2003. június 30-án megrázó dokumentumfilmet vetített a Duna Televízió a
Fogyatékkal élő Személyek Európai Éve alkalmából, s remélhetőleg több
alkalommal is adásba kerül a Tabu című alkotás, amely a FIPA-n, Biarritzban a 2003. évi
Audiovizuális Programok Nemzetközi Fesztiválján díjat nyert. Arra kérem, adjon egy
kis szakmai önéletrajzot magáról, a pályájáról. Mit csinált, mivel foglalkozott,
mielőtt Kaliforniába került? A Pitzer College-ban mit tanult?
Családommal 1969-ben disszidáltunk. Akkoriban ez színházi körökben nagy
visszhangot keltett, mivel édesapám, Pártos Géza színházi rendező, elismert
színházi szakember volt Magyarországon. Én akkor még nem fejeztem be a
tanulmányaimat és egy szerencsés véletlennek köszönhettem, hogy a kaliforniai
Claremont egyetemi városkában ösztöndíjat kaptam a Pitzer College-ba. Akkoriban angol
nyelvtudásom igencsak kevés volt, energiám annál több, így végül a négy éves
egyetemet három év alatt végeztem el (talán ismerős Magyarországon is a kinti
"credit" rendszer, amely lehetővé teszi, hogy olyan lassan vagy gyorsan
végezze el a diák az egyetemet, ahogy a saját tempója diktálja). Elsősorban
művészeti tárgyakat tanultam, minden filmes kurzust látogattam, amit csak lehetett, az
utolsó két évben pedig kerámiára és fotózásra szakosodtam. Elsősorban azért,
mert egy fantasztikus keramikus művész oktatott a szakon, aki meghatározó egyénisége
volt (és "van", mert még a mai napig is tartjuk a kapcsolatot) az életemnek.
Megtanított arra, hogy a művészetet nem lehet és nem is kell "oktatni",
illetve bírálni. Soha nem kritizált és nem adott érdemjegyeket. Magunk osztályoztuk
a saját teljesítményünket, és ha "rosszul álltunk" év közben, akkor
figyelmeztetőt kellett adnunk saját magunknak. Példát mutatott abból a szempontból
is, hogy egy igazi alkotó nem féltékeny, nem irigy, hanem mindenre nyitott és
nagyvonalú. Saját kerámiamáz találmányait (amelyeket más művészek féltve
őriznek) "úgy osztogatta, mint a cukrot", mókásan Soldner "titkos"
receptjeinek nevezvén azokat. A mai napig ezek szerint az elvek szerint élek én is.
Kivételezett helyzetben vagyok, hiszen a saját családomban is hasonló példát
láttam.
Hogyan került a BBC Televízióhoz, s mi volt a konkrét munkája a Dráma Főosztályon, illetve a Dokumentum Főosztályon?
Talán hihetetlen, erre a kérdésre is csak azt mondhatom, hogy a véletlen és a
szerencse segített, de azért persze semmi sem röpül az ember szájába csak úgy...
Egyetemi tanulmányaim után csatlakoztam családomhoz Londonban, és azonnal kutatni
kezdtem, hogyan tudnék elhelyezkedni a filmes szakmában. Egy ismerősünk, aki ismert
valakit a BBC-nél, hajlandó volt elbeszélgetni velem, minden kötelezettség nélkül.
Azt javasolta, hogy figyeljem a sajtót, mikor hirdetik meg a rendezőasszisztensi
állásokat a BBC-ben. Négy hónapig szakadatlanul olvastam az újságokat, és már
feladtam a dolgot, amikor édesanyám véletlenül megpillantotta a várva-várt
hirdetést. Három interjú következett, majd felvettek 4 hónapos próbaidőre, és
újabb 5 hónap múltán elkezdhettem a munkát. Szóval így kezdődött, ilyen
egyszerűen, majd hat év és 12 interjú után rendezhettem is, először
dokumentumfilmeket. Az asszisztensként eltöltött idő nem volt hiábavaló: a
televíziózás minden műfajába betekinthettem, gyakorlatot, tapasztalatot szereztem. A
Drámai Osztályon a legnagyobb produkciókon dolgozhattam, a legkiválóbb
színészekkel, például Sir John Gielguddal, Bob Hoskins-szal, Derek Jacobival, illetve
remek rendezőktől tanulhattam. A Dokumentumosztályra már mint rendezőaspiráns
kerültem, két filmet rendezhettem, majd döntenem kellett, hogy visszatérek-e állandó
asszisztensi munkakörömbe a Drámai Osztályra, vagy szabadúszó rendező leszek; az
utóbbit választottam.
Mit jelentett ott a "szabadúszás", s mely alkotásokra emlékezik vissza
szeretettel és/vagy büszkén, akár producerként, akár rendezőként? Láthattak-e
ezekből valamit az itthoni tévénézők is?
Mint szabadúszó rendező először dokumentumfilmeket rendeztem. A szabadúszás
annyiból áll, hogy a rendező ötleteivel "bombázza" a különböző TV
társaságok dokumentumfilmes vezetőit, annak reményében, hogy ha valamelyik
megtetszik, kap egy meghatározott időre szóló szerződést. Minden elkészült filmem
valamilyen módon kedves a számomra, de talán a legsikeresebb dokumentumfilmem a Soho
After Dark a Soho éjszakai életéről, sokszínűségéről, a drogosoktól kezdve
a sztriptíz táncosokig. De készítettem filmet a liverpooli etnikai lázadókról is,
kilenc hónapon át éltem köztük, abban a közegben. A filmet később a Granada TV
társaság nem merte bemutatni, ez életem egyik nagy szakmai csalódása volt, hátat is
fordítottam egy ideig a dokumentumfilm készítésnek. Jelentkeztem egy akkor új,
radikális, realista tévé játék sorozathoz rendezőnek, Brookside volt a
címe és a legnépszerűbb műsor volt akkor Angliában. Egyetlen kamerával dolgoztunk,
de profi filmes módszerekkel vettük fel a jeleneteket.
Két és fél év alatt 46 részt rendeztem. Majd két másik sorozat következett, aztán
ebből a műfajból is elegem lett.
Mi történt 1991-ben? Milyen apropóból döntött úgy, hogy ismét Magyarországon
él és dolgozik?
Az 1989-es politikai változás tette számomra lehetővé, hogy felvegyem a
kapcsolatot Magyarországgal szakmai vonalon is. Megtetszett Eörsi Istvánnak abban az
időben megjelent Emlékezés a régi szép időkre című könyve, és szerettem
volna forgatókönyvet írni belőle, Eörsivel. A Magyar TV-ben Dömölky Jánostól
kaptunk egy megbízást, a könyv elkészült, de sajnos kapacitás már nem volt rá,
hogy meg is csináljuk. Hát így kezdődött...
Milyen helyzetben találta itt magát, mint dokumentumfilmes? Mely terveit sikerült leforgatni, mikor és hol mutatták be a filmeket?
Nem vagyok kizárólag dokumentumfilmes, de közel áll hozzám ez a műfaj. A
témaválasztás számomra kritikus fontosságú. A felfedezés izgalmas, a munkafolyamat
váratlan fordulatokkal teli, néha frusztrációt okoz. Ezért sok szempontból
kreatívabbnak érzem, mint a játékfilm terepét, ugyanakkor jóval rizikósabb
műfajnak is.
Az a tapasztalatom, hogy sajnos, Magyarországon nem igazán profi szakemberekből áll a
vezetői gárda, akik valóban meg tudnák állapítani, melyik téma életképes, illetve
kik azok a rendezők, akik egy témát a közönség számára is nézhetően, érdekesen,
méltó színvonalon tudnak feldolgozni.
Ezeknek a döntéshozó testületeknek – úgy tűnik föl – soha nem kell elszámolniuk
senkinek a voksuk helyességéről, míg külföldön egy megbízó az állásával,
egzisztenciájával játszik, ha rossz döntést hoz. Miután kritikán felüliek a
döntéshozók és semmi felelősséget nem vállalnak, ezért a döntésüknek nincs is
igazán súlya. Személyes, szubjektív kritériumok alapján egy háromtagú zsűri (nem
is feltétlenül szakmabeli) határoz a pályázatokon szétosztható összegről.
Ugyanezt a helyzetet érzékelem az elkészült filmek bemutatásakor az éves
filmszemlén is. Nekem például a Magyarországon elkészült négy dokumentumfilmemből
ez idáig egyetlenegyet sem tartott egy előzsűri alkalmasnak arra, hogy a magyar
filmszemléken bemutatásra kerüljön bármelyik, vagy versenybe állhasson,
megmérettessen. Miközben a Tabu című filmem komoly nemzetközi
filmfesztiválokon nyert idén díjakat, addig a 37 magyar versenyfilm közé nem
válogatták be az idei szemlén. Nem én vagyok az egyetlen, akinek hasonlóan rosszak a
tapasztalatai az ítészek felelősségéről.
Ezért is kényszerültem arra a lépésre, hogy kezembe vegyem a sorsom irányítását
és ne várjak tovább a kuratóriumok és előzsűrik szeszélyes döntéseire.
Külföldön próbálkozom újból anyagi támogatást szerezni a filmötleteimre.
A Magyarországon eddig készített dokumentumfilmjeim: Apám portréja (MTV), Edinburgh
Fesztivál (MTV), Egy amerikai Nagyatádon (MTV), Jön a baba
(Média Mánia), Tabu (Média Mánia). Az első hármat a Magyar TV mutatta be, a
Tabut pedig most június 30-án a Duna TV.
Játékfilm-forgatókönyveit támogatta-e a szakma, hogy megvalósulhassanak,
mozgóképpé válhassanak? Forgat-e játékfilmet itthon, koprodukcióban és kiket nyert
meg alkotótársakul a " társas magányban"?
Játékfilm-forgatókönyveimre ez ideig nem kaptam támogatást. Jelenleg egy
játékfilmtervünk van "előkészületben", Hernádi Miklós Otto
című regényéből adaptáltam a történetet, Pacskovszky Zsolt a forgatókönyvíró.
Egy kisjátékfilm forgatókönyvemet A Peronon címmel nemrég fejeztem be.
Reménytelennek tartom, hogy a jelenlegi pályázati rendszerben bármelyikre is a
elnyerhessem a támogatást. Kénytelen leszek külföldön próbálkozni ezekkel is.
A kultúra más területén is kipróbálta magát. Hogyan bírja energiával, hogy
színházat is rendezzen, s tanítson is?
A színházi rendezés és tanítás – a Színház és Filmművészeti Egyetemen
rendezéstechnikát és produceri ismereteket oktattam – nem egyidejűleg zajlott, tehát
nem ütközött. Néha fordítok is, általában azokat a darabokat, amelyeket meg is
szeretnék rendezni. Jelenleg egy angol író darabját ültetem át magyar nyelvre a
Budapesti Kamaraszínház részére, a 2004-es évadra.
Produkciós cégének elnevezése: MÉDIA MÁNIA. Bizonyára frappáns története van
a beszédes névnek, ha az elhatározás – saját cég alapítása – előzményeit, az
előbb vázoltak alapján gyanítjuk is.
Cégem 1996-ban alakult, éppen a függetlenségre törekvés céljából. Először
Lámpaláz Bt. volt a neve, mely mókás is volt és egyben tükrözte azt a drukkot,
amely mindenféle szerepléssel jár. Az angolban még a színpad szó is benne van
"stagefright". Azonban túl sokat kellett magyarázkodnom, hogy mit is jelent ez
a cégnév és "átkereszteltem" Média Mániává. Ez azért is praktikus, mert
angolul csak az ékezeteket kell elhagyni, és ugyanazt jelenti.
A Tabu címen most, június 30-án a Duna Televízióban bemutatni
tervezett dokumentumfilmje szívszorító. Igazi "ELLEN-valóságsó"... Honnan
a civilkurázsi, a bátorság a megrendítő téma körüljárására, azaz arra, hogy a
mentálisan és/vagy mozgásukban korlátozott, sérült emberek intimitás-vágyát, a
teljes emberi élet megéléséhez való jogukat dokumentumfilmben mutassa be?
A Tabu cégem második, befejezett filmje (két másik produkció még
függőben van). Az elsőt, a Jön a baba címűt 1997-ben kezdtem el forgatni,
egy értelmi sérült pár kapcsolatáról, házasságáról és első gyermekük
születésének körülményeiről, egészen addig, amíg a gyermek két és fél éves
lett. Eközben támadt az a gondolatom, hogy a téma jóval sokrétűbb, mintsem egy
családi történet bemutatása, és hogy ezt el kéne mondani. Szerencsémre ebben a
pályázati évben Ferge Zsuzsa volt a dokumentumfilmes kuratórium elnöke, (aki látta a
korábban minimális támogatással, önerőből készült Jön a babát), és küzdött a
film támogatásáért. Hozzájött még az ORTT támogatása is, így sikerült,
először az itteni pályámon, teljes támogatással elkészítenem egy filmet.
Az értelmi sérültek, helyzetüknél fogva, a legkiszolgáltatottabb emberek mindenütt
a világon, akikért nekünk, könnyebb sorsúaknak, kötelességünk felszólalni.
Hiszem, ha a filmmel valami kis változást elérünk néhány ember
gondolkodásmódjában már érdemes volt a filmet leforgatni. Budapest, Kisléta, Karcag,
Ipolytölgyes, Pilisvörösvár, Szakoly, Csobánka, Diósjenő, Csömör -- a Tabu
forgatási helyszínei. És a legkülönfélébb korú és betegségfokú sérült
emberek, hozzátartozóik, gondozóik, orvosaik, az intézetvezetők megrázó és hiteles
megnyilatkozásai, olykor homlokegyenest más megközelítést adnak. A film egy – ebben a
világban általában – tabuként kezelt dologról, a vágyról, az érzelmekről, sőt, a
vágy, az érzelmek utáni vágyakozásról szól. Hogy Magyarországon jelenleg hány
mentálisan nem ép embert tartanak nyilván, illetve gondoznak ilyen otthonokban, az
után a Kézenfogva Alapítványnál lehet érdeklődni.
A film csodálatosan finom, őszinte pillanatokkal lep meg. "Mit szeretnél,
kedvesem?" -- kérdezi egy tolókocsiban élő nő a tolókocsiban élő párjától.
Számomra ők a Tabu megtalált "Romeo és Júliája"... Nordin Eszter, a
rendező mit érzett, mikor a nő bemutatta a "gyermekeiket" is: két nagyon is
élethű játék-csecsemőbabát...
Számomra ezek azok a pillanatok, amelyekért érdemes azt a sok tortúrát
végigkínlódni, amivel a filmes pálya jár. Az értelmi sérült fiatalok
szexualitását – ez a Tabu felütése – sok tévhit, sok előítélet
negligálja, ez tudatlanságból, prűdségből fakad. A témát az érintettek, illetve a
közvetlen környezetük is elkerüli, nem beszélnek róla. A Tabu stábjának nyíltan
vallottak életük intim epizódjairól.
Csobánkán, a Krauxner Alajosról elnevezett intézményben egy betegségében,
megviseltségében is gyönyörű asszony és szintén sérült férfitársa döbbenetes
szívjósággal babusgat egy állandóan sírórívó "öreg kislányt". A film
nézője, ha eddig nem érte volna katarzis, itt valami olyat lát, ami már nincs is... A
minden érdek nélküli törődést, az irgalmat (ezt a szót ma már nem is használjuk,
kiment a divatból) -- a még elesettebbel.
Tervezi Ön, tervezik-e Önök, hogy filmjüket az egészségügy fizetett munkatársainak
és/vagy oktatóinak is – tananyagként – felajánlják?
A gondolat bennem is megfordult. Sajnos nincs segítségem és egyedül
zsonglőrködöm az időmmel, egyelőre. Folyamatosan dolgozom a kreatív terveimmel, és
nehéz a forgalmazásra és egyéb elintézendőkre is időt szakítani.
A "diósjenői Margit és Zsolt" -- a nagy korkülönbség ellenére meg
egyébként is -- érdekes módon, hasonlítanak egymásra! így bizonyítják a
"szerelem első látásra" -- csak a hitetlenek számára kétséges -- örök
tantételét. Az ő bemutatkozásuk, lényük, gesztusaik visszaadják a rangját a
naivitásnak, a bízni tudásnak, a szégyenlősségnek, a mosolynak. A filmforgatással
ők -- szereplőik -- is kaptak valamilyen jó emlékű élményt, energiát a stábtól?
Ez minden filmforgatásnál alapkövetelmény, különben az alanyokat nem lehetne
"motiválni". Egy ilyen ingerszegény környezetben, mint amilyenben ezek az
emberek élnek, különösen igaz, hogy "kettőn áll a vásár", illetve az
adok-kapok törvényét betartani a szakmai minimum.
A film utolsó "jelenetét" nem akarom lelőni, "a csömöri
intézmény vezetőnő és a piros nyaksál" című filmverset... De utolsó
kérdésként hadd tegyem föl még: Ön szerint szükséges-e a személyes érintettség
ahhoz, hogy az ember beleérzőbben, érzékenyebben és főként segítőkészen,
megértően forduljon, viszonyuljon a napi életben is "a megalázottakhoz és
megnyomorítottakhoz"? Az, hogy az "egészségesek társadalma"
megkérdőjelezi vagy nem fogadja el a sérültek teljes élethez való jogát, nem arról
szól-e, hogy kevesen vannak, vagyunk, akik jól tudnak szeretni? Életet, embert,
állatot, növényt... Hogy ezt kellene naponta újratanulni. S ebben nagy segítség
lehet egy ilyen dokumentumfilm, mint a Tabu.
A kérdésében a válasz, ennél jobban én sem tudtam volna megfogalmazni. Mindig arra
törekszem a filmjeimben, hogy "megváltoztassam a világot", mert egy jobb,
igazságosabb, önzetlenebb Földet szeretnék látni. Magyarországon különösen
zavar, hogy az emberek teljesen "öncentrikusak", azaz önzőek, csak önmagukra
gondolnak – ez a megdöbbentő tapasztalatom. Még nem érték el azt a gondolkodási
szintet, hogy, ha a másiknak jó, az nekem is jó.
Visszatérve a kérdése elejére, igen, egészen másképpen viszonyultak a filmhez és
általában a sérültek helyzetéhez azok, akik érintettek a dologban. Az empátia
fontos, de el sem tudjuk képzelni, mit jelent a gyakorlatban egy értelmi sérülttel nap
mint nap foglalkozni, ha nem tapasztaltuk. Köszönöm, hogy ilyen komoly jobbító
szándékkal nézte a filmet és tette fel az interjúkérdéseket. Nem számítottam rá.