Csantavéri Júlia Vedd át a balkezedbe!
Lányi Fruzsina, végzett díszlet- és jelmeztervező


165 Kbyte

Az alábbi interjú egy frissen végzett díszlet- és jelmeztervezővel, Lányi Fruzsinával készült, aki abban a különleges helyzetben van, hogy a tengerentúlon, a montreáli National Theater School of Canada-ban kapott diplomát.

A történet úgy kezdődik, hogy itthon nem vettek fel a főiskolára.

Igen. Aztán keresgéltem az interneten, de persze minden iskola a legjobbként hirdeti magát. Egy régi családi ismerősünk, Csanádi Judit díszlettervező, a Képzőművészeti Egyetem Látványtervező tanszékének vezetője ajánlotta Montreált, ahol óraadóként maga is tanít. Meg az is belejátszott, hogy franciául akartam tanulni. Azt mondta, hogy Montreálban franciául beszélnek, ez egy csodálatos iskola, próbáljam meg, mert nincs vesztenivalóm. Elkezdtem küldözgetni mindig azt, ami éppen kellett és aztán úgy alakult, hogy felvettek.
A montreali iskolában az tetszett különösen, hogy az egy színházi iskola, és az együttműködésről szól, nem arról, hogy mennyire tudsz rajzolni.

Tehát az a kérdés inkább, hogy milyen a viszonyod magához a művészeti ághoz?

Igen, ami nagyon nagy különbség.

Hogy zajlott a felvételi? Tudjuk, hogy ez egy tandíjas iskola, de azért mégsem vesznek fel mindenkit. Kiküldtél munkákat és annak az alapján döntöttek?

Igen, első körben egy úgynevezett portfóliót, tehát bármilyen eddigi munkádat, rajzaidat kellett kiküldeni, a második körben pedig egy teljes koncepciót, nekünk a Vízkereszt vagy amit akartok-hoz kellett teljes díszlet-jelmeztervet csinálni, a jelmezekhez anyagmintákat, a díszlethez makettet, alaprajzokat és mindent, ami kell. Hozzáteszem, hogy én addig ruhákkal ugyan foglalkoztam, de hát díszlettel soha. Csak halvány fogalmaim voltak arról, hogy néz ki egy alaprajz, vagy egy makett. De azért elkezdtem összerakosgatni, és őket a koncepció fogta meg, nem a kivitelezés. Azt mondták, hogy ez a gyerek tanítható, van fantáziája, hát majd megtanul nálunk rajzolni, vagy bárhogy kifejezni magát. Merthogy ez a lényeg. A kommunikációs forma a lényeg, amiben a rendező vagy bármelyik munkatárs meg tudja érteni, hogy én mit szeretnék, és ez a lényeg, nem az, hogy tud rajzolni vagy nem.

Tehát a rendező, meg aki kivitelezi, végül is annak is tudnia kell.

Ezek megtanulható fázisok.

Ezek szerint két rostás felvételi volt.

Valójában három fordulós. Elvileg van egy szóbeli része is, amit én telefonon intéztem.

Telefonon felvételiztél?

Igen, de ez inkább egy nagyon kedves beszélgetés volt. Figyelmeztettek, hogy ne lepődjek meg, ha nem vesznek föl, és megkérdezték, hogy milyen idő van Budapesten.

Beszéltél olyanokkal, akik kint szóbeliztek személyesen?

Igen. Velük megbeszélték azt, amit beküldtek, és tőlük is megkérdezték, hogy mivel foglalkoztak eddig, hogy mit gondolnak a színházról.

Végül is felvettek. Hány évet is jártál kinn?

Három évet.

És mi ott a koncepció az oktatásban?

Az első két évben rendes óráink voltak, a harmadik pedig gyakorlati év. De kezdem az elejéről. Először is rajzot tanultunk, festészetet, színelméletet, de olyan óránk is volt, hogy expresszív rajzolás, ami azt jelenti, hogy nem az a fontos, hogy a rajz szép legyen, hanem hogy minél inkább te magad legyél. Szakítani kell a sok éve rád rakódott félelemmel, hogy, amit leraksz a papírra, annak valahogy ki kell nézni. Ez nagyon érdekes óra volt. Rajzoltunk csukott szemmel, egymás kezével, minden olyat kipróbáltunk, ami fölszabadíthatja azt a bizonyos gátat. Ez nekem hatalmas élmény volt. Én rettegtem az első rajzórán, hogy nem tudok rajzolni, és itt biztos mindenki nagyon tud, és akkor most rögtön ki fognak dobni. Elindult az élő modelles rajz, és odajött hozzám a rajztanár, és korrigálásként azt mondta, hogy először is húzd ki magad, másodszor is vedd a bal kezedbe a ceruzát, és aztán majd beszélünk.

Hogyhogy a bal kezedbe? Hát nem vagy balkezes!

Nem, pontosan ez volt a trükk, hogy a bal kéz az agyműködést befolyásolja. Mivel én azzal a kezemmel nem szoktam rajzolni és nem is vagyok ügyes, ezért egy teljesen más dolog működik, ha azzal a kezemmel rajzolok. És én máig használom ezt a technikát. Ha olyan passzban vagyok, hogy nem megy a rajzolás, akkor átveszem a balkezembe, és valamit valóban felszabadít. Ez volt az első korrekció, és eljutottam odáig, hogy bár azóta sem rajzolok úgy, mint az itteni főiskolán kéne, de merek rajzolni. Azóta jobban is rajzolok, amióta merek rajzolni, és a dolog működik. Meg tudom értetni akárkivel, hogy mit szeretnék.

Ezenkívül van még nagyon sokféle óra. Tanulunk művészettörténetet, illetve azt lebontva ruhatörténetre és anyagismeretre és építészettörténetre. Egy-két kiegészítővel. Tanultunk színháztörténetet. És folyamatos speciális kurzusaink voltak, 3-4-5 hetes projektek, amikor jött vagy egy tervező vagy egy rendező, és fogtunk egy darabot, jól megrágtuk, és mindenki megcsinálta a maga koncepcióját, ami nagyon érdekes volt, mert ugye együtt dolgoztunk, folyamatosan ugyanazzal a tanárral, és mégis mindenkinek más lett a vége. És nagyon érdekes volt folyamatosan követni egymás munkáit, hogy ki hol tart éppen, melyik stádiumban, és hogy milyen munkafolyamatok vannak.

Tehát párhuzamosan folyt az elméleti oktatás, az úgynevezett háttérképzés, hogy rajz, művészettörténet stb, és a gyakorlati munka a rendezőkkel?

Párhuzamosan folyt, és hozzá kell tennem, hogy heti hét napon át, és reggel, délben, este. Ennek az iskolának a legnagyobb csodája, hogy van egy színház, ami együttműködik vele. Vannak ott más előadások is, mert Montreálban csak befogadó színházak vannak, nincsenek állandó társulatok, és ott vannak az iskolai előadások is. Mert ugye, a végzős diákok, tehát a végzős színészek a végzős technikusokkal és tervezőkkel együtt évente több előadást csinálnak. Van nagy színpad, kis színpad, az iskolában is van két színpad. És folyamatosan, már az első évtől kezdve mi is részt vettünk ezekben, tehát minden egyes projekt után egy vagy két hétig különböző tanárok meg a fölsőbb évfolyamos és a végzős diákok vezetésével mi is benne voltunk ezekben az előadásokban a legeslegelejétől kezdve. Itt például olyan is volt, hogy tanultunk varrni, ez mondjuk az elméleti oktatás része volt, aztán kamatoztattuk a gyakorlatban. Mondjuk a legelején a kis címkéket varrtuk a jelmezekbe, voltunk öltöztetők, dolgoztunk a díszletfestőknél. Ez azért fantasztikus, mert mire eljutsz a harmadik év végére, már pontosan érted, hogyan áll össze egy előadás. Van egy koncepciód, amit végig szeretnél vinni, de már tudod, hogy mivel jár ez a legeslegapróbb mozzanattól kezdve. Lehet álmodni persze, meg kell is, de közben tudod, hogy van ennek egy nagyon komoly realitás része, ami idő és pénz függő. És ez nem is csak egy tanulási folyamat, mert egyszerűen benne vagy, részt veszel, és beleszívódik a bőrödön keresztül a fejedbe.

Hányan voltatok egy évfolyamban?

A díszlet- és jelmeztervezők nyolcan vannak ideális esetben, tehát ez a maximális létszám.

A díszlet és a jelmez végig együtt van, tehát nem szakosodik senki?

Nem, nem szakosodik senki, és nagyon érdekes, például ahogy jönnek az emberek, és azt mondják, én csak díszlettel akarok foglalkozni, én meg csak jelmezzel ...

Például van, aki varrni szeret...

Igen. És nagyon érdekes dolgok történnek három év alatt. Volt, akinek 180 fokos fordulatot vett az élete, tehát éppen fordítva szeretné, és vannak olyanok, mint például én is, akik nem szeretnék ezt most még eldönteni. Engem mind a kettő érdekel. De végzős előadásként mindenkinek csinálnia kell minimum egyet mind a két "szak"-ból.

Hogyan van ez a magyar látványtervező szakon?

A harmadik évig ott is egységes az oktatás, és az utolsó évben lehet szakosodni csak díszletre csak jelmezre, illetve díszlet-jelmezre.

Ez végül is hasonló. Akkor menjünk tovább, elérkeztünk, a harmadik évhez, amikor döntő fordulat áll be.

Persze már második évben is több felelősséggel veszünk részt az előadásokban. Például varrodavezető lesz az ember, meg ilyesmi. Harmadik évben van egy bizonyos előadás mennyiség, a mi évünkben nagyon sok volt, a miénk nagyon kemény év volt, mert voltak végzős rendezőink is. Emiatt nyolc előadással több lett a szokásosnál, és erre nem igazán volt fölkészülve az iskola, de mindegy. Megcsináltuk, nagyon jó volt. Ez úgy néz ki, hogy az előadásokhoz profi rendezők jönnek a kanadai vagy más színházi életből, és a többi szerepet a végzős diákok vállalják. Van egy nagyszínpadi előadás, aminek az a lényege, hogy ott van pénz, a rendelkezésedre áll egy nagyon komoly összeg, és egy komolyabb csapat, amelyik megvarrja vagy fölépíti, attól függően hogy díszletet vagy jelmezt csinálsz. Aztán van egy kisszínpadi előadás, ott már kevesebb a pénz és kevesebb a munkaerő, és aztán vannak az iskolai színpadok, azok ilyen fekete dobozok, hát ott már csak annyi van.... Ott már nincs semmi.

Mindent magadnak kell?

Ott mindent magadnak kell. Azért valaki mindig odafigyel, nem tudom, itthon hogy hívják, vagy van-e olyan, aki az összes technikai dologért felel...

Színpadmester?

Nem. Van valaki, aki foglalkozik az anyagi ügyekkel, valaki a technikával, másvalaki a világítással, bár az itt gyakran nincsen, tehát ebben az értelemben nem igazán vagy magadra hagyva. De végül is mindent neked kell összeraknod, úgyhogy meg is tanulod.

A film hogyan jelentkezik egy ennyire színházi iskolában?

A kétéves képzés alatt volt egy filmes projektünk is, egy rettentő érdekes dolog,
Egy már régebben elkészült filmnek megkaptuk a forgatókönyvét és egy-két ötletet hozzá, egy-két lebontást a forgatásról. Illetve úgy kezdtük ezt az egészet, hogy ugye van, akinek van fogalma arról, hogy mi a filmezés, és van, akinek nincs, ezért kaptunk egy kamerát és felosztottuk az osztályban a szerepeket, ki az, aki fölveszi, aki megrendezi, aki írja a scriptet, aki eljátssza, és írtunk közösen egy forgatókönyvet. Egy négyperces filmet csináltunk, és evvel eltelt egy nap. Leforgattunk egy ilyen mini filmet, és ebből kiderült, hogy a dolog nem is olyan egyszerű. És ezután álltunk neki a feladatnak. Ez egy elméleti dolog volt, de azzal a különbséggel, hogy ki kellett találni a helyszíneket, el kellett dönteni, hogy melyiket vesszük fel stúdióban, és melyikhez bérelünk helyszínt, miért, aztán meg kellett festeni a helyszíneket, meg a ruhákat is meg kellett csinálni, tehát volt egy pici reális része is. De végül persze soha nem készült el ez a film, azaz hogy már régen elkészült.
Ez egy hosszú, öt hetes projekt volt, és én életemben annyit nem dolgoztam, mint azon a filmen. Ötkor fölkeltem reggel, amikor kettőkor feküdtem le, hogy még az óra előtt tudjak néhány órát festeni.

Tehát ha jól értem, akkor az iskola koncepciója az, hogy alapvetően van a színház, és mintegy annak leágazásaként megmutatja, hogy van a film is, és az körülbelül így működik.

Igen.

Ebből kiindulva úgy gondolom, hogy mindaz, amit megtanultok a színházban, az transzponálható a filmre is. Ugye? Én úgy tudom, hogy te itthon csináltál egy konkrét filmet is konkrét díszletekkel? Tehát kipróbáltad magad?

Igen, vettem már részt kisebb forgatásokban.

De egy nagyobbról is tudok... Van itt egy elkészült film...

Igen, van egy 20 perces film, aminek én csináltam a díszletét itt, Magyarországon. Ez egy vizsgafilm, Pater Sparrow, Trick című munkája.

És működött? Úgy érezted, hogy amit az iskolában tanultál, azt jól tudod a filmbe transzponálni?

Igen, csak az volt a probléma, hogy mivel én most sokáig nem voltam itthon, nem igazán ismerem a beszerzési vonalakat, de ezt át lehet hidalni. A gondolkodásmód, amit megtanultam, az működött, igen.

Mert az ember azt gondolná, hogy az oktatásnak is kiegyensúlyozottabbnak kéne lennie...

Én azt hiszem, hogy mindez úgyis a gyakorlatban válik el.

No és a harmadik év végén jött a vizsgamunka, ugye?

Gyakorlatilag az egész harmadév - az a vizsgamunka. Tehát egy vizsga-év van. Nekem nagyon nagy szerencsém volt, mert volt egy nagyszínpadi jelmeztervem, egy kisszínpadi díszlettervem és az iskolai kisszínpadon egy teljes díszlet- és jelmeztervem. És ahogy mondom, ez mind a vizsgamunka volt. A különbség az volt a három előadás között, hogy mennyire voltam magamra hagyva. Tehát kipróbálhattam azt, hogy megvásárolhatom a legszebb anyagokat és van két szabó és négy varrónő, meg a nekem dolgozó diákok, és kipróbálhattam azt is, hogy van száz dollárom, és abból mindent csináljak meg. És látom a különbséget. Hozzáteszem persze, hogy nem feltétlenül az az előadás lesz a legjobb, amihez nagyon sok pénz járt, mert ha az embernek nincs pénze, akkor muszáj, hogy legyen jó ötlete!

A darabokat te választottad?

Nem. És ez talán tényleg hiba. A darabokat az iskola választja, és az iskola, mint általában az ilyen iskolák, eléggé színész centrikus. Aszerint választja ki a darabot, hogy mind a 10-11 végzős színésznek aránylag jobb szerepe legyen, aztán van még számos más kritérium is. Aztán persze a rendezőktől is függ, hogy mennyire vannak elkényeztetve a díszlet- és jelmeztervezők, de nekem aránylag jó tapasztalataim voltak. Az osztályban volt, akinek kevésbé.

A rendezők is végzősök voltak, vagy kívülről jöttek?

Az előadásokhoz mindig professzionális rendezők jönnek. Nekem volt szerencsém dolgozni végzős rendezővel is, akkor viszont profi színészekkel dolgoztunk.

De másodikban volt minden pénteken egy olyan fél napunk, amit úgy hívtak, hogy színházi koncepció, amikor együtt voltunk a rendezőkkel. Kaptunk egy szövegrészt, ami nem feltétlenül volt dráma, és egy óra olvasás után kellett belőle csinálni egy koncepciót. Vagy külön, vagy párban. Aztán el kellet magyarázni a többieknek, hogy miért így gondoljuk. Ez nagyon érdekes volt, mert egy jelenet vagy csak pár oldal kiemelve a teljes kontextusból, az egész más dolog. És nagyon gyorsan kellett reagálni. Ez remek gyakorlat volt arra, hogy megértsük, hogyan gondolkodnak a rendezők és hogyan gondolkodnak a díszlet-jelmezesek, és hogy lehet ezt a kettőt összehozni. Ami nem mindig egyértelmű.

Tényleg, hogy lehet összehozni? Amikor profi rendezőkkel dolgoztál, ráadásul nem egy általad választott darabon, akkor hogy volt?

Hát, beszélgettünk a dologról. Az első, a mélyvíz, az nagyon nehéz volt, ugyanis a darabot még csak nem is a rendező választotta, és fogalma se volt, hogy miért csináljuk éppen ezt. Pedig szerintem az a legfontosabb, hogy tudjuk, hogy miért választottuk a darabot, mit akarunk vele mondani? Amikor ezt a kérdést feltettük a rendezőnek a díszlettervező lánnyal, akkor azt mondta, hogy ő se tudja. Úgy mentünk haza, hogy nem tudtuk, mi legyen. Végül nekem kellett kitalálnom, hogy ebben a darabban engem mi érdekel, és ezzel megtámadni a rendezőt, akinek ebből volt, ami tetszett és volt, ami nem tetszett. Egy hosszú diskurzus alakult ki. Szerintem a legfontosabb, hogy én tudjam, hogy mit akarok, és az adott pillanatban biztos legyek benne, hogy ez az egyetlen megoldás. Innentől kezdve meg lehet itatni a lóval a vizet, a ló itt jelen esetben a rendező... És én hoztam a kútról a vizet.

Ez egy kanadai közmondás?

Nekem volt egy fantasztikus tanszékvezetőm, aki folyamatosan metaforákban beszélt, amiből nagyon meg lehetett érteni, hogy mi van. Csodálatos ember volt. Az elején még nem értettük, de harmadikra nagyon megértettük, hogy mit jelentettek ezek a metaforák.

Miket választ az iskola? Ismert darabokat, vagy fiatal kanadai szerzők műveit?

Van ilyen is, meg olyan is. Vannak klasszikusok, és vannak kortárs amerikai vagy kanadai írók darabjai. De egy-két klasszikusnak minden évben lennie kell.

És mi jutott neked?

Nekem egy klasszikusom is volt, igen! Volt egy darabom, amit egy mai amerikai szerző írt Balzac Emberi színjátékának a szereplőivel. Sajnos volt egy kis hibája, hogy nem tudott úgy írni, mint Balzac.

Azért úgy kevesen tudnak írni!

A lényeg az, hogy abban a korszakban, azokkal a karakterekkel kellett dolgozni. Ehhez sokat kellett keresgélni karikatúrákat is. Érdekes volt a jelmez szempontjából.

Azt még nem mondtam, hogy az iskolában drámaírókat is képeznek. A másik darabom egy tavaly végzett fiú drámája volt. Az is nagyon érdekes, mert picit úgy írta, hogy az iskolában végzős színészek karaktereire gondolt. Ezért nagyon működött a színpadon, mert a szavak és a dialógusok még az elemelt szituációkban is természetesnek tűntek. A harmadik darabom pedig Euripidész Medeiája volt.

Szép feladat.

Egy végzős rendező lány választotta ezt a darabot.

Ezt csináltátok a nagyszínpadon?

Ezt csináltuk az iskolai kisszínpadon. Díszlet és jelmez pénz nélkül. Csináljuk meg a Médeát!

Hogy sikerült?

Úgy érzem, jól sikerült. De sok problémát kellett megoldani. Kezdve ott, hogy ez a darab nagyon statikus, és ahhoz, hogy ma érdekes lehessen, hogy ez a két és negyed óra szünet nélkül élvezhető legyen a közönség számára, nagyon sok mindent ki kellett találni. Ami engem illet én a térrel próbáltam meg variálni, hogy a térben lehessenek meglepetések. Hogy olyan világot alakítsak ki, ami akár órákon keresztül is nézhető, és működik a koncepcióval.

Miközben mondják azt a jó nehéz szöveget.

A közönségnek nagyon tetszett. Az előadás előtt néhány nappal még úgy voltunk, hogy nem biztos, hogy jó, ha jön a közönség, de végül az utolsó pillanatban összeállt. És ez nagyon nagy élmény volt.

Most akkor boldog diplomatulajdonosként mi a további terved?

Szeretnék dolgozni, szeretnék jó előadásokat csinálni.

Tehát egy ilyen színházi iskola elvitt inkább a színház felé?

Ez nehéz kérdés. Én imádok forgatni. Amilyen forgatásokban eddig részt vettem, azok mindig no.budget filmek voltak, ahol mindenki csinál mindent, ami fantasztikus dolog! Csodálatos, amikor egy jelenet reggel négyre összejön, amikor már senki nem számított rá, de csak egyszer lehet fölvenni, mert a díszletet nem lehet visszaállítani, nincs rá pénz. Ez a hangulat semmihez nem fogható. Ezért nagyon szeretnék filmeket is csinálni.

De azt te is tudod, hogy később az úgymond "profi" filmekben ez a dolog nem pont így néz ki.

Persze, tudom. De az ott is megvan, hogy arra a pár percre, a felvétel idejére olyan erős a koncentráció, amit mindenki egybead, hogy annál nincsen nagyobb csoda. Viszont ennél talán még nagyobb csoda a színház, ahol ez minden este megtörténik és több órán keresztül tart. Tehát, ha úgy vesszük, mint ha fotózásról, tehát egy exponálásról lenne szó, akkor itt egy másfél órás expozícióról beszélhetünk. De éppen emiatt, én, aki a színház szerelmese vagyok, azt mondom, hogy a színház 95%-ban mégse működik. Pontosan azért, mert a nézők szeme előtt történik, és ha ezért vagy azért mégsem jön össze, akkor az fáj. A néző kifejezetten szégyent érez a színészek nevében, bárki nevében, és ezt nagyon nehéz áttörni. Nagyon ritkán jön össze, de azt mondom, hogy azért az 5%-ért mindent megér. Úgyhogy egyelőre mind a kettőben szeretnék részt venni.

Most pedig pihenésképpen, úgy tudom, Prágában is voltál.

Igen, mert ott minden második évben megrendeznek egy nemzetközi díszlet-jelmez találkozót, aminek van diák része és profi része. Tulajdonképpen egy két hetes kiállítás. Különböző országok reprezentálják magukat kisebb-nagyobb kioszkokban, ahogy az anyagi erejükből futja. Ezek persze nagyon árulkodóak, sok mindent elmondanak az adott ország művészethez való viszonyáról. Ott volt például a dél-afrikaiak icipici kiállítási kioszkja, ami maga volt a csoda! Abban annyi lélek volt, annyi művészet, annyira szép viszony a színházhoz és a művészethez, pedig biztosan tudom, hogy sokkal kevesebb pénzük volt, mint mondjuk a kanadaiaknak.

Nagyon szerettem, hogy néhány ország bemutatójának volt marionett része, amiben nagyon hiszek. Nagyon izgalmas, ahogy a bábok segítségével mondanak el valamit a színházról.

De a magyar profi kioszk is fantasztikus volt. Egy élére állított kocka. Ha az ember belement, akkor teljesen elveszítette az egyensúlyérzékét, mert a kockához képest kellett megtartania magát, és úgy érezte, hogy felborul. Ezt én tökéletesen kifejezőnek éreztem. Azt hiszem, ennél jobban nem lehet megmutatni, hogy mi van Magyarországon. És a dolog erről szól. Mert lehet szép képeket mutogatni, csak érdemes mégis többet próbálni, ha már arról van szó, hogy szeretnél valamit elmondani a saját hazádról és az ott folyó színházi munkáról.

Hogy érzed, mik a perspektíváid?

Montreálban van egy munkám, egy díszlettervem egy színháznál egy fiatal csapattal. De persze az lenne a jó, ha itthon is tudnék dolgozni. Nehézség, hogy én most három évig kint voltam, tehát nagyon kiestem az itteni dolgokból, s ahhoz, hogy bekerüljek, itthon kellene lenni. Nagyon sok tervem van, remélem, hogy ebből még bármi összejöhet.

 


206 Kbyte

185 Kbyte

199 Kbyte

181 Kbyte

151 Kbyte

164 Kbyte

124 Kbyte

143 Kbyte

184 Kbyte

129 Kbyte

108 Kbyte

137 Kbyte

173 Kbyte

142 Kbyte

149 Kbyte

142 Kbyte

122 Kbyte

143 Kbyte

151 Kbyte

149 Kbyte

122 Kbyte

162 Kbyte

149 Kbyte

264 Kbyte

182 Kbyte

183 Kbyte

162 Kbyte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső