnénk?
Ez esetben külföldnek csak a volt régiónkat, az egykori szocialista országokat tekinthetjük, ahol többféle megoldás van. Én úgy tudom, hogy az oroszoknál például alapítványi formába vitték be ezeket a filmjogokat, és onnan történik a forgalmazás. Van, ahol az állami intézmény koncesszióba adta ki, a tulajdonjogot magánál tartva és csak a forgalmazást bízta rá olyan cégekre, akik ehhez értenek. Rengeteg megoldás van. Nálunk is minden lehetőség szóba került.
Most már azért lehet látni az alagút végét?
Egyrészt ezeket a filmjogokat fel kell mérni. Hány filmről beszélünk, ezeket milyen szerződések terhelik még stb. Hiszen 87 előtt sem készült minden film csak állami pénzből, akkor is voltak koprodukciós filmek, olyan filmek, ahol külföldi beszálló is volt. Ott másként esik a jog, másként kell kezelni a felhasználását is. Tehát készül egy felmérés ezekről a filmekről. Készül egy vagyonértékelés, hogy mennyit jelent a felhasználási jog, a felhasználási érték. Csak ezután történhet meg a rendezés. Ebben a legfontosabb partner az Állami Vagyonkezelő Társaság, hiszen a MOKÉP nevű cég - ahol jelenleg a felhasználási jogok vannak - az ő 100%-os tulajdona.
