Kármentő Éva
39 Kbyte

A főiskolai osztálytársaim azzal a hülyeséggel ugrattak, hogy én az anyatejjel szívtam magamba a filmszalagot! Édesapám Singer László, a Filmgyár fővilágosítója volt, Eiben István munkatársa 1942-ig, amikor a zsidótörvények miatt elbocsátották. Aztán elvitték és 1945 tavaszán meghalt. Anyám testvére Illés Gyuri bácsi. Édesanyám a Katona József Színház titkára volt. Anyám főiskolás koromban halt meg. Testvérem nem volt, anyámmal és nagyanyámmal hármasban éltünk. "Szabályos", háború utáni, apa nélküli gyerekkorom volt, annyival tetézve, hogy anyám színházban dolgozott. Ott laktam a színházban, bementem a próbákra és rengeteget jártam előadásokra. Anyám elég liberális volt ebben a tekintetben. A háború utáni években, amikor nem volt valami jó a közbiztonság, gyerekként egyedül járkáltam este az utcán. Nem volt, aki kísérgessen, mert nagymamán otthonülő volt, anyám délelőtt dolgozott, délben hazajött, pihent egy kicsit, aztán öt körül visszament, és ott volt az előadás végéig. Én meg nőttem, ahogy a gyom. Tekinthetjük ezt elhanyagoltságnak, de szabadságnak is. Mindenesetre nagyobb önállóságra nevelt.

Dehogynem, rengeteget. A Rákóczi úton laktunk, a Corvinnal szemben, ötszáz méteres körzetben legalább tucatnyi mozi volt. Olcsó volt a mozijegy és Illés Gyuri hozott a szakmának járó szabadjegyeket.

Ez ugyanaz, mint amivel a Napló gyermekeimnek című filmben a főszereplőnő járt a moziba?

Nem, az az elvtársaknak szóló igazolvány volt.

1948-ig még amerikai filmeket is behoztak, én még olyan híres filmeket láttam gyerekként, mint Az óra körbejár, a Gilda, a Dzsungel könyve, a Tarzan. Az ötvenes években aztán jöttek a szovjet filmek, de azokat is néztük, mert nem volt más. 1954-től kezdve engedtek be francia filmeket, mint a Királylány a feleségem, a Vörös és fekete, A félelem bére és az olasz neorealista filmek. A neorealista filmek teljesen új szemléletet hoztak magukkal. Magyarországon tökéletesen ismeretlen volt az a frissesség, ahogy a valóságról szóltak. Addig csak nagyon "csinált" amerikai filmeket és nagyon "csinált" szovjet filmeket láttunk. Később azon csodálkoztam, hogy a főiskolai osztálytársaim, akik mind civilek voltak, tehát a családjuknak semmi köze nem volt sem a színházhoz, sem a filmhez, hogy kaphattak kedvet ezektől a filmektől a filmcsináláshoz.

Én nagyon szerettem volna jelmeztervező lenni, de kiderült, hogy nem vagyok olyan ügyes, mint ahogy reméltem, úgyhogy el sem mentem a felvételire. Rossz tanuló voltam, mert nem érdekelt az iskola: rengeteget olvastam, színházba, moziba jártam. 1955-ben érettségiztem és nem tudtam, hogy mi legyek. Sokat jártam statisztálni a gimnazista éveim alatt, tulajdonképpen ez volt az, ami a film felé vezetett. Emiatt mondtam Illés Gyurinak, hogy filmes szeretnék lenni, de fogalmam sem volt, hogy pontosan mi. A színészkedés nem jött számításba. Rendezőnek, operatőrnek lenni nőknek nem lehetett. Mészáros Márta, Kolonits Ilona, Katkics Ilona, az első női rendezők az ötvenes években végeztek Moszkvában a főiskolán, és velük egyidőben indult az első női operatőr, Herskó Anna (Herskó János felesége) pályája is.

Az ember nem születik vágónak, mert még akik sokat lógnak a Filmgyár környékén, azok sem tudhatják, hogy ez miféle munka és hogy alkalmasak-e rá vagy sem. Nem lehet előre felmérni, hogy miféle képességek kellenek hozzá. Csak menet közben derül ki, hogy van-e az embernek formakészsége és arányérzéke, mert ezek a legfontosabbak a vágásban. Sokat gondolkodtam azon, hogy mi lennék, ha nem vágó, és arra jutottam, hogy mérnök, építész, statikus, ácsmester lett volna belőlem, mert mindig mindenben a konstrukció érdekel és varázsol el.

Egyetlen nő dolgozott akkor a szakmában vágóként: Szécsényi Ferencné, a Médi. Gyuri azt mondta nekem: ha Médiből vágó lehetett, akkor belőled is lehet. A szakmába korábban úgy lehetett bekerülni, hogy a férfiak elmentek kávét hordani a Filmgyárba, ügyelő, aztán felvételvezető, segédrendező lett belőlük, és így mentek végig a szamárlétrán. A főiskolai képzés csak a negyvenes évek második felében kezdődött. A vágók is így lettek vágók, nem volt főiskolai képzés. Médi Máriássy Félix mellett volt vágóasszisztens, Félix ugyanis vágó volt eredetileg. Gyuri azt mondta, hogy menjek be a Filmgyárba a személyzeti osztályra, hogy vegyenek fel valahová. Ő azonban nem szólt ott senkinek, mert akkoriban a protekció zsenánt volt. Sem a mi osztályunkba, sem az utánunk következő két osztályba nem került be egyetlen olyan gyerek sem, akinek a szülei a szakmában dolgozott. A személyzetis a Filmgyárban azt mondta, hogy egy új törvény értelmében bizonyos munkakörök elvégzéséhez diploma kell: ilyen a rendező, az operatőr, a vágó és a hangmérnök. Azt tanácsolta, hogy jelentkezzek a főiskolára. Szóval lepasszolt. Elmentem a főiskolára, ahol mondták, hogy egy év múlva indul rendező szak. Azt viszont nyilvánvalóan Gyuri segítségének köszönhetem, hogy egy évvel később egyáltalán szóba álltak velem a főiskolán, annak ellenére, hogy én nem rendező, hanem vágó szerettem volna lenni. Igaz, volt már erre precedens: Daróczy Mária vendéghallgatóként bejárt a rendezőkhöz és vágóként diplomázott. A felvételin azonban önállóan kellett helytállnom. Elég kemény, három fordulós felvételi volt. Több mint 700 jelentkezőből választottak ki minket.

Az első év az 1956-os forradalom miatt lényegében 1957 januárjában kezdődött. Nem voltak valami pompás tanáraink. Hegedűs Géza, aki poétikát tanított nekünk egy évig, sokat anekdotázott, de ragyogó szellem volt és a szemlélet óriási szabadsága áradt belőle. Fövényné egy évig tanított esztétikát, aztán elment doktorálni. A tanári kar oszlopa Szőlőssy Éva volt, aki művészettörténetet oktatott és ő tanított meg látni minket. Én szerencsés voltam, mert a férjem festőművész és tőle is nagyon sokat tanultam, olyan dolgokat, amit az Évától nem tanulhattam meg, mert nálunk a művészettörténet az impresszionizmussal véget ért. A filmtörténetet az első két évben Lajta Bandi bácsi oktatta, de semmit nem konyított hozzá. Bandi bácsi beteg lett vagy meghalt, nem tudom, mindenestre harmadévben nem volt filmtörténet, negyedévben vett át minket Nemeskürty, ám ő csak akkor kezdett tanítani és még nem volt az a ragyogó, szikrázó előadó, aki később lett. Nem is volt könnyű dolga, mert alig lehetett filmhez jutni. Létezett már a Filmarchívum, de nagyon kevés filmet adtak ki nekünk cenzurális okokból. A Földművelési Minisztériumba jártunk a Filmátvételi Bizottság zártkörű vetítéseire. Később a Fészek Klubban is voltak zártkörű vetítések, majd a Gorkij fasorban, a Filmművész Szövetség székházában egészen a rendszerváltásig.

A mi főiskolai éveinkre esett a filmnyelv megváltozása. Fellini, Antonioni, a francia új hullám filmjei azonnal bejöttek Magyarországra is. Emlékszem, hogy a Cabíria éjszakái mekkora reveláció volt. Hiába vetítette Nemeskürty az amerikai klasszikusokat, mi mindent ósdinak ítéltünk ezekhez az új filmekhez képest. Ezzel párhuzamosan óriási technikai változás is lezajlott a filmben: olyan könnyű kamerák, érzékeny nyersanyagok, hordozható hangberendezések jelentek meg, amelyek lehetővé tették ezt a könnyedebb filmnyelvet. A főiskolás évek alatt Magyarországon még nem voltak ilyen eszközök, de amikor mi elkezdtünk filmet készíteni, már igen. A Párbeszéd még nehéz kamerával készültl, de a Szevasz, Verát már könnyű kamerával forgatták, amit Zsombolyai végig kézben tartott. Az itthoni igényeknek megfelelően behozták hozzánk is az új technikát.

Nagyon szerencsés generációs oka van annak, hogy a mi osztályunk így tudott belépni a szakmába. Nagyjából egy korosztályba tartoztunk, csak Gábor Pali és a Gyöngyössy Imre voltak valamivel idősebbek nálunk. Mindannyian gyerekként, de már tudatosan éltük át a háborút. Volt egy olyan közös élményünk, a háború, ami rettentő fontos viszonyítási alapot ad az élet dolgaihoz. Ugyanakkor még az ötvenes években is gyerekek voltunk, a politika szörnyű hullámverése passzívan ért minket, ezért tiszta kézzel kerültek be az osztálytársaim a szakmába, semmilyen politikai állásfoglalás nem szennyezte be őket. Ez a belépés ráadásul egybeesett a már említett filmnyelvi forradalommal.

Igen. Amikor felvettek minket a főiskolára, elmentünk egy presszóba, és megfogadtuk, hogy össze fogunk tartani, véd- és dacszövetséget kötöttünk. Aztán jött '56, ami még jobban összehozta a társaságot. Ez az összetartás sokáig kitartott.

Igen. Az első években még 16-os etűdöket is rendeztem, de az utolsó évben 35-ös etűdöt már nem, hanem ahelyett a fiúk filmjeit vágtam. Már ahogy én akkor vágtam... Még a vágás manuális részét sem ismertem, amit vágóasszisztensként elsajátíthat az ember.

Elvileg Máriássy Félix tanított vágást, ami abból állt, hogy mondott néhány alapvető szabályt és hozott egy-két általa vágott filmet, amit megnéztünk. És olvastuk Balázs Bélát! Röhej volt a mi szakmai képzésünk. Nem volt 16-os vágóasztal sem. A másodéves 16-os etűdöt kézzel vágtuk! Volt egy picike prés, olló és ragasztó és egy kicsi, amatőr 16-os vetítő, amin megnézhettük a vágott anyagot. A zenét külön hangszalagon vágtuk és játszottuk le a vetítések során, ami miatt mindig elcsúszott a kép és a hang. A harmadéves, 35-ös etűdöket már könnyebben meg tudtuk vágni, mert volt egy háború előtti, rossz minőségű, hatalmas méretű vágóasztal. Normális felszerelés akkor lett, amikor én végeztem és Gyarmathy Líviáék elsősök voltak. Az ő osztályfőnökük Herskó János volt, aki kinyitotta az ablakokat és nagy huzatot csinált a főiskolán. Egyből lett ott 16-os és 35-ös vágóasztal is! Mivel nekünk még nem állt rendelkezésre megfelelő felszerelés, a forgatókönyvírás ment akkoriban, amit Félix elég szigorúan vett.

Legendás, hogy Félix milyen szűkszavú ember volt. Nem is volt erőssége a tanítás. Ha Makk – nagyon ritkán – bejött órát tartani, az mindig nagyon szórakoztató volt, ragyogó filmelemzéseket adott elő. Félix folyamatosan dolgozott abban az időben, ezért keveset tudott bejárni, de behozta a forgatókönyveit, megbeszéltük őket, kijártunk forgatásokra, láttuk a filmjének különböző állapotait, amiből az ember nagyon sokat tanult. A legfontosabb, egész életre szóló példa azonban az ő tisztességessége, emberi és művészi lénye volt. Nem volt megalkuvó, nem törekedett mindenáron a sikerre, kitartott az elképzelései mellett. Ha Félix egy jó szót szólt az ember filmjére, annál nagyobb dicséret nem is létezett! A kommersznél nagyobb szidalom nem létezett a mi osztályunkban. Senki nem is csinált közülünk szórakoztatófilmet a pályája során. Pedig Kardos Ferencnek például lett volna tehetsége hozzá, olyan érzéke volt a humor, a groteszk iránt.

A BBS létrejötte egybeesett főiskolás éveinkkel. Ez a fiúknak kapóra jött, mert ott volt lehetőségük arra, hogy filmet rendezzenek. Én is vágtam filmeket a BBS-ben, de nem sokat, mert ahogy diplomáztunk, rögtön bekerültem a Filmgyárba. Az osztálytársaim közül Kardos, Rózsa, Szabó maguk vágták vagy egymásnak vágták a filmjeiket a BBS-ben, úgyhogy én Elek Judittal dolgoztam együtt egy-két filmen.

Legalább egy évig ügyelőként, másodasszisztensként dolgoztam. Nagyon jó volt, hogy produkcióba kerültem, mert ott gyakorlatban lehetett elsajátítani a szakmát: megtanultam például szkriptelni. Végül sikerült elintéznem, hogy vágószobába kerüljek. Odaraktak Morell Mihályhoz, akinek Végh Edit volt az asszisztense, és mellette voltam gyakornok. Technikailag elég bonyolult procedúra volt akkoriban a vágás: még ollóval vágták a filmet és folyékony ragasztóval ragasztották, nem volt Tixo sem, továbbá fényhang volt, nem magnószalagra vették fel a hangot. Nyugaton sem tartottak sokkal előbbre még akkoriban. Már asszisztens voltam, amikor a Piroska című koprodukciót csináltuk és az osztrák vágónő hozott magával egy Tixo ragasztós prést. A csodájára jártunk. Perforált magnó-nyersanyagot is akkor láttunk először. Három évet töltöttem vágóasszisztensként. Egy évig Boronkay Sándor mellett dolgoztam, aki szenzációs ember volt, művelt, okos, kedves, precíz és remek szakember. Mindent, amit akkor a dolog manualitásáról tudni kellett, tőle tanultam meg. Úgy alakult, hogy amikor forgatni kezdték a Párbeszédet, a vágó, Kerényi Zoltán asszisztense beteg lett. Mi éppen nem dolgoztunk Sanyi bácsival, ezért engem odaraktak Kerényi Zoli mellé. Így ragadtam nála aztán, mert nagyon hosszú ideig tartott a Párbeszéd elkészítése és Boronkay Sanyi bácsi új asszisztenst kapott. Ez volt nekem az ötödik vagy a hatodik főiskolai évem. Nem Zoli bácsi miatt, aki nagyon jó vágó volt, hanem Herskó János miatt.

Miért volt a Párbeszéd ennyire fontos a pályáján?

Korábban azt láttam, hogy a rendező hozta a forgatókönyvet, a szkriptes a forgatási naplót és a vágó precízen felírta, hogy melyik jelenet, milyen beállításban mettől meddig tart. A forgatókönyv kőbe volt vésve, a vágónak csak össze kellett állítania a leforgatott anyagot. A vágónak kevés szabadsága volt. A korabeli magyar rendezőkkel szemben Herskó elég szabadon forgatott. A Párbeszéd dialógtechnikájában régimódi volt, nagyon sokat dumáltak benne, de a szerkezetét tekintve talán az első magyar film, ami ennyire szabadon kezelte az időfelbontásos technikát. Amikor összeállítottuk a forgatókönyvi sorrendet, akkor kiderült, hogy nem működik. Jancsi elment a vágószobából gondterhelten és három nap múlva visszajött az új sorrenddel. Szétszedtük az egész filmet és újra összeállítottuk. Ilyen az én életemben akkor történt először. Borzasztóan ünnepeltük Jancsit, amikor megnéztük a filmet, mire ő megszólalt: "Na, hát mit akartok? Így volt elképzelve." Azután sokáig ezzel ugrattuk őt. Jancsitól tanultam meg, hogy ne tisztelje a saját anyagát az ember, hogy csak nyersanyagnak tekintse a dolgot, hogy nincs semmi kőbe vésve, minden változhat és kell is, hogy változzon. Nemcsak én, hanem sokan mások is tőle tanulták meg ezt. Ő akkoriban már tanított a főiskolán, Simó Sándor, Sándor Pál, Gyarmathy Lívia, Fazekas Lajos voltak az első osztályában, és Herskó elvitte a forgatásokra őket. A Párbeszédben Szabó István volt az első, Simó és Fazekas a két másodasszisztens.

A másik fontos iskola Gyarmathy Lívia Üzenet című, BBS-ben készült hosszú dokumentumfilmje volt, amit több mint egy évig csináltunk. Az Üzenet erősen meghatározta Lívia későbbi munkamódszerét. Állami gondozott gyerekekről szólt és voltak benne rejtett kamerás riportok, két kamerával felvett jelenetek (mindkét dolog nagy szám volt akkoriban) és a gyerekekkel szabadon forgatott jelenetek. Rengeteg anyag készült, és Líviával ki kellett kísérleteznünk a film formáját. Ott tanultam meg, hogyan kell eredeti riporthangot vágni.

Az első nagyjátékfilm, amit önállóan vágott, a Szevasz, Vera. Hogyan jutott ehhez a feladathoz?

Mielőtt Herskó elkezdte csinálni a Szevasz, Verát, Kerényi Zoli bácsi agyvérzést kapott. Amikor már valamennyire felépült, megegyeztünk, hogy ő ott ül és mondja, hogy mit csináljak, ami persze nem működött. Szerencsére Zoli bácsi megértette ezt és látta, hogy nem kell miattam aggódnia, úgyhogy hamar teljesen átengedte nekem a munkát. Így egy évvel korábban lettem vágó, mint egyébként lettem volna. A következő évben ugyanis elindult Gábor Pál a Tiltott területtel, aztán Gyarmathy Lívia a Szandi mandival, Oláh Gábor A múmia közbeszóllal. Ők egyébként is engem kértek volna vágónak.

Nem lehetett könnyű első önálló játékfilmes munkaként a Szevasz, Verát vágni.

A lakodalmi jelenetet négy kamera vette! Horribilis mennyiségű anyag gyűlt össze. Iszonyatos munka volt csak kibogarászni, hogy melyik filmtekercshez melyik hangtekercs tartozik, nem volt ugyanis semmilyen támpont, mert nem volt csapó, csak nyomták a gombot és vették a jelenetet. Harminc évi munkám során nem volt olyan bonyolult keverőlistám, mint ahhoz a másfél felvonáshoz. De közben ismét borzasztó sokat tanultam Jancsitól.

Igen. Jancsi leszerződött a helybéliekkel, akik lakodalmat tartottak, hogy felveheti őket. Bevilágították a helyszínt, a színészeket beleültette a jelenetbe, bizonyos dolgokat még bele is rendezett a lakodalomba, ami kellett a filmhez. Aztán egy-két nap múlva rekonstruálták a lagzit, visszahívtak egy csomó résztvevőt, akik akkor már statisztaként működtek, és azt csinálták, amit Jancsi mondott nekik.

Nem, sokakból soha nem is lett. Amikor vágó lettem, már elindult a főiskolán az első vágó osztály (Tatay Jutka, Hranitzky Ági, Galamb Margit jártak ide) és sok lány került a Filmgyárba vágó gyakornoknak. És bár rengeteg film készült a hetvenes években, még mindig csak heten voltunk vágók a Filmgyárban. Az volt a kritérium, hogy három nagyjátékfilmet önállóan meg kell csinálni, hogy vágónak nevezzék ki az embert, ami azért volt jó, mert akkor valamivel nőtt a fizetés is.

Amikor odakerültem a Filmgyárba, 1000 forint volt a fizetésem. Vágóasszisztensként 1200 forintot kaptam és amikor vágónak kineveztek, akkor 1600-t. A fizetésen kívül minden film után kaptunk gyártási pótlékot a film besorolásának függvényében. Attól függően, hogy első-, másod- vagy harmadosztályú volt a film, a pótlék 18000 és 25000 forint közötti összegre rúgott.

A rendező és operatőr után jön a gyártásvezető, a vágó és a hangmérnök.

Én vágóként nem éreztem semmi lekezelést vagy megkülönböztetést. Amire én elhelyezkedtem, fel sem merült ez a probléma.

Dehogy. Kötetlen munkaidőnk volt, szombat, vasárnap, éjjel-nappal dolgoztunk. A hetvenes évek elején három-négy filmet csináltam egy évben, iszonyú sok munkám volt.

Amikor elkezdtem nagyjátékfilmeket csinálni, akkor nagyon sokáig nem vágtam dokumentumfilmet, mert nem volt időm rá. Nem is nagyon szeretek dokumentumfilmet vágni, mert nagyobb szabadságot élveztem a játékfilmek készítése közben. A dokumentumfilm vágása közben reggeltől estig ott ül a rendező és az ember óhatatlanul szolgáltatóvá válik. Teljesen más a helyzet a játékfilm esetében, ahol odaömlesztik a leforgatott anyagot, ami persze sok tekintetben kötött, de legalább egyedül vagyok a vágószobában.

Herskó Jancsi igen, aki tudott és szeretett is vágni. Sándor Pál is szeretett beülni, mert a korai filmjei, még a Régi idők focija is, vágóasztalon készült filmek volt. Nem nagyon hasonlítottak az irodalmi forgatókönyvre, technikai forgatókönyv pedig nem is volt. Pali nagyon jól tudott és szeretett rögtönözni, és emiatt mindenki állandó félelemben élt körülötte. Próbáltam rávenni, hogy legalább valamilyen vázat tartson be. Rengeteg időt, energiát és anyagot pazarol el ugyanis az ember, ha ennyire szabadon forgat, és ezt egyre kevésbé lehetett megtenni a pénzszűke miatt. Idővel aztán Pali is kevesebbet rögtönzött, ahogy belejött a dologba. De hiába ült ott a vágószobában, inkább csak azt mondta nekem, hogy jó-e úgy, ahogy van vagy csináljam újra. Halálra szekírozott engem. Ezért egyszer a következőt csináltam meg vele. A Herkulesfürdői emlék végén összeraktam a menekülési jelenetet, ő jött, megnézte, és azt mondta, hogy az úgy nem jó. Amíg szétszedtem, elment, én pedig fogtam és megszámoztam a szalag hátoldalán az egyes snitteket. Egy vagy két napig vágtuk még utána a jelenetet, mire végre jónak találta. Na ekkor megfordítottam a szalagot és egy az egyben az a sorrend volt, amit eredetileg kitaláltam! Káromkodott egyet és dühösen kiviharzott. Hát így nézett ki Palival a mi együttdolgozásunk! De borzasztó tehetséges, remek formakészséggel rendelkező embernek tartom őt, akitől szintén sokat tanultam.

Sándor Pál kései filmjeit, a Csak egy mozit és a Miss Arizonát már nem ön vágta. Miért váltak el egymástól?

Belebetegedtem Pali hisztériáiba. Mással is összeveszett, nemcsak velem. Pedig mi már szó nélkül megértettük, hogy mit akar. Garas, Kern helyett is külföldi színészeket szerződtetett, akikkel nem találta a hangot. Ez volt az az időszak, amikor a magyar rendezők megpróbáltak bekerülni a nemzetközi porondra és külföldi színészeket szerepeltettek a filmjeikben. Emlékszem, hogy a hetvenes évek végén még milyen botrány volt, amikor Mészáros Márta az Ők ketten főszerepét Marina Vladynak adta. A színészek tiltakoztak, nem akarták szinkronizálni Vladyt! A 80-as évek elején aztán mindenki elkezdett koprodukciót gründolni.

Igen, Gábor Pál Hosszú vágta című filmjében, de nem volt jó élmény. Pali belement egy kompromisszumba, amibe nem lett volna szabad. Neki teljesen más elképzelései voltak filmről, irodalomról, mint amit ott csinált. Erőszakot tett magán, mert azt hitte, hogy nagy siker lesz a film, ehelyett csúfosat bukott.

Sándor Pál mellett Gábor Pál egyike azoknak a rendezőknek, akiknek majdnem az összes filmjét ön vágta. Milyen volt vele dolgozni?

Gábor Pál az ellenkező véglet volt, mint Sándor Pali, mert ő Fábrihoz mérhető precizitással dolgozott. Nem volt kunszt összerakni a filmjeit, mert egyrészt szerette a hosszú beállításokat, másrészt nagyon pontosan megírta a dialógusokat, semmit nem rögtönzött. Amikor pár nap alatt elkészült a Tiltott terület vágása, és helyére került az utolsó snitt is, Pali rám nézett: "Kész vagyunk?" "Kész" - válaszoltam. "Hát én szenvedni akarok!" - fakadt ki tréfásan. De azoknak a rendezőknek a nagy része, akikkel én dolgoztam, nem ilyen volt. Mészáros Márta például egészen ösztönösen dolgozott. Ha ő azt mondta, hogy ide tedd be Novicki közelijét, akkor nem lehetett szakmai érvekkel meggyőzni.

Miért szakadt meg a kapcsolat vele 1980 körül három film (Útközben, Örökség, Anna) erejéig?

Nekem nagyon sok munkám volt akkoriban, amikor ő a francia és lengyel koprodukciós filmeket készítette. De amikor megtudtam, hogy végre évek után engedélyt kapott a Napló leforgatására, üzentem neki, hogy ráérek. És akkor onnantól kezdve megint együttdolgoztunk.

Kézdi-Kovács Zsolt az osztálytársa volt a főiskolán, ön mégiscsak 1981-től, A remény jogától kezdve vágta a filmjeit. Miért ilyen későn kezdtek együtt dolgozni?

Kézdi-Kovács, Gábor Pál, Elek Judit és Kardos Ferenc a kettes telepre, a Híradó- és Dokumentumfilm-gyárba kerültek diplomázás után. Vágó voltam már, amikor összekapcsolták a két gyárat és létrejött a stúdiórendszer, és ekkor kerültek ők is vissza a Filmgyárba. Kézdi sokáig Jancsó asszisztense volt és sokat dolgozott együtt Farkas Zoli bácsival, aki Jancsó vágója volt. Amikor Zsolt elkezdett filmet készíteni, természetes volt, hogy Zoli bácsi vágja az ő filmjeit is. Talán már beteg lehetett Zoli bácsi, amikor felkért engem A remény joga vágására.

Van még egy rendező, akinek szintén elég későn kapcsolódott be az életművébe, mégpedig Bacsó Péter, akivel először az 1977-ben bemutatott Riasztólövésen dolgozott együtt. Bacsót is örökölte?

Igen, őt Boronkay Sanyi bácsi hagyta rám. Amikor nyugdíjba ment, megmondta Bacsónak, hogy velem dolgozzon. Csináltunk is együtt néhány filmet, de amikor elúsztam egy másik film vágásával és nem vállaltam az ő filmjét, akkor pár évre megszakadt a kapcsolat és Morell Mihály lett a vágója. Fogalmam sincs, hogy aztán miért engem kért fel annyi év kihagyás után a Sztálin menyasszonya vágására.

Nem, voltak személyes okok is. Gyarmathy Líviával sülve-főve együtt voltunk, minden játékfilmjét én vágtam (a dokumentumfilmeket nem, mert az rengeteg időt igényelt), míg aztán egyszer meg nem sértődött rám valamilyen, számomra ismeretlen ok miatt.

Gézával nagyon jó volt együtt dolgozni. Nála kedvesebb, toleránsabb, pozitívabb embert keveset láttam, annak ellenére, hogy milyen sors jutott neki, hogy több évig végzett kényszermunkát recski táborban. Szintén kedvemre való volt az a kicsit kaján, megbocsátó humor, amivel a témákat és a figuráit kezelte a filmjeiben. Azt hiszem, egyik filmje sem volt hibátlan, de mindegyik jellemző volt rá. A filmjeiből pontosan kirajzolódik az ő életszemlélete.

A Csontváry Huszárik Zoltán egyetlen filmje, amit ön vágott. Milyen volt együtt dolgozni egykori főiskolás osztálytársával?

Zoli nemcsak osztálytársam volt harmadévtől kezdve, hanem a férjem legjobb barátja is egyben. Általa ismertem meg annak idején a férjemet. Úgyhogy mi nagyon közeli barátok voltunk Zolival. De talán a Csontváry volt a legnehezebb munka egész életemben. Zoli akkor már borzasztó rossz állapotban volt, kórházból ki, kórházba be, hónapokra leálltunk, úgy kellett könyörögnöm neki, hogy üljön be a vágószobába. Kész csoda, hogy a Csontváry egyáltalán elkészült, ami az elszánt munkatársaknak volt köszönhető. Szakmai szempontból pedig azért volt nehéz, mert Zoli nem tudta, hogy pontosan mit akar. Iszonyatos mennyiségű anyagot vettek fel Jankura Péterrel madarakról, lepkékről, sziklákról és minden másról, de hiányzott a gondolat, ami az egészet összerendezi. Vágás közben kellett valamit kitalálni. Az a szerkezet, ami az egyes etűdöket tartja, nagyon vékony. Az az igazság, hogy Zolit behúzták ebbe a filmbe. Zolinak nem lett volna szabad megcsinálnia, mert nem talált fogást a témán, ugyanis semmi köze nem volt Csontváry lelkiségéhez. Zoli hedonista volt, imádott minden szépséget, az élet összes gyönyörűségét, szemben Csontváryval, aki aszkétikus alkat volt. A bolondsága is más természetű volt, mint Csontváryé. Mindig is fékezhetetlen volt: kisebb-nagyobb kihagyásokkal folyton ivott, bárokban éjszakázott, nőzött. Az utolsó éveiben már "drogozott": marékszámra szedte a nyugtatót és itta rá az alkoholt. A Szemlén láttam Mátis Lilla dokumentumfilmjét Huszárikról, amiben egyenesen megdicsőítik Zolit. Nem értem, miért kell fényezni, attól még nem lesznek kisebbek a filmjei, ha megmondják róla az igazat.

Nehéz kérdés. Talán az Apám néhány boldog éve a legkedvesebb filmem, aminek minden kockájával egy vagyok. Simó Sanyival csak ezen és A legszebb férfikoron dolgoztunk együtt. Szintén nagyon szerettem Mészáros Márta első Naplóját. A dokumentumfilmes tapasztalatból táplálkozó korai filmjei mellett a Napló Márta legőszintébb műve, amin átüt a személyes élmény ereje. Borzasztó közel áll hozzám. Emlékszem, hogy a Filmszemle a Vörös Csillag moziban volt akkoriban, és dugig tele volt a terem a Napló vetítése alatt, a lépcsőkön is ültek az emberek, több jelenetnél nyíltszíni taps tört ki. Az Angi Verát is nagyon szeretem. Az is olyan film volt, ami áldott pillanatban született. És az ilyen filmeket jó csinálni, még ha szakmailag nem olyan nehéz és attraktív, mint mondjuk a Régi idők focija, amiben viszont az ember büszke lehet a saját munkájára. A második Naplót is szerettem, de az eredeti formájában. A Berlinben díjazott verzió ugyanis nagyon hosszú volt, nem engedték forgalmazni, ezért rengeteget ki kellett vágni belőle és csináltunk egy szerkezeti átalakítást is, amit nem kellett volna.

Hogyne! A Filmátvevő Bizottság döntött a film elfogadásáról és besorolásáról, ami a filmfőigazgatóból, a Mokép igazgatójából és a fontos elvtársakból állt. Lement a film a Filmgyár nagyvetítőjében, aztán fel kellett menni a Filmfőigazgatóságra, ott zajlott a megbeszélés ezekkel az emberekkel. Rendszerint esztétikai szempontokkal kezdték és politikaiakkal folytatták. De volt, hogy nem voltak érvek, hanem a filmfőigazgató azt mondta, hogy "ezt nem!" A Sárika, drágám végén van egy riport, amit a filmbéli rendező csinál a kommunista veteránokkal. Az egyikük mondott két dicsérő mondatot Kádárról, amire Újhelyi Szilárd, az akkori filmfőigazgató azt mondta, hogy azt ki kell venni és kész.

Volt azonban számos trükk, amivel a filmesek megpróbálták kijátszani a cenzúrát. A Madárkákban van egy jelenet, amiben a lány küretre megy. Az akkori filmfőigazgató azt mondta, hogy vágni kell a jelenetből. Erre bevittünk az eredetileg kivágott felvételek közül egy jókora darabot a filmfőigazgatóságra és azt mondtuk: "Tessék megnézni, Kondor elvtárs, ennyit kivágtunk!" Mire ő megnézte: "Na, ugye!"

A legtöbb konfliktus talán az első Napló miatt volt a filmfőigazgatósággal. Márta évekkel korábban írta a forgatókönyvet, azt akarta első filmjének megcsinálni, de sosem engedték. Amikor végül engedték és kész lett az első Napló, akkor valaki feljelentette a filmet a szovjet követségen. Először a politikailag kényes jelenetekből vágattak ki részeket, például abból, ahogy elviszik az apát a lágerbe, aztán a híradófelvételen bejátszott Révai-beszédet kellett megkurtítani. Végül azt mondták, hogy nem kértük el a mozijelenetekben bejátszott filmek jogait, amik között voltak szovjet filmek is. Bekérték a munkakópiát a Filmfőigazgatóságra és ott hevert egy szekrényben hónapokon át. Közben elment a filmfőigazgató és Kőhalmi Ferenc került a helyére, aki fiatal volt, lelkes, dinamikus. Megnézte a filmet, és azt mondta, hogy ezt be kell mutatni. De mi legyen a filmbejátszásokkal? Azt találtuk ki, hogy a moziban játszódó jelenetekbe a vásznon látható filmrészletek helyére bekopíroztattuk az új filmeket. Szerencsére fix kameraállásból volt felvéve, mert ha mozgott volna a kép, akkor nem tudtuk volna ezt így megcsinálni. Így került be az Emberek a havason, a Szürke fény és a film legvégére a Berlin eleste helyett a Dalolva szép az élet. Bár nem szokás, mert nincs hol tárolni, én mégis elraktam a Napló első részének kivágásait, a híradókat és a filmrészleteket, amiket kivetettek velünk. Márta a sikeres bemutató után rögtön elkezdte írni a második részt, mert látszott, hogy már engedni fogják. És én azt mondtam neki, hogy a Berlin elestével kezdje a folytatást, úgyhogy az az én ötletemre került bele a forgatókönyvbe. Ezek akkor fontos dolgok voltak! Azért volt jó filmet csinálni, mert éreztük a fontosságát, tudtuk, hogy az emberek kíváncsiak. Társalgási téma volt a magyar film. A rendezők a határokat feszegették, a politika direkt és indirekt módon ott volt a filmekben. Ma már erre nincs szükség.

Nagyon rosszul, akár a többiek. Tulajdonképpen én elég óvatos voltam és szerencsés is egyben, mert amikor látszott, hogy rosszul mennek a dolgok, és egész szakalkalmazotti csoportokat kezdtek egymás után elbocsátani (először a jelmez- és díszlettervezőket, akiknek amúgy is sok más munkájuk volt, de aztán szép sorban mindenkit), én 53 évesen kértem a korengedményes nyugdíjazásomat. Ez nagyon jó húzás volt anyagilag, mert a következő évben már nem lett volna filmem, és ezért csökkent volna a keresetem átlaga. Ami a dolog érzelmi oldalát illeti, már a nyolcvanas évek végén elkezdett minden szétbomlani.

Nem, sőt! Mindenkinek rosszkedve volt, ami összekötött minket. Azt gondoltuk, hogy a Filmművész Szövetség tud majd segíteni, úgyhogy a Szövetség munkája fel is pezsdült kicsit.

Ha felkértek egy filmre, vágtam, ha nem, akkor nem. Ezenkívül a Filmművészeti Főiskolán három évig tanítottam vágást Bollók Csabáék osztályának, amire Sándor Pál, az osztályfőnökük kért fel. Nem sikerült jól ez a kaland: én nem vagyok alkalmas a tanításra, a gyerekek pedig nem jártak be az órákra és nem figyeltek oda. Dolgoztam a televíziónak is egy-két tévéfilmen és Bacsóval két tévésorozaton. Ez utóbbi azért volt izgalmas, mert a Helló, doki készítése közben tanultam meg számítógépen vágni.

Euforikus. Bacsóék videóra forgatták a sorozatot, de úgy, mintha filmet készítettek volna: rengeteg helyszín és beállítás volt benne. Ezt lineáris módon megvágni lehetetlen feladat lett volna, mert ha az ember videón összerak valamit, akkor csak úgy változtathat rajta, hogy az egészet újravágja. Tudtam, hogy ezt nem leszek képes megcsinálni másképp, csak az akkoriban Magyarországra behozott AVID-rendszeren. Úgyhogy belevágtam! Egykori asszisztensem, Juhász Kata mellettem ült és mutatta nekem a dolog technikai oldalát. Az első egy órás részt 16, a másodikat 10, a harmadikat 8, a negyediket 6 napig vágtam.

A Megint tanú volt az első filmem, amit celluloidra forgattak és számítógépen lett megvágva.

Lehet, hogy a jövőben valamivel jobb lesz a filmgyártás helyzete, mint az elmúlt tíz évben, de már soha nem fog visszatérni az a hangulat, ami a Filmgyárban volt. Sok összetűzés, furkálódás, féltékenység is volt egymás közt, de egyből összetartóak voltak a filmgyáriak, amint a kulturális vezetéssel szemben kellett valamit elérni. Mindenki ismert mindenkit, nagy élet zajlott, óriási bulik, folyton változó szerelmi kapcsolatok! Igazi belterjes világ volt.