|
|
 |
Decemberi programokból Novemberi programokból Okóberi programokból Szeptemberi programokból Augusztusi programokból Júliusi programokból Júniusi programokból Májusi programokból Áprilisi programokból Márciusi programokból Februári programokból Januári programokból
 |
| A MOZI ÁTÉPÍTÉS UTÁN ISMÉT KINYITOTT! |
Az Örökmozgó Filmmúzeum decemberi programjából(az előadások tagságival látogathatók)
|
December 1 vasárnap: 20.30 Taxi Santiago, 4-én fél 7-kor: A Filmkultúra filmklubjában: Kaurismäki: A múltnélküli ember, G. Kovács László: Felfedező úton az új cseh filmek világában - december 7-16., VILLANÓFÉNY: Kocsis Péter: 2002 - A sátán éve Budapesten: december 7., 9., 11., Sven Nykvist, Az optimizmus mágusa: Steven Spielberg |
| A film San Sebastianban, a legnagyobb spanyolországi fesztiválon győzött tavaly. Az újságok persze azt is megírták, hogy az eredmény kihirdetésekor a közönség hangos és zajos nem tetszését fejezte ki a zsűri döntésével kapcsolatban. Egy jelentős fesztiváldíj érdekes lehet a film marketingje szempontjából, engem viszont az izgatott, vajon mi idegesíthette a fesztivál dísztermében ülőket. Különösen az után, hogy elolvastam pár interjút a rendezővel, aki örült az Arany Kagylónak, és nem reagált a negatív eseményekre, mintha azok természetesek lettek volna. "Sosem gondoltam volna, hogy nekünk ítélnek egy ilyen fontos díjat. Még mindig nem tudom elhinni, hogy nyertünk. Nem vagyunk hozzászokva, hogy ilyen fontos díjakat kapjunk. Ez itt a filmes bajnokok ligája. És nem volt könnyű. Hatalmas filmek indultak a versenyben, nagy reklámfelhajtással. Nekünk nem volt semmink, mindaz, amit elértünk a kemény munka gyümölcse" (La Tercera) A Taxi Santiago a társadalom peremén élők között játszódó fekete komédia. Krimi jó néhány slap-stick megoldással, poénnal, geggel fűszerezve. Középpontjában egy átlagember áll, noha vannak nála elesettebbek, ő is elég szegény. De ő már közülünk, dolgos, családos átlagemberek közül való. És a film éppen ebbéli minőségében veszi célba, ráadásul kegyetlenül őszintén. A nyitó képsorokon Ulises sárga-fekete "ezerötös" Ladájával chavela-szerű viskók között zötykölődik. A sebességváltónál egy felirat: még 13 hónap és enyém az autó. Felette a három gyerek és a felesége képe. Mindenhova elvállal fuvarokat, mert a törlesztést fizetni kell. Később látunk egy családi jelenetet. A törlesztő részlet befizetésének határidejekor Ulisesék ebédhez készülődnek. Premier plán a sparhelten melegedő lábasnyi vízről. Az egyik fiú bekiabál: anya, Carlos is itt marad enni. Anya egy kis vizet tölt még a többihez, aztán a kislány szól: Carlonia is marad - újabb adag víz kerül a fazékba. Uliseséknél ilyenkor már csak leves és víz van ebédre. És vegyünk ide még egy mozaikot! Ulises két férfival beszélget a bűnözésről a kocsmánál. Az egyik szerint a bűnözés megállítása azon múlik, hogy a szülők milyen értékeket adnak át a gyerekeknek kiskoruktól kezdve. "Én minden nap este 11-kor érek haza, mit mondjak annak a rohadt kölyöknek, amikor már alszik" - replikázik Ulises. Taxisunk életnek tehát egyetlen értelme (másképp fogalmazva a társadalomban betöltött szerepe), hogy "életben tartsa" a családját. Életét a család fenntartása határozza meg: ez ad az egzisztenciájának keretet (és vélhetően értelmet is, de ezt most hagyjuk, mert a film az előző gondolatot hangsúlyozza). Feltűnő például a film első felében a szűk képmezők alkalmazása. Beszédes tárgyakat látunk közelről, arcokat, de a háttérből, a környezetből alig-alig villan fel valami. (Pedig a néző próbál "kukucskálni", hiszen érdekes a fel-felsejlő falusias jelleg (ilyen döbbenetes lenne a szegénység?), amikor tudjuk, hogy a film Santiago de Chilében játszódik. A film szándékosan kerüli hőse szociografikusan meghatározását, kifejezetten az egyénre koncentrál, talán éppen azért, hogy későbbi megítélésünkben ne játsszon szerepet a sajnálat, a peremhelyzetben levők iránti megértésünk.) Egyik oldalon tehát a családfenntartástól determinált Ulises áll, de milyen a másik oldal, hogyan viszonyul hozzá a családja? Tisztelik, elismerik az áldozatáért? A legkevésbé sem. Ugratják a részletfizetés miatt, a gyerekei szívatják, hogy csak azért akarja, hogy fogszabályzójuk legyen, mert gyerekkorában ő is nevetséges volt, s most bosszúból a saját gyerekeit is nevetség tárgyává tenné. A feleségével gorombáskodhat ugyan, de később láthatjuk, hogy Nelly is, az első adandó alkalommal úgy hagyja figyelmen kívül, mintha nem is létezne. Ulisest tehát jól ismerjük, mondhatnám, ráismerünk, még akkor is, ha persze mi nem ilyen körülmények között..., meg minket nem is ennyire..., meg mi tegnap is beszélgettünk a gyerekkel. És aztán megtörténik a csoda: a külvárosban két lepattant figura taxistul elrabolja Ulisest. Az egyikük az utcán megtámad valakit, kitépi a kezéből a táskáját (mialatt a másik sakkban tartja a taxist), majd a támadó bepattan a kocsiba és elszáguldanak. Ulises dühöng, sajnálja az áldozatokat, egészen addig, míg "társai" az orra alá nem dugják a zsákmányból őt megillető részt. Némi szabadkozás után elfogadja a pénzt. Az életében bekövetkező fordulatra rendes átlagpolgárként reagál: elkezdi kifizetni előre a taxi részleteit, és így az életét nyomasztó legnagyobb teher alól némiképp felegyenesedve annyira szabadnak érzi magát, hogy mindjárt bele is bújik a szép hamburgeres lány ágyába. Ulises óvatos. (Talán tudat alatt érzi, hogy nem a férfiassága vonzza a lányt, és kitérő válaszokat ad a rablásaik körülményeit firtató kérdésekre, ami helyes, hiszen a bájos lány rendőrségi besúgó. Amikor már maga is tudatosan és aktívan vesz részt az akciókban, két társával irat egy papírt, hogy őt folyamatosan kényszeríttették, végig akarata ellenére cselekedett, mert ha nem tett volna így, Chavelo és Coto kiirtotta volna a családját.) És jólelkű, amit csupa nagybetűvel kellene írni. (Egy rablásban egy negyedik segítőjük is akad, egy fiú, aki voltaképpen a tippadó. Két társa lelécelne segítőjük részével, Ulises azonban képest kést fogni Cotóra, hogy visszamenjenek és kifizessék a fiút. Ő hirdeti meg a Robin Hood-i fordulatot, hogy tudniillik ne a szegény embereket rabolják ki az utcán, hanem a gazdagoktól vegyék el a pénzt. Mikor Coto megbetegszik, ápolja a lelkét, és dacolva a veszéllyel befogadja két társát magukhoz, amikor egy nagyobb rablás után azoknak égni kezd a lábuk alatt a talaj a rejtekhelyükön. Megkedveli fiatalabbik társát, Cotót és lassan egy apa-fiú viszony kezd közöttük kialakulni.) Mikor Coto már "papitó"-nak szólítja Ulisest, kezd felsejleni előttünk a fény az alagút végén. A bűnös fiú megtér, Ulises ráébred, hogy a pénznél sokkal fontosabbak az emberi kapcsolatok, mindenki boldog, happy end. Majd a hollywoodi remake-ben, kedves olvasóim! A Taxi Santiagóban következetesen fordítva működik a dramaturgia. Ha Ulises túszul ejtése a szerencse mosolyát jelentette, akkor bűntársainak családtaggá válása a dolgok végzetes rosszra fordulását indítja el Ulises számára. Chavelo és Coto ugyanis jól érzik magukat Ulises családjában. Nelly kifesteti velük a házat, megjavítják a rég elromlott dogokat. Ugyanakkor Ulises felesége finomsággal kedveskedik a még mindig kicsit köhögő Cotónak, és normális ruhát is szerez és varr nekik. Chavelóék porszívót vesznek a pénzükből, turmixot, kis- és nagy képernyős televíziót, ventilátort, a srácoknak pedig egy Pentium komputert. Mikor Ulises egyszer hazaér, a következő kép fogadja: Chavelo őrülten számítógépezik a fiával (Chavelo dicséri, hogy zseni a gyerek), Coto pedig olvasni, írni tanul a lányától. Ulises villámsújtottan áll fenekestül felfordult otthonában. Mit akarnak ezek itt? Mi szegények vagyunk, nekünk nincs időnk egymásra, mert látástól vakulásig dolgoznunk kell, hogy valahogy megéljünk! Ulises egy pillanatra kénytelen szembesülni azzal, hogy az élete egy hazugság, nem igaz, hogy a taxi börtön, ahová a családja miatt kell "bevonulnia", hanem menedék, ahová ő bújik el a felesége, a fiai, a lánya, vagyis a családja és az otthona elől. Hiszen a fia jól érzi magát egy még beszélni is alig tudó bunkóval, a lánya pedig megszereti (és meg is csókolja) a rohadó fogú, analfabéta, retardált Cotót. A felesége meg tyúkanyóként tüsténkedik körülöttük. És mint a Szelíd motorosok óta tudjuk, a saját korlátjaira döbbenő kispolgárból ez a pillanat dühöt és erőszakot vált ki, amin nincs is mit csodálkozni. Pedig volna lehetősége arra, hogy ő is kitörjön saját korlátai közül. Ha már nem tud szembenézni a múltjával, elszökhetne a szép hamburgeres lánnyal, akitől elvették a rendőrök a működési engedélyét, mert rájöttek, hogy egy idő óta szándékosan nem segít nekik. Talán, mert megkedvelte (megszerette?) ezt az ugyan savanyú férfit, aki mégis olyan édesen majszolja az őszibarackkonzervet, amikor ideges. Ám ha Ulises elmenekülne, azzal igazolná addigi élete kudarcát. Neki a felforgatókkal van dolga. Amikor ugyanis erkölcsileg meghasonlott önmagával (és beállt bűnözőnek), még ámíthatta magát, hogy mindezt a családjáért teszi, s csak addig, míg a taxit ki nem fizeti. De most ezek a semmirekellők szembesítették azzal, hogy mindent önmagáért tesz, saját élethazugságának igazolásáért (és maximum az életéből hiányzó kalandért), mert a családjának amúgy másra lenne szüksége. Hogy csukódjon az ajtó, hogy beszélgessen velük, hogy ő is családtag legyen. Mert vele lenne egész család, nem a pénzével. Ulises bosszút áll Chavelón és Cotón. A San Sebastian-i közönség hangosan fújol. Megértem őket, mert nincs is igazuk. Tanner Gábor December 1 vasárnap: 20.30: Taxi Santiago (Taxi para Tres), chilei, 2001, r, f: Orlando Lübbert, o: Patricio Riquelme, z: Edu Zvetelman, sz: Alejandro Trejo (Ulises), Daniel Muńos (Chavelo), Fernando Gómez Rovira (Coto), hb/Sp, 90 perc Volán, vagy csomagtartó, hallja egy nap háta mögött a választási lehetőségeit Ulises, a békés santiagói taxis és családapa. Hogy könnyebb legyen döntenie, egy kést szorítanak a torkához. Beletapos a gázba, és máris egy kéttagú bűnbanda harmadik tagjává válik. Chavelo és Coto taxirablása túl jól sikerül, Ulisesnek ugyanis megtetszik a munka, mert már az első zsákmányból is ki tud fizetni néhány részletet előre a taxi (egy nehezen induló, ezerötös Lada) havi törlesztéséből. Így fordul a kocka: amikor a két piti tolvaj már kiszállna a buliból, Ulises minden eszközt latba vet, hogy további rablásokra ösztökélje "munkatársait", legalább amíg a taxit ki nem fizeti teljesen... Fekete komédia és lepattant road movie Santaigo de Chile külkerületeiben.
| December 4-én fél 7-kor a Filmkultúra filmklubjában: Kaurismäki filmje Aki Kaurismäki A múltnélküli ember című filmjét láthatják a Filmkultúra idei év végi filmklubjában. A mű nagydíjat kapott Cannes-ban, főszereplőjét, Kati Uotinnent pedig legjobb színésznő díjával tisztelték meg. Ősszel a nemzetközi filmkritikusok - FIPRESCI - éves szavazásán ítélték neki a legjobb film díját. Azóta Oscarra jelölték, de - mint a finn filmhét sajtótájékoztatóján hallottuk - a rendező sokkal büszkébb a helsinki hajléktalanok díjára, amit nemrégiben kapott meg.
| Felfedező úton az új cseh filmek világában - december 7-16. A cseh film a hatvanas évektől fogalom a magyar mozibarátok körében. És az új hullám idején megszerzett hírnév nem kopott meg azóta sem. Az évente elkészülő tíz-tizenkét új cseh film mindig színvonalas szórakozást ígér. Ezt bizonyítja az immár tradicionálisnak számító új cseh filmhetünk válogatása is. Az elmúlt tíz-tizenöt évben fokozatosan végbemenő nemzedékváltás során feltűnt fiatal generáció új szemléletmódokat és megközelítéseket juttatott érvényre, s nem egy esetben nyíltan vállalja meghökkentő témák feldolgozását is. A rendezvény nyitányaként egy különös műfajú, a realitást és a fikciót mesterien ötvöző, elsőrangú zenei élményt nyújtó (ál)dokumentumfilmet láthatunk (A sátán éve, erről bővebben lásd: Kocsis Péter: 2002 - A sátán éve Budapesten Örökmozgó Filmmúzeum 2002. december 18-20. o.). A cseh rock történetének egyik izgalmas fejezete ihlette Jana Chytilová Egy elátkozott zenekar: The Plastic People of the Universe című dokumentumfilmjét. A kommunista pártállam idején a hatalom által üldözött együttes, a Plastic People világviszonylatban is az underground zene hiteles és szuggesztív reprezentánsai közé tartozott (l. a filmről részletesen: G. Kovács László: Prágai legenda, Örökmozgó Filmmúzeum 2001. október). Jana Chytilová világhírű névrokonának, Vĕra Chytilovának Kiűzetés a Paradicsomból című filmjét nézve elégedetten nyugtázhatjuk, hogy a hetvenedik életévén túl járó rendezőnő egyáltalán nem fogyott ki az extravagáns ötletekből, s mi sem áll tőle távolabb, mint a közönség elandalítása. Legutóbbi alkotása vallomás a filmkészítés mesterségéről: a tőle megszokott iróniával enged bepillantást a forgatások szervezett káoszába. A lazán kapcsolódó epizódok egy nudista strandon játszódnak, a film azonban nem a meztelenségről szól, hanem az emberi kapcsolatokat romboló érzéketlenségről, önzésről és ostobaságról. A groteszk jelenetekben bővelkedő, elgondolkodtató film igencsak távol van a Courts-Mahler-i ihletésű álomgyári idillektől, de hát éppen ezért szeretjük Chytilovát. Az Oscar-díjas Kolja (és persze a korábbi cseh filmheteinken vetített nagy sikerű Utazás, valamint Akkumulátor I.) révén Magyarországon is ismert Jan Svěrák új filmje, a Sötétkék égbolt a második világháborúban Angliában harcoló (s ezért a kommunista hatalomátvétel után ellenségnek bélyegzett) csehszlovák pilóták hétköznapjait, örömeit, tragédiáit és küzdelmeit idézi fel, kissé szentimentálisan ugyan, de a jó ízlést egy pillanatig sem sértve. Rendkívül látványos, imponáló profizmussal kivitelezett film azoknak a katonáknak a tragikus sorsáról, akik éveken át harcoltak a náci Németország ellen, 1948 után azonban hazájuk munkatáborral és börtönnel "jutalmazta" őket. Vladimír Michálek Angyal kijárata a kilencvenes évek Prágájának egyik rémítő bugyrát, az Anděl metróállomás környékének mikrovilágát tárja fel. A neves cseh író, Jáchym Topol magyarul is olvasható Angyal című regényéből készült film az élet eltiportjai, kábítószeresek, bűnözők és tébolyult szektatagok közé visz el bennünket, és a film döbbenetes képi eszközökkel szembesíti a hétköznapi infernáliával (l. a filmről még: Örökmozgó Filmmúzeum 2002. október). Hasonlóan komor a szintén kábítószeresek között játszódó Kárhozottak. Dan Svátek filmje egy csempészésre kényszerített, de már az első próbálkozásnál lebukó fiatalember megrázó szenvedéstörténete. Egy távol-keleti, egzotikus országban nyaraló cseh fiú a homokos tengerpart, a kristálytiszta víz és a terebélyes pálmafák édenéből hirtelen a börtönök poklába kerül. Védelem és fellebbezés lehetősége nélkül állítják bíróság elé, s az ötven évi fogságot kimondó ítélet után egy olyan szigeten kezdi meg büntetése letöltését, ahol a hozzá hasonló, reménytelenségre és lassú kínhalálra ítélt kárhozottakon s egy-egy alkalmi látogatón kívül csak az elvetemült, szadista börtönőrök jelentik a társaságot. A film azt is bemutatja, miképp próbálnak a közélet szereplői és a média cinikus képviselői hasznot húzni egy embertársuk tragédiájából. A lázálomszerű, megtörtént eseményen alapuló film mély nyomot hagy minden nézőben. A fentiek után az olvasó már gyanakodhatna, hogy napjaink cseh filmeseit nem érdekli más, csak a sötét sorsdrámák, a kudarcok és bukások de szerencsére erről szó sincs: a humor és a szelíd derű ezen a baljóslatú ezredfordulón sem tűnt el nyomtalanul a cseh filmből. Igaz, ritkán kacaghatunk önfeledten, s a mosoly fénye olykor könnycseppeken törik meg - mert olyan különös és érthetetlen dolgok történnek velünk, és a sors olyan kiismerhetetlenül szeszélyes... Ilyesmiről szól David Ondříček Magányosok című tragikomédiája. A flm arra keres választ, hogy milyen esélyei vannak korunkban az őszinte, mélyen átélt szerelemnek, létezik-e még a hűség az egymástól elszigetelődő egyének sokaságára széthulló "modern" társadalomban. Ugyancsak keserédes komédia a témájában is hasonló Vadméhek (r: Bohdan Sláma), amely egy világvégi faluba kalauzolja a nézőt, ahol az idő is állni látszik: mintha örökké ugyanaz a nap lenne. Egy váratlan látogatás hatására azonban groteszk és mulatságos események sora veszi kezdetét, titkolt érzelmek törnek felszínre, s meglepő dolgokra derül fény... Felfogásmódja és műfaja a fenti két filmmel rokonítja Alice Nellis Ec-pecét, ami arról mond el egyet s mást, hogy miként válhatnak a lényegtelen dolgok egyik napról a másikra fontosakká, a fontosak pedig jelentéktelenné egy kisvárosi család életében. Vígjátéki szituációk követik egymást, de a vidámság pillanatait itt is folyton beárnyékolja valami zavaró körülmény vagy esemény, mi pedig okkal idézhetjük A tanú Virág elvtársának örökbecsű szavait: "Az élet nem habostorta!" Az új cseh film sem nevezhető annak - de érdemes "belekóstolni". G. Kovács László nyitóelőadás: 7-én szombaton 19.00-kor: A sátán éve 7. 9. 11. A sátán éve
| Kocsis Péter: 2002 - A sátán éve Budapesten: december 7., 9., 11. Amikor kiderült, hogy 2002-ben A sátán éve című cseh filmnek ítélték oda az évről-évre nagyobb rangot jelentő Karlovy Vary-i fesztivál fődíját, azonnal elmentem megnézni, noha őszintén szólva kissé szkeptikus voltam a filmmel kapcsolatban. A rendező ugyan nem volt számomra ismeretlen, a filmben szereplő zenészeket pedig kifejezetten szeretem - de egy zenés filmtől nem sokat vártam. A film végére tökéletesen azonosulni tudtam a zsűri döntésével. A sátán éve ugyanis egy mindenkihez szóló, ugyanakkor sajátosan "csehes" alkotás, anélkül azonban, hogy besorolhatnánk a "menzeli" vagy "svěráki" vonulatba. Egy kis valóság, egy kis imagináció, közérthető - azaz mindenkihez szóló, és nem feleslegesen művészieskedő - intellektualizmus, remek zene és természetesen a szokásos cseh irónia. Petr Zelenka filmje egyszerűen "más, mint a többi", és mégis - az avatatlanok számára is elragadó munka. A filmnek egy zenekar és két énekes-gitáros a főszereplője - ők valóságos figurák. Köréjük fűződik az a különös történet, amelyről még a cseh közönség sem tudja pontosan, hol ér véget a realitás és hol kezdődik a rendezői fantázia. És persze ott van a Sátán és az Angyal, az Alkohol és a Zene. Mindehhez azonban a magyar közönség számára némi háttér-információ is szükségeltetik. Nem mintha enélkül nem lenne élvezetes a film, ám így talán még jobban értékeljük majd a mindvégig a valóság és képzelet határán játszódó történetet. A Čechomor nevű zenekar (eredetileg Česko-moravská Hudební Společnost) közel egy évtizede van jelen a cseh (és morva) zenei életben, népzenei motívumokra épített rockzenét játszanak. A filmben ez a stílus egyfajta világzenévé bővül, elsősorban az amerikai punk-énekes és zeneszerző, Jaz Coleman tevékenységének köszönhetően, aki szimfonikus zenekarral teszi még hatásosabbá ahangzását. A Čechomor egyébként a film óta hihetetlenül népszerű lett, és ennek megfelelően emelkedett az egekig a fellépéseikért kért honorárium is, bel- és külföldön egyaránt... A másik zenei főszereplő Jaromír Nohavica - ő a Csehországban oly nagy szerepet játszó énekes-gitáros műfaj klasszikus generációjának (Karel Kryl, Jaroslav Hutka stb.) egyik legismertebb képviselője. A kilencvenes évek folyamán megjelent lemezein fokozatosan bővítette stílusát, és a szövegek, valamint a gitár mellett más hangszerek is egyre nagyobb szerepet kapnak dalaiban. (A filmbeli alkoholelvonó-motívumnak is van valóságalapja.) A harmadik filmbeli zenész Karel Plíhal, azaz az "Angyal" - a valóságban is sokszor kíséri koncertjein Nohavicát, de szólólemezeket is megjelentet. Ennyit a valóságról mint hátérről, s most lássuk a Petr Zelenka teremtette képzeletvilágot, melyben az úgynevezett "tények", a realitás törvényei súlyukat vesztik, emberek tűnnek el egyik pillanatról a másikra, kísértetek bukkannak fel a koncerteken, többször megfogalmazódik a Csend és az Angyal kapcsolatának fontossága, ugyanakkor mindvégig érezhető a háttérben a Sátán jelenléte is. Mindeközben az ember akár azt is hiheti, hogy dokumentumfilmet lát - de éppen ez az imagináció varázslata. Végül még néhány rövid megjegyzés a magyar nézők számára. A Čechomor zenéje nem lesz ismeretlen, és - valljuk be - különösebb újdonság sem. A műfajban Magyarországon már jóval korábban és legalább ilyen színvonalon zenéltek, az egyetlen különlegesség talán a szimfónikus zenekari kíséret lehet. A Nohavica által képviselt zenei világ azonban valóban cseh, vagy, ha úgy tetszik, szláv sajátosság. Nálunk Cseh (...) Tamás művelt valami hasonlót, de mindvégig elszigeteltebben, kevesebbekhez szólva, mint cseh - vagy orosz - "kollégái". Nohavica ugyanis azok közé tartozik, akinek dalait valóban az egész ország ismeri - ez a szó szoros értelmében vett népszerűség hazánkban csaknem ismeretlen. Csehország huszadik századi történetében azonban többször is megesett, hogy egy-egy színház, egy-egy énekes meghatározta egy-egy generáció csaknem minden képviselőjének életérzését, alakította nyelvezetüket, formálta ízlésvilágukat. Nohavica egy azon kevesek közül, akiknek ezt sikerült átmentenie az új évezredbe is. Ez pedig a mai világban legalább akkora csodának számít, mint Petr Zelenka filmje a moziműsorok kínálatában. És mégvalami: Nohavica gyönyörűen beszéli a cseh nyelvet, morva dialektusban. Csak tartok tőle, hogy ezt hiába próbálnám bizonygatni a magyar nézőknek...
| "Változatlanul azt tartom - és ez szabály számomra -, hogy az operatőr legfontosabb feladata a forgatókönyvhöz való hűség, és a rendezővel való mind szorosabb együttműködés. Csak így lehet jó eredményt elérni. Nagyon boldoggá tesz, amikor látom a rendező arcát egy-egy sikerült felvétel után. Nem tudok elképzelni nagyobb boldogságot, mint amikor az együttműködés eredményeket hoz, bármilyen nehézségek árán is értük el azokat." - nyilatkozta Sven Nykvist 1975-ben a Varázsfuvola bemutatója után. A rendező pedig, akire utal, nem más mint Ingmar Bergman, akinek irányításával húsz filmet forgatott. A filmtörténet legendás rendező-operatőr párosa voltak, mint Herzog és Schmidt-Reitwein, Woody Allen és Carlo di Palma, vagy Szabó István és Koltai Lajos. Az 1959-es Szűzforrás volt Bergman és Nykvist első közös munkája, az 1982-es Fanny és Alexander az utolsó, mely egyúttal a csúcspontot is jelentette: mindketten több évtizedes szakmai tudásuk legjavát nyújtották a filmben. A svéd operatőrök munkája a némafilm óta fogalomnak számít a filmtörténetben. Sjöström és Stiller filmjei többek között a fény kreatív alkalmazása révén váltak világhírűvé. Kitűnő operatőrük, Julius Jaenzon segítségével a fényt az elbeszélés meghatározó komponensévé tették filmjeikben. Napjaink filmesei számára is fontos a fény alkalmazása, jóllehet nem használják ki olyan intenzíven a benne rejlő lehetőségeket, mint a dialógust, a díszletezést, vagy a jelmezt. Hogy a fény nem szorult háttérbe, abban nagy szerepe volt Sven Nykvistnek is, amikor Bergmannal forradalmasították a filmfotográfiát (l. Trilógia), és bebizonyították, hogy műteremben is lehet szó realizmusról. Sokat idézett, emblematikusnak számító a Persona személyiséget cserélő hősnőinek fényképezése: Nykvist képei a kettőzés, szétválás és egybeolvadás témáját váltogatják, akárcsak a beállítások és a dialógusok. Egy képből építette fel Nykvist a Suttogások, sikolyok vizuális világát: "Évek óta látok magam előtt egy tágas szobát, hajnali négy óra van, kicsit beszűrődik a pirkadat fénye. A falak bordós-pirosak, és három asszony ül a szobában. Az egyik a tűzzel foglalatoskodik, a másik köt, a harmadik könyvet olvas" - mondta Nykvistnek Bergman, s létrehozták életművük meghatározó alkotását. Az 1922-ben (december 3-án) született Nykvist és a négy évvel idősebb Bergman egyaránt 1945 körül került a filmszakmába, de csak 1953-ban találkoztak először, amikor Nykvist néhány enteriőrt fotózott a Hilding Bladh által fényképezett Fűrészpor és ragyogás című Bergman-filmhez. Nykvist fényképészetet tanult, a filmes szakmában segédoperatőrként indult. Az ötvenes évek elején elkerült a római Cinecittába is, és ekkortól jegyez több dokumentumfilmet társalkotóként. 1965-ben debütált mint filmrendező, és írt több forgatókönyvet is. Kétszeres Oscar-díjas (Suttogások, sikolyok, Fanny és Alexander). A hetvenes évek elejétől már el-elfogad külföldi ajánlatot is. Első amerikai filmje, a Pretty Baby volt Luis Malle rendezésében (1978). "Megérkeztem a felvétel helyszínére, egy New Orleans-i hotelbe, melyben a film bordély miliőjét felépítették. Soha életemben nem láttam még ennyi filmes kocsit együtt. Otthon két Volkswagen buszunk van csak, itt pedig egy egész háztömb körbe volt véve autókkal és buszokkal" - ír visszaemlékezéseiben a forgatásról. A nyolcvanas évekre Nykvist keresett operatőr lett, a legkülönfélébb műfajú filmekben forgatott, Tarkovszkij (Áldozathozatal), Schlöndorff (Szalmaláng, Swann szerelme), Polanski (A lakó), vagy Woody Allen (New York-i történetek, Bűnök és vétségek, Celebrity) mellett stb.. A színes fényképezés meghatározó személyiségeként tartják számon, akihez világszerte igazodott a filmszakma. Az Amerikai Filmoperatőrők Társaságának tekintélyes tagjaként vitathatatlan hatása van arra, hogy a hollywoodi filmek is elmozdultak a realistább képalkotás felé. "Ha valamiért hiányzik számomra a filmezés, az a Svennel való közös munka. Együttműködésünket a bizalom és a biztonság jellemezte. Néha szomorkodom amiatt, hogy már soha többet nem fogunk együtt dolgozni" - írja Bergman a Laterna Magicában. Czakó Ágnes 2. Csend
| Az optimizmus mágusa: Steven Spielberg Első nekifutásra könnyűnek tűnhet Spielberg helyét meghatározni a mozi univerzumának sokszínű egén, de ha jobban belegondolunk, mégsem olyan egyszerű. Tehetsége, szakmai tudása, briliáns üzleti érzéke révén a filmvilág meghatározó alakja. S noha vibráló tehetsége már korán megmutatkozott, a szakmai "krém" méltatlanul sokáig várakoztatta a magasabb elismerés előtti leállósávban. Miért is? Ki emlékszik ma már arra! Pályája elején "csak" egy az ígéretes fenegyerekek közül, irodalmi tanulmányai után kísérleti játékfilmeket forgat, a Ballagva címűt már több fesztiválon is elismerik. (Egy kis előretekintés a csillogó jövőbe: 1980-ban, ezzel a névvel (Amblin), alapítja meg első filmgyártó cégét, az emblémában egy bicikliző kisfiúval, amint kosarában egy bájosan csúnya lénnyel épp a telihold előtt repül... De ez már egy kicsit későbbi, ha nem is "másik" történet...). Mint sok kezdő, ő is tévésorozatokkal tölti kezdő éveit, a szemfülesebbek többek között egy-egy Columbo-epizód stáblistáján is felfedezhetik nevét. Első egész estés mozija a Párbaj, mely szintén tv-filmként készült, de később, nagyszerűsége miatt a mozikba is befutott. A sajátosan szubtilis hangulatú, gyakorlatilag kétszereplős, mégis látványos thriller egyrészt sziporkázóan eredeti tisztelgés a western előtt - két modern hős küzd egymással "vasparipáján" - ,másrészt feszült pszicho-tanulmány az üldözött lélektanáról. És persze nem utolsó sorban a Párbaj az első film, melyben központi cselekmény-és akciószálat kap az autós-üldözés. Ráadásul a korához képest - 1971-ben járunk - rendkívül látványos. (Sehol egy háttérvetítés, minden "élesben" csikorog.) És már csak egy bravúr szükségeltetik, hogy Spielberg egyből Milius, Scorsese, Lucas és Coppola mellett találja magát, hogy társaival együtt friss "vérrel" frissítse az amerikai filmgyártás akkoriban igencsak bágyadozó "testét". Három évvel a Párbaj után forgatja A Sugarlandi hajtóvadászat címet viselő társadalmi-krimijét, Goldie Hawnnal a főszerepben, mely ugyan nem hoz anyagi sikert, de már meggyőzően bizonyítja Spielberg kivételes történet-mesélési képességét. Két film között azért még gyorsan segít barátjának, George Lucasnak kiötölni egy űrmesét elfeledetten régimódi hősökkel, filléres, mégis hatásos trükkökkel.(Természetesen a Csillagok háborújáról van szó.) Aztán, mint csendes strandon a sikoly-orkán, hirtelen kitör a cápa-láz. Peter Benchley bestsellerét (Jaws - szöveghű fordítás szerint állkapcsot jelent), sokkoló hatás-effektusokkal, és kiábrándult, sármos hősökkel adoptálja vászonra, a nézők pedig özönlenek a moziba. Hogy a Cápa még 27 évvel bemutatása után is elveszi az ember kedvét a nyílt vízi fürdőzéstől, azt nagy részben a rejtőzködő, váratlan veszély zseniális képi megjelenítésének és persze nem utolsó sorban John Williams minimalista kísérőzenéjének köszönheti. Ha lett volna kedve, évekig pancsikolhatott volna még művének farvizén született folytatásain, de szerencsére nem tette. Helyette a mélyből a lehető legmagasabbra repítette nézőit, a csillagok közé. A harmadik típusú találkozásokkal a horror műfaj rajongói után most a fantasztikum híveit örvendeztette meg egy újabb klasszikussal. Remegő, majd repkedő tányérok, fenyegető atmoszféra meglepően megnyugtató végkifejlettel. Filmjét pár évvel később némileg újravágja, kicsit feltupírozza, de a lényeg ugyanaz marad. A szépemlékű nyolcvanas években kezdődik munkásságának igazi aranykora. Lucas aktív segítségével feltámasztja a tetszhalott kalandfilmet, megszületik a kultikus antropológus, Indiana Jones figurája. Később még kétszer tér vissza a Harrison Ford által életre keltett veszélymániás professzorhoz. (2004-re tervezik a negyedik részt.) Elérkeztünk Spielberg kedvenc filmjéhez, az E. T.-hez. A hosszú nyakú, patrióta lelkületű űrmanó szívfacsaró, toleranciára tanító története vegytiszta meséjével, igazi, modern romantikájával meghódítja a világot, hosszú ideig a legjövedelmezőbb film a blockbuster-listán. (A történet huszadik születésnapjára egy átplasztikázott változat is a mozikba került, politikailag korrektebb, technikailag csillogóbb kivitelben, némileg feleslegesen. A mese központi magja szerencsére nem sérült, de azért talán lehetne figyelmesebb egy "apa" a kedvenc "gyerekével.") Annyi bizonyos, hogy az idén 55 éves Steven Spielberg közreműködése nélkül ritkán születik kasszasiker az álomgyárban. Éleslátású producerként legalább annyira elismert, mint biztos kezű direktorként. Közreműködése nélkül aligha született volna meg például a Vissza a jövőbe trilógia, vagy éppen a Men in black anarchista poén-kommandója. Számos rendező köszönheti neki első sikereit: Robert Zemeckis, Joe Dante, vagy az új titánok közül Sam Mendes stb. Pár éve alapított egy produkciós mamutcéget, a Dream Works néven. Műveinek műfajskálája rendkívül széles, ha valakire, rá abszolút igaz a közhely: amihez hozzáér, celluoid-arannyá változik. Hihetetlen biztonsággal kezel szinte minden zsánert. (Talán csak a vígjáték nem megy neki. Korai háborúsfilm-paródiája, a Meztelenek és bolondok csúfosan megbukott.) Forgathat trükkforradalmat robbantó őslény-kalandot (Jurassic Park), vagy - végre díjesővel jutalmazott - hiperrealista, megrázó Holocaust-drámát, valahogy mindig szeretne bízni az emberiségben, azon belül is a benne lakó jóságban. Drámái - Schindler listája, Ryan közlegény megmentése, Amistad vagy a korábbi Bíborszín - mind-mind az optimizmus mestermunkái. Hol finomabban, hol szájbarágósabban, de a nézők szájízének örök tudora mindig a mi oldalunkon áll. Shoa elnevezésű alapítványának fő célja, hogy az emberek soha ne felejtsék el a Holocaust szörnyűségeit, visszaemlékezéseket rögzít, emlékeztet. Korunk sajnos igazolja, hogy mennyire fontos munkát végez. Legutóbbi munkáival - a Stanley Kubrick szellemi hagyatékából készült A.I., és a Különvélemény - visszatér a sci-fi műfajához. Mint ahogy már megszokhattuk, az utópisztikus felhangot ezekben a filmekben is átitatja valami bizakodás-féle. Az előbbi pazar látványvilágú, szentimentális szimfónia a fantázia mindenhatóságáról, az utóbbi sodró lendületű high-tech kaland. Lehet a téma akármilyen baljós és sötét, tőle ne várjon senki apokaliptikus végkifejlettet. Spielberg örök humanista, jobban szeret tanítani, mint kritizálni. Sokan támadják is érte, a fanyalgók szerint Spielberg történetei sokszor egy nagyot harapó, de aztán saját magát felfaló kígyóhoz hasonlítanak. Ez talán túlzás, de annyi mindenképp igaz, hogy néha tényleg nagyobb indulattal indulnak filmjei, mint ahogy véget érnek. Bár lehet, hogy ez nem is megalkuvás, csak világnézet kérdése. Szikrázó szemű vízió-bajnokból van már elég. Nyugodtan hívhatnánk akár "Mesternek" is, mégse találó annyira rá ez a jelző. Vannak jellemző stílusjegyei, hanghordozása, művei örökbecsűek, tehát megérdemelné. A mozistának mégse egy megközelíthetetlen ikon ugrik be a neve hallatán. Valahogy jobban illik rá: Profi. Mégpedig vérbeli. Kovács Gellért | ||
Az Örökmozgó Filmmúzeum novemberi programjából(az előadások tagságival látogathatók)
|
Villanófényben: Prokrusztész-ágy: november 4. és 8. és Határőr: november 22. és 24., Holland Filmhónap: Korai némafilmek - kortárs alkotások - november 9-29., Chilei filmhét - november 16-23., Fiatal osztrák rendezők új filmjei - november 21-30., Suttog a fenyves... - családi diafilmvetítés - november 30., Francesco Rosi |
| Villanófény A világ legkülönbözőbb pontjáról érkezett új filmek peregnek az Örökmozgóban. Az alkotók között vannak bátor kezdők, független, fiatal elsőfilmesek, kísérletező kedvű fanatikusok, szókimondó dokumentumfilmesek, és olyanok, akik fényes fesztiváldíjak után is alig tudják összeszedni a pénzt következő filmjükhöz. Mélytengeri búvárként merülünk alá a világ filmtengerébe, hogy megmutassuk a kincset, hogy felhívjuk rá a figyelmet. Ezek a művek, mivel a forgalmazókat nem kecsegtetik nagy bevétellel, rendszerint csak az Örökmozgóban láthatók. Ám filmnyelvi újításaik, eredeti, nyitott, élénk látásmódjuk, mondandójuk közvetítik számunkra mindazt, ami a világ más tájain történik. Aki velünk akar búvárkodni, jöjjön és ne mulassza el a rendkívüli alkalmat.
| Prokrusztész-ágy: november 4. és 8. Akik látták a filmet valamelyik fesztiválon, nem szidják, nem dicsérik, csak egy nehéz sóhajjal kísért befelé forduló mosoly után egyszerűen ajánlják: különös film, nézze meg! Akik nem látták, azok is beszélnek róla. Találgatják, hogyan sikerülhetett a kiváló huszadik századi román író, Camil Petrescu talán legnépszerűbb regényének filmes adaptációja. Mások csak hosszasan nézegetik a szórólapot, képtelenek eldobni, és aztán kérdeznek, vagy próbálnak maguktól rájönni, milyen szálak kötik össze ezt a négy vonzó hőst a húszas évek végéről. Van, aki régi kelet-európai kedvenceitől esik izgalomba. A képeken Oleg Jankovszkij ismét a Nosztalgiát idéző fáradt férfiasságával mered a titkok irányába, Maia Morgenstern pedig saját szépségétől unottan terül el egy ágyon. A háttérben lepedők, pongyolák, cigarettafüstös nagyvilágiság... Akik a filmet is látták, a regényt is olvasták és kulturális szálakon érintkezni tudnak ezzel a világgal, alig képesek visszatérni belőle. Mitikus szerelem. A szerelem mítoszáról. Ijesztő szépségéről, mesterkélt szenvedélyességéről, őrjítő természetességéről, megfoghatatlanul értelmes ürességéről. És a szerelmes férfiakról. Akik életfilozófiákat raknak össze a nőkből, akik drámákat teremtenek a nők köré, akik életműpótló szerelmes leveleket írnak a nőknek. És amikor róluk beszélgetnek, egydimenzióssá változtatják a világot. Különös film. Nézze meg!
| Elsőfilmes a szlovén Határőr rendezője, Maja Weiss is, aki a kilencvenes években kitűnő dokumentumfilmjeivel hívta fel magára a figyelmet. Ezzel persze még nem sokat mondtunk, hiszen az ember az egész szlovén filmgyártást debütánsnak érzi. Nem mintha a múltból nem lehetne előszedni olyan markáns egyéniségeket, mint Boštjan Hladnik vagy Karpo Godina. Az összképet mégis az utolsó tíz év határozza meg, amelyben a szlovén filmgyártás nemhogy nem omlott össze, hanem ellenkezőleg, ritkán tapasztalható tudatossággal szerveződve, kitartó makacssággal nemzetközi elismertséget szerzett magának. És elsősorban fiatalok, elsőfilmesek munkáival.
| Holland Filmhónap: Korai némafilmek - kortárs alkotások - november 9-29. "együtt láthatjuk a holland némafilmtörténet legkorábbi alkotásait a kortárs filmekkel" A holland játékfilmgyártás történetében a kilencvenes évektől új fejezet kezdődött. Egyre jobb és jobb filmek készülnek, melyek helyet követelnek maguknak a világ filmkultúrájában. A közelmúltban számos rangos fesztiválsiker mellett három holland film kapta meg az Oscart (a Fon Rademaker rendezte Merénylet 1986-ban, Marleen Gorrisnak az Örökmozgó közönsége előtt is jól ismert Antoniája 1995-ben és legutóbb, 1997-ben Mike van Diem filmje, a Karakter). A holland kormány jelentős adókedvezményt nyújt a filmkészítésbe invesztáló magántőkéseknek, melynek hatására nő a befektetői kedv és a nagyobb pénzből minőségileg kiemelkedő filmek készülnek. Mind Hollandiában, mind a nemzetközi filmes életben nő a holland filmek iránti érdeklődés, és a szakmai elismerések gyakran párosulnak közönségsikerrel. Az elmúlt négy-öt évben egyre több holland játékfilm talált forgalmazóra. Mindez annak ellenére történik így, hogy a holland filmben sem ismeretlen jelenség, hogy a sikeres rendezők, színészek Hollywoodban kötnek ki, gondoljunk csak Paul Verhoevenre, vagy Jerome Krabbéra. Az idei holland filmhónap érdekessége, hogy együtt láthatjuk a holland némafilmtörténet legkorábbi alkotásait a kortárs filmekkel. A Nederlands Filmmuseum által összeállított és forgalmazott, 12 előadásnyi unikális némafilmprogram élvezetes keresztmetszetet ad az egyetemes filmtörténet nálunk méltatlanul kevéssé ismert fejezetéből. A műfajokban és alkotókban egyaránt gazdag korai holland filmről információkkal teli angol nyelvű füzetet jelentetett meg a holland archívum. A filmek jól reprezentálják koruk filmstílusait, a dokumentumfilmekét éppúgy, mint az avantgárd alkotásokét, vagy a melodrámákét. De bepillanthatunk a világhírű rendező, Joris Ivens és a kevésbé ismert Maurits H. Binger, vagy Theo Frenkel világába is. Az új filmek válogatásakor az volt a célunk, hogy keresztmetszetet adjunk a mai holland film teljes spektrumáról. A beérett, neves rendezők munkái mellett ezért kapott helyet néhány ígéretes elsőfilmes, továbbá egy dokumentumfilm és egy filmesszé is - összesen kilenc alkotás. A nyitófilm, a Lebegő szigetek elsőfilmes produkció, melynek rendezője, Nanouk Leopold személyesen is jelen lesz az első magyarországi vetítésen az Örökmozgóban. A film a harmicévesek érzelmi problémáról szól a legkevésbé sem érzelemmentesen. Szintén elsőfilmes munka az Elsodorva (Michiel van Jaarsveld), amely egy szülők nélkül felnőtt tinédzser lány szexuális érésének problémáit és egy testvérszerelem drámáját járja körül. Pieter Verhoeffot, számos sikeres film szerzőjét legutóbbi, Nynke című filmjében a Hollandia-szerte népszerű XIX. század végén élt meseregény-írónő, Sjoukje Bomma de Boer Nynke élete ihlette meg. Nynke a feminizmus előhírnöke volt és végsőkig ragaszkodott az autonóm alkotás jogához vállalva ezért minden nehézséget. (Nynke szerepét a nálunk is vetített Lengyel menyasszonyból ismert Monic Hendrickx játssza.) Lodewijk Crijn második játékfilmjében (Nagy öröm) egy kezdetben misztikusnak tűnő, később mégis nagyon emberivé váló történetet dolgoz fel. Cherry Duyns nemzetközileg elismert, kítűnő dokumentumfilmje, A medve álma a szovjet cirkusz bukásáról szól, a hőskor óta nem látott archív betétekkel. Gert de Graaf meghökkentő filmesszéje, A gondolkodó tenger "kizökkent logikájú" alkotás, a rendező rendkívül eleven képi fantáziájának terméke. Alex van Warmedarm a színház világából filmessé lett rendező különleges színfoltja a holland filmnek. Művei abszurd, fekete komédiák, amelyeket maga ír, rendez és játszik. "Soha nem úgy ülök le forgatókönyvet írni, hogy na, most összehozok valami mulatságosat. Éppen ellenkezőleg... És ha a szövegbe becsúszik valami nevetésre ingerlő, azonnal kihajítom, mert tönkreteszi a jelenetet!" - nyilatkozta Alex van Warmedarm, amit persze nem kell teljesen komolyan venni... Mivel nálunk csaknem ismeretlen ez az izgalmas, öntörvényű, sok díjjal elismert művész, három játékfilmjét is levetítjük (Ábel, A ruha, Kis Toni). Biztos vagyok benne, hogy nem fognak csalódni azok, akik szeretik a fordulatos és teljesen kiszámíthatatlan történeteket A holland filmekből megismerhető rokonszenves ország érdekes mikrovilága egyszerre egzotikus és nagyon is közel álló a magyar nézőhöz. A holland alkotók nálunk szókimondóbban, kevésbé prűden közelítik meg az emberi kapcsolatokat, ugyanakkor a jól érthető stílus és realista képi világ nem áll messze a magyar filmes hagyományoktól. Surányi Vera 9. 14. Lebegő szigetek holland némafilmek: 1. Holland egyveleg
| Chilei filmhét: november 16-23. "vajon mennyi időnek kell eltelnie, hogy a világ ne úgy tekintsen Chilére, mint a diktatúra szimbólumára. Ebben nagyon sokat segíthetnek a filmek" Amikor Chilére és a filmre gondolunk, először talán Jack Lemmon aggódó ballonkabátos kisembere jut az eszünkbe, amint a fiát keresi Pinochet hatalomra jutása után Santiagóban az Eltűntnek nyilvánítva című amerikai filmben. Döbbenetes "koncentrációs stadionok", erőszak, vér, földrengés. A nagy mozibarátok előtt még felidéződhet a nemrég elhunyt, emigráns, chilei Helvio Soto francia-bolgár koprodukciója, a Santiago felett esik az eső brutális jelenetével, melyben szitává lövik Allende elnököt, vagy a brazil Héctor Babenco amerikai filmje, A Pókasszony csókja, melyben nincs ugyan konkrét utalás a helyszínre, de a latin-amerikai börtön, a megfélemlítettség és a fojtogató fenyegetettség légköréről az ember legelőször Chilére asszociál. De ki tudna felidézni chilei chilei filmet? Pedig Miguel Littinről, Raúl Ruizról biztos sokan hallottak már. (Az 1973-as Pinochet-puccs óta Párizsban élő Ruizt méltatlanul kevesen ismerik nálunk, pedig a filmes világ Godard óta a legérdekesebb kísérletezőnek tartja.) Az Örökmozgó közönsége előtt nem csenghet idegenül az első számú chilei rendezőként számon tartott Silvio Caiozzi neve sem, hiszen 1997-ben a Filmek az Andok országaiból sorozatunkban egyenesen a rendezőtől kaptuk meg emblematikusnak számító filmje a Hold a tükörben (La luna en el espejo, 1990) egyik kópiáját. 1942-ben a chilei kormány a négy éve beindított általános állami ipartámogatási rendszer részeként hozta létre a filmgyártás fellendítése érdekében a Chile Filmst. Az új játékfilmek készítésekor nagy figyelmet fordítottak arra, hogy az adott produkció külföldön is eladható legyen. A kommersz filmgyártás mellett kiemelkedett a színvonalas híradókészítés. Megszületése után nyolc évvel megszűnt a Chile Films, és a következő másfél évtizedet a csend korszakának (epoca de silencio) hívják a chilei filmtörténetben. Az 1967 januárjában kihirdetett új filmtörvény adókedvezményeket biztosított a filmgyártásba befektetőknek. Ismét a nézőszám lett egy film sikerességének vagy kudarcának fokmérője. De ebben az időszakban indult Raúl Ruiz a Tres tristes tigresszel (Három szomorú tigris), Helvio Soto és Miguel Littin is. Littin második filmje, az El Chacal de Nahueltoro (A nahueltorói sakál, 1970) egy vadállatként felnőtt férfiről szól, aki részeg kábulatban kiirtja a családját, majd a börtönben a mégoly szimpla nevelés hatására is megjavul, emberré válik. A film - a chilei filmtörténetben először - egyszerre aratott közönség- és kritikai sikert. Pinochet katonai diktatúrája alatt a chilei filmtörténet két külön lapon folytatódott: az egyiken az emigráns rendezők, a másikon az otthon maradottak szerepeltek. A kilencvenes évek elejétől (a diktatúra megszűntével) ugyanaz a törekvés jellemzi a chilei filmeseket is, mint a többi "kis ország" filmkészítőit, jelesül hogy nemzeti filmjeikkel bekerüljenek a nemzetközi filmvilágba. De vajon mennyi időnek kell eltelnie, hogy a világ ne úgy tekintsen Chilére, mint a diktatúra szimbólumára? Ebben nagyon sokat segíthetnek a filmek, különösen, amelyek a mai chilei problémákra irányítják a figyelmet. Pár évvel ezelőtt valamelyik magyar tévécsatorna is vetítette Gustavo Graef-Marino kiugró sikert aratott Johnny 100 kilója (Johnny cien pesos, 1993) című filmjét, mely némi tarantinós áthallással meséli el négy santiagói srác bankrablását. Friss, dinamikus elbeszélésmódot alkalmaz Andrés Wood a vidám-szomorú Focitörténetekben és Cristian Gálaz az Öntsék ki a szívüket, kedves hallgatóim!-ban, mely nyilván nem utolsó sorban a szexuális tabudöntögetésnek is köszönhette kirobbanó sikerét. (Miközben Chilében 30-40 ezer néző között mozog a hazai filmek átlag nézőszáma, az Öntsék ki a szívüket című filmet két hónap alatt félmillióan látták!) De érdekes az a szemléletváltás is, melyet Caiozzi új filmje mutat. A Holdfény a tükörben még társadalmi dimenzióba helyezte a családon belüli generációs konfliktusokat, Az Ábalos-villa titka már individuális szintre szűkíti a zárt térben játszódó pszichodrámát. A Gringuito és az Őrült vágy a multikulturalitás problémáit feszegetik. 1992-től 1997-ig évi két filmet forgattak Chilében, 1998-tól ez a szám 10-re emelkedett. A chilei film él! És meg akarja mutatni magát a világnak, hogy Sting egykori dalát parafrazáljuk: Danzan juntas... 15. 18. Öntsék ki a szívüket, kedves hallgatóim!
| Fiatal osztrák rendezők új filmjei: november 21-30. "Visszatérő motívumaik az elfojtások mögötti látens erőszak, a jóléti társadalom haszonélvezői és a perifériára szorultak közötti feszültség..." Az utóbbi években az osztrák film fellendülőben van, amit az egyre növekvő nemzetközi jelenlét és elismerés is bizonyít. Már nem csupán Hanekével azonosítják az osztrák filmet (bár továbbra is ő számít hazája meghatározó rendezőjének, amit A zongoratanárnő három fontos cannes-i díja is bizonyít). A nemzetközi filmes életben számottevő sikert könyvelhetett el Urich Seidl filmje, a Kánikula is, és egyre gyakrabban hívnak meg osztrák filmeket a különböző nemzetközi fesztiválokra. Az utóbbi időben a nagyközönség felé is könnyebben találnak utat az osztrák filmek, nálunk is egyre több kerül közülük széles körű moziforgalmazásra. A kilencvenes években indult fiatal rendezőgeneráció munkáiból 1999 őszén és 2000 tavaszán mutattunk be válogatásokat az Örökmozgóban, Fiatal osztrák rendezők filmjei, illetve Moments of Desire címmel. Már ez utóbbi sorozat rövidfilmjeiben is érezhető volt, hogy ezek a fiatalok milyen intenzíven próbálják sajátos vizuális eszközökkel ábrázolni témáikat. Visszatérő motívumaik az elfojtások mögötti látens erőszak, a jóléti társadalom haszonélvezői és a perifériára szorultak közötti feszültség, a magány, amiről nem illik beszélni és az elidegenedés, amit viszont nem lehet elhallgatni, valamint az "idegenek", a külföldiek számkivetettsége a földi paradicsomnak hitt nyugati világban. Filmjeikre jellemző a naturalisztikus ábrázolásmód, az amatőr szereplők alkalmazása, melyet stilizációval, kihagyásos narrációval, meglepő felvételekkel és vágásokkal ellenpontoznak. Jessica Hausner első nagyjátékfilmje, a Lovely Rita videóra forgatott minimal movie egy fiatal lányról, akinek magánya, elszigeteltsége végzetes tragédiába torkoll. A film ősbemutatóját a cannes-i fesztivál hivatalos programjában tartották, ami önmagában is nagy elismerés egy elsőfilm számára. A Csillagom Valeska Griesebach diplomamunkája volt a Bécsi Filmakadémián. Tizenéves amatőrszereplői olyan hitellel élik meg a történetet, hogy szinte elfelejtkezünk arról, hogy megrendezett filmet látunk. A sorozatban bemutatjuk a zseniális Szomszéd rendezőjének, Götz Spielmannak új filmjét is. Az Idegenek fordulatos krimi, egyben egy mai bécsi találkozás története. Sorozatunk nyitófilmje, a Rablás Florian Flicker harmadik munkája. Korábbi filmje, a Susie Washington fesztiválsikerei után a fiatal rendező most kiugró közönségsikert könyvelhetett el, ami nem kis részben köszönhető a kitűnő színészgárdának. A kamaradarab tragikomikus főszerepeire Roland Düringert és Josef Hadert kérte fel, akiknek ismertsége és népszerűsége hazájukban a popsztárokéval vetekszik. A harmadik főszerepet a Burg Színház művésze, Joachim Bissmeier alakítja. 21. 30. A rablás
| Suttog a fenyves... családi diafilmvetítés: november 30. A Magyar Nemzeti Filmarchívum, a Merlin Színház és a Laterna Magica Bt. hatodik alkalommal tartja meg közös diavetítését késő ősszel. Ezzel az előadással kezdődik karácsony környékén kiteljesedő vetítéssorozatunk. Újdonságként korunk technikai színvonalához igazodva a minél élvezhetőbb képminőség érdekében a diasorozatok digitálisan felújított, számítógépes változatait vetítjük. Mostani előadásunk középpontjában a hóember áll. Orosz rajzfilm alapján készült a Hóember Tóni (1958) egy gyáva hóemberről, akinek kezéből az álnok róka és a galád farkas kiragadja a gyerekek levelét, hogy ők kapják meg a Mikulás ajándékait. Szerencsére a bátor medve és a kedves kiskutyus megakadályozzák a cselszövést. A hóemberépítéshez (és a szánkózáshoz, korcsolyázáshoz, hógolyózáshoz) kapcsolódik a Róka Rudi, a falu rossza (1960). A humoros és klasszikusan didaktikus történetet Ják Sándor írta, Németh István illusztrálta kedves rajzokkal. És még egy hóembertörténet! Tankó Béla és Kálmán Jenő képeskönyv-örökzöldjéből készült a Sicc és a hóember (1970). A programot színesíti a Hóember mint postás című rajzfilm. Kiegészítésképpen pedig három diafilm a fagyos, téli erdőből. A Buksi (1955) egy elárvult kiskutya történetét meséli el, akit a nyuszicsalád fogad örökbe. A kiskutya tavaszra megleli gazdáját, de nem marad hűtlen megmentőihez sem, s megvédi őket a farkas támadásától. (A történetet évtizedekkel később Dargay Attila is feldolgozta, Vacak, a hetedik testvér címen.) Macskássy Dezső és Enyvvári Herbert munkája, a Kismalac meg a farkasok diaváltozata (1955) ma már klasszikusnak számít. A farkast forró vízzel megöntöző kismalac története Arany László népmesegyűjteményében bukkan fel először, s igazán népszerűvé a fiatal Móricz Zsigmond verses feldolgozása tette. A Suttog a fenyves (1974) hat Bóbita-verset dolgoz fel Zsoldos Vera rajzaival (Suttog a fenyves, Száncsengő, Tekereg a szél, Szép a fenyő, Nagy a hó, Tavaszköszöntő).
| "Sajátos voyeur volt: nem magánlakásokba, hálószobákba kukucskált, hanem közszereplő figuráinak cselekedeteit fürkészve a kapcsolati tőke szálait próbálta kikémlelni." Minden 1947-ben kezdődött egy szicíliai halászfaluban, ahol Visconti a Vihar előttet forgatta. Francesco Rosit, az akkor huszonöt éves fiatalembert rendezőasszisztensként magával ragadta az a művészi módszer, mely rigorózus koncepcióján belül szabad teret adott a hétköznapi résztvevők "szabad improvizációjának", természetes életvitelének. Visconti alkotói tudatossága és viszonya az élet spontaneitásához együttesen oly erővel hatott Rosira, hogy intellektuálisan a dokumentarista szemléletmód, tematikailag pedig a társadalmi valóság jelenségeinek vizsgálata mellett kötelezte el magát. Igaz, még további bő tíz esztendei asszisztenskedés következik Antonioni, Monicelli, Emmer, Giannini mellett, mire végül 1958-ban elkészítheti első önálló filmjét, A kihívást. A nápolyi születésű rendező a számára ismerős terepen kezdi a vizsgálódást. Tudatosan kisszerű témát választ. Hőse, Vito, a nem éppen feddhetetlen fiatalember összeütközésbe kerül a camorra zöldségpiacot uraló főnökével, s noha egy-két sikert elér, de a vesztes csak ő lehet. Rosi egy híradókamera szenvtelenségével követi az eseményeket. A híradószerűség - legyen akár múltról, akár jelenről szó - különböző módon és mértékben, továbbfejlesztve jellemző lesz későbbi filmjeire is. A Gyilkosság Szicíliában egy banditavezér, Salvatore Giuliano sorsán keresztül mutatja be a maffia második világháború utáni kialakulását, létrejöttének okait. A történelmi tetthely: a fasizmus alól felszabaduló Dél-Olaszország rendkívül ellentmondásos világa. Valamivel átláthatóbb az az érdekháló, melybe a Kezek a város felettben gabalyodhatunk. A helyszín ismét Nápoly. Vállalkozó hősünk mindenen - jogon, törvényességen, szakmai szempontokon - áthágva építkezni akar. Ezt csak úgy érheti el, ha megvesztegeti a városi tanácsnokot - ami egyáltalán nem megy nehezen. Az izgalmasan eleven publicisztikai műre egyaránt jellemző a spontaneitás (mintha egyes jelenetei rögtönzöttek lennének) és a feszes szerkesztésmód. Korábban a neorealizmus alkotóinak egy egyszerű társadalomképpel és viszonyrendszerrel kellett szembenézniük. A szegénység, a kiszolgáltatottság példaértékű esetei és az úri világ szenvtelensége karnyújtásnyira voltak tőlük. A következő évtizedekben a gazdaság és a politika hatalmi manipulációi egyre inkább a színfalak mögött zajlottak, s a magánemberi nyomorúság is a négy fal közé húzódott. A társadalmilag elkötelezett rendezők dolga nehezebbé vált. Ha az "ügyek" után akartak menni, valósággal nyomozniuk kellett, hogy megtalálják a problémák gyökerét. A művészi kutakodás gyakran vezetett el a dél-olasz maffiához, melyről Rosi így nyilatkozott: "A tradicionális maffia a múlté. A titkos szervezet mára beépült az államhatalomba és a társadalomba, éppen ezért sokkal veszélyesebb, mint hajdanában." Rosi filmes generációja úgy keresett friss kifejezési eszközöket és formákat, hogy közben megpróbálta megtartani a neorealizmus értékeit. Ezen az úton haladva Rosi a realista, publicisztikai indíttatású olasz politikai-társadalmi krimi elismert mesterévé, emblematikus alakjává vált. Megszállottan és megalkuvás nélkül kereste a valóság "paravánja" mögé rejtett igazságot, a társadalmi összefüggéseket. Sajátos voyeur volt: nem magánlakásokba, hálószobákba kukucskált, hanem közszereplő figuráinak cselekedeteit fürkészve a kapcsolati tőke szálait, mozgásait, legális és illegális útjait próbálta kikémlelni. Társadalmi bíró volt, akinek filmjei amolyan "tárgyalási jegyzőkönyvek", melyek megismerése után a nézőnek kell ítéletet hoznia. Rosi a nyolcvanas években készíti el nagy politikai trilógiáját. A Mattei-ügy, a Lucky Luciano és a Kiváló holttestek egy-egy emberre koncentrálva dolgozza fel közéleti személyiségek halálának rejtélyes (tisztázatlan) körülményeit, miközben vizsgálja a hatalmat és a legfőbb társadalmi intézményeket. Legutóbb említett filmjének hőséről, egy becsületes rendőrről mondja a rendező: "Rogas rájön, hogy sem az intézmények, sem az igazságszolgáltatás nem függetlenek és nem szavahihetőek. Ha pedig egy olyan ember, aki maga is a hatalmi gépezet része, rádöbben, hogy kételkednie kell az igazságszolgáltatásban - elveszti a talajt a lába alól." A hatalom törvényes és a törvénytelen működésének vizsgálata mellett Rosi másik nagy témája: észak és dél ellentéte. Pregnáns példa erre a Krisztus megállt Ebolinál. A Mussolini diktatúrája által a déli vidékre száműzött torinói művész találkozása a lucaniai érintetlen, ősparaszti világgal, kultúrával és szokásrenddel sok mindent megmagyaráz Olaszország későbbi "fejlődéséből". Ahogy a filmbeli értelmiségi szembenéz saját lelkiismeretével, tudáshiányával, úgy szólítja fel Rosi nézőjét a társadalom aktuális gondjaival történő elkerülhetetlen szembesülésre. Dél problematikája egyébként megjelenik Az igazság pillanata című torreádor-rituáléban, vagy a "vissza a gyökerekhez" operafilmjében, a Carmenben és a terrorizmus problémakörével kibővített tematikai összegzést nyújtó Három fivérben. 1. Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája | ||
Az Örökmozgó Filmmúzeum októberi programjából(az előadások tagságival látogathatók)
|
Villanófény: A Roma Média Iskola végzőseinek vizsgafilm-bemutatója: 2002. október 4. f7, OktoberFILMfest - A bajor film ünnepe Budapesten - 2002. október 4- 11., Villanófény: Vladimír Michalek: Angyal kijárat, Idén is lesz Bohémia Fesztivál a Merlinben október 25-én pénteken!, Mr. Imidzs - Roger Moore, Kéri László: Megjegyzések, Stéphane Audran diszkrét bája, IV. Brazil Filmhét, Herbert Achternbusch felemás birodalma |
| A Roma Média Iskola végzőseinek vizsgafilm-bemutatója 2002. október 4. f7 A Fekete Doboz Alapítvány 2001-ben nyitotta meg Roma Média Iskoláját. A 14 hallgató az egyéves képzés során dokumentumfilmes, újságírói, operatőri, szerkesztői ismereteket sajátított el. A szakmai tantárgyakon túl, többek között szociológiát, politológiát, beszédtechnikát is tanultak. A diákok tíz videóetűdöt és tíz dokumentum-vizsgafilmet készítettek. A bemutatott alkotások az első filmes munkáik. Az első Roma Média Iskola hallgatóinak vizsgafilmjei 2002. október 4-én pénteken fél hétkor az Örökmozgó műsorán. Elbert Márta, az iskola vezetője és tanára
| OktoberFILMfest - A bajor film ünnepe Budapesten 2002. október 4- 11. Bajorországot filmes tartományként ismerheti meg októberben az Uránia és az Örökmozgó közönsége. Összeállításunkban olyan új, nálunk még ismeretlen német filmeket vetítünk, amelyek jelentős bajor tartományi támogatással készültek. Bajorország kiemelkedően fontos szerepet tölt be a német filmgyártásban. Az ottani filmtámogatási alapítvány, a FilmFernsehFonds Bayern (FFF) mozifilmeket és televíziós produkciókat támogat a forgatókönyvírástól a gyártáson, forgalmazáson keresztül az utóbbihoz kapcsolódó PR- és reklámtevékenységig. Munkájuk sokoldalú és szerteágazó: pénzügyi támogatáson túl foglalkoznak tanácsadással és információszolgáltatással is, valamint népszerűsítik Bajorországot mint forgatási helyszínt. Különösen fontos feladatuknak tartják az új tehetségek felfedezését és felkarolását, támogatási programjukban mindig kiemelt helyet kapnak az elsőfilmes tervek. 2001-ben például 30 millió euróval járultak hozzá a német film sikereihez. A jelenlegi mozis toplista filmjeinek kétharmadát támogatták, nevükhöz fűződik többek között az utóbbi két évtized német filmgyártásának legnagyobb sikere, az egész Európát meghódító westernvígjáték, a Manitu bocskora. A filmhetet október 4-én este 8 órakor az Uránia Nemzeti Filmszínházban nyitja meg Görgey Gábor kulturális miniszter és Erwin Huber bajor államminiszter. Nyitófilmként Caroline Link Hontalanul Afrikában című, díjakkal elhalmozott filmjét vetítjük (amelyet még 10-én is megnézhetnek az Örökmozgóban). Caroline Link nevét 1998-ban Oscarra nominált filmje, A csenden túl (Jenseits der Stille) tette nemzetközileg ismertté. A Hontalanul Afrikában egy, a zsidóüldözés elől Afrikába menekült német család sorsát mutatja be, s nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy megismételje a Kelet-Afrikában játszódó, mára klasszikussá vált hollywoodi filmek, A Kilimandzsáró hava, vagy a Távol Afrikától sikerét. A felvételek eredeti helyszíneken, Kenyában készültek, kalandos körülmények között, amelyek közül nem egyet felelevenít majd a film vetítésén jelen lévő producer, Peter Herrmann. Vendégünk lesz a megnyitón az egyik főszereplő, Merab Ninidze is, akit többek között a Luna Papában és az Englandban láthattunk már. A filmhét a következő napokban az elmúlt évek német filmgyártásának nagy sikereivel folytatódik az Örökmozgóban. A válogatás bepillantást nyújt a kortárs német filmtermésbe és az FFF szponzorálási gyakorlatába. Anno Saul ifjúsági témájú drámája, a Zöld sivatag, Ben Verbong egész család számára szórakoztató gyermekfilmje, a Szombatmanó, Jobst Oetzmann különös hangulatú provincia-tanulmánya, A krokodilok magányossága, Marco Petry elsőfilmes rendezése, az Iskola és Robert Schwentke Tattoo című thrillere bizonyítják a német film tematikai és műfaji sokféleségét - reméljük, nálunk is sok nézőt vonzanak a moziba. A hétvégi vetítéseken az alkotókkal is találkozhat a közönség: A kísérlet című filmet rövidesen a magyar mozikban is forgalmazni fogja a Best Hollywood. A filmhetünkön tartandó előpremieren Oliver Hirschbiegel rendező és Norbert Preuss producer ajánlják filmjüket a nézők figyelmébe. A Vaya con Diost Ulrich Aselmann producer és a főszereplő, Matthias Brenner vezeti be. Andreas Bareiss producer és Urs Egger rendező Budapesten tartják meg az Epstein éjszakája nemhivatalos premierjét, amelyen vendégünk lesz a film főszereplője, Mario Adorf is. A Zöld sivatag című filmet a rendező, Anno Saul mutatja be. A Björn - avagy a bürokrácia nehézségei című rövidfilm vetítésén a rendezővel, Andi Niessnerrel találkozhatunk. 5. 7. A krokodilok magányossága
| A világ legkülönbözőbb pontjairól érkezett új filmek peregnek az Örökmozgóban. Az alkotók között vannak bátor kezdők, független, fiatal elsőfilmesek, kísérletező kedvű fanatikusok, szókimondó dokumentumfilmesek, és olyanok, akik fényes fesztiváldíjak után is alig tudják összeszedni a pénzt következő filmjükhöz. Mélytengeri búvárként merülünk alá a világ filmtengerébe, hogy megmutassuk a kincset, hogy felhívjuk rá a figyelmet. Ezek a művek, mivel a forgalmazókat nem kecsegtetik nagy bevétellel, rendszerint csak az Örökmozgóban láthatók. Ám eredeti, nyitott, élénk látásmódjuk, mondandójuk, filmnyelvi újításaik közvetítik számunkra mindazt, ami a világ más tájain történik. Aki velünk akar búvárkodni, jöjjön és ne mulassza el a rendkívüli alkalmat. október 24-én 20.00 órakor: Vladimír Michalek: Angyal kijárat (a Bohémia Fesztivál keretében) Vladimír Michalek a cseh filmművészet egyik legizgalmasabb alakja. Az Angyal kijárat, amely kirobbanó sikert aratott hazajában, egy véres krimibe csomagolt kábítószeres-részeg, abszurd álom. A történet Prága külvárosában, a Smíchov kerületben játszódik, a szereplők a valóság és az illúzióvilág között lebegnek, amit képileg a digitális kamera gyors irányváltásaival, a színek valószínűtlenségével, a kép szándékolt torzításával érzékeltetnek az alkotók. A meglepő képi megoldásokat tovább fokozták, amikor az anyagot videóról 35 mm-es kópiára nagyították. Ez a film is jelzi, hogy a cseh filmgyártásban kedvezőek a feltételek az új, fiatal tehetségek felbukkanásához.
| Idén is lesz Bohémia Fesztivál a Merlinben október 25-én pénteken! A fesztivál filmes programját most is az Örökmozgóban tartjuk, de immár nem csupán cseh filmeket vetítünk. Így az Angyal kijárat mellett most egy szlovák (Szeret, nem szeret) és egy lengyel (Hajókirándulás) filmet is megtekinthet az Örökmozgó közönsége október 23-án és 24-én. (S.V)
| Szombat esti életkép a hetvenes évekből: a jótékonyan vibráló képernyő hatására a Rakéta porszívó elhallgat, a feleségük tűrésküszöbét találgató munkásemberek megnyugszanak, a nagyszülők átmeneti békét kötnek, a gyermekek pedig szupertitkos kémlelőnyílásaikon fürkészik a tévészoba izgalmakat ígérő dobozát. A képernyőn egy sármos, fanyar humorú milliomos fiatalember, bizonyos Simon Templar múlatja bűnös hálók kibogozásával az időt. Mögötte és előtte ezernyi kaland, s megannyi összetört női szív. A sorozat tévénézők millióit ejtette rabul. A siker nagy részben az akkor harmincas éveiben járó Roger Moore cinkosan távolságtartó játékának volt köszönhető. A szemtelen tekintetű, amúgy kifogástalan modorú Moore Angyalként a könnyű, kalandos élet szimbólumává vált. Jellegzetes fanyarsága, arisztokratikus nyugalommal szórt angol faviccei az évek során kikezdhetetlen skatulyát építettek köré. Ő lett a fölényes mosolyú modern sármőr-hősök mintaképe, a gyűrhetetlenre vasalt nőfaló. De már a "glóriás" szívtipró hálás szerepe előtt is külsejével kereste a kenyerét. Kezdetben statisztaként, a háború alatt egy szórakoztató alakulat tagjaként. Mire az Ivanhoe (1958) című tévésorozat címszereplőjeként megérintette a siker mámorító szele, már jó néhány tévé- és filmszerep volt mögötte, köztük egyre több hollywoodi produkcióé, mivel 1954-ben szerződést írt alá az MGM-mel. És ne feledkezzünk meg a kötésminta fotók garmadáról sem, amelyeken elegáns pulóverekben, szvetterekben feszített! De más termékek marketingesei is kedvelték a külsejét. Modellkedése utolsó éveiben a fiatal Audery Hepburnnel dolgozott együtt, akitől majd évtizedekkel később átveszi az UNESCO nagyköveti tisztet. A már említett Angyal-sorozat (1962-69) után újabb tévés szériafilm következett, amely az éppen csak bontakozó, divatos "haver-mozik" hullámán lovagolt. Moore Tony Curtis személyében kapott társat. A lezser, laza nyakkendős amerikai tökéletes ellenpontja volt a hűvös, csípős humorú, a köntös-szivar-kifogástalan ízlés mesterhármasát képviselő lordnak. A Minden lében két kanálbeli "élre vasalt", rafinált angol úriember és a faragatlan modorú, vagánykodó amerikai párosítását imádták a nézők, a már addig is népszerű színészek a hobbi-detektív munkakörben egyszersmindenkorra a csillagok közé repültek - legalábbis Európában. Érdekes, hogy az erősen verbalizáló sorozat már a hetvenes évek elejének Amerikájában is túl puhának, lagymatagnak bizonyult, meg is bukott. Mindkét sorozatból készültek mozidarabok. Simon Templar kalandjait vetítették nálunk (Az Angyal elrablása, 1967, Az Angyal vérbosszúja, 1969), de Brett Sinclairét és társáét sajnos nem. Aztán az egyik kanál egy sokkal - rossz viccel élve 007-szer - nagyobb levesestál mellett találta magát. Moore olyan lehetőséget kapott, ami a gyöngyvásznon is a könnyed elegancia hercegévé avatta és nem utolsósorban pazarul kamatoztathatta jellegzetes színészi eszköztárát: amikor Sean Connery megunta James Bondot, a kasszarobbantó legendának új megformálót kerestek. A topmodell George Lazenby kudarca után Roger Moore következett. Az Élni és halni hagyniban (1973) már érezhető: őfelsége kedvenc ügynöke alaposan megváltozott. Az új Bond személyével az ügynök-folyam hangvétele, sőt a stílusa is átalakult. A társadalmi közérzetet tükröző, utópisztikus felhangoktól sem mentes, humort csak foltokban mutató ügynök-krimik Roger Moore színre lépésével végérvényesen a fantázia határtalan burjánzását és a parodisztikus elemeket is bátran vállaló hősfilmekké lettek. Megjelentek az addiginál jóval futurisztikusabb, a sci-fi világát idéző eszközök, helyszínek. Moore alakításában Bond a realitás talajától végképp elrugaszkodott, igazi szupermen. Moore Bondjának jutott a kitüntetés, hogy az eddig jórészt díszítőelemként jelen levő gyengébbik nem erősebb oldalával is megismerkedhessen. A Kém, aki szeretett engemben Barbara Bach az orosz titkosszolgálat mutatós ügynökét játssza, aki rendkívül tapasztalt és kellőképp határozott, de ő sem kerülheti el a korábbi nők sorsát. "Roger" Bond immunis az emancipációra, számára a nő csupán csábítási terepgyakorlat. Aki látott nem-Bond Moore-filmet, az tapasztalhatta, hogy nem nagyon tett kirándulást a színészmesterség csúcsaira, ám Roger Moore-t ennek ellenére szeretjük. Tetszik nekünk. Megbocsátjuk neki a német pénzből készült, veszélyesen könnyed Tűz, jég, dinamitba (1990) való beugrást, amelyben a gyermekeit egy őrült sportversenyben az örökségért próbára tevő milliomost játszik. (Egyébként a filmbeli gyermekei közül Doudley tényleg a fia, csak a valóságban Geoffreynek hívják.) Egy szép emlékű mozis-tévés korszak emblematikus figurája az idén október 14-én 75. születésnapját ünneplő Roger Moore. Egy olyan letűnt világé, ahol még a sztároknak sajátos sármja, imidzse volt. Ahogy ezt maga Moore szellemesen kifordította: "Szerettem volna eljátszani Quasimodót, de senki sem hagyta. Nem értékelték a tehetségemet." Alakításainak szavatossága örök. Simon Templar, Brett Sinclair és James Bond Roger Moore címkével mindig kitűnő. Persze csak felrázva, nem keverve. 26 Az Angyal vérbosszúja
| Rangos szakmai díjak és kitüntetések, tucatnyi kisebb-nagyobb lélegzetű elismerő és elemző kritika, tanulmány bizonyítja, hogy Kéri Lászlóra oda kell figyelni. Pontosabban a munkásságára, festményeire és grafikáira, s alkalmanként - így most is - kiállításainak (A három T), műveinek (Kis angyal ágak között, Jóbarátok között, Vadakat terelő juhászok, Nyitva van az aranykapu stb.) tudatos címválasztására, mindig hangsúlyosan emberközpontú, humanista mondanivalójára. Az odafigyelés elvárása, kikényszerítése alapeleme Kéri László negyedszázados alkotótevékenységének, hiszen ahogy értő kritikusai, Szuromi Pál, vagy Nagy Imre megállapították: minden munkájában "emberi viszonyokat, meghökkentő - alkalmasint megdöbbentő - emberi helyzeteket ábrázol, (...) arról szól, hogy emberi mivoltunkban erősen torzultak vagyunk/lettünk...". "nem kevesebbre vállalkozott, mint az ember bensőjében zajló konfliktusok vagy az ember lelkében lejátszódó folyamatok ábrázolására." A Kéri László által megragadott világ sokarcú és több rétegű, s e rétegek folyamatos, konokul következetes felfejtése során a festő stílusa fokozatos változásokon ment keresztül, mélyült és gazdagodott, úgy, hogy eközben minden újabb eszköz, megfogalmazásmód a gondolati közlés erősítését szolgálta. Belső-gondolati motívumoktól meghatározott, folyamatosan változó festői eszköztára barokkosan gazdag, elementáris erejű és magával ragadó. Grafikai világa is hasonlóan gazdag és sokoldalú. Oda kell rá figyelni. Megjegyzések című kamaratárlatán egy-egy festményt és grafikát kapcsol össze. Az ily módon, párosával formai és tematikai egységekbe szervezett alkotások reflektálnak egymásra, alkotójuk szándéka szerint "kvázi egymásra tesznek megjegyzéseket, vagy terhelő adatokat tartalmaznak a másikra nézvést, ahogy ez most szokás!" Izgalmas, érdekfeszítő szakmai kísérlet ez, hiszen a két műfaj formanyelve, kifejezési, megjelenítési eszköztára markánsan különböző. A választott téma kétféle kifejtésben kerül elénk, s így fokozottabb szemrevételezést, odafigyelést, elmélyülést követel meg a befogadótól. Ám ez a kétféle megjelenítés valójában szerves egység, hiszen a vonalak dinamikája, egymásba fonódása, kontrasztja, burjánzása ugyanazt a bonyolult belső világot tárja elénk, mint az erőteljes, dinamikus színek, formák és fakturák. Mély és gazdag ez a belső festő-filozófus világ, s ennek megfelelően mély és gazdag a megjelenítési formája is.
| Hélene kisasszony egy Trémollat nevű kis faluban él. Lényéből áradó arisztokratikus szépsége némiképp idegen a jellegzetesen vidéki miliőben, különösen a film nyitó jelenetének falusi lakodalmán. Ugyanakkor a két közeg vagy hangulat mégsem kerül diszharmóniába egymással. Köszönhető ez egyrészt a falut körülölelő, felemelően szép természetképeknek, de leginkább annak a bámulatos természetességnek, amelyet a tanítónő sugároz. Szigorú kardigánjai és nyakig begombolt blúzai alól ugyan felsejlik áradó nőiessége és érzékisége, de mosolya nyugodt, nem rejtőzik mögötte feszültség, frusztráltság. Nem elszenvedi vagy eltűri az életet, hanem éli. Reakciói nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Az életviteléből, munkaszeretetéből áradó harmónia azt sugallja, hogy ő itt és most a lehető legteljesebb életet éli, személyisége beragyogja az adott életkeretet. Minden idők egyik legnézettebb francia filmjében, A hentesben (1970) Hélene kisasszonyt Stéphane Audran alakítja. A történet szerint Trémollat a neandervölgyi és a cro-magnoni ősember lelőhelye közelében húzódik meg. Héléne kisasszony azt tanítja a gyerekeknek, hogy "Őseink ugyanolyanok voltak, mint mi, az emberi természet örök, ők ugyanúgy az életben maradásért, a továbbélésért küzdöttek, mint mi." Hélene kisasszony a földi öröklét szimbóluma. Világa a jót és a rosszat egyformán integrálja. Gyönyörű képi metaforája az évszázados cseppkőbarlang fennkölt, tiszteletet parancsoló, s mégis kellemes, már-már idilli természetessége. Sok néző és kritikus érezte úgy, hogy Hélene kisasszony természetessége nem csak egy szerepjáték Audran részéről, vagyis hogy a színésznő saját személyiségjegyeit mutatta meg ebben a szerepben. "Olvastam ezeket a sajtóvéleményeket. Igazuk van. Én valóban szigorú, távolságtartó és férfiasan erős nő vagyok. És őrzök valami örök optimizmust az emberi életet illetően. Szeretem, hogy amíg éljük, az életünk végtelen..." Amikor Stéphane Audran ezeket a gondolatokat megfogalmazta, élete egyik legtermékenyebb, legsikeresebb korszakát élte Claude Chabrol filmrendező oldalán. Több mint tíz éve dolgoztak már együtt egymást inspirálva. Találkozásuk mindkettejük számára sorsdöntőnek bizonyult: tizenöt filmet forgattak együtt szerelmes munkakapcsolatban. Audrant Chabrol fedezte föl a filmvilág számára. Első közös filmjük, az Unokafivérek (1959) a francia új hullám hőskorában készült. Audran ebben a filmben még kis szerepet kapott, egy Francoise nevű bájos egyetemista lányt alakít, aki a főszereplő rajongóinak egyike. 1968-ban aratta első jelentős fesztiválsikerét a Barátnők (Les Biches) című extrém, bizarr történetben egy leszbikus lány megformálásával. A több mint egy tucat Chabrol-film után - amelyek közül kiemelkedik a Landru (1963), a Hosszú az út Gibraltárig (1965), A hentes - Audran úgy érezte, váltania kell. "Hogy én milyen filmben és hol játszom, az nem csak rajtam áll. A francia rendezők úgy tekintenek rám, mintha Claude Chabrol személyi tulajdona, mondjuk a fogkeféje volnék. Mindkettőnknek az a véleménye, hogy könnyen egyhangúságba torkollik, ha a rendező férj és a színésznő feleség állandóan együtt dolgozik. S ez csak megerősítené a francia rendezőket a személyemmel kapcsolatos tévhitükben." Elindult hát egy új úton: számos külföldi filmben, elsősorban amerikai produkciókban vállalt szerepet, de francia rendezők irányításával is emlékezetes alakításokat nyújtott. Hálás szerepeket kapott Claude Sautet és Bertrand Tavernier filmjeiben. A távolságtartó, hideg, közönyös nő figuráját jól tudta kamatoztatni a francia fekete filmek sajátos világában is. A jégcsap személyiség mögött megbúvó fenyegető titokzatosság a perverz, mániákus, különös pszichopata (A halott asszony visszatér stb.) nők skatulyáját vonta köré. Aztán A burzsoázia diszkrét bájában (1972) kivételes humorral vegyíthette rafinált eleganciáját. Az arisztokratikus szoborálarc mögött a néző fantáziáját csiklandozó pongyola dacára (ebben fogadja Élise-Audran előkelő vacsoravendégeiket) nincs perverzió, nincs semmi misztikum, csupán a természetes szexuális ösztön kielégítésének igénye. Persze de jó lenne, ha létezne a különlegesség, a rejtélyesség! Ezért a Sénéchal-házaspár vendégeket hív saját házukba, hogy előlük bujkálva (mintegy titokban) lehessenek egymáséi a kertben. Buńuel az egyik francia újságnak azt nyilatkozta, hogy a film címét kifejezetten Stéphane Audran számára választotta. Audranhez kegyes volt a sors, hiszen tizenhét évvel Hélene kisasszony után eljátszhatott egy másik, a természetesség-rejtélyesség ellentétéből gyúrt asszonyt, Babette-et Gabriel Axel Oscar-díjas filmjében, a Babette lakomájában (1990). A sáros, ködös dán faluba a kommün kegyetlen harcaiból menekült francia hölgy érkezik. Már nincs meg A hentesbeli külső disszonancia Audran és a környezete között. A folyton feketében járó asszony arca kendőzetlenül ráncos, mint házigazdáié, a két ájtatos idős asszonyé, valamint a lovak és szekerek által barázdált földé. De Babette nem megtört, nem meggyötört, nem előkelő idegen. Természetesen van jelen, belesimul környezetébe. Megtanulja az ételek jütlandi nevét, felveszi a helybeliek szokásait, életritmusát. Egyszer aztán igazi francia vacsorával szeretné megajándékozni barátait. A sózott heringhez, egyszerű falusi ételekhez szokott helybeliek még a gondolatába is beleborzadnak, hogy teknősbékát, fürjet kell enniük. De úgy fogunk tenni, mintha a Teremtő nem áldott volna meg bennünket az ízleléssel - mondja az egyik férfi, amikor a kis közösség megbeszéli, hogy lenyelnek szépen mindent, nehogy megbántsák Babette-et. Távolságtartással eszik végig a vacsorát. Ők ugyanis nem képesek a számukra idegen dolgok befogadására - csak eltűrésére. Szemben Babette-el, aki nem válogatás, mérlegelés után dönti el, mit enged közel magához. Audran legutóbbi filmjében, Az anyósban egy kórosan szenilis öreg alkoholistát játszik. A főszereplő, Catherine Deneuve-vel szemben Audran csúnyán öregedett meg, legalábbis nem mondható el róla, hogy hervadtságában is vonzó. De a film rendkívül zaklatott világában ő az egyetlen nyugodt, biztos pont. A főhős meny meghittebb beszélgetést folytat vele, mint az anyósával. Hiába próbálják a film alkotói a pénzét idegesen pakolgató egzaltált nőként beállítani, Audran nyugodt. Ő ilyen. A múltban él ugyan, s nem tudja, mi tévő legyen a pénzével, de ettől miért kellene csodabogárnak lennie? Stéphane Audran Colette Suzanne Jeannine Dacheville-ként született 1932. november 2-án Versailles-ban, nagypolgári családban. Vagyis a napokban ünnepli 70. születésnapját. Színésztanulmányait Tanja Balachova párizsi magániskolájában folytatta. Színházi színészként debütált, később kapott televíziós szerepeket. Nagyon fiatalon lett Jean-Louis Trintignant felesége, de nem éltek sokáig együtt. 1964-ben ment aztán férjhez Claude Chabrolhoz, közös gyermekeik ugyancsak a filmes szakmában dolgoznak. 1982-ben váltak el, de a család, a barátság és a munka elválaszthatatlanná tette őket egymástól. Audrant szemmel láthatólag nem gyötri meg az élet múlása, a szépség eltűnése. A belső béke és nyugalom védőburkában él. 1 A burzsoázia diszkrét bája
| Latin-Amerika-szerte évek óta beszélnek a brazil film feltámadásáról, újjászületéséről. Egykor a cinema nôvo rendezőit és alkotásaikat ismerte és elismerte a világ (elsősorban Európa) filmes köztudata. Ám míg külföldön szimpatizáltak a cinema nôvo törekvéseivel, s jó néhány kritikai elismerést is begyűjtöttek a rendezők, Brazíliában a közönség eltávolodott tőlük. A könnyű filmekhez, majd később a teleregényekhez szokott "szemük" nem tudta követni a rendezők szárnyalását. És az elismertség, a pozitív kritikai fogadtatás magabiztossá tette az alkotókat, ritka kivételtől eltekintve mit sem törődtek a közönség igényeivel. Ez a helyzet hívta életre a "pornochanchada" műfaját, amely a legalacsonyabb szinten próbálta kielégíteni a közönséget. A magas művészet és a szemét között mély szakadék tátongott. A nyolcvanas évekre kifulladtak a művészi irányzatok, a brazil filmipar pedig a legműveletlenebb rétegek szintjén gyártotta a mozgóképeket. Az ekkor bekövetkező politikai fordulat megpecsételte a brazil film sorsát. A hatalomra került Collor de Mello a vele nem szimpatizáló filmesek támogatását megszüntette. 1990-ben bezáratta a filmgyártást szponzoráló állami céget, az Embrafilmet. A szinte nullára redukálódó filmtermést Collor bukása után, az 1993-as filmtörvénnyel próbálták újra feltámasztani. Nem hoztak létre jelentős összeg felett diszponáló állami filmalapot, de igyekeztek elősegíteni, hogy a különféle vállalatok szívesen invesztáljanak a filmkészítésbe. Az ilyen cégek adókedvezményeket kapnak és az esetleges nyereséget a befektetés mértékében adómentes jövedelemként könyvelhetik el. A brazil filmnek így jelenleg a piac alakulása határozza meg a sorsát. 1994-től ugyan emelkedett a gazdasági színvonal Brazíliában a nyolcvanas évekbelihez képest, de még messze van attól az állapottól, hogy méltán Dél-Amerika Svájcaként emlegessék (ezt jelenleg még csak a hivatalos állami propaganda hirdeti). Ugyanakkor kialakult egy fogyasztásra képes és hajlamos társadalmi réteg, amely szívesen jár a bevásárló- és szórakoztató központok mozipalotáiba. A moziközönség elvárásait már csak részben alakítják a teleregények, meghatározó számukra a multiplexek filmkultúrája is. Ha tehát rentábilis filmet akar készíteni egy brazil gyártó, akkor ezzel a két hatással kell számolnia. Nem hagyhatja figyelmen kívül sem a televízió, sem az új hollywoodi filmek sajátosságait. Ezt a helyzetet tükrözik, erről tanúskodnak idei filmhetünk produkciói. Ma már nincs értelme Brazíliában a film és a televízió szembenállásáról beszélni. Sőt, egy mozifilm csak akkor számíthat igazán sok nézőre, ha levetítik a leghatalmasabb televízió-csatornán, a Globón is. A gyártók a teleregények sztárjait, a közönség kedvenceit hívják szívesen a filmjeikbe a siker biztosítása érdekében. Úgy tűnik, elkerülhetetlen a film és a televízió összefonódása. De a film nem pusztán elszenvedője ennek a helyzetnek. A tavaly vetített Egy takarítónő naplója (Domésticas) és az idei filmhetünk három produkciója (Kutyaszorítóból kutyaszorítóba, Caramuru, Érett asszonyok varázsa) jelzik, hogy a televíziós kifejezőeszközök milyen termékeny hatással lehetnek a filmes nyelvre. Az említett filmek rendezői ebben az irányban kutatnak új esztétikai lehetőségek után. A mai kommersz filmek világát, ábrázolásmódbeli sajátosságait próbálják néhány brazil jellegzetességgel vegyíteni a Bossa Nova, a Săo Paulo pokla és a Villa-Lobos alkotói. Az első vidám riói városfilm, a másik dinamikus és olykor sokkoló képeivel Săo Paulo alvilágába kalauzolja a nézőt. A harmadik fantasztikus Villa-Lobos-zenével "díszített" életrajzi film, amely koncepciójában nem áll messze az Amadeustól. A bonyolultabb filmes kalandra vágyóknak pedig a brazil film nagy öregje, Rui Guerra legújabb művét ajánljuk figyelmükbe (Vihar), míg a brazil kultúra mélyebb ismerőinek Machado de Assis regényének groteszk, ironikus adaptációját, a Mitől bűzlik Brás Cubas életé?-t. Külön örömünkre szolgál, hogy az október 15-ei Villa-Lobos vetítésen jelen lesz az Örökmozgóban a film rendezője, Zelito Viana, aki nyilván szívesen beszél filmjének forgatási körülményein túl a brazil film jelenlegi, általános helyzetéről is. 12 16 Férfihárem a sertaon 21 24 Érett asszonyok titkai
| Herbert Achternbusch felemás birodalma Herbert Achternbusch rendező, dramaturg, regényíró és festő eddig több mint 27 játékfilmet készített. Jó néhányukat anyagi okokból Super 8-as filmre (ezeket később nagyították fel 35 mm-es kópiákra). A legtöbb filmjét bonyolultnak tartják. A befogadási nehézségek abból erednek, hogy filmjei éppúgy szemben állnak a hollywoodi stúdiók által kialakított látásmóddal, mint a hagyományos realizmus-felfogással, vagy a konvencionális experimentális formákkal, szerkezetekkel. Achternbusch filmjei egy olyan alkotó munkái, aki autonóm nyelvtanának szabályai szerint használja saját nyelvét. "Senki sem vádolhat azzal, hogy a filmjeim dilettánsak. Eredeti dolgok, amelyek tetszhetnek vagy sem, de amelyekre senki sem mondhatja, hogy kontár munkák, hogy nem tartja őket össze belső kohéziós erő. Vagyis hogy nem tökéletesek." "Korábban nem értették a patakok áramlását, de mára szabályozták őket, s most már minden egyértelmű. Én egy szabályozhatatlanul kanyargós folyó vagyok. Kérdezem én, hogy a bajor liberálisok miért nem tudják elviselni a filmjeimet. Mert nem értik őket, ugyanis az én szabálytalan filmjeim nem fogadhatók be az ő vonalas és egysíkú gondolkodásukkal. Számukra a legfontosabb törvény: a megértés. Ennek a világnak minden pontját meg kell érteni a világ bármely másik pontjáról. Ebből az következik, hogy a világ minden pontjának hasonlítania kell más pontokhoz." (Achternbusch) Achternbusch 1938-ban született Münchenben, ahol jelenleg is él amolyan počte maudit-ként. Művészetét nem támogatja sem a televízió, sem más szponzorok. A színház berkeiben nagyobb érdeklődést váltott ki, mint a német filmesek körében. A sokoldalú művész képei is sikert arattak, s hírük túljutott Németország határain. Mégis Achternbusch művészetének igazi hazája a film. Ám 1982-ben a német belügyminisztérium istenkáromlónak bélyegezte a rendezőt és blaszfémiának a Das Gespenst (A szellem, 1982) című filmjét. A következő években megpróbálták kizárni az alkotót a filmes támogatásokból, hogy megtörjék a pályáját. Így vált Achternbusch persona non gratává. A sors iróniája, hogy 1999-ben botrányosnak mondott filmje szerepelt egy kis fesztiválon Oberammergau jámbor városában, amelynek ismert Passió Fesztiválján kimondottan keresztény filmeket vetítenek. Achternbusch filmjeiről nem lehet azt mondani, hogy realista, sem azt, hogy metaforikus, vagy szimbolikus munkák lennének - mert "minden egyben". A Duna és a Maare (Az utolsó gödör, 1974), vagy a müncheni Eisbach-patak (I Know the Way to the Hofbrauhaus, 1992) valódi földrajzi helyek, miközben szimbolikus helyszínek, amelyek éppúgy idézik a Styxet, a görög mitológia Alvilágának folyóját, mint ahogy felkeltik a szenvedések folyójának vízióját, melyen a buddhista vallás szerint kell átkelniük a Nirvánába tartóknak. Az utolsó gödörben a kamera követi a Dunán átkelő Nilt, és a néző egy lepusztult, monoton tájat lát. A kráterekben a kis tavak nyitott sírokra emlékeztetnek, a kemence belsejében készült felvételek pedig felidézik a koncentrációs táborok krematóriumainak képeit. A film végén a vulkán hatalmas krematóriumként ragadja magával Nilt. A katasztrófa szó német megfelelőjében (Katastrophen) benne van a kemence németül (Ofen). A rendőr ámokfutása a hagyományos októberi müncheni sörfesztiválon pedig olyan, mint egy a pokolban tett utazás (Sörharc, 1976). Achternbusch filmjeiben nem lehet különbséget tenni valóság és álom között. A történetek a senkiföldjén játszódnak, abban a felemás királyságban, ahol nem számít, hogy valaki élő, vagy halott, csak az, hogy ott van (vagyis él) a vásznon. Az élők és a megboldogultak a fikció dimenziójában találkoznak. Így fordulhat elő, hogy egy elhunyt katona visszatér Sztálingrádból, és részt vesz a jelenben (Gyógyítsátok meg Hitlert!, 1986), vagy hogy egy egyiptomi fáraó múmiája megszökik a szarkofágjából egy múzeumban és átsétál München jelenébe (I Know the Way to the Hofbrauhaus). Az Ich bin da, ich bin da (Itt vagyok, itt vagyok, 1993) története április 31-én kezdődik, egy olyan napon, amely nem létezik. Bertolt Brecht mondta egyszer, hogy "a létezés legkönnyebb formája a művészetben található." Achternbusch művészete két pólus között mozog: elhagyja a valóságot és belőle merít. Művészként a senkiföldjén kóborol, és szeizmográfként reagál azokra a földmozgásokra, amelyekhez mások már hozzászoktak. Történeteiben gyakran fedezhetők fel önéletrajzi elemek, és így tudatosan vagy akaratlanul Achternbusch a német romantikus művészek tradícióját viszi tovább, akik saját életüket transzformálták művészetté, miközben nem tudtak aktívan részt venni a hétköznapi életben. A legtöbb önéletrajzi elemet Az olimpiai bajnoknőben (1983) fedezhetjük fel. A film végén a sportoló Ilona megszüli szerelmének, a fogorvos Alinak gyermekét, Herbertet 1938. november 23-án. És megjelenik az utolsó felirat: Kezdet. Achternbusch a megjelölt évben született szerelemgyermekként, édesanyja tornatanárnő volt, apja fogorvos. Az utolsó jelenet alatt a háttérben felsírnak a szirénák, bombázás zaja hallható. Achternbusch valóban a "háború gyermeke", és ezt az önéletrajzi meghatározottságot személyes háborújának allegóriájává lényegíti át. Miközben Achternbusch társai közül jó néhányan valamelyik kereskedelmi tévét, s a tévé nyújtotta biztonságot választották, ő szilárdan tartja magát: némelykor oly kísértetiesen, mint a Wanderkrebs (Vándor rák) végső szomorúságtól áthatott halott párja, máskor oly elegánsan, mint az I Know the Way to the Hofbrauhaus árral szemben egyensúlyozó szörföse, megint máskor pedig oly zavarodottan, mint a Mixwix hőse, aki annyit gondolkodik, hogy füst száll ki a fejéből. Archtenbusch filmjeiben a sóvárgás mindig felülmúlja az álmok beteljesülését, és a szomjúságot jobb élethelyzetnek állítja be, mint a sörivást. Jóllehet nyilvánvaló Achternbusch kötődése szűkebb pátriájához és a keresztény hagyományokhoz (filmjeiben a nyitott sörkertek az édenkert földi másai), mégis az idő múltával művészetében (a filmjeiben éppúgy, mint a festményein) egyre többet foglalkozik a taoizmussal. És talán azért is bukkannak fel filmjeiben oly gyakran élő halottak, mert Achternbusch hisz a reinkarnációban. Az Ab nach Tibetben (Irány Tibet!, 1993) van egy jelenet: Achternbusch a német komikus, Karl Valentin szobránál áll és visszaadja a bőrnadrágját, amire nincs tovább szüksége. Achternbusch talán unja már, hogy folyton ő legyen a makacs bajor, az őrült lázadó, a keményfejű provokátor. De ami mindig is mozgatta és mozgatni fogja művészetét - Wolfram Schütte kritikus szavaival - a "rendetlenség ereje". 25 Sörkerti érzelmek | ||
Az Örökmozgó Filmmúzeum szeptemberi programjából(az előadások tagságival látogathatók)
|
Párizs-Budapest, Peter Falk, Filmemlékezet - Film: emlékezet és dokumentum, Román filmhét - A maszkabáltól a road movie-ig, Cesare Zavattini, Évfordulók |
|  Török Ferenc: Moszkva tér (2001) 191 Kbyte
| "Mindig Pestről álmodom, neMr. Imidzs - Roger MooreMr. Imidzs - Roger MooreMr. Imidzs - Roger Moorekem csak ő a Párizsom..." "Valahogy mindig szerettük volna Párizst, a vágyak városát a budapesti mindennapok szerves részévé tenni." Cserháti Zsuzsa énekli a címadó dalt az Idő van nyitó képsorai alatt. "Párizs az én Bakonyom" - írta száz évvel ezelőtt Ady is a szabadság, a sokszínűség, az európai kultúra szimbolikus fellegváráról. Valahogy mindig szerettük volna Párizst, a vágyak városát a budapesti mindennapok szerves részévé tenni. Éppen ezért a magyar filmek Párizs-képe sem válaszható el a Budapest-képtől. Elöljáróban tekintsük át a magyar filmek Budapest-ábrázolásának általános jellegzetességeit! A város mint élettér szerepletetése alapvetően meghatározza az 1945 utáni, már nem kizárólag műteremben forgatott magyar film térkezelését, világképét. A város lehet egyszerű háttér, kulissza - ez a legritkább eset -, de maga az ábrázolás tárgya, az ábrázolt világ dokumentáris kifejezője, akár a világhoz való viszony expresszív, túlstilizált megjelenítője is. Egy omladozó kapualj, egy ferencvárosi utcarészlet, egy presszó, vagy akár a Lánchíd megjelenítése mindig több volt a helyszín "megjelölésénél". A személyi kultusz éveinek Sportuszodájában például a boldogságban úsztak a dolgozók (Állami Áruház, 1952), miközben "teljes gőzzel" zajlott a metróépítés (A város alatt, 1953). Az ötvenes évek egyik legnagyobb hatású rendezőjét, Máriássy Félixet rengeteg támadás érte többek között az Egy pikoló világos (1955) lepusztult bérháza miatt, mert a gangon körbemozgó kamera fullasztó bezártság érzetet keltett. Ekkoriban magyar felvevőgép ideológiai és anyagi okok miatt sem kalandozhatott még a párizsi háztetőkön vagy az Eiffel-torony tövében. Így nem a Párizshoz való kötődés, hanem általában a Nyugat felé nyitás egyik első lépése volt a Fekete szem éjszakája (1958). Az első magyar-francia koprodukció az első cinemascope optikával készült magyar film is lett. Ma már nosztalgiával nézzük a szőke, amerikai származású belga hercegnő, és a csillogó fogú, éjfekete hajú magyar cigányprímás párizsi románcát, mely a századforduló egyik legviharosabb szerelmi botrányának számított. Csupa romantika, csók, könny, pazar, nagy látószögű képek, látványos díszletek, ruhák, Fényes Szabolcs fülbemászó cigányszerenádjai és cigánytáncai, egy csipetnyi párizsi hangulatként hatalmas körsvenk az Eiffel-toronyról és környékéről... "Egy centiméter igazi költészet és háromezer méter butaság" - idézte Heltai Jenő Mozi című írását a filmre vonatkoztatva korabeli kritikájában B. Nagy László. Ma már nem kell a filmmel ilyen szigorúnak lennünk, s jókat derülhetünk "a butaságokon", például, hogy miért kapta a finom csokis szelet a Rigó Jancsi nevet, vagy a film zseniális burleszk antréján, melyből kiderül, hogy miként vezetett a Dreyfuss-per a filmbeli szerelmi történet kirobbanásához. És felidézhetjük a filmhez kötődő szép legendákat, hogy miként tanult a Rigó Jancsit alakító Buss Gyula hegedülni, s miként a alakították át a Nyugati pályaudvart Gare de l'Esté... A hatvanas évek újhullámos filmjeiben a valósághű fotografálás jegyében a kamera közelhozta és újra felfedezte az átalakuló Budapestet. Identitáskereső hőseit követve bejárta a város utcáit, a körutat, presszókat, mozikat, a rakpartot, az '56 után konszolidálódó értelmiség jellegzetes agoráit. Ám a Miénk a világ, a Te vagy a Koncert "budapesti meséinek" játékos, franciás önfeledtsége az évtized második felére szertefoszlott. Különösen Szabó István filmjeiben Budapest dokumentáris hűségű helyszínei a feldolgozatlan történelmi múlt és szembenézés egyre stilizáltabb, szorongatóbb, líraibb metaforáivá váltak. A Szerelmesfilmben (1970) az emlék és valóság, a múlt és jelen egészen különös játéka valósul meg a ferenvárosi és a francia helyszínek váltakozásakor. A film szerelmespárjának francia kisvárosbeli találkozásakor a Tűzoltó utcai bérház, a a közös múlt és szerelem, valamint a jelen, a francia tengerpart kioltják egymást. Jancsi nem képes átlépni Kata franciaországi jelenébe, nem tud elszakadni a Tűzoltó utcától, az együtt átélt félelmek helyszínétől, az óvóhelytől, s a sarkon beforduló tank emlékétől, mely 1956 őszén, elszakította tőle a lányt. Akkor ébred fel emlékeiből, a mikor a párizsi metrón egy magyar disszidens házaspárral találkozik. Az ajtók becsapódnak, a szerelvény megy tovább. Párizs nem a vágy, hanem a hiány képe. A francia főváros új perspektívát nyit Jancsi előtt, onnan hazatérve már le tudja zárni a múltat, képes arra, hogy új életet kezdjen. A múlt irányítja a párizsi és budapesti helyszínek váltakozását Mészáros Márta Anna című, francia-magyar koprodukciójában is (1980). A rendezőnő életművében először nőfigurájának lélektani helyzetét nem szociologikus nézőpontból, hanem történelmi perspektívából nézi. A gyermekét kereső, érte veséjét áldozó anya története flashbackben visszanyúlik 1956-ig. A szociologikus beágyazottság hiánya is okozza, hogy sem a párizsi gazdagabb negyedek, a place des Vosges, a Beaubourg háta mögötti városrész pasztellfényes passzázsai, sem a budapesti helyszínek, a Halászbástya, a fürdők, a szauna és a belsők nem válnak a megmagyarázhatatlan érzelmek expresszív kifejezőivé, annak ellenére, hogy ez a korábbi Mészáros Márta filmekre jellemző volt. Esterházy-Gothár posztmodern fantáziafilmjében (Idő van, 1983) a képzelet ereje teljesen átalakítja a városképet. A film szociografikus pesti valósága olyan nyomasztó, olyan üres, hogy már nem is valóság. Folytonosan kibújik alóla képzelet - a városkép az életérzés stilizált metaforája lesz. Csodálatos, hihetetlenül intenzív példája ennek a vécéspár jelenete. Ül a két véglény a Klauzál téri illemhely tövében a mocsokban a galambok közt, kenyeret tör, s rekedt pszeudonyelven a múltról, szerelmükről vitatkozik. Fátyolos, imbolygó emlékképeken idézik fel a múltat, az Eiffel-tornyot, a pislákoló kandeláberek fényénél felrepülő galambokat. Cserháti énekli meg történetüket: "nem beszélünk nyelveket, eldőlt, hogy itt sem lehet, menjünk hát haza, hazamegyünk, csinálunk gyereket, így történt, s Párizs elveszett..." "Kis Valentino vagyok, bon jour!" - zárja le a férfi a jelenetet, mely Gothár tisztelgése A kis Valentino kukájának lángjai nyomán kibontakozó antik szobrocska, Báron György szavaival a "szemétből születő szépség" előtt. Sopsits Árpád Video bluesának (1992) testvérpárja videón levelez egymással, különböző filmműfajok stílusában vágják, keverik a múlt mozgóképes emlékeit. Mindkettő azt akarja bizonyítani, hogy az imádott nő őt szereti. A videopárbajt még a párizsi testvér halála sem zárja le, az utolsó szó is a videóé, melynek hideg, rejtett kameraszeme a gyilkosságot, s annak előre megtervezettségét is rögzíti, majd lejátssza a bűntudatos testvérnek. A csalódott Gábor, a vágyak városából, Párizsból szervezi meg öngyilkos és infernális video-bosszúhadjáratát testvére ellen. E filmben Párizs senkiföldje-szerű külterület, az éjszaka közege, a Semmi pokoli kulisszája, ahol a fegyverboltban hosszan válogat a Magyarországról jött testvér... Pacskovszky József A mi szerelmünk (1999) sztoriját franciás könnyedséggel szövi. A szerelmi történet egy amatőr némafilm körül bonyolódik, melyből hosszas filológiai munkával egy Párizsban tanuló diáklány nagyanyának titokzatos szerelme nyomozható ki. Maga a kutatás egy utifilm formájában fogja össze a benne résztvevők között fűződő szerelmi szálakat. A film Budapesten, Párizsban, Flandriában, és a lengyel tengerparton játszódik, ahol a nagymama szerelmet vallott az ismeretlen lengyel férfinek. A budapesti belsők és a repülőtér a melodráma színtere, ugyanis vad szeretkezéseik után Emmi és a francia Alex itt határozzák el, hogy közös életüket Budapesten fogják kezdeni... S míg Alex a válás körüli bonyodalmakba merül a francia feleséggel, Emmibe beleszeret a Filmintézet kutatója. A kialakult szerelmi háromszög következtében egyre sötétedik a film színvilága. Legoza elhatározza, utána megy a francia párnak Párizsba. Csalódott menyasszonyát még a repülőtéren is csak a biztonságiak segítségével tudja lerázni. Szép a film Párizs-képe: könnyed, autóból fényképezett passzázsai, intim kávézói, kis boltjai vagy antikváriuma újhullámos impressziókat kelt, hogy Flandriában aztán kitörjön a váratlan fordulatokban bővelkedő road movie. A fenti filmekben mindig ott a történelem, a "Magyarországból Párizsba ruccant lelkiállapot". Üdítő színfolt ilyen értelemben Török Ferenc Moszkva tere (2001), melynek helyszínein akkor sincs ott a történelem, mikor képileg ott van. Ha egymás mellé tesszük az Álmodozások kora (1964) fiatal mérnökeinek, a Megáll az idő (1981) lázadó gimnazistáinak és a Moszkva tér Erzsébet-hídi hajnali piknikező fiataljainak félprofilos közelképeit - a városképi eltérésekhez hasonlóan - kirajzolódnak a nemzedéki különbségek. A Moszkva tér Moszkva tere, vagy Erzsébet hídja mindenféle hiánytól, szorongástól, nosztalgiától, nemzedéki közérzettől mentes, bulizós, sörözős, csajozós, szlenges, természetes élettér. A szerelme után Párizsba utazó Petya a párizsi közeget ugyanolyan magabiztossággal éli meg, mint a budapestit. Mikor egymáséi lesznek végre, a francia televízió éppen Kádár temetéséről tudósít, de fel sem figyelnek rá. A Moszkva tér szereplőinek életében a korszakos történelmi változás csak kulissza, háttér, melyre ügyet sem vetnek. Enyedi Ildikó Simon mágusának (1997) Párizsa az összegző nagy metafora. Párizs olyan varázslatos, titokzatos, és magától értetődő, mint a lány, akibe Simon mágus beleszeret. Miként Simon a szellem, a költészet, a szabadság, a bölcsességért megszenvedett ember jelképe, oly módon Párizs a "csodák szigete", a szabadság, a sokszínűség, az európai kultúra szimbóluma. A kamera végtelen szeme letekint a magasból párizsi háztetők fölül Simonra és a lányra, és rögzíti a képet. Enyedi elmondta a film kapcsán, hogy azért választotta az apokrif Simon alakját, mert ő jelképezi azt, hogy a gyengeség, a kudarc az erőnél is nagyobb erő lehet, s mert vele kezdődött az európai kultúra, mely letűnőben van. Már akkor hatalmába kerít minket ez az érzés, mikor a film elején a Gare de l'Est kaotikusan kígyózó sínpárjain megérkezünk a városba. Mennyire más ez az érzés, mint Az én XX. századom csodálatos, film végi csatornájának sima vízén repülni a végtelenbe! A film vizes párizsi utcái üresen csillogó szépségükben a hiány tükrei. Csak akkor telnek meg tömeggel, mikor Péter, a tökéletes médiasztár, napjaink jellegzetes mágusa is megjelenik. Az élve temetés mágikus párviadala, a párizsi kültelek, az építési terület sivataga, vastraverzek, az üveg és a fém diaidalíve alatt - a Péternek megfelelő helyszínen - játszódik. Péter légmentes műanyagokba burkolózik, Simon hagyja, hogy kabátján kopogjanak a rögök. A tömeg úgy ünnepli a halál profanizálását, a győztes Pétert, mint egy boksz mérkőzésen. Simon alakja áttűnik a ellenfényében tündöklő több száz éves bérházfalon... Fazekas Eszter A sorozatban látható: 1 Idő van 4 Moszkva tér 5 Anna 6 Video blues 11 Simon mágus 25 A mi szerelmünk 29 Fekte szem éjszakája
|  Sopsits Árpád: Video blues (1992) 86 Kbyte
|  Enyedi Ildikó: Simon mágus (1999) 191 Kbyte
|  Pacskovszky József: A mi szerelmünk (2000) 173 Kbyte
|  Columbo 147 Kbyte
| "Falk gesztusaiban sokszor köszön vissza Columbo hadnagy: jellegzetes mozdulatokkal dörzsölgeti a homlokát, tárja szét a karjait." "Columbo szerepében Peter Falk, magyar hangja Szabó Gyula..." A New Yorkban született színészt nem véletlenül azonosítja a közvélemény a legendásan koszlott esőkabátos hadnaggyal. Peter Falk filmes életútjának döntő hányadában ezt a figurát alakította, és később producere is lett a Columbo-sorozat epizódjainak. Az alábbi válogatásban azonban más oldalairól ismerhetjük meg Peter Falkot. Főként drámai szerepekben láthatjuk, elsősorban az amerikai független film egyik vagányának és zsenijének, John Cassavetesnek köszönhetően. De a sorozatban helyet kapott egy "spagetti-vígjáték" is, melyben a csetlő-botló felügyelőt valódi komikusként ismerhetjük meg. A válogatás megtekintése után értetlenül állunk az előtt, hogy milyen kevés lehetőséget kapott Cassavetes halála után igazi filmes szerepekben való megmérettetésre, és talán elégedetlenebbül gondolunk Columbóra is, aki - úgy tűnik - kisajátította Peter Falk tehetségét. A Férjek (1970) az antihollywoodi művészfilmeket kedvelők körében Cassavetes alapfilmjének számít. Könyörtelen darab barátságról, halálról, emberek közti kapcsolatról. A három főhős három férfi (három férj), akik közös barátjuk temetésén találkoznak, és a szertartás után szembesülniük kell saját életükkel és múlandóságukkal. Gus fogorvos, egyébként duhaj, hisztérikus, provokatív sármőr. Harry sértődékeny, az örök harmadik, nincs humora, paranoiás, érzelgős, szeretetre éhes, agresszív. Archie-t, a legszimpatikusabb figurát alakítja Falk. Filozofikus alkat, de ugyanakkor kezdeményező, aki "idealista, pozitív lényként" határozza meg önmagát. Gyakran kérdez, és megfogalmazza kétségeit. Végig az a néző érzése, hogy leginkább őt sikerült kiismernie, de a film végére belép a Columbo-effektus: az elbitangolt három férj közül csak ő nem beszélt a feleségével, még telefonon sem, és nem láttunk egyetlen képkockát sem a családjáról. Világról, amelyben a mindennapjait éli, néhány felszínes információn túl nem tudunk meg semmit. Feltételezhetjük persze, hogy barátaihoz hasonlóan egészen másképp viselkedik, mint a film története által kiemelt macsólétben, de kapaszkodók híján nem lehetünk benne biztosak. Az Egy hatás alatt álló nőben (1974) nyújtja Peter Falk a legösszetettebb játékát. Ő a címszereplő, Mabel férje. Alakításakor nem volt könnyű dolga, félő lehetett, hogy partnere, Gena Rowlands egyszerűen lejátssza a vászonról, de egyáltalán nem ez történt. A rendkívül izgalmas Rowlands méltó társává emelkedett Peter Falk. Nick Longhettije egyszerre a világ legodaadóbb férje, aki mit sem törődve környezte ítéletével olyannak szereti feleségét, amilyen, ugyanakkor mégsem tud függetlenedni az őt körülvevőktől: ad családja és barátai véleményére, akik viszont nem tudják elfogadni Mabel különc, ideggyenge viselkedését. Ez a folytonos kettős megfelelési vágy Nicket kettős személyiségű figurává faragja: hol a végtelenségig megértő Mabelhez, hol egy pofonnal zárja rövidre hisztérikus kirohanásait. A Griffin és Phoenix (1976, r: Daryl Duke) az előző két filmet ötvözi, amennyiben egyszerre szól szeretetetről és a halálról. Peter Falk Griffint játssza, a házasságát megmenteni próbáló, halálos beteg embert. Hiába a kétségbeesett szeretet a férfi oldaláról, ha sem a felesége, sem a gyerekei nem nyitottak szeretetére. Máshol fogja csak megtalálni élete hiányzó részét, egy másik magányosban, egy másik haldoklóban, Phoenixben. A film második fele csínytevéseik és szerelmük története, melynek a halál, az elkerülhetetlen vet véget. Falk gesztusaiban sokszor köszön vissza Columbo hadnagy: jellegzetes mozdulatokkal dörzsölgeti a homlokát, tárja szét a karjait. Azokat a gesztusokat látjuk viszont, melyek akcióhős helyett hangsúlyosan emberivé és oly kedvessé tették a rendőrhadnagy alakját. A filmben kiválóan jeleníti meg a lelki problémákkal teli, elmagányosodott kisembert, akit a váratlan tudat, hogy már csak egy éve van hátra az életéből, képes annyira megújítani, hogy önfeledt, "őrült" utakat keressen a belső túlélésre. Valószínűleg ennek a felülemelkedő szemléletnek köszönheti a Griffin és Phoenix népszerűségét, s hogy a kiugró sikerre tekintettel mozifilmként is forgalmazták az eredetileg tévére készült szerelmi történetet. Peter Falkot a rendkívül szórakoztató, monstre hosszúságú vígjátékban ismerhették meg a tengeren túli nézők, még a Columbo-sorozat elindulása előtt. A Verseny a javából (1965) című vígjátékban a flúgos futam road movie-ja keveredik a western filmek stílusparódiájával. Falk a bajkeverő "Rossz" (Fate professzor - Jack Lemmon) segédjét játssza. Ez nem jelent mellékszereplői státuszt, ahogyan Sancho Panzáé sem Don Quijote oldalán. A film vizuális erőssége éppen az, ahogy Peter Falk a különböző filmes műfajok burleszk paródiáit nyújtja. Láthatjuk század eleji öltönyökben, parádés módon megkötött nyakkendővel, vagy autós szemüvegben, máskor perui kalapban, majd agyonázott téli kabátban egy jégtábla szélén (természetesen hamisítatlan műtermi megvilágításban). Színészi játéka ebben a filmben annyira magától értetődően könnyed, mintha igazi komikusi babérokra pályázott volna annakidején. Egyszerre szánalmas, két ballábasan mulatságos, szeretetre méltó karakterré teszi a mindenkori segéd alakját. Alapvetően hiányzik belőle a gonoszság, egyszerűen szolgálja professzorát, ahogy tudja. Az idő múlásával a western tájait felváltják egy kosztümös film belső díszletei, és fény derül arra, hogy Falk Maxa nem szolga, sokkal inkább tanítvány. Jólelkű ugyan, de lassan megokosodik, s mesterével szemben is kritikus lesz. A Berlin felett az égben (1987) Falkot kettős szerepben láthatjuk visziont. Egyrészt metaszereplő, maga a színész, aki Columbót játszotta, és most egy újabb szerepre készül. Hagyományos a jelmeze, nem sokban különbözik a hadnagy jól ismert ruhadarabjaitól. Sokáig nem is világos, mit keres tulajdonképpen ebben a filmben, aztán kiderül: ő a kísértő. Egykori angyal, aki megérzi a még láthatatlan angyalok jelenlétét, és arra buzdítja őket, hogy váljanak láthatóvá, eldobva a szellemi lét minden kiváltságát a földi életért. Önirónia, bölcsesség, tapasztalat és letisztultság jellemzi Falk játékát, pontoson ráérez a feladatra, melyet a rendező adott neki. A médiaarc, a sorozatarc főszereplőjének és Cassavetes drámai kisembereinek egyszerre kellett megjelennie a vásznon. Ebben a Wenders rendezte különleges filmben nyújtott alakítása révén lett az idén szeptember 16-án 75 éves Peter Falk az európai nézők számára Columbóból színésszé. Péczely Dóra A sorozatban látható: 2 Berlin felett az ég 3 Griffin és Phoenix 4 Férjek 7 Verseny a javából 8 Egy hatás alatt álló nő 9 A játékos 11 Távol és mégis közel 15 Keletre meneteltek
|  Wim Wenders: Berlin felett az ég (1987) 121 Kbyte
|  John Cassavetes: Egy hatás alatt álló nő (1974) 172 Kbyte
|  John Cassavetes: Férjek (1970) 172 Kbyte
|  Blake Edwards: Verseny a javából (1965) 48 Kbyte
|  Gustav Deutsch: A film... 7-12 (2002) 50 Kbyte
| Film: emlékezet és dokumentum "idén elsősorban az ilyesfajta fellelt filmanyagok (found-footage) "közönségbarát" felhasználásának különböző módszereit szeretnénk bemutatni" Pár éve, amikor a film századik születésnapját ünnepelték világszerte, számtalan korai felvétel került elő az archivumok mélyéről, majd tűnt el ismét az egyre szakszerűbb raktárakban őrzött dobozokban. Ám a bécsi Gustav Deutsch, aki több mint egy évtizede bújja a világ filmarchívumait, nem törődött bele ebbe. A korai tudományos filmek részleteiből készített hatrészes összeállitása után (A film... 1-6) idén egy újabbal állt elő a Cinema Ritrovato néven ismert, nagy múltú bolognai fesztiválon. A film... 7-12 (2002) egészen a kezdetekig, a korai némafilmekig vezeti vissza a film történetét. Aligha találhattunk volna méltóbb nyitófilmet az immár hatodik alkalommal megrendezésre kerülő Filmemlékezet Fesztiválunkhoz. Ugyanis idén elsősorban az ilyesfajta fellelt filmanyagok (found-footage) "közönségbarát" felhasználásának különböző módszereit szeretnénk bemutatni. A legszokatlanabb példa erre az Egyedül (1998), az ugyancsak osztrák Martin Arnold kísérleti rövidfilmje: az egész hollywoodi filmelbeszélés szatirikus parafrázisát teremti meg az amerikai életforma népszerűsítéséért Oscar-díjjal jutalmazott Andy Hardy sorozat néhány képsorának "megdolgozásával". A legambiciózusabb kisérlet mind közül a holland filmarchivum 11 - átlagosan 20 perces - összeállitása az American Biograph & Mutoscope cég 1896 és 1903 között készült filmjeiböl. A szóban forgó közel 300 film kétharmada az amszterdami Filmmuseum, egyharmada pedig a londoni nemzeti archívum (National Film and Tevelsion Archive) gyűjteményéből került elő az 1990-es évek elején. Az Európai Unió filmfelújítási Lumière-projektje tette lehetővé átírásukat vetíhető 35 mm-es kópiára. Ezt a háromórás műsort, melyet holland kollégák (Nicole de Klerk, Mark von den Tempel stb.) rendeztek tematikus blokkokba, a holland külügyminisztérium támogatásával forgalmazzák. A korabeli filmek és felvételek hagyományos alkalmazásának remek példája egy Magyarországon először látható brit dokumentumfilm Gertrude Stein, azaz a huszas évek Párizsáról. Ugyancsak szervesen illeszkedik egész hónapos Párizs-sorozatunkba egy - sajnos, csak töredékesen fennmaradt - világhíres Zola-adaptáció, A pénz két jelenete: az egyiket egy mulatóban, a másikat a börzén vették fel. Műteremben és egészen speciális technikával készültek Lotte Reiniger önálló műfajt teremtő, páratlan árnyjáték-filmjei (l. erről a róla készült dokumentumfilmet). "Ezek a filmek egyetlen ollóval készültek, csak fényből és árnyékból állnak. A mozgás tiszta művészete. Abszolút filmek tehát, mint Balázs Béla joggal mondta. Hamar világossá válik, miért lett Lotte a húszas évek avantgardistáinak múzsája, miért érezte Walter Ruttmann megtiszteltetésnek, hogy az asszisztense lehet... Két forrásból merítenek a filmjei: a meséből és a zenéből, különösen Mozartéból... Érzékeny filmek ezek, szépek és törékenyek, mint a szappanbuborék. Élvezni kell őket, általuk ismét megtanulhatunk csodálkozni és talán hallgatni is. Lotte filmjeinek és képeinek varázsát megtörheti a túl sok beszéd. És szavakkal le sem írhatók. Ez is a többi nagy mesterművel rokonítja filmjeit" - írja Walter Schobert bevezetőjében ahhoz a filmcsomaghoz, amely a Goethe Intézet segítségével jutott el hozzánk és amely a filmtörténet első teljes hosszúságú animációs filmjétől, a nem rég felújított Ahmed herceg kalandjaitól (1923-1926) kezdve egészen az ötvenes években Angliában készített rövidfilmekig követi nyomon Lotte Reiniger pályáját. Négy amerikai filmmel bizonyítjuk idei fesztiválunkon, hogy a felújítás az ötvenes években készült művekkel is csodát tehet. Az amerikai film noir világa elevenedik meg Fritz Lang két Amerikában készült - nálunk kevésbé ismert -filmjének (Búcsúlevél, Emberi vágy) és Nicholas Ray egy korai opuszának (Magányos helyen) tűéles fekete-fehér kópiáin, míg ragyogó színekben, széles vásznon tárulnak elénk a vadnyugat csodás tájai a nálunk ismeretlennek számító Budd Boetticher finom humorú Lovagolj magányosan! című filmjében, mely már az olasz western amerikai előfutárának tekinthető. Mind a négy felújítás Grover Crisp munkáját dícséri, aki két éve járt az Örökmozgóban egy tucat felújított amerikai klasszikussal. Sokan emlékszünk vissza jól eső nosztalgiával azokra az időkre, amikor a moziban a nagyfilm előtt híradót és/vagy kisfilmet is vetítettek. Ezt a hagyományt szeretnénk feltámasztani természetesen a Filmmúzeumhoz illő módon, vagyis nem új, hanem régi híradók vetítésével. A Párizs-sorozatban kísérőműsorként bemutatott magyar világhíradók, illetve francia kisfilmek tematikailag kapcsolódnak a nagyfilmekhez, de a Filmemlékezet ideje alatt minden nap vetítésre kerülő egy-egy felújitott régi magyar híradó - reményeink szerint - önmagában is megállja a helyét. Olyannyira, hogy mostantól kezdve rendszeresen láthatnak az Örökmozgóban a Magyar Nemzeti Filmarchívum által felújított magyar híradókat és kisfilmeket. Már csak azért is, hogy ne érjen véget a film és a filmemlékezet ünnepe a VI. Filmemlékezet Fesztivállal! Berkes Ildikó A fesztivál programja 20. 28. A film... 7-12 21. 28. Lotte Reiniger árnyjáték-filmjei 21. 29. American Biograph & Mutoscope összeállítás I. 22. 25. American Biograph & Mutoscope összeállítás II. 22. 30. Búcsúlevél 23. 29. Magányos helyen 24, 27 Lotte Reiniger művészete; Ahmed herceg kalandjai 26. 28 Lovagolj magányosan! 30 Egyedül; Andy Hardyt elkapja a szerelem Párizs-filmek 1 Az állatok vére; Miénk az élet 3 Piros léggömb; Estélyi ruha 5 Párizs és a tavasz 10 A Szajna találkozik Párizzsal, Zsebtolvaj 12 Párizsi háztetők alatt 22 Csak pár óra 23 Kültelek; Vízből kimentett Boudou 24 Szépséges Párizs 24, 29 Párizs nő volt 26 A pénz; Párizsi háztetők alatt
|  Gustav Deutsch: A film... 7-12 (2002) 39 Kbyte
|  Martin Arnold: Egyedül (1998) 25 Kbyte
|  Lotte Reiniger: Ahmed herceg kalandjaitól (1923-1926) 44 Kbyte
|  Lotte Reiniger: Ahmed herceg kalandjaitól (1923-1926) 35 Kbyte
|  41 Kbyte
| A maszkabáltól a road movie-ig "a romániai értelmiség százszor-ezerszer jobban ismeri (tartja nagyra és tiszteli!) a magyar kultúrát és benne a magyar filmet, mint a mieink a románt..." "Románia nem sokat mond a filmeseknek a nagyvilágban..." - jegyezte meg a román Giurgiu Tudor filmrendező, aki igazgatója és fő szervezője volt az idén júniusban Romániában először megrendezett, Transilvania elnevezésű nemzetközi filmfesztiválnak. Az Oxford Filmenciklopédiában hiába keressük a román filmről szóló fejezetet, szerkesztői nem tartották érdemesnek beszélni róla - még Lucian Pintilie okán sem. De még ezek sem tudják eltántorítani a Magyar Nemzeti Filmarchívumot, hogy évek óta igyekezzen megismertetni a román filmet idehaza, s a régióban. Ennek jegyében adjuk ki a Moveast őszi számát Marian Ţuţui szerkesztésében, s szentelünk egy hetet az Örökmozgóban a román filmnek, a Román Nemzeti Filmarchívummal és román filmesekkel (Vivi Drăgan Vasile, Radu Igazság) együttműködve. Ha a román filmet általában nem ismeri a világ, s a szakemberek sem mindig tartják érdemesnek említeni, akkor mi miért tesszük? Egyrészt, mert ugyanolyan régóta létezik a román film, mint bármely más nemzeti film itt Európában, s Lucian Pintilie egyike az egyetemes filmművészet ma élő legnagyobbikainak is. Másrészt legalább annyira jellegzetes itt a régióban a román film története, mint a lengyeleké, a cseheké vagy a magyaroké, csak persze másként, és éppen ettől izgalmas. Harmadrészt a románság olyan szomszédunk, akivel történelmünk és kultúránk elengedhetetlenül és sok szempontból érintkezik, összekapcsolódik, hat egymásra, ezért érdekes számunkra, hogy az ő filmeseik miként fogalmazzák meg gondolataikat a mozgókép nyelvén az ott élő emberekről, korunkról - múltról, máról, jövőről. Van egy negyedik szempontunk is: sokunk tapasztalata és élménye, hogy a romániai értelmiség százszor-ezerszer jobban ismeri (tartja nagyra és tiszteli!) a magyar kultúrát és benne a magyar filmet, mint a mieink a románt... Kevesen vagyunk, akik ismerjük és szeretjük, mert idehaza (is) erősek az előítéletek. A román úthálózat, közlekedés, szolgáltatás, a környezetszennyezés ismert állapotai mellett európai szintű a szépirodalmuk (majdnem naprakészen hozzáférhető magyarul is!), gondolkodóik munkássága, világhírű a színházművészetük, s vannak kiemelkedő filmeseik s filmjeik. Románia így, együtt - s idézzük T.G.M. csúfondárosan szeretetteli megfogalmazását - : "maga a pakfon franciás balkáni mennyország". A fejedelemségekből álló, s szinte a 19. század végéig (utoljára csak részbeni) török függőség alatt lévő ország szűk másfél évszázada sincs, hogy független és egységes nemzetállam. Az egységesülés, a kapitalizálódás, a polgárosodás és a modernizáció olyan hevesen és ellentmondásosan ment végbe, hogy nyomai máig hatnak. Elég Ion Luca Caragiale (1852-1912) nálunk is szinte folyamatosan repertoáron lévő, kegyetlenül szókimondó komédiáit ismerni, hogy sejtésünk legyen róla. Bár a leegyszerűsítés mindig életveszélyes, talán ezúttal felkelti a rokonszenvező kíváncsiságot azokban, akik készek beengedni világképükbe a román kultúrát (is - ha eddig nem tették). E célból ismét csak legjobb Caragialéhoz fordulni, aki kortársként - bár már berlini emigrációban - élte át az 1907-es, elemi katasztrófaként kirobbanó román parasztlázadást. Az 1907 tavaszától őszéig című pamfletjében a műfajt meghazudtoló higgadtsággal elemezte a román közállapotokat, majd állapította meg: "Valójában talán egyetlen állam életében sem tapasztalható, legalábbis Európában ilyen elképesztő ellentét valóság és látszat, a dolgok igazi arca, s az azt leplező álarc között." Így lesz nála a Zűrzavaros éjszaka című komédiában a román valóság helyett az illúziókba menekülés emblematikus megjelenési formája a maszkabál. Az ünnep visszatérés az eredethez, a mitikus időbe (Mircea Eliade: A szent és a profán). A kelet-európai filmkultúrában ismerős az ünnep, mint a nemzeti identitáskeresés, a történelemmel való szembenézés nagy alkalma: a lengyel Andrzej Wajda a bronowicei mennyegzőben (Mennyegző), a cseh Miloš Forman egy kisváros tűzoltóbáljában (Tűz van, babám) találta meg azt a különös egyediséget, amely a legsűrítettebben hordozza a nemzeti sajátosságokat és értékeket, s amely nemcsak a kérdésfeltevésekre, hanem a sorsdöntő, korszakos válaszadásokra is alkalmas. A román Pintilie pedig - Caragiale nyomdokain - a bukaresti külváros farsangi álarcosbáljában (Miért húzzák a harangokat ...?, 1980). Ő leplezi le ugyancsak ebben a filmjében kíméletlenül a két nagy román mítoszt: a kétezer éves történelmi kontinuitásét és az egységes nemzetképét. E két mitosz dominanciája jellemzi szinte az egész román filmtörténetet is, gondoljunk a Dákok vagy a Traianus oszlopa című szuperprodukciókra, s nyomukban a Ceausescu által preferált "nagy nemzeti filmeposz" számos ópuszára, vagy a hasonló gyökerek táplálta amerikai western románosítására, az un. puliszka-western remekeire. A földig érő fekete kabátjában hatlövetűjét cujkával tisztító, szotyolázó Mărgelatu kapitány köré szőtt történetek (A csontok útja, Az ezüstálarcos stb.), vagy a szellemes, önironikus, valóban a Vadnyugaton játszódó három film (Vendégek Vadnyugaton, Cirkusz Vadnyugaton, Földet veszünk Vadnyugaton, 1978-1982) hősködő, ügyefogyott, bugyuta, de örök győztes román családjának viszontagságai idehaza is ismertek és népszerűek voltak. A fentiekből is érthető, hogy a román filmek alapvetően majdnem mind közönségfilmek, s nemcsak bizonyos korszakokban, mint nálunk. Ahogy a román történelem folyamán a társadalomban, úgy a kultúrában is - az átjárást biztosító középrétegek, a jómódú polgárság hiányában - mély szakadék választja el egymástól a szűk elitet és a széles tömeget. Az előbbiek "birtokolják" a kulturális javak közül az irodalmat, a színházat, az utóbbiak a mozit. Ezért van az, hogy például a magyar filmtörténethez viszonyítva kevés a román művészfilm. A mozit preferáló Ceauşescu-diktatúra évtizedeiben készült pár művészfilmben olyannyira elbújtatták rendezőik a kimondhatatlan gondolatokat, hogy még az értelmiség számára is csaknem kibogozhatatlanná váltak. A diktatúra szisztémájából adódóan kevés volt a betiltott film, az elsüllyesztett, elhallgatott, forgalmazásból kivont annál több. Pintilie - nem burkoltan célozgató, hanem a rendszer álságát és brutalitását, a mindent elöntő erőszakot máig felülmúlhatatlanul adekvátan ábrázoló - Helyszíni szemléjével robbant be a román köztudatba, miközben színházban is rendezett, s a félreérthetetlenül a diktátort megszemélyesítve színre vitt Revizor bemutatója után, 1972-ben szólították fel távozásra az országból. Azóta jórészt Franciaországban él, de minden filmjét (a Jugoszláviában készített A 6-os számú kórterem című, Csehov-novellán alapuló tévéfilmjét kivéve) Romániában forgatja. Mindegyikben szenvedélyes szókimondással, mélységes, könyörtelen szeretettel ábrázolja a román társadalmat és a jelen történelmét. Míg a román rendszerváltás előtt készült munkáiban a tiszta emberek és szándékok mindig elbuktak, s az áldozatokat halálukban is meggyalázták, a kilencvenes években készült filmjeiben van kiút az egyén számára. Ez mindig a szerelem, s mellette vagy a nagy népi túlélés módszerének elsajátítása (A tölgy, 1992), vagy a törvények betűibe való kapaszkodás (Túl késő, 1996) - vagy napjainkban, a demokrácia nélküli vak, tébolyult, tragédiába torkoló szabadságban a gyermekben testet öltő jövő (Végállomás a Paradicsom, 2000) kínál megoldást. Csak a Felejthetetlen nyár (1994), a húszas években, Dobrudzsában játszódó film sűrű etnikai és fafejű hatalmi konfliktusok közé szorított gyönyörű, művelt és humánus hősnőjének marad az alkohol. Mivel az Örökmozgó közönsége a teljes Pintilie-életművet ismerheti, ez alkalommal a Végállomás a Paradicsomot tűzzük műsorra. De szólnunk kell a bevezetőben azokról is, akik Pintilie kortársai voltak és ma is dolgoznak (sajnos ketten elhunytak: a román film úttörője, Jean Mihail és a betiltott Kőországi lakodalom rendezője, Mircea Veroiu). Dan Piţa szintén büszkélkedhet betiltott filmmel (Homokfal), ő volt a rendszerváltás után négy évig az Országos Filmművészeti Tanács vezetője. Az utóbbi évtizedben tőle is vetített friss filmet az Örökmozgó (Hotel de Lux). Mircea Daneliuc, aki megszállottan perlekedett a diktatúra nyomása alatt a tisztánlátás és a szókimondás jogáért (elsüllyesztett filmjei: Mikrofonpróba, Hajókirándulás, Iacob, Glissando), a rendszerváltás után is szenvedélyes és kérlelhetetlen rendező maradt. Indulatos filmjeit közül jó néhányat műsorunkra tűztünk már (A tizenegyedik parancsolat, Köhögés és nyilallás, Hitvesi ágy, Undor), most egyik korai filmjét vetítjük (Hosszú út). Mircea Veroiu, Iulian Mihu és Mircea Mureşan munkái azért izgalmasak, mert a viharos történelmi időszakban megélt évekkel, s számos filmmel a hátuk mögött másként szólnak napjainkról, mint a fiatalabb nemzedékek. A megszokott narrációval, s talán kicsit túlbuzgón, karcosabban, vagy - nagyobb indulattal... Az úgynevezett középnemzedék kiemelkedő tagja Nae Caranfil. Ő a nyolcvanas évek végén tűnt fel formabontó vizsgafilmjeivel, s nemzedéktársai között - Pintilie szerint is - máig a legfigyelemreméltóbb: világszemlélete finoman ironikus, inkább meditatív (Aszfalttangóját szintén láthatta az Örökmozgó közönsége). És itt vannak már a legfiatalabb rendezők, Cristian Mungiu, Sinişa Dragin vagy Cristi Puiu filmjei, amik sikert sikerre halmoznak a nemzetközi fesztiválokon. Világlátásuk és filmnyelvük ötvözi nemzeti és egyetemes jellegzetességeket (miként ez megfigyelhető a mi fiatal filmeseink esteében is). Puiu szinte eszköztelen road movie-ja, a Drog és lé szikár, szellemes és sokatmondó látlelet a mai román valóságról. Ráadásul - végső soron - nincs benne korunk pesszimizmusa sem! Puiu szakértőként vett részt Pintilie legutóbbi, az Egy kínvallatás délutánja című filmjének forgatásán, ami akár egy majdani stafétabot-átadásként is értelmezhető... A filmvetítéseket Radu Igazság fotókiállításával tesszük még ünnepibbé. A fotókon a múlt század elejének százarcú Bukarestje látható. Amikor én végignéztem érdekes módon felidéződtek bennem Bécs és Budapest klasszicista-szecessziós épületegyüttesei, s ez akár jelképes értelmű is lehet... Íme, ismerjék és szeressék meg a román kultúra mostani hírnökeit! Báthory Erzsi A filmek 12 17 Drog és lé 13 A banditák alkonya (98.VII.14) 13 19 Filantropica 13 15 Humanitárius segély; Naponta szájon csókol az Úr 14 18 Zapping; A nap embere 14 A balta 15 A piros ruhás hölgy (Cirkusz a Vadnyugaton, 97. VII.22.) 16 Az orvos felesége (Dupla extázis) 16, 12 Végállomás a Paradicsom 17 Hosszú út 17 19 A tűzoltók kórusa; A sátor 18 20 Nem véletlen; Nyugat 22 Manassé
|  Lucian Pintilie 26 Kbyte
|  Lucian Pintilie: Terminus Paradis (2001) 29 Kbyte
|  Vittorio De Sica: Biciklitolvajok (1948) 29 Kbyte
| "A neorealizmus az olasz filmművészet lelkiismerete volt, ma pedig a lelkiismeret furdalása" (Zavattini) "Ha a hatalom nyelvét használom, olyanná válok, mint a hatalom, vagyis nem gondolkodom. A hatalomnak nincs szüksége a gondolkodásra, sőt kevesebb gondolkodással tovább marad hatalmon. És csak az veszélyezteti hatalmát, ha akad valaki, aki nála is kevesebbet gondolkodik, és ármánykodhat ellene" - kiáltja, dohogja prófétai hevülettel, sűrűn gesztikulálva az a közember, akibe belefojtották a szót, akit hallgatásra kényszerítettek, s most végre szabad folyást engedhet érzelmeinek, gondolatainak. Az igazsáááág című 1982-es játékfilm főszereplőjéről - egyben írójáról és rendezőjéről - Cesare Zavattiniról, a neorealizmus atyjáról van szó, aki elsősorban írásaival, forgatókönyveivel inspirálta a korszakos szellemi és filmes irányzatot. A diktatúra idején a vicclapok szerkesztőségei számítottak az ellenállás fészkeinek, a politikai szatíra tiltott-megtűrt műfaj volt. Ide sorolhatóak Zavattini első írásai, melyeket szürreális és szimbolikus humor jellemez. A harmincas években a Mondadori kiadványainak főszerkesztőjeként olasz képregényeket jelentetett meg, melyekben olasz figurák és történetek szerepeltek. Csattanós novellái mellett sorra jelentek meg könyvei. Az Annyit beszélünk rólam (1931) az országos hírnév kapujába juttatta. A Szegények, bolondok (1937) és az Én vagyok az ördög (1941) megjelenései idején egyik kritikusa az "olasz Kafkaként, Joyce-ként" jellemezte. 1935-ben íróként került kapcsolatba a filmmel. Az Adok egymilliót főszereplője Vittorio De Sica volt, és a két férfi között később életre szóló barátság és munkakapcsolat jött létre. Közös célt tűztek ki, a bonyolult valóság és az emberi kapcsolatok mind teljesebb feltárását. Történeteik szereplői a kiszolgáltatottá vált, megvetett, megalázott kisemberek. Foglalkoztak a kettészakadt családban vagy család nélkül maradt gyerekek sorsával, a munkanélküliség és elnyomorodás rémével küzdő emberekkel, az öregek kilátástalan helyzetével. Kezdetben kevéssé közismert írásokat használtak alapanyagként, és társforgatókönyvírókkal dolgoztak együtt. A Csoda Milánóban (1950) volt az első olyan film, mely Zavattini saját ötletére, többször átdolgozott írására épült (regényként A derék Toto címet kapta), de a forgatókönyvírásba másokat is bevontak. A film a neorealizmus költői csúcspontja és meghaladása. Valóságból, fantáziából, groteszk humorból, szimbolikus és burleszkelemekből szőtt tündérmese. A következő költőien gazdag és megrázó filmjük, A sorompók lezárulnak (1952) forgatókönyvét Zavattini már egyedül írta. Zavattinit tartják a háború alatt kibontakozó, majd néhány évig virágzó olasz neorealizmus elméleti megalapozójának. A filmet a társadalmi harc eszközének tekinttette, mely képes a valóság megragadására, művészi leképezésére és a néző emocionális mozgósítására. Az irányzat ideológiai gyökere a szolidaritáson alapuló szocialisztikus eszmevilágból és a kereszténység jóság-kultuszából táplálkozott. Célja pedig az volt, hogy mind kevesebb áttétellel filmezze le a valóságot (ehhez kellettek a hétköznapi, újsághír-történetek, amatőr szereplők, természetes helyszínek). A Biciklitolvajokról (1948) például így beszélt Zavattini: "Olyan történetet kerestünk, amely mindössze annyit mond el, hogy egy ember él, eszik, dolgozik, iszik, és amelyben mindez csodálatos képpé alakul, és bátorító példává lesz." Harminc évvel később tárgyilagosan jegyezte meg akkori tevékenységéről, hogy forgatókönyveivel a "hagyományos" filmet szolgálta, miközben tiltakozott ellene, s olyan filmről álmodott, mely felszámolja a forgatókönyvet. Ez a szociografikus tényfeltáró vágya mutatkozott meg a mozgóképes Filmfolyóirat létrehozásában 1953-ban, majd tíz évvel később a Béke Filmhíradójában és a Róma titkaiban. A neorealizmus kifulladása után is dolgozott De Sicával. A megváltozott körülmények között új, népszerű kifejezési formákat és műfajokat kerestek. Így született meg a Nápoly aranya (1954) folklorisztikus, népies zsáner-körképe, a régóta dédelgetett terv, Az utolsó ítélet (1961) gúnyos, szatirikus rajza, a Tegnap, ma, holnap (1963) színésztisztelgő novellafilmje, a Napraforgók (1970) szentimentális mozidarabja. Ha kellett, rangos irodalmi szerzőkhöz (Moravia, Sartre és mások) fordultak alapanyagért. Mégis De Sica halálakor (1973) Zavattini így nyilatkozott barátja munkáiról: "Melyek a legjelentősebb filmjei? Szerintem a Biciklitolvajok, A sorompók lezárulnak, a Csoda Milánóban. (...) Ebben a három filmjében, nemkülönben a Fiúk a rács mögöttben De Sica egy hullámhosszon volt egy olyan országgal, amely nemcsak az eszével, hanem a szívével is gondolkodott. Az a kulturális tett, amely az ő nevéhez fűződik - az, hogy értelemmel töltötte meg az érzelmeket -, szerintem egyedülálló az olasz filmművészetben." Zavattini - hosszú pályafutása alatt - rendszeresen dolgozott más rendezőkkel, segítette a mexikói és kubai filmeseket, részt vett társadalmi megmozdulásokon, tüntetéseken. Tipikusan olasz szatírává varázsolt Gogol Köpenyét (r: Alberto Lattuada), mely realista vonalvezetése ellenére rokonságot mutatott a Csoda Milánóban egyes elemeivel. A társadalmi különbségeket és a pénz romboló hatását ostorozta az Egy szép lány férjet keresben (r: Giuseppe De Santis). Az egyéni és társadalmi visszásságok, a megkövült viszonyok miatti keserűségét (olykor csúfondáros hangon) többek között olyan rendezőkkel osztotta meg, mint Blasetti (Négy lépés a fellegekben, Szerelem és fecsegés), Visconti (Szépek szépe), Damiani (A bérgyilkos), Germi (A tanú), Zampa (Könnyebb egy tevének...), vagy a már említett De Santis (Róma, 11 óra). Hogyan születik egy filmforgatókönyv? címmel vígjátékot írt. Szülővárosáról, a Reggio Emilia tartománybeli Luzzaráról könyvet állított össze egy híres fotóssal. Forgatókönyvet írt a Hosszú, zöld harisnya című animációs filmhez, mely díjat nyert Velencében. Igen jelentős a festőművészi tevékenysége, képein groteszk, szatirikus hajlamát csillogtatta. Zavattini mindig kemény szavakkal illette azokat, akik a hatalomért mindenre készen álltak. Provokálta a "hivatalos" értelmiség lustaságát, közönyét. Írásaival a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdött. Szolidáris volt az elesettekkel, kiállt jogaikért, s minden jó ügy mellett. Mély meggyőződésű hit vezérelte, ugyanakkor szűnni nem akaró kíváncsiság és kételkedés jellemezte. A problémákat mindig erkölcsi oldalról közelítette meg. Lalík Sándor A filmek: 2 Csoda Milánóban 4 A köpeny 6 Biciklitolvajok 8 A menyasszony nem tud várni 9 A tető 14 Tragikus hajsza 23 Fiúk a rács mögött 24 Egy szép lány férjet keres
|  Vittorio De Sica: Csoda Milánóban (1950) 29 Kbyte
|  Werner Herzog: Nosferatu, az éjszaka fantomja (1979) 69 Kbyte
| Vittoro Gassman 1 Kean, a zseni Werner Herzog 5 Nosferatu, az éjszaka fantomja | ||
Az Örökmozgó Filmmúzeum augusztusi programjából(az előadások tagságival látogathatók)
|
Peter O'Toole, Valaki figyel, Évfordulók:Marilyn Monroe, Robert Redford, Gene Kelly, Alexandre Dumas, Örökmozgó Galéria: Sziget' 2001 - Bácsi Róbert fotói augusztus 1-11-ig, Alföldi ikon - Kurucz István András festőművész művei - augusztus 14 - szeptember 8., Lakomák, Billy Wilder |
|  Peter O'Toole 15 Kbyte
| Egy ember, aki élete nagy adományának tartja hányatott gyermekkorát. A vándorló bukméker apa mellett felcseperedő kisfiú - a folytonos költözések eredményeként is - sokféle emberrel ismerkedhetett meg. A szükséges ismereteket a skót származású, irodalomkedvelő édesanya nyújtotta, aki "többet jelentett, mint a világ összes iskolája". Tizenegy évesen került iskolapadba, s akkor döbbent rá, hogy nem vesztett semmit, sőt a leedsi apácarend szigorú nevelési módszere, mellyel balkezességéről akarták leszoktatni, meggyűlöltette vele az iskolát. "Nem leszek átlagos ember..." - írta öntudatosan gyerekkori naplójában. Egy ír férfi, aki a londoni Royal Academy of Dramatic Arts szellemi municiójával osztálytársai (Albert Finney, Richard Harris, Alan Bates) nem elhanyagolható inspirációjától kísérve és Michael Redgrave valamint Laurence Olivier színpadi játékainak felszabadító élményével gazdagon rövid idő alatt az egyik legnagyobb, klasszikusokat megszólaltató angol színésszé válik. Útja során - a bristoli Old Victől londoni színházakon keresztül egészen Stratfordig - legendás Shakespeare-alakítások kötődnek a nevéhez: Hamlet, Shylock, Petruchio, Thersites, Macbeth. Egy kezdő filmszínész, aki (kirobbanó színpadi alakításai és néhány kisebb filmszerep után) megkapja David Lean felkérését az Arábiai Lawrence című nagyszabású történelmi tabló címszerepére. Az 1962 december 10-i londoni premier számára "a világsiker kezdetének napja". Négy hónappal később a film Kaliforniában hét Oscart nyer, és megkapja az "Év legjobb alkotása" címet. A siker nyomán Hal Wallis producer felkéri O'Toole-t Richard Burton partneréül a Becket egyik főszerepére. A két színész között mély barátság szövődik (köszönhetően a kelta kulturális gyökerüknek, a hasonló szakmai karrierjüknek, mentalitásuknak), és elhatározzák, hogy követve Laurence Olivier és John Gielgud korábbi példáját közös Hamlet-előadást szerveznek az óceán két partjára. Egyikük a Broadwayn, másikuk Londonban játssza a címszerepet, majd cserélnek... A történelmi és kortárs miliőben egyaránt otthonosan mozgó ír-angol színész ezután váltakozva vállal különféle színpadi és filmszerepeket. 1970-től a televízió is foglalkoztatja - egyre sűrűbben. Egy világsztár, aki szakmai sikerei csúcsán elbizonytalanodik: karrierje megbicsaklik, magánéleti kudarcok és csapások érik, sőt romló egészségi állapota közvetlen életveszéllyel fenyegeti. Ekkor határozza el, hogy visszaköltözik írországi otthonába - egykori szülőhelyére -, Connemarába. A tivornyáiról, kicsapongásairól, botrányairól elhíresült sztár megnyugszik, még az ivást is abbahagyja. Egy hétszeres Oscar-jelölt, aki egyetlen egyszer sem kapta meg a díjat. A hetedik nominálás alkalmával meg sem várta a díjkiosztást, repülőgépre ült és hazautazott Írországba. "Azért megyek haza, hogy lássam az én igazi Oscaromat, a kisfiamat, aki Szent Patrick napján született." Pedig a kritikusok világszerte nagy elismeréssel méltatták művészi elmélyültségét, intuitív képességét, gazdag és sokszínű alakításait. Egy Krisztus-arc - erősen megnyúlt ábrázat, tiszta kék szem, átható pillantás, a semmibe révedő tekintet -, mely ugyanakkor belső érzelmi viharokat rejt, és olykor közvetít. Ebben a kettősségben rejlik színészi habitusának titokzatossága. Más szavakkal: az arc látszólagosan nyugodt harmóniája mögött mindig megbújik valamiféle nyugtalanító, feltáratlan mélység. Egy betörhetetlen, megzabolázhatatlan karakter, aki "szembemegy a sorssal, s önmaga írja sorsát". Mondták Arábiai Lawrence-ről, s mennyire igaz alakítójára is. A színészembert - nagy szerencséjére - olyan szerepek találták meg, melyek felerősíthették excentrikus viselkedését, "ír őrültségét", megbúvó jellemvonásait. Enélkül nem születhetett volna meg sajátosan intenzív megformálásában a végsőkig eltökélt, öngyötrő Lawrence, az egyszemélyes háborúját fel nem adó Murphy, az önmagával viaskodó, de az ellenfél (Becket) igazát elismerő II. Henrik, a megszállottan boldogság- és igazságkereső Don Quijote. S nem élvezhetnénk a korszak reprezentatív vígjátékainak könnyed, frivol, távolságtartó figuráit sem. Lalík Sándor A sorozatban látható: 2 Becket
|  Peter Glenville: Becket (1964) 103 Kbyte
|  William Wyler: Hogyan kell egymilliót lopni? (1966) 70 Kbyte
|  Anthony Harvey: Az oroszlán télen (1968) 74 Kbyte
|  Peter O'Toole 58 Kbyte
|  Alfred Hitchcock: Psycho (1960) 68 Kbyte
| A voyeur magatartás csendes bűne ott lappang mindenkiben, fellobbanásához elég egy villanó mozdulat a villamoson, egy elkapott mondattöredék a közértben, egy hangosabb szó tompa dörrenése a panelház papírvékony falán keresztül... A nyers valóság utáni fülledt érdeklődés kérdésköre napjaink reality tévés médiahangulatában igazán aktuálissá vált. De az esztrád-show eszköztára szegényes: primitív, közhelyes leskelődés, bizsergés a bőr alatt. Ki, kivel, mikor és hogyan. Ennyi a lényeg. A "kukucskálós" műsorok eszköztára ebből a zsigeri vágyból merít, melynek kielégítéséhez nem szükségeltetik a puzzle-játékos szenvedélye. Hol van már a valóságdarabokat egymáshoz illesztgető Sam Spade A máltai sólyomból, vagy Scottie, a Szédülés saját szenvedélyébe fulladó hőse? Érzékenységük, vívódó és igazságkereső voyeurködésük helyébe a primitív szappanopera-kulcslyuk került. A moziban, a székek között a megfigyelés hatalma a nézőé. A mozgóképes izgalomkeltés mestere, Hitchcock végtelenül tisztelte is a vászon előtt gubbasztókat. A Hátsó ablak mély meghajlás a publikum előtt, a Mester kuncogó módján persze. Filmje játékos parabola, parádésan kreatív definíció a mindenható mozistára, aki a sodró történet hatására talán nem is veszi észre, hogy most egyszerű, alkalmi azonosulásnál több a szerepe, mert itt a főhős saját maga. A folyton szenzációt hajkurászó fotóriporter, Jeff begipszelt lábának fixált helyzete miatt életében talán először kíváncsiságát, vagy mondjuk úgy, kukkoló szenvedélyét kénytelen szomszédainak intim pillanatait ellesve kiélni. Házastársi drámák, mindennapi veszekedések kukucskálásával tengeti a lábadozás viszketeg perceit, míg a bóbiskolás-fel-felriadás bódulatában látott képmozaikok egy szörnyű egésszé nem kezdenek összeállni a fejében. A riporter már csak hivatásból is folyton kombináló elméje rettenetes történetet kerekít egy gyilkosságról. A néző egy cseppnyi információtöbblettel sem rendelkezik, ha a fotós elszundikál leselkedés közben, akkor "alszik" az egész mozi, csak annyit tudunk, amennyit Jeff. Nincs előny, előre gondolkodás, csak izgalom és körömrágás. A Hátsó ablak könyörtelen, cinikus tükör, mese egy voyeurről a legnagyobb voyeurnek. A titkos látvány mozaikkockái azonban nem mindig illeszkednek pontosan a realitás elemeihez. Az így keletkezett hézagok új, különleges helyzetbe hozhatják a kukkolót, akit igen gyakran éppen a saját, feltételezett "mindenhatósága" vezet félre. A Psycho szokvány kriminek indul, majd úgy fél óra elteltével váratlan dolog történik. A főnökétől pénzt sikkasztó nő menekülése tűnik a vezérfonalnak, míg egy látszólagos epizódszálról új sztori veszi kezdetét: a hölgyet egy álmos motelben meggyilkolják. (A publikum a film bemutatójakor fintorgott: az egyik legnagyobb sztár csak "úgy" az elején meghal?) Persze a húsos ujjú mester azért terelte meglepő irányba művét, mert tudta, hogy a látottak viszonylagossága a realitáshoz képest legalább olyan fontos eleme a voyeurködés jelenségének, mint az illegalitás adrenalin-növelő izgalmának íze. A vászon előtt becsapottnak lenni, bódultan követni a rendezőt, bizsergető, izgalmas élmény. Az igazi moziőrült a kiszámíthatóságnál csak a meglepetést szereti jobban. A "hoppá"-élmény egyik legemlékezetesebb példája a Közönséges bűnözők című thriller. A szokványos bűnügyi vonalon haladó sztori a végéhez közeledve káprázatos fordulatot vesz, melynek tudatában a néző kénytelen elmerengeni, mi volt igaz a látottakból, és mi volt hazugság? Míg a kettéhasadt személyiségű Norman Bates a Psychóban a leskelődését egyfajta ellenszernek használja őrületére, addig a Pánikszoba hősei egy mesterséges szituáció által válnak rejtőzködő kukkolóvá. Számukra a bujkáló leselkedés egy macska-egér harc fegyverét jelenti, aki az adott pillanatban többet tud, az kerülhet lépéselőnybe. A játszma egyik szereplőjének sincs ínyére a kényszerű helyzet, nem tapasztaltak a voyeurködésben, ami csak fokozza az izgalmakat. Persze az "alkalmi kukkoló" klasszikus példája a Nagyítás Thomasa, a hatvanas évek tipikus, nyugati fiatalja, aki képtelen valóságra cserélni az illúzió irányította bódult tudatlanságot. Egy fotón észrevesz egy gyilkosságra utaló momentumot. Utánajárjon, vagy felejtse el az egészet? Melyik a helyesebb, és főleg a kényelmesebb? A preparált és a tényleges valóság közti nem is túl széles határvonalat keresi egyre elkeseredettebben a 8mm magándetektívje is. Egy stuff-movie-ról kell kiderítenie, hogy a felvétel hamisítvány-e vagy valódi. Mekkora a hivatásos kukkoló felelősége, és ha egyáltalán létezik ilyen, akkor mi a jobb, beburkolózni az illúzió melegével, vagy szembenézni a minden képzeletet felülmúló, kiábrándító valósággal? A 8mm kiköszörült, de tipikusan hollywoodi választ ad a kérdésre, szöges ellentétben Coppola filmtörténeti remekével, a Magánbeszélgetéssel, ami talán a legőszintébb vallomás az amerikai álmot körülvevő, pókhálós hazugságokról. Harry Caul nyomasztó világában a lehallgatásokkal foglalkozó, szűk, de annál lelkesebb szakma gépies, ásítozó hozzáállása a mások belső ügyeiről készült hangfelvételekhez szinte utópisztikus hangulatú. "Engem nem érdekel, hogy mit mondanak, csak a felvétel jó legyen"- hangzik el a filmben az éppen egyszerűségében megrázó mondat. Orwell szelleme kísért, de még mielőtt a "Nagy Testvér" szorgalmas hangyái tökéletes gépekké válnának, a film derekán a jó öreg lelkiismeret megkezdi szaggató munkáját, s ha megtisztulást nem is, de egy cseppnyi keserű gyógyírt masszíroz a feketedő lelki sebekbe. Még Coppola kíméletlen fülelőinél is továbbmennek az 51-es dosszié jéghideg ügynökei, akik kíméletlen analizálással, és az emberi titkok tökéletes semmibevételével törtetnek céljuk felé. Számukra egy emberélet csupán a megfigyelés után felhalmozódó betűk és számok halmaza, s talán ennél is döbbenetesebb az a felismerés, hogy mindenki használható megfigyelő ügynökként: az elhízott házvezetőnő éppúgy, mint a nőfaló tinédzser. Mindez megrázó végkövetkeztetés levonásához vezethet, úgy hogy üljünk szépen be a moziba és éljük ott ki voyeurségünk ágaskodó vágyait. Kovács Gellért A sorozatban látható: 1 Hátsó ablak
|  Michel Deville: Az 51-es dosszié (1979) 86 Kbyte
|  Tímár Péter: Egészséges erotika (1986) 37 Kbyte
|  Tímár Péter: Egészséges erotika (1986) 38 Kbyte
|  John Huston: A máltai sólyom (1941) 69 Kbyte
|  Luis Bunuel: A vágy titokzatos tárgya (1977) 41 Kbyte
|  Francis Ford Coppola: Magánbeszélgetés (1974) 34 Kbyte
|  Marilyn Monroe 21 Kbyte
| Marilyn Monroe 5 Aszfaltdzsungel 5 Van, aki forrón szereti 6 Niagara Robert Redford 18 Ilyenek voltunk 18 A keselyű három napja 18 A nagy Gatsby Gene Kelly 23 Aki szelet vet Alexandre Dumas 17 Gróf Monte Christo, 1953 21 Gróf Monte Christo, 1942
|  Robert Redford 63 Kbyte
|  Gene Kelly 40 Kbyte
| 2 Szindbád 3 Hanna és nővérei 4 Az esküvő 6 A nagy zabálás 7 Macario 9 Egészséges erotika 14 Brancaleone ármádiája 15 Éljen soká az úrnő 17 Picasso kalandjai 19 A burzsoázia diszkrét bája 20 Pisztrángok 20 Tom Jones 21 Exalibur 22 Tűz van, babám 24 Veri az ördög a feleségét 25 Dákok 25 Sweet Movie 26 Helyfoglalás 26 Ragtime 27 Aranyláz 28 Makrancos hölgy 29 Százszorszépek 30 Sörgyári capriccio 30 Estély habfürdővel 31 Arzén és levendula
| 1 Öt lépés Kairo felé 3 Legénylakás 4 Gyilkos vagyok 5 Van, aki forrón szereti 12 A vád tanúja 20 Férfiszenvedély 24 Délutáni szerelem 27 Fedora 30 Alkonysugárút
| Örökmozgó Galéria: Sziget' 2001 Bácsi Róbert fotói augusztus 1-11-ig Bácsi Róbert tavaly már bemutatkozott a Pepsi-szigeten készült felvételeivel a Galériánkban. Emlékezhetünk rá, hogy nem magazinfotós, nem a címlapra kínálkozó eseményeket fotózza, hanem a sziget feelinget próbálja megörökíteni. Képein olyan arcokat, mozdulatokat, emberi pillanatokat rögzít, melyek csak a szigeten kaphatók lencsevégre. Felvételei azt bizonyítják, hogy fotós és munkaeszköze együtt rezdülnek a témával, a képek szereplőivel, tehát belülről, ezért őszintén ábrázolják és közvetítik az eseményeket. Ez az őszinteség, kendőzetlenség, frissesség Bácsi Róbert alkotásainak legvonzóbb értéke.
| Kurucz István András festőművész művei augusztus 14 - szeptember 8. a kiállítást megnyitja Balázs Sándor kritikus, művészeti író augusztus 14-én 18.00-kor Az alföldi ikonok és Kurucz István András művészetének meghatározó témája az ott élő emberek és állatok ősidőkből eredő sorsa, sorsközössége. Szent és megkerülhetetlen téma ez a számára, melynek feldolgozásával és elénk tárásával a festő és grafikus hosszú idő óta konok következetességgel, egy-egy motívumon hónapokig rágódva, esetenként meg-megtorpanva, de végül mindig eredményt felmutatva dolgozik. Kurucz modern szentképein drámai erőt sugárzó vad, szikár, a természettel és sorssal konokul szembeszálló, napszítta, szélbarázdált arcú földművesek vagy vaskos, emberarcú, embertekintetű, komor bivalyportrék jelennek meg. Mindegyik évszázados sorsokat, történéseket hordoz. A jobbára kisméretű festmények és grafikák expresszivitásukkal szinte szétfeszítik kereteiket. Földszagú, földhöz kötött, abból eredő atavisztikus őserőt sugároznak. Megdöbbentőek, szívbemarkolóak, drámaiak, ugyanakkor végtelenül egyszerűek, természetesek és tiszták. Sors és életforma lenyomatok hol a fekete fehér klasszikus drámai ellentéteivel, hol a tojástempera lágyabb, oldottabb színharmóniáival és felületképzésével megfogalmazva. Lencsó László | ||||||
Az Örökmozgó Filmmúzeum júliusi programjából(az előadások tagságival látogathatók)
|
Dargay Attila , Juan Antonio Bardem , Párizs és egyéb városok - Városfilmek: Párizs, Róma, Nev York, Damiano Damiani, William Wyler , Évfordulók: Vladimir Nabokov, Ken Russel, Gina Lollobrigida, Alain Robbe-Grillet, Alexandre Dumas |
|  "fázisrajzoló lett – például a Kiskakas gyémánt félkrajcárjában (1951)" 100 Kbyte
| "Én már a kezdetek kezdetén is Walt Disney figurákat másoltam. Amikor elkerülhettek hozzánk, a Disney stúdió különböző termékeinek rajzait próbáltam magamévá tenni, de úgy, hogy magam is benne maradjak." (Dargay Attila) Dargay az a művész, akinek indulása, első sikerei, majd világhíressé válása egybeesik a magyar rajzfilmgyártás megszületésével és korszakos jelentőségűvé válásával. Dargay nélkül a magyar animáció fénykora halványabban ragyogna, ha visszatekintünk rá. Pedig nem "művészkedett", egyszerűen csak színvonalasan szórakoztatott gyerekeket és felnőtteket egyaránt. Miután eltávolították a Képzőművészeti Főiskoláról, Macskássy Gyula Rákóczi úti reklámfilm-műtermében kezdődött Dargay pályája, majd a Magyar Híradó- és Dokumentumfilm Gyárban és az úri helynek számító a New York palota manzárdja után a józsefvárosi Koszorú (röviden: Kosz) utcában folytatódott. Embert próbáló helyek voltak ezek, ahol a kifutófiúból fázisrajzoló lett - például a Kiskakas gyémánt félkrajcárjában (1951) -, majd figuratervező, később önálló rendező. Önéletrajzi vallomásai szerint a zenét, pontosabban a csellót hagyta ott a rajzfigurák miatt. A magasztos zenei művészetet a kétes értékű rajzolásért. Persze ő már akkor érezte, hogy ez utóbbihoz sokkal több köze van már csak a benne rejlő humor, fantázia, játékosság miatt is. Amikor 1954-ben sok viszontagság után a rajzfilmesek új és végre fix helyre költöztek a Hűvösvölgyi útra, Macskássy csak 3-4 munkatársát vihette magával. Köztük volt Dargay Attila is. Érthető, hiszen munkamániás volt. Mikor még százalékban mérték a rajzfilmesek teljesítményét, ő gyakran produkált több mint 200 %-ot. A rajzolás volt az élete. Első önálló munkája a Daru cigaretta népszerűsítésére készített reklámfilmcsokor volt, majd rábízták a Telhetetlen méhecske rajzfiguráinak tervezését. Dargay is közreműködött az amerikai megrendelésre készült rajzsorozatban, az Artúrban (amit Őrangyalka kalandjai címen is emlegettek). 1959-ben készítette első mozifilmjét, a Ne hagyd magad emberké!-t, amelynek bátor "hazabeszélése" mind alkotójának, mind pedig az egész rajzfilmes gárdának "jól jött" akkoriban. A sikert és az ismertséget a Gusztáv-sorozat hozta meg számára, melyet Nepp Józseffel és Jankovics Marcellal közösen jegyez. "A figura népszerűségét mutatja, hogy az Esti Hírlap rendszeresen beszámolt a készülő epizódokról, az ÉS pedig 1966-ban szabályos névnapi köszöntőt írt a figurának Gusztáv-nap alkalmából." (Kelemen Tibor filmtörténész). Nem csak sikeres, de filmtörténetileg is jelentős filmet készített 1976-ban Lúdas Matyi címmel. Pedig nem volt problémamentes az alapmű. "...Matyi, ez a pökhendi srác (...) nem egy olyan valaki volt, akit mint ideált lehetett volna felmutatni a fiataloknak. Féltem, hogy megsajnálják a Döbrögit. Ezért meg kell a gyerekekkel utáltatni. Mit szeretnek a gyerekek? Az állatokat." Ezért löveti halomra Döbrögi mindjárt a film elején az erdő vadjait, s amikor először feltűnik, éppen az erdő utolsó három nyuszijával készül leszámolni. A népszerűségi rekordot a liba döntötte meg. Dargay maga is nagy állatbarát. Könnyen talált tehát egymásra alkotó és közönsége. S ez a harmónia teljesedett ki a Vukban (1981). Soha korábban nem aratott ekkora sikert magyar animációs játékfilm. A tévésorozatnak induló film Walt Disney receptjét alkalmazza: a szerepük szerint rokonszenves állatok kedvesek, olykor szívhez szólóan bájosak, az ellenszenvesek pedig bumfordian nevetségesek. Érdekes, hogy a filmben nincs semmiféle látványos képi megoldás, Dargay egyszerűen a gyerekek érzelmeire épített. És sokat számított az akkoriban kivételesen erős marketing: Vukot ágyneműként, pólóként, a merchandise szinte minden termékeként árulták. Egy idő után még a csapból is a Vuk soundtrackje folyt. De a film igazi értékét mutatja, hogy még a mai napig is a videotékák és tévécsatornák sláger gyerekfilmje. De nem sokat kopott Pom-pom, sem a nagy Hó-hó-horgász, sem Szaffi a macskával, sem az erdő kapitánya. Sajnálom, hogy nagy álma, a Csongor és Tünde nem válhatott valóra. A remény persze mindig él, hiszen annak ellenére, hogy Dargay Attila a nyolcvanas évek vége óta nyugdíjas, még mindig aktívan dolgozik. Fedina Lídiával közös filmtervük címe A kis csavargó. Forgatókönyve már készen áll. Lendvai Erzsébet 2 Gusztáv babonás
|  Vuk (1980) 87 Kbyte
|  Vuk (1980) 91 Kbyte
|  Juan Antonio Bardem 5 Kbyte
| Bardem nem volt Franco kedvence, aki mindent meg is tett, hogy elhallgattassa, ám a világ értelmisége szerette, s igyekezett oly erősen integrálni, hogy a caudillo ne tudja ellehetetleníteni. Joggal feltételezhetnénk, hogy Bardem filmjeiben az egykor oly bátor megoldások mai szemmel nehézkesek, megmosolyogtatóak. Ám ez nincs így! Filmjei izgalmas, modern sorsdrámák fantasztikus képi megoldásokkal, melyek olykor pszichothrillerbe illő izgalmat kölcsönöznek a jeleneteknek, máskor pedig létfilozófiai mélységűek. Bardem 1975-ig készített filmjeit társadalmi parabolákként szokták értelmezni, a Franco halála és a cenzúra eltörlése utáni A hosszú hétvégét (El puente, 1976)és a Siete días de enerót (Hét januári nap, 1978) pedig a szólásszabadság eufóriájában készült, baloldali (szakszervezeti) propagandamunkáknak. (...) E redukció után felmerül a kérdés: mi az eredeti ezekben a filmekben? A Premier Plan kritikusa szerint semmi, ő ugyanis nem sajnálta a fáradtságot, hogy összegyűjtse, mely olasz neorealista filmekből fércelte össze Bardem például a Főutcát. Valóban megfigyelhető néhány felszínes kapcsolat a Bikaborjak és a Főutca között (...), de lényegesebbek a különbségek. Fellini filmje rövid epizódok füzére (ráadásul szubjektív kamerája révén gyakoriak benne a nézőpontváltások), Bardem munkájának narratív struktúrája lineáris, amiből az is következik, hogy Fellini több szereplőre koncentrál, míg Bardem csupán két főhősére. Szembetűnő a hasonlóság az Egy kerékpáros halálának és Antonioni filmjeinek néhány jelenete között (a kommunikációs problémákkal küszködő, jómódú hősök életuntan szenvednek a zárt terekben), de van egy olyan mozzanat a Bardem-filmben, ami évekkel később a Nagyításban "ismétlődik meg" (l. később). És azok, akik látták a Felices Pascuast (Boldog Húsvétok, 1954), állítják, hogy a film magán viseli a Biciklitolvajok hatását. (...) Bardem filmjei a szüzsé szintjén nem túl eredetiek, viszont képi világuk rendkívül kifejező, erőteljes. Bíró Yvette így foglamzott a Főutcával kapcsolatban: "Nem a történet puszta fordulataival mesél és vallatja korát, hanem a kamera, fény-árnyék beállítások sokoldalú eszközeivel." (Filmvilág, 1958) Bardem bátran használ "egyszerű", értelmező montázst. A Főutcában például, amikor Isabel a város szélén önmagáról beszél, a kamera ráközelít a háttérben levő kihalt tájra, majd egy vágás után puszta, élettelen sziklapartot látunk a lassan folyó patak mögött. Az Egy asszony járt itt vége felé egy csipketerítőn kávés csészét, kiöntőt és cukortartót látunk, majd "betör" ebbe a polgári miliőbe a francia táncosnő ledér fényképe (melyet vélhetően a feleség csap az asztalra). Az Egy igazi úrban (Jarabo, tévéfilm, 1985) a gyilkosságra készülő Jarabo premier plánja után néhány petárda robbanását látjuk az égen, majd egy ordító oroszlánfejet és a ketrecükben idegesen le-föl járkáló oroszlánokat. De szuggesztív a Főutcában az a svenk, amellyel az éjszakai, kihalt főtérről (ahonnan már elmentek a félrészeg gamberrók, miután megfűzték Juant, hogy játssza el az Isabelbe szerelmes férfit) egy égő utcai lámpa búrájára emelkedik a kamera, a fénykör egy pillanatra betölti a képmezőt, majd kialszik. És még hosszan lehetne sorolni a Bardem-filmek hatásos vizuális világát bizonyító példákat. "A cél (...) megmozgatni a nézők gondolati- és lelkivilágát, s a látvány erejével egy más világ felé irányítani." - írta Bardem a Cinéma 57 áprilisi számában. Bardem filmjei arról a pillanatról szólnak, mikor egy-egy szereplő megpróbál kitörni körülményei börtönéből. Az Egy kerékpáros halálában, a Főutcában és az Egy asszony járt ittben ez a kilépési kísérlet sajátos módon éppen a szereplő bezártság érzetét erősíti fel (hiszen a szereplők nem tényleges kiutat keresnek, csupán átlépnek egy álomvilágba) egyúttal immár személyiség-börtönné változtatva a körülmények rabságát. Ám a filmek társadalmi vonatkozásai mellett alig beszélnek a szereplők viszonyrendszeréből, valamint a motivikus vizuális megoldásokból következő individuális dimenzióról (lélektani analízisekről), pedig meggyőződésem, hogy éppen ezért tarthatnak érdeklődésre számot ma is a Bardem-filmek. Bardem a bezártság érzékeltetésére különböző megoldásokkal él. A Főutcában az utcai jelenetek árkádsorokban játszódnak, melyek alagút-szerűen zárt tereket eredményeznek. Innen nincs kitörési lehetőség. Hátulról látjuk az árkádok alatt távolodó Juant és Isabelt. A kamera jobbra svenkel, szinte beleütközik a ház falába, majd egy ablakon áll meg, ahol a gamberrók (a helyi "bikaborjak") figyelik őket, a vágás után a biliárdszoba ablakkal szemközti sarkából látjuk a klubbeli férfiakat. Az utca zárt világából csak a gamberrók világába van átmenet. De bravúrosan játszik Bardem a perspektivikus mélységekkel Isabellel kapcsolatban. A film első harmadában a lány fényképezésekor hangsúlyt kap, hogy javarészt dobozszerűen zárt terekben van (templombelső, konyha, előszoba stb.). Amikor kezdi úgy érezni, hogy Juan komolyan érdeklődik utána, egy ruhát fogva maga elé a tükör elé áll. Ezzel a gesztussal átlép egy másik világba. Eltűnnek mögüle a zárt terek, és a harmincas-negyvenes évek amerikai filmjeinek kedvelt premier plánjára emlékeztető felvételeken látjuk. (Ez visszautal Isabel film eleji mondatára, miszerint nagyon szereti az álomba ringató filmeket.) Egy későbbi jelenetben még feltűnőbb lesz Isabel világító arcú közelije, hiszen Juan sötét szobájában való vergődését ellenpontozza. De ez a világ csak egy álomvilág, nincsenek reális dimenziói. Nem véletlen, hogy amikor Isabelt legmesszebbre megy az álmodozásban, egy épülő házban látjuk, amint álomtereket (szobákat) tervez. A film utolsó harmadában, azon a napon, mikor majd feltárul az igazság, Isabelre felső kameraállásából közelít a kamera. Ismét visszakerül a szoba-perspektívába, mely ismétlődéssor a bálteremben zárul. Az üres, ünnepi teremben (miután megtudja, hogy csak tréfát űztek vele, és Juan nem fogja bejelenteni a bálon az eljegyzést), Isabel "ránk néz", a vágás után körbe tekint a termen a kamera (Isabel nézőpontjával azonosulva), majd felső kameraállásból látjuk, ahogy kisiet a teremből. Ez az összefüggésrendszer azért fontos, mert kiemeli, hogy Isabel is hibás megcsalatásában, hiszen valóságából nem lép ki, csupán egy álomvilágba menekül. Azért verhető át, mert ő sem gondolkozik Juanhoz fűződő kapcsolatán, csupán ábrándozik. Bardem a többi filmjében is vékony a határvonal a kiszolgáltatottság és az öncsalás között. Az Egy asszony járt itt felesége, Julia tipikus kisvárosi nagyasszony. Míg férje belebolondul a városban ragadt francia táncosnőbe, Julia és a fiatal francia tanár között is kialakul érzelmi kapcsolat. És Julia arca is éppoly révetegen boldog a tanárral való találkozásai után, mint Isabelé a Főutcában. Julia nem tükörbe tekint, amikor "átlép" az álomvilágba, hanem az előszoba ablaknál állva néz az utcán távolodó tanár után. Julia sem valóságos kitörési pontot keres, nem akar igazán mozdulni, az álmodozás az adekvát "cselekvési" formája. Fantasztikus az ablak-jelenet az Egy kerékpáros halálában. A főszereplő egyetemi tanár (Juan) igazságtalan vizsgajegye diáktüntetést robbant ki. A tömeg bedobja egy kővel a tanári ablakát. Juan és a megbántott diáklány együtt néznek ki a betört üvegen, és a tanár arról beszél, hogy legszívesebben ő is kint állna, és szenvedélyesen tüntetne. Számára a kinti világ az elmúlt ifjúság álomvilága. Mindazonáltal ekkor dönti el Juan, hogy feladja magát a rendőrségen, mert a film elején titkos szeretőjével elgázoltak egy kerékpárost. De egy szimbolikus kép mutatja döntésének elkésettségét. Az egyetemi sportpályán sétáló Juan mellett szemből elrohan egy diák futócsapat, ahogy az élet suhant el mellette. Mindörökre a sportpálya kerítésének túloldalára szorult, miként a Nagyítás fotóriportere. A Délután 5-kor Madridban kiöregedett torreádora (Juan) is jelképesen, az ablakon kinézve réved álomvilágába, melyet a meg nem szerezett kis föld, olajfa, ló képvisel számára. A fiatal torreádort, Josét éppen a választási pillanatban ismerjük meg: most dől el, hogy hagyja-e, hogy lezáruljon körülötte is a világ, vagy talál egy tényleges kilépési lehetőséget. José számára a szállodai szoba nem csak metaforikus börtön, mint Isabel esetében, hanem tényleges, az impresszárió és a fogdmegjei által felügyelt "házi őrizet". És aztán következik egy Bardem filmjeit tekintve emblematikus jelenet: José a borotválkozó tükör előtt ül, amikor megérkezik egykori szerelme, Gabriela. A lány a torreádorléten kívüli világot képviseli José számára. A kidobó emberek ekkor még nem engedik be Gabrielát, de később José kapcsolatba tud lépni vele. Szeretkezési jelenetüket meg-megszakítják a karámba zárt bika felvételei. És José dönt: abbahagyja a torreádorkodást és valóban átlép Gabriela világába. (Igaz, ennek sikeressége megkérdőjeleződik, ugyanis a film végi utalásokból arra következtethetünk, hogy Josét végzetes baleset fogja érni az utolsó viadalán, melyet mi már nem láthatunk.) (...) Noha a Főutcával kapcsolatban Stephen G. H. Roberts kitűnő tanulmányban (In Search of a New Spanish Realism: Bardem's Calle Mayor [Az új spanyol realizmus nyomában: Bardem Calle Mayorja, http://www.nottingham.ac.uk]) mutatja be, miként tükröződnek a Franco-rendszer aktuális problémái a filmben, a társadalmi összefüggések tárgyalása előtt érdemes újra nézni és elemezni a filmeket, hogy közelebb kerülhessünk azok világához. Tanner Gábor A filmek:
|  Fritz Lang: Metropolis,1927 - díszlettervező: Edgar G. Ulmer 81 Kbyte
| Folytatódik az áprilisban megkezdett Párizs-sorozat - Hollywoodban megálmodott, illetve a francia műtermekben rekonstruált díszlet-Párizsokkal és a hatvanas években divatos cinéma vérité szellemében meglesett eredeti párizsi utcaképekkel és benne a valóságos Párizsból komponált képzeletbeli városokkal. Az összehasonlítás kedvéért egészül ki a sorozat az örök város, Róma és a modern metropolis, New York filmképeivel. Városfilmek: Párizs, Róma és New York 2 Metropolis Párizs: Róma: New York
|  Federico Fellini: Roma, 1972 63 Kbyte
|  Woody Allen: Manhattan, 1979 40 Kbyte
|  Damiano Damiani 81 Kbyte
| Egy Fiore nevű, szicíliai faluban a rendőrség épülete és a vidéket kezében tartó maffiavezér rezidenciája néz egymással farkasszemet. Bellodi felügyelő és don Mariano távcsövön kémlelik, mi történik a másiknál. És a nappalok perzselő forróságában összecsapnak egymással. A westernfilmek párbaj-jelenetét így importálja Damiani a Mint a bagoly nappalba (1967). És a hatvanas-hetvenes években megszületik egy önálló krimifajta, a maffiafilm. Képlete: a rendőrfelügyelő elbukik a maffiavezérrel szemben, igaz, legalább ellenfele (vagy a közönség) tiszteletét elnyeri. Damiani később árnyalja és bonyolultabbra szövi a cselekményt. Az Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek (1971) című filmben Bonavia rendőrfelügyelő gengszterré válik elkeseredettségében, amikor úgy dönt, hogy a törvényes eszközök eredménytelensége miatt egyszerűen megöleti a maffiavezért. A Miért ölnek meg egy bírót?-ban (1974) nyomozó helyett egy filmrendezőt szerepeltet Damiani (nyilván önironikus célzattal), s az utolsó csavarral is a civil szféra felé fordítja a cselekményt, a filmbeli Triani bíró meggyilkolása ugyanis - mint kiderül - közel sem politikai okokból történt... A maffiafilmek estében nem a történet rövid kivonata váltja ki a nézőből a döbbenetet (bár a filmek magyarországi bemutatásakor a korabeli sajtó mindig kiemelte a rendező bátorságát, amellyel feltárja a politikai hatalom és az alvilág összefonódását, ki gondolta volna még akkor, hogy létezik a hatalmon levőkben egy olyasféle cinizmus, mely saját apológiájának tekinti, ha összefüggésbe hozzák a maffiával). Amiért ma is érdemes megnézni a maffia-filmeket, az a kimondhatóság és kimondhatatlanság vibrálóan feszült légköre. És talán a legérdekesebb A bérgyilkos (1961) című korai Damiani-film, melyben ez a feszültség nem a hatalmi harcokban, hanem a főszereplők lelkében halmozódik fel. Ricardo és Torelli végrehajtják a tökéletes gyilkosságot, de lelkiismeret-furdalásuk számvetésre kényszeríti őket nem csak a gyilkossággal, hanem egész addigi életükkel kapcsolatban. Filmek:
|  Jezebel (1938) 29 Kbyte
| Szociális érzékenységű filmdráma a háborús veteránok visszailleszkedési gondjairól a gyorsan felejtő, hidegháborúra készülődő Amerikában (Életünk legszebb évei). Kedves, könnyes vígjáték egy hercegnő és egy újságíró néhány órás, befejezetlen románcáról (Római vakáció). Monumentális freskó és egyéni-családi szenvedéstörténet Krisztus korának historikumából (Ben Hur). Három különálló világ, eltérő témaválasztás és feldolgozásmód - mégis egyetlen rendező: William Wyler. Hollywood kultikussá nőtt mestere: a klasszikus realista szemlélet megrögzött híve és nagyhatású képviselője. Sohasem törekedett egyéni, jól megkülönböztethető stílus kialakítására, tematikai folytonosságra. Azt vallotta, hogy a történethez kell megválasztani a stílust, s nem a stílushoz kell keresni vagy hozzáigazítani a történeteket. Wyler nem újító, a mozgóképcsinálás kitaposott útján haladt. Nemesen konzervatív világlátása és értékválasztása tükröződött filmjeiben, melyek a család, a haza, az ifjúság, a hagyományok, a becsület, a tisztesség kérdésköreit feszegették és mélyítették el válaszaival. Alkotásai összetartó kötőeleme a humanitás, a mindenütt jelenlevő szeretet és érzelemgazdagság. A figurák egymás közti viszonyában éppúgy, mint a rendező alkotói hozzáállásában. Háromszor kapott Oscar-díjat. 1942-ben a Mrs. Miniverért, 1946-ban az Életünk legszebb éveiért és 1960-ban a Ben Hurért. A Mrs. Miniver tisztelgés egy polgárasszony, tágabb értelemben a szövetséges britek hősies háborús helytállása előtt. Az Életünk legszebb évei el sem készülhetett volna a közvetlen világháborús élmények és tapasztalatok nélkül. "Megtanultuk a világot jobban megérteni" - mondta a rendező. A film a háború poklát megjárt katonák szemével láttatja az 1945-ös Amerikát, mely alapvetően semmit sem változott a békeidőkhöz képest. Wyler célja, hogy az objektív társadalmi körülmények és a szubjektív magatartásmódok, motivációk metszéspontjain a legkimunkáltabb részletességgel ábrázolja hőseit, ugyanakkor valamiféle feloldást is adjon a mély konfliktusokra. Ugyanez a művészi alázat és a témának alárendelt műgond jellemzi a kalandszövés és látványosság szempontjából klasszikussá vált Ben Hurt is. Gyertyán Ervin kiemeli: "Wyler törekvése, hogy minden mozzanatban - szinte a személyes hiúságát is kikapcsolva - a legjobbat, a legkidolgozottabbat nyújtsa. Hiszen a híres kocsiverseny szenzációs jeleneteinek megrendezését albérletbe adta ki Andrew Martonnak és speciálisan kiképzett kaszkadőrcsoportjának, hogy ezzel is a legtökéletesebbet nyújtsa. Aligha véletlen, hogy ezt a lélegzetelállító jelenetsort sok nyugati moziban önálló kisfilmként is vetítették." Wyler az elsők között foglalkozott a kallódó fiatalok problémáival (Zsákutca). Ő fedezett fel a film számára olyan sugárzó, elbűvölő egyéniségeket, mint Audrey Hepburn (Római vakáció) és Barbra Streisand (Funny Girl). A western műfajában bemutatta a vadnyugat önbíráskodásra épülő moralitásának hanyatlását, mikor a társadalom már annyira megerősödött, hogy az egyének nemcsak önmagukra számíthattak (Idegen a cowboyok között - The Big Country). Bűnügyi tematikájában megjelenítette a rendőr kriminalizálódását (Detektívtörténet), hangsúlyt adott a bűnözők által fogvatartottak pszichológiájának (A félelem órái), s nevetségessé tette a nemzetközi műkereskedelem szokásait (Hogyan kell egymilliót lopni?). Megnyitotta az utat a modern pszicho-thrillerek hosszú sora előtt (A lepkegyűjtő). A széles közönségre tekintve készítette filmjeit. Szakmai tudással, igényesen, ízlésesen, a hatások hajszálpontos kiszámításával - mélyebb gondolatokat serkentve. A szakma is úgy ítélte, Wyler sohasem forgatott rossz filmet. És ez nem kis elismerés. Filmjei középpontjába a körülményeknek kiszolgáltatott, ám ebből a helyzetükből kitörni vágyó hősöket állított, s küzdelmüket mindig optimizmussal kezelte Színészeit rendkívül gondosan választotta meg és instruálta. Rendszeresen dolgozott Gregg Toland operatőrrel, aki a harmincas évek végén, a Wylerrel való közös munkák során kezdte kialakítani saját stílusát, a mélységben való komponálást, a fények és árnyékok játékában rejlő lehetőségek gazdagabb kihasználását. Az Életünk legszebb évei pedig már elmozdulást jelent a dokumentarista stílusú realizmus felé. Wyler sokat bízott az emberi arcra. Hosszan kitartott közelképei a lelkiállapotok, a belső pszichológiai folyamatok összegzéseit adják. Ugyanakkor sűrű, életteli atmoszférát sugároznak, igen gyakran leheletfinom humorral körítve. Wyler részvétét és művészi beleérző képességét multikulturális szociális háttere, egész életútja motiválhatta. Svájci német szülőktől született Mulhouse-ban, francia (nyelv)területen. Lausanne-ban járt kereskedelmi iskolába, majd a párizsi zenei konzervatóriumban tanult. Egyik rokona révén került Hollywoodba, a Universal Pictureshöz. Végigjárta a szakmai fokozatokat: volt sajtóreferens, vágó, asszisztens, kéttekercses westernek és sorozatok készítője. Önálló rendezőként gyakran választott irodalmi alapanyagot olyan szerzőktől, mint Sinclair Lewis, Emily Bronte, Somerset Maugham, Lilian Hellman. A háborús küzdelemben dokumentumfilmekkel vett részt. 1946-tól pályája változatos és töretlen. A hetvenes évek elején vonult vissza. Idén lenne 100 éves, s tavaly volt 20 éve, hogy eltávozott. Wyler "elment" addig, amíg polgári-konzervatív mentalitása megengedte (l. fasizmus elleni harc, antikommunista hajtóvadászat elítélése). Bebizonyította, hogy a közízlés "kiszolgálása" párosulhat nemes alkotói szándékokkal. Úgy lett "tömegfilmes", hogy rendezői szuverenitását mindvégig megőrizte. Lalík Sándor 1 Ember a láthatáron
|  Mrs. Miniver (1942) 51 Kbyte
|  Római vakáció (1953) 40 Kbyte
|  Funny Girl (1968) 17 Kbyte
|  Gina Lollobrigida 51 Kbyte
| Vladimir Nabokov: 1 Lolita Ken Russel: 3 Ördögök Gina Lollobrigida: 4 Gyilkosság a hajón Alain Robbe-Grillet: 18 Transzeurópa experssz Alexandre Dumas 2 Korzikai testvérek, 1961
|  Allan Dwan: A három testőr, 1939 42 Kbyte | ||
Az Örökmozgó Filmmúzeum júniusi programjából(az előadások tagságival látogathatók)
|
Japán filmfesztivál - A japán film története az ötvenes évektől napjainkig, Japán körkép , Villanófény: Jacky Comforty: Optimisták , Egy különc francia öregúr: Alain Resnais 80 éves , Foky Ottó - a tanítóból lett animátor, Szentes filmek , Sötét filmek - Francia krimik minden stílusban, Veduták - Bojcsuk Iván kiállítása, Évfordulók: - Henri Verneuil, Judy Garland, Jókai Mór, valamint egy-egy filmben: Básti Lajos, Okudzsava, Nyikolaj Ekk, Paul McCartney, Bán Frigyes, Dargay Attila, Uray Tivadar, |
| A japán film története az ötvenes évektől napjainkig Kurosawa Akira, Ozu Yasujiro és Mizoguchi Kenji világhíres rendezők, akikre méltán büszke Japán. Ez a három filmnagyság olyan jelentős és szilárd helyet foglal el a japán filmtörténetben, mint ami a történelmi épületekéhez hasonló. A vihar kapujában, amellyel Kurosawa elnyerte a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál nagydíját, a kyotói Ryoan-ji templom celluloid megfelelője. E templom Zen stílusú sziklakertjében nincs se víz, se fa. Ilyen helyen üldögélnek a meditáló Zen szerzetesek, hogy eljussanak a megvilágosodáshoz, amint Buddha tanította. Filmjében Kurosawa egy Zen rejtvénnyel és azzal a következtetéssel lepte meg közönségét, hogy a valódi igazsághoz nehéz eljutni, ha ugyan egyáltalán lehetséges. Kurosawa filmjei a filozófia grafikus megjelenítései, Ozu filmjei a szépség modelljei, Mizoguchi művei pedig a japán film "balzaci elemét" képviselik. Vannak más ragyogó rendezők is ebből a korszakból, a japán film aranykorából. Míg a fenti három rendezőt "építészeti kincsekhez" hasonlítom, a "ragyogó" rendezőkben a japán költeményeket, a wakát és haikut, meghatározó hagyományos esztétika, a Furyu megragadásának mestereit látom. Műveik magukban hordják a japánok szellemét és a kor atmoszféráját. Kawashima Yuzo filmje, a Bordély Shinagawában (1957), magával ragadóan mutatja be Edo, azaz a régi Tokió városi lakosságának eleven szellemét és elegáns esztétikumát. Ez az elejétől végig pergő ritmusú film lelkesítő derűt áraszt. Ezzel ellentétben Kurosawa főleg szamurájokat és parasztokat ábrázolt kosztümös filmjeiben, noha kortárs drámáiban rokonszenves városiakat is mutatott. De soha nem hozott elénk városlakót az Edo-korszakból, és valószínűleg nem is érdekelte e társadalmi réteg filmi megjelenítése. A Kawashima filmjében szereplő városi ember "Ott ragadt Saheiji", a rakugónak nevezett hagyományos vígjátéki előadóművészet fő figurája. Ellentétben Kurosawa hőseivel, akiknél központi szerepe van az igazságért és erkölcsért vívott nagy küzdelmeknek, Saheiji teljesen megelégszik azzal, hogy - mindig és mindenhol - önmaga. Ilyen egyszerű. Japán fasiszta hatalomként harcolta végig a II. világháborút és csak az atombombázás nyomására adta meg magát. A háború után Amerika demokráciával "keresztelte meg" Japánt, és ez erősen pacifista hangvételű, háborúellenes filmek egész sorát indította el, amelyekben lelkesen tagadták meg a korábbi nemzedék feudalista értékrendjét. A közvetlenül a háború után készült legtöbb japán film a demokráciáról szól, de a Bordély Shinagawában egész más. Kawashima nem hasonlítja a sogunátus végét a feudalizmus megszűnéséhez. A hős nem a feudális kormányzat megdöntésén fáradozó figura, épp ellenkezőleg. Kawashima filmje szembe mert fordulni a korabeli filmkészítés szinte elsöprő árjával, és ez a művészi attitűd adja meg Kawashimának a szabadság eleganciáját, melyet ma munkássága lényegének látunk. Suzuki Seijun filmje, A verekedés elégiája (1966), a fiatalság báját ragadta meg egész sor megdöbbentően stílusos filmkép megalkotásával. Akkoriban a Kinema Jumpo hazai filmlap a 25. helyre sorolta az 1966-os filmek ranglistáján. De 1984 óta, amikor Suzuki filmjeit bemutatták az olaszországi pesarói filmfesztiválon, A verekedés elégiája a tengerentúli és főleg az európai retrospektívok népszerű alapdarabja lett. Japánban ezzel szemben mindig nagyon kevéssé értékelték Suzuki műveit, ami nyilván azzal magyarázható, hogy a kor áramlataival szemben próbált úszni. Pontosan ugyanekkor készítette Kurosawa A testőr (1961), az Ég és föld között (1963) és A rőtszakállú (1965) című remekműveit, és a hatvanas évek korai szakaszát olyan - társadalmi és poltikai problémákat érintő - színvonalas filmek fémjelezték, mint például Kobayashi Masaki művei, az Emberi állapot (1961) és a Harakiri (1962), Yamamoto Satsuo alkotása, az Elefántcsonttorony (1966) és Imai Tadashi filmje, a Folyó hidak nélkül (1969). Az ihletett művészek fenti listáját ki kell egészítenünk Oshima Nagisa és Imamura Shohei nevével, akik akkoriban mindketten reflektorfénybe kerültek. Oshima az Ozu legtöbb filmjének gyártójaként elhíresült Shochiku stúdiónál volt szerződésben, és csatlakozott a japán filmkészítés forradalmasítására törekvő fiatal rendezők csoportjához. E fiatal tehetségek művei voltak a nagy hazai népszerűségnek örvendő újhullámos filmek előfutárai. Oshima Japán éjjele és köde (1960) című filmje megbukott, de nyíltan bírálta a japán kommunista pártot "elhajlásai" és sztálinista dogmatizmusa miatt, és bekapcsolódott az 1960-as amerikai-japán biztonsági szerződés körül folyó vitába is. Ilyen múlt- és jelenbeli problémák filmrevitelének valóban merész technikájával ez a kísérleti film meghatározta a politika ábrázolásának művészetét és olyan heves vitát váltott ki, hogy a Shochiku gyorsan kivonta a filmet a hazai moziforgalmazásból, mire Oshima undorral távozott. Ez a lépés a függetlenség felé - a rendező létrehozta saját gyártócégét, hogy meggyőződése szerint alkothasson - vezető szerepet biztosított Oshimának az új korszakban. A Nikkatsu stúdió egykori rendezője, Imamura Shohei antropológiai szempontból foglalkozott a japánokkal és közösségükkel. A Pornográfus, avagy bevezetés az antropológiába (1966), Az Istenek mély vágya (1968) százszor jobb filmek, mint a Cannes-ban nagydíjjal jutalmazott Narayama balladája (1983) és Az angolna (Unagi, 1997). Én Oshima és Imamura filmjeit a nagy modern építészethez hasonlítom. Suzuki Seijun nem mutatott érdeklődést a politika, a társadalmi problémák, az emberi ösztönök, sem az emberi vágy iránt, de megvolt benne a szív eleganciája. Ha Kawashima munkássága a "szélhez" hasonlítható, akkor Suzuki filmjei természetesen "a szélben táncoló cseresznyevirágok". 1968-ban nagyon megélénkült az anti-establishment mozgalom. Heves diáklázongások voltak egészen a hetvenes évek elejéig. Az akkori filmek jellemzői a "szex" és "erőszak". A Nikkatsu 1971-ben szinte kizárólag soft pornóra állt át, ami több veterán rendezőt távozásra késztetett. Ennek következtében egyből rendezővé léptették elő a rendezőasszisztenseket, akik energikusan igyekeztek megdönteni a szex tabuját a japán filmben. (...) Az erőszak eluralkodását a tiltakozás új korszakának nyomán szívesen fogadta a művelt fiatalabb közönség. A film a kialakult rend megdöntésére és a meglévő rendszerek bomlasztására törekvő tiltakozás újabb formája lett. A yakuza, vagyis a japán maffia régóta hagyományos témája a hazai drámának, és markáns cselekményszál a hagyományos kabuki darabokban. Romantikus yakuza környezetben játszódott Japán első némafilmjei közül is néhány. A hetvenes évekre a műfaj odáig finomult, hogy egy népszerű hős a yakuza világon belül és kívül egyaránt felsorakozó erők kétszínűsége ellen harcol. Fukasaku Kinji filmje, a Yakuzák háborúja (1973), amely közvetlenül a II. világháború után játszódik egy nyomornegyed feketepiacán, nagyon népszerű volt a fiatal közönség körében, akiket csalódással töltött el, hogy a hatvanas évek tiltakozó mozgalmainak semmi kézzelfogható célt sem sikerült elérniük. Jellemző ez a változást követelő, de a konfrontáció és tiltakozás politikájába belefáradt fiatalokra. A filmben ábrázolt yakuza család mintegy jelképe a háború utáni Japán ilyen bandáinak. A bandát, mely már távolról sem az az erős hagyományos patriarchátus, egy gyenge, gerinctelen Keresztapa vezeti, aki a hagyományos nagyhatalmú bandavezér tökéletes ellentéte. A film hőse megöl egy katonát a rivális családból, és leüli börtönbüntetését, hogy főnökét fedezze. De miután kiszabadul a börtönből, a főnök elszabotálja a beígért előléptetést, és folytatja pazarló és fényűző életmódját. Ez a gyenge vezér testesíti meg a háború utáni japán társadalom álságosságát. Fukasaku filmjei bővelkednek a rá jellemző - és az intézményesült rend felbomlását jelképező - erőszakos jelenetekben, melyek nagyon megnehezítették a külföldi nézőknek filmjei megértését. A kilencvenes években egy Fukasaku filmjeiből rendezett nagy sikerű retrospektív után kezdték bemutatni életművét különböző európai és amerikai városokban is. Ogawa Shinsuke dokumentumfilm-rendező az anti-establishment mozgalom oszlopos tagja volt, és semmit nem élvezett jobban, mint a szembeszegülést az intézményekkel. Amikor a kormány nyers erőszak alkalmazásával próbálta eltávolítani a földműveseket a területről, ahová az új tokiói repülőtér építését szánták, Ogawa kivonult stábjával a helyszínre, Sanrizuka faluba, ahol a repülőtér építését ellenző parasztokkal együtt élve elkészítette Sanrizuka (1968-1973) című dokumentumfilm-sorozatát. Ebben a hagyományos földműves közösségben szerzett élményei hatására telepedett át stábjával a Japán északi részén fekvő Yamagatába, ahol rizstermesztésbe fogtak. Ez a "vissza a földhöz" mozgalom dokumentarista mesterművet (Egy falu Japánban: Furuyashiki, 1982) eredményezett. A nyolcvanas években a japán rendezők érdeklődni kezdtek a letűnt idők hagyományait megőrző közösségek iránt, melyek állapotuk és filozófiájuk szerint is nagyon távol állnak a jelen társadalomtól. Az ilyen ősi közösségek maradványait őrző Kumano körzetben játszódó Tűzünnep (Himatsuri, 1985, r: Yanagimachi Mitsuo) a régi japán mitológia gazdag felidézése. A kilencvenes évekre Japán Ázsia felé fordította tekintetét. Sok ázsiai országokból érkezett ember lett szomszédunk és munkatársunk. Sai Yoichi filmje, A tokiói taxisofőr (1993) egy Fülöp-szigetekről érkezett lány és egy Japánban letelepedett koreai fiú kapcsolatát mutatja be. Ezt a kis mesterművet a maró szarkazmusa segítette át a sztereotípiákon, melyek annyira jellemzőek a külföldiek, a köztünk élő "kivülállók", japán ábrázolásmódjára. A japán filmtörténet minden szakaszában előtérben álltak a hősnők, amilyen a Mizoguchi filmjeiben főszerepet játszó Tanaka Kinuyo. A beköszöntő 21. század Sakamoto Junji jelentős filmjével, az Arccal (2000) ajándékozott meg bennünket, Fujiyama Naomi főszereplésével. A szökésben levő hősnő a Tűzünnepben ábrázolttal szögesen ellentétes hősiességről tesz tanúbizonyságot. Sakamoto isteni nagyságrendű, mitikus hősnőt teremtett. (...) Örvendetes mérföldkövek az ilyen művek, melyek utat mutatnak a japán filmnek az új évezredben. Tanaka Chiseko 10-én és 16-án Arc
| 2-án Kikujiro nyara
|  16 Kbyte
| A világ legkülönbözőbb pontjáról érkezett új filmek peregnek az Örökmozgóban. Az alkotók között vannak bátor kezdők, független, fiatal elsőfilmesek, kísérletező kedvű fanatikusok, szókimondó dokumentumfilmesek, és olyanok, akik fényes fesztiváldíjak után is alig tudják összeszedni a pénzt következő filmjükhöz. Mélytengeri búvárként merülünk alá a világ filmtengerébe, hogy megmutassuk a kincset, hogy felhívjuk rá a figyelmet. Ezek a művek, mivel a forgalmazókat nem kecsegtetik nagy bevétellel, rendszerint csak az Örökmozgóban láthatók. Ám filmnyelvi újításaik, eredeti, nyitott, élénk látásmódjuk, mondandójuk közvetítik számunkra mindazt, ami a világ más tájain történik. Aki velünk akar búvárkodni, jöjjön és ne mulassza el a rendkívüli alkalmat. Optimisták Bulgária volt az egyetlen ország a náci Európában, ahol ötvenezer zsidó túlélte a holokausztot, és ezt Bulgárián kívül csak kevesen tudják. A bulgáriai Plovdivban (a rendező nagyapjának szülővárosában) a legteljesebb etnikai és vallási harmóniában éltek együtt keresztények, zsidók és muzulmánok évszázadok óta. A békés együttlét valószínűleg ez egyik magyarázata ennek a Kelet-Európára nem jellemző jelenségnek, hogy ötvenezer Bulgáriában élő zsidót nem deportáltak. Rachamim egész családjával, rokonokkal és ismerősökkel egy teljes napot töltött a helyi iskola épületében deportálásra várva, majd estére valamennyiüket sértetlenül hazaengedték. Hogyan és miként történhetett meg mindez, ezt meséli el Jacky Comforty rendező, Rachamim unokája. A holokausztról számos film készült a második világháború óta, de egyiknek sincs pozitív üzenete. Az Optimisták története ilyen. 1990-ben Jacky Comforty négy hónapot töltött Bulgáriában, Izraelben és Spanyolországban, hogy a történetet a kutató pontosságával járhassa körül. Utazásának eredménye százötvenöt óra interjú, ötezer fotó a háború előtti és utáni Bulgáriáról, több órányi archív felvétel, archív zenefelvételek és más dokumentumok. A gyűjtemény Jacky Comforty saját tulajdonában lévő kétezer fotóval egészült ki, amelyeket nagyanyja halála után kapott meg. A Rachamim család személyes történetét a rendező nagyobb összefüggésbe helyezte és egy teljes történelmi dokumentációvá szélesítette. A "bulgária tapasztalat" reményt ad a különböző vallású, nemzetiségű és nézetű emberek békés együttéléséhez. Ahogy az együttes egykori tagja, Nikko Nissimor megjegyzi a filmben: "ma is élnek optimisták". Surányi Vera vetítési időpontok: 1-én, 6-án
|  15 Kbyte
|  10 Kbyte
| Egy különc francia öregúr: Alain Resnais 80 éves A kereskedelmi elvárásokat semmibevevő, a divat irányzatokkal szembenálló, kevés filmet forgató Alain Resnais rendíthetetlen és különc alkotó, közel ötven éve meghatározó figurája a francia filmgyártásnak. Gondolati kapcsolódást hozott létre a klasszikus renoiri filmfelfogás és az "új regény", valamint a strukturalizmus modern eszmeisége között. A költői realizmus örököse, ugyanakkor egy új felfogás letéteményese, amely az álom és az alkotó képzelet mindenhatóságát hirdeti. Művészetmegújító, filmnyelv-teremtő művész, a filmes elbeszélésmód mestere, bűvésze, akit a köznapi élethelyzetek helyett a filozófia és a tudomány kérdései Előbb színésznek készült, majd vágónak tanult és dokumentumfilmeket készített, 1959-ben forgatta első játékfilmjét, az azóta filmtörténeti mérföldkővé lett Szerelmem Hirosimát. Pályafutásának legjellegzetesebb jegyeit már első filmje magán viseli. A legfőbb újdonság, amit életműve nem csak a francia, de az egyetemes filmművészetben is jelent, az újszerű vágástechnika. "Resnais montázsa asszociatív montázs. Nem új, harmadik jelentés keletkezik nála két gyors kép egymás utáni felvillantásakor, hanem bizonyos tehetetlenségi érzés, kérdőjelet, titkot halmozó, hogy úgy mondjuk laikusan, profánul evilági, misztikus érzés: a múlt és a jelen összefonódásának, kibogozhatatlanságának nyugtalanító mivolta." (Bikácsy S ez lesz Resnais műveinek másik jellegzetessége: az idő megragadása, az emlékezés. Az emlékek és a képzelet életművének főszereplői. "Az ember mindig azonos szinten szeretné ábrázolni a képzeletbeli és a valóságos dolgokat. Mert a képzeletbeli valójában éppolyan valóságos, mint maga a valóság. A filmekben látott, vagy a dalokban hallott dolgok éppúgy ott motoszkálnak az emberben, mint a valóban átélt események emléke. Abban, ahogy néha eszünkbe jutnak ezek a dolgok, ahogy néha szinte kísértenek, nincs különbség a valós élethez képest: ezek éppúgy hozzátartoznak a tapasztalatainkhoz. A testünk egyébként nagyon jól tudja, hogy a képzeletbeli és a valóságos dolgok egyenértékűek. Képzeletbeli dolgoktól való félelmek vagy az azok utáni vágy ugyanolyan szimptómákat válthat ki, mint a valóban megtörtént dolgok." - nyilatkozta a Megint a régi nóta bemutatója után. Resnais különös, erősen intellektuális filmjei már-már anatagonisztikusak a mai lüktető filmvilágban, melyek rá akarnak venni bennünket, hogy behatoljunk emberi mivoltunk végső rejtelmeibe, hogy gondolkodjunk arról, amiről sohasem tudhatunk eleget: önmagunkról. Traser Mária A sorozatban látható: 3-án Amerikai nagybácsim
|  57 Kbyte
| Foky Ottó - a tanítóból lett animátor "Kocsis akartam lenni és pedagógus lettem. Rajzolni szerettem volna és bábtervező lettem. Én nagyon szeretem a mesterségemet. Amit csinálok, az tökéletesen kielégít" - vallotta több mint három évtizeddel ezelőtt a Tükörnek Foky Ottó animációs művész, aki az idén lesz 75 éves. Először általános iskolás gyerekeket tanított, és az óráin szívesen alkalmazott szemléltető rajzokat. Erről lett híres az iskolában, módszere vonzotta az óráira tanítótársait is. A kollégái unszolására hamarosan az Iparművészeti Főiskolán találta magát. Itt végzett díszlet- és bábtervező szakon 1956-ban. Ezt követően a Pannónia Filmstúdióban kapott állást, ahol a bábfilmkészítést egyedül Imre István képviselte. Foky Ottó hozzá került, majd egy hónapra Trnkához, a híres cseh bábfilm legnagyobb mesteréhez. Foky kezdetben tervezőként dolgozott, majd 1962-ben megbízták a Pannónia Filmstúdió Bábfilm műtermének megszervezésével a Gyarmat utcában. Idővel remek kis stábot hozott össze. A Bábfilm műterem rendezője, majd vezetője lett. Első önálló alkotása a Siker volt, amely egy fiatal báb-emberke szatirikus karriertörténete. Aztán jöttek sorra a hagyományos bábfigurák, köztük a kis vörös Holzinger a Bohóciskolából. Egyszer aztán Nepp József hozott egy forgatókönyvet, és azt mondta: "ebben a sztoriban nincs báb, öregem, csinálsz egy bábfilmet báb nélkül". Így született meg az Ellopták a vitaminomat tárgyanimációs film kesztyűk, elemlámpa, csavarhúzó és egyéb szerkentyűk "közreműködtetésével". Ezt a bravúrt megismételte a Bizonyos jóslatokban szintén natúr dolgokkal - ételmaradékok, cigicsikk stb. -, s ekkor már jöttek a külföldi elismerések is. A Babfilm készítésekor már összeszokottá vált a Foky-Nepp-Tóth János alkotóhármas. Ezt a munkájukat Ausztráliától Afrikán át Amerikáig tucatnyi ország vásárolta meg, s még Oscar-díjra is jelölték. Itthon megkapta érte, a Kiváló Művész-díjat. Foky Ottó tárgyimádó volt. Minden vacakot gyűjtött, vagy azért mert szép volt, vagy azért mert ronda és érdekes. A tárgyanimáció iránti szerelmének méltó csúcspontja (és összegzése) a La Desodora című opera buffa, amelyben a test- és szépségápolás kellékeire osztotta a szerepeket a fürdőszobai operaszínpadon. De nemcsak tárgyakkal dolgozott. Hűséges maradt a bábokhoz, a papírkivágáshoz is. Ezt bizonyítják feledhetetlen tévésorozatainak hősei: Mirr-Murr, a kandúr, Ottó, a világhírű vadász, Makk Marci, a varjúdombiak, a legkisebb Ugrifüles, Misi Mókus és Szervác. Bábjai közül utoljára Süsü, a sárkány indult hódító útjára, akinek szülőatyja - több Foky-sorozathoz hasonlóan - Csukás István volt. Most, az ezredfordulóra, megszületett Süsüke, a sárkánygyerek, akinek Foky és Csukás immár a nagypapái. Foky Ottó 1987-ben ment nyugdíjba, de nem tudott elszakadni a gyerekektől. Bábszakköröket működtetett és órákat adott. A Tanítóképző Főiskolán is tanított bábfilmkészítést a leendő óvónőknek és tanítónőknek. Lendvai Erzsi 15-én Misi Mókus kalandjai
|  31 Kbyte
| 1-én Napfivér, Holdnővér
| Francia krimik minden stílusban A krimi gyűjtőszó alatt a gengszterfilmtől, a bűnügyi paródiától és a társadalmi szatírától a szerzői filmen át a szociográfiai hátterű bűnügyi kamarajátékig és a film noirig, a bűnügyi film legkülönbözőbb stílusai megtalálhatók. A francia rendezők (Feuillade, L'Herbier, Tourneur...) a kezdetektől készítettek különböző zsánerű bűnügyi filmeket. Clouzot és Melville óta pedig rendkívüli becsben áll ez a műfaj. Napjainkban is afféle szakmai mestervizsgának számítanak az e filmtípusban a néző elé kerülő alkotások. Összeállításunkban az utóbbi ötven év nagy sikereiből vetítünk néhány tipikusan francia bűnügyi filmet. "Mi a legnagyobb becsvágya az életben?" - kérdezi Jean Seberg a Kifulladásig repülőtéri jelenetében. "Halhatatlanná válni, azután meghalni" - mondja Melville egy képzeletbeli híres író szerepében. A válasz a bűnözők életének mítoszát idézi, azoknak a hősöknek a világát, akikről Melville, a francia filmtörténet legnagyobb bűnügyi rendezője készítette filmjeit. Melville úgy teremtett mítoszt a bűnözők világából, hogy zárt miliőjüket belülről ábrázolta, mintegy a "szakmát" mutatta be. Középpontba az alvilág visszatérő erkölcsi problémáját, az árulás kérdését állította. Melville a fiatal és ragyogó fizikai adottságú Delon és Belmondo személyében olyan színészekre talált, akik a férfibarátságról és a "betyár-tisztességről" kialakított álmokat testesítették meg. A francia bűnügyi filmeknek ez a múlófélben lévő korszaka alig mutat durva, véres, ízléstelen, horrorisztikus jeleneteket. A hatást és a sikert a feszültséggel, humorral, érzelemmel érik el. A bűn úgy jelenik meg, mint a hétköznapi valóság mögött megbúvó izgalmas, titokzatos világ. 13-án A halott asszony visszatér
| Bojcsuk Iván kiállítása Bojcsuk Iván nem tartozik a közismert, a hazai képzőművészeti életben hangsúlyosan jelenlévő, esetenként népszerű képzőművészek közé, annak ellenére sem, hogy műveivel több mint harminc éve találkozhatunk napi és hetilapjainkban, sőt az utóbbi években néha-néha már kiállítótermekben és galériákban is. Képzőművészként szerény, elmélyedésre, a művekkel való "pepecselésre" hajlamos, inkább visszahúzódó alkat, akit sokkal jobban érdekel egy-egy általa meglátott, megtalált motívum, feladat vagy elmondanivaló saját elvárásainak megfelelő megfogalmazása, megjelenítése, körbejárása, kibontása, mint az, hogy az eredménnyel, a Mű-vel a nagyközönség elé kiálljon, netán elismerést, ünneplést vagy csak értő kritikát, befogadást keressen. Napjainkban szokatlan, a klasszikus művészeti korok "kismestereinek" hozzáállását, szemléletmódját, életvitelét visszaidéző viselkedésforma ez, amely a szemlélődést, a mű létrehozásának tényét, fontosságát helyezi mindenek elé, ezt tartja elsődlegesen fontosnak. És a jól megalapozott, tisztességes mesterségbeli tudást, mely mindig meghatározója ennek a magatartásnak és alkotómódszernek. Bojcsuk Iván nem kötődik stílusokhoz, irányzatokhoz, divatokhoz vagy iskolákhoz. Független alkotó, saját világgal, hivalkodásmentes jelenléttel, tisztességes munkával. Városképi részletei, "vedutái" elsősorban gondosan kiválasztott, egyéni nézőpontjuktól, a megszokottól markánsan eltérő képkivágásuktól és a hordozóul választott felület esetenként meghökkentő egyediségétől lesznek hangsúlyosak és figyelemreméltóak. Bojcsuk ugyanis előszeretettel dolgozik régi bútorok pusztulásra, kidobásra ítélt különféle elemeire, úgy, hogy azok - az eredetihez képest funkciótlanná vált - részeit, töredékeit szervesen beleépítí kompozícióiba. Új életet, feladatot ad a mások által már haszontalannak ítélt dolgoknak. Ez a nagyon tudatosan használt egyedi megoldás esetenként még hangsúlyosabbá fokozza a városképeiről áradó borongós melankóliát, a megjelenített formák és színek rezignált harmóniáját. Legújabb munkáinak tanúsága szerint a groteszk látás- és megfogalmazásmód sem idegen tőle. Az elhasznált számitógépelemek, CD-k hangsúlyos képi elemmé emelésével, képbe komponálásával Bojcsuk egyfajta véleményt mond a felfokozott jelenről, a számítógép és plázavilágról. Napjainkról, mikor minden ember - így természetesen az alkotóművész is - új dimenziókkal, eszmékkel, eszközökkel, etalonokkal szembesül, s azokat kénytelen szembesíteni-összevetni a saját régebbi, hagyományos ikonjaival, esztétikájával, ízlésével, életvitelével. Ez a szembesítés olykor eredménytelen, máskor furcsa kompromisszumokat hoz létre, vagy bizonytalanságot okoz. Bojcsuk fájdalmasan vagy líraian groteszk, talán nem egészen kiforrott próbálkozásai ebbe a körbe vezetnek be minket. A megoldást ő sem tudja, de a megjelenítés, a felvetések igazolják alkotói érzékenységét, a megoldás iránti igényét, feladatvállalását, halkszavú, de kikezdhetetlen művészi tisztességét. Lencsó László
|  Judy Garland 19 Kbyte
| Henri Verneuil 14-én Két nap az élet Judy Garland 10-én Ziegfeld Girl Jókai Mór 6-án Egy magyar nábob
Básti Lajos 1-én Butaságom története Okudzsava 12-én W.R. - Az organizmus misztériuma Nyikolaj Ekk 14-én Út az életbe Paul McCartney 18-án Egy nehéz nap éjszakája Bán Frigyes 19-én Felmegyek a miniszterhez Dargay Attila 20-án Gusztáv nem vesz autót Uray Tivadar 22-én Szegény gazdagok | |||||||
Az Örökmozgó Filmmúzeum májusi programjából(az előadások tagságival látogathatók)
|
Szerelem Tel Avivtól Afuláig - Izraeli Filmhét május 23-31., Arcok Baden-Württembergből - Német dokumentumfilmhét május 2-12., Mam'zelle Jeanne Hommage A Jeanne Moreau , "Partitúra képmédiumra" - Könyvbemutató május 22-én szerdán 6 órakor: Ingmar Bergman Hűtlenek, Csőke József sportfilm-rendező , Kallódó emberek V. , Örökmozgó Galéria: Arc-Képek - Ács István kiállításához, A Filmkultúra Filmklubja: Mintha meg se történt volna - harmadik este május 13-án fél hétkor: El Nino, Bujtor István , Felújított magyar filmek , A filmszerető nyugdíjasok részére |
|  62 Kbyte
| Szerelem Tel Avivtól Afuláig: Izraeli Filmhét - május 23-31. "Tudom, hogy nehéz elképzelni, de Tel Avivban ugyan úgy beszélgetnek a kávéházakban, eljárnak éttermekbe. Az üzletek tele vannak, adnak, vesznek. Miközben természetesen a rádió, a hírek figyelése beépült a mindennapokba... Lehet, hogy a körülmények abnormálisak, de éljük a mindennapi életünket, mert különben megőrülnénk..." - nyilatkozta Gila Almagor, az izraeli film nagyasszonya tavalyi budapesti látogatásakor a Népszabadságnak. Így van ez a most bemutatásra kerülő hat játékfilmmel is: a történetekbe a politikai események csak a háttérből szűrődnek be, az előtérben magánéleti problémák állnak: szerelem, család, beilleszkedés, vallás, identitás. Izraelben a nehéz biztonsági és politikai helyzet ellenére a filmgyártásra szánt összegeket nemrégiben jelentősen megemelték, az izraeli filmalapítvány élére új igazgatót állítottak. A kormányzatnak láthatólag fontos a film ügye. Nyilván ennek is része van abban, hogy az utóbbi években nem egy nemzetközi érdeklődést kiváltó, fesztiváldíjakat elnyerő film készült. Ilyen az Izrael mai valóságát a cseh újhullám stílusában bemutató Szent Klára (r: Ari Folman, Ori Sivan, 1996), a jeruzsálemi ortodox negyedben élők intim érzelmi világát feltáró Kadosh (r: Amos Gitai, 1999), vagy a harminckét éves fiúkat mindenáron kiházasítani akaró grúz családról szóló, keserűen ironikus Megkésett házasság (r: Dover Kosashvili, 2001). A harmadik egy elsőfilmes munka, amelyet a kilenc izraeli Oscar-díj és cannes-i siker után több országban is műsorukra tűztek a mozik. Az előbbi két filmet az Örökmozgó már bemutatta de a Kadosht megismételjük, mert sokan lemaradtak róla, és azóta is folyamatosan ostromolnak bennünket azzal a kéréssel, hogy vetítsük még. Láthatjuk még a Karlovy Vary-ban nagydíjat nyert Yana barátait (r: Arik Kaplun, 1999) két orosz család beilleszkedéséről az új hazába. Egy állapotosan magára hagyott fiatal orosz lányról, Yanáról és egy többgyerekes orosz családról szól, ez utóbbi a tolókocsiban ülő, béna nagypapát használja ki, hogy enyhítse az anyagi gondját. Az új világban úgy boldogul mindenki, ahogy tud. Az Afula expresszben (r: Julie Shles, 1998) két kisvárosi fiatalt a fővárosba kergetnek az álmaik. Az autószerelő bűvész szeretne lenni, a pénztároslány harmonikus családi életre vágyik. A szerelemesek annyira ragaszkodnak álmaikhoz, hogy szakítanak egymással, de később, élettapasztalatokkal gazdagodva ismét egymásra lelnek. Az Őrült szerelem a Nana utcában (r: Sabi Gabizon, 1995) szép mese egy kis lakótelepről, ahol a lakók a helyi kalóz-televízióból értesülhetnek egy reménytelen szerelem izgalmas, lebilincselő és felkavaró részleteiről. A szabályosan őrületig fokozódó love storyba már az elmeorvosok is tanácstalanok... A Vulcan Junction (r: Riklis Eran, 1999) az egyetlen film, amely nem mai környezetben játszódik. Az 1973-at, Moshe Dayan, Golda Meir korszakát megidéző retróban fiatalok a hírnévről álmodoznak, hogy egy rockbandát alapítva meghódítsák a világot. Még nem sejtik, hogy a hamarosan kirobbanó Yom Kipur-i háború mindnyájuk életét megváltoztatja. A hat játékfilm 1995 és 2001 között készült, stílusukban, elbeszélési módjukban eltérnek egymástól, de az élet fő mozgatórugója, a szerelem összeköti a más-más városban, és más-más korban játszódó történeteket. Köszönetet mondunk Izrael Állam Nagykövetségének, hogy támogatásával lehetővé tette a filmhét létrehozását. zártkörű megnyitó: 2002. május 23. csütörtök, 18.30 vetítések 24, 26 Kései házasság
|  48 Kbyte
|  55 Kbyte
| Arcok Baden-Württembergből - Német dokumentumfilmhét - május 2-12. Baden-Württemberg idén ünnepli fennállásának ötvenedik évfordulóját. Az évforduló tiszteletére rendezett kulturális fesztivál keretében az Örökmozgóban német dokumentumfilmeket láthatnak.
Ismét egy figyelemreméltó munka a RAF jelenség feldolgozásával kapcsolatban. Ez a téma, úgy tűnik, egyre több német filmrendezőt foglakoztat.A kilencvenes évekig tartott az NSZK-ban az államhatalom és a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) küzdelme. Alfred Herrhausen, a Deutsche Bank vezetője, az NSZK egyik legbefolyásosabb embere 1989-ben merénylet áldozatául esett. A feltételezett merénylő, Wolfgang Grems lázadó volt, mind generációjából annyian. Csatlakozott a RAF-hoz, illegalitásba vonult, majd 1993-ban tisztázatlan körülmények között halt meg a Bad Kleinen-i pályaudvaron. Az izgalmas kettős portré lemond a fekete-fehér állásfoglalásról, és az eltérő életutak meglepő összefüggéseit hozza napvilágra. A rendező rendkívüli - részben magántulajdonban lévő - archív anyagokat kutatott fel és épített be filmjébe, amely többek között Európa Filmdíjat és Bajor Filmdíjat nyert.
A piszok elleni harc váratlanul a túlélésért folytatott küzdelemmé válik, mert aki nem ad el semmit, nem is keres.Karácsony a tisztaság földjén. Öt porszívóügynök Stuttgartban napról napra megpróbálja eladni a sváb háziasszonyoknak a tisztaságról szőtt álmot - változó eredménnyel. Wessely filmje éles megfigyelés, egyben egy nyertesekről és vesztesekről szóló történet. Laikus szereplői úgy hatnak, mintha színészek lennének, pedig itt minden valódi. AZ ÁLDÁS A HÁZNÁL... szórakoztatóbb, mint sok játékfilm: izgalmas dokumentumszatíra, amilyet csak az élet tud írni. Nem utolsó sorban utazás a német nappalikba, a hétköznapok öt hősének kíséretében.
"Senki sincs biztonságban egy átcikázó gondolattól. Senki sem mondhatja, hogy biztos nem tenném meg." Marguerite Duras Mi viheti rá az asszonyokat arra, hogy egyszer csak azt mondják: eddig és ne tovább? Mikor fordul át a szenvedés és megaláztatás agresszióba? Mikor lesz az áldozatból tettes? A film öt bebörtönzött nő portréját vázolja fel. Beszélnek a letartóztatás előtti életükről, a börtönben töltött mindennapjaikról és az ebből fakadó nehézségekről, arról, hogy a gyerekeiktől elszakadva kell élniük. A fogvatartottak életrajzán vörös fonalként húzódnak végig elszenvedett fenyegetések és sérülések, az éveken át elviselt, tűrhetetlen erőszak.
A film egy pillanatig sem unalmas, az éjszakai látogatók sokfélesége olyan szórakoztató.Mozgalmas éjszakák egy ludwigshafeni éjjel-nappali benzinkútnál, mialatt Franciaországban zajlik a futball-világbajnokság. A kútnál a legkülönbözőbb emberek fordulnak meg: öntudatos török fiatalok, skinheadek, punkok, alkoholisták, egy kedves szomszédasszony, aki alkohol-utánpótlásért jár ide, és persze rengeteg focirajongó. Samir Nasr hagyja az életet magáért beszélni, és beválik a számítása. Az elmesélt sztorik néha olyan izgalmasak, mint egy film, pedig igazak és első kézből származnak.
Felszabadultan humoros dalszövegeivel a Comedian Harmonists volt a Weimari Köztársaság Beatlese. A német utcákon mindenki az ő slágereiket fütyülte.A film a leghíresebb német vokális együttes, a Comedian Harmonists történetét meséli el. Az 1928-ban alapított együttes négy tagját kérdezhette a rendező. A finoman összevágott interjúk adják a dokumentáció gerincét, miközben újra és újra felhangzik a Comedian Harmonists zenéje. Az első rész az együttes alapításáról, a kemény munkával elért áttörésről és a viharos siker éveiről szól. 1933-ban a nácik "elfajzottnak" nyilvánították a Comedian Harmonists zenéjét és feloszlásra kényszerítették az együttest, mivel három zenész zsidó volt és így nem dolgozhatott tovább. A második rész végigkíséri az emigrációba kényszerült és a Németországban maradt tagok életútját. "I have been photographed to death" (Marlene Dietrich) Semmi közöm saját magamhoz - mondja egy kelletlen hang a képen kívülről: Dietrich hangja. A filmben végig csak a hangja hallatszik: Marlene Dietrich, 78 (vagy 83) éves korában, aki (az 1978-as Just a Gigolo óta) nem áll többet a kamera elé. Hiába kéri az interjú készítője, a képen is néha megjelenő Maximillian Schell. Alakja egyszer sem tűnik fel ebben a dokumentumfilmben, mint ahogy akkori környezete, párizsi lakása sem. Így marad a hang, miközben számtalan filmrészlet illusztrálja, mitől búcsúzott "Marlene".
Mára úgy tűnik, Fassbinder halálával véget ért egy korszak az új német film történetében.A rendező halálának tizedik évfordulóján készült film három szinten kutatja a nyomokat: az elsőn Fassbinder számos munkatársa nyilatkozik - Hanna Schygullától Michael Ballhaus operatőrig - a rendező személyiségéről, különleges munkamódszereiről, korszakos jelentőségéről. A film második szintjén - archív felvételeken - maga Fassbinder szólal meg. Végül Fassbinder filmjeinek részletei magyarázzák és egészítik ki az elmondottakat. Korai halála egészen biztosan összefügg munkájának és életvitelének felfokozott intenzitásával. A film alapjául azok az interjúk szolgálnak, amelyeket 1977-ben Florian Hopf, az ismert filmkritikus készített Fassbinderrel. A kettejük közötti meghitt, baráti viszony érződik az interjú őszinte hangvételén. A jelenből visszatekintve nagyon érdekes bepillantást kapunk a rendező munkájába a hetvenes években, miközben az akkori idők Németországának kultúrtörténete is kibontakozik. A beszélgetés során felmerülő témák szoros összefüggésben állnak Fassbinder személyiségével. Löwensohn Enikő PROGRAM
|  28 Kbyte
|  25 Kbyte
|  97 Kbyte
| Mam'zelle Jeanne - Hommage A Jeanne Moreau Miben rejlik ereje, mellyel Franciaország egyik vezető színésznőjévé vált? Nem kis részben nyilván abban, hogy nem csupán mesterien alkalmazta szakmájának eszközeit, de saját élettapasztalatait is hozzáadta az általa megjelenített figurákhoz. A művésznő karrierjét számtalan kitérő tarkította, és ezek sajátos módon éppen abba az irányba hatottak, hogy Moreau meg tudta őrizni női egyensúlyát. Moreau már tíz éve volt a pályán, amikor Louis Malle fölfedezte, hogy kiválóan alkalmas a "modern nő" szerepekre. A Felvonó a vérpadra lett Jeanne Moreau első "igazi" filmszerepe. Karakterének felfedezője, Louis Malle így vall erről a különös és rendkívüli nőről: "Jeanne-nak minden helyzetben voltak mélypontjai és szárnyalásai. Hangulatember. Nagy erőbedobással éli az életét, a drámai pillanatokat is, ráadásul remek humorérzéke van. Gyakran alakított komor vagy gyenge idegzetű embereket, de mindig visszatalált biztonságot, józanságot adó paraszti gyökereihez, amelyek révén az életet és annak szépségeit mindig tudta élvezni. Akkoriban, amikor azonosították a végzet "sötét" szexualitású asszonyával, én csak mosolyogtam: eszembe jutott az a Jeanne, aki jól főz, aki szeret szórakozni és akinek a nevetését soha nem fogom elfelejteni. (...) Azt hiszem, Jeanne-nak végső soron nagy előnye az önbizalom, a tehetségtudat, attól olyan képlékeny. (...) Filmről filmre megőrzi hangját, mosolyát, arcjátékát, járását, eszességét. Azok közé a filmszínészek közé tartozik, akik először a nézők érzékszerveit, szemét és fülét hódítják meg." Moreau érzelmileg azonosul alakjaival. Nem elemzi a szerepet, nem alkot elméletet a szerepformálásról, egyszerűen belopózik, bebújik a figurába. A szerencsés rendezőnek pedig alig van más dolga, mint rögzíteni ezt a leheletfinom játékot, melynek különös rezdüléseit az adja, ahogy Moreau megtölti önmagával az eljátszandó karaktert. Végső soron attól függ, mi kerül a vászonra, milyen mélységeket és milyen lobogást rejt az emberi lélek, mert a felvevőgép mindezt látja, s a lencse tekintete objektív. Moreau kivételes és szenvedélyes egyéniség: súlya van a felvevőgép előtt, pedig nem csinál mást, csupán jelen van. A legritkább tehetség ez, rejtélyes és kiszámíthatatlan adottság, afféle érthetetlen alkímia. Jeanne Moreau ma is aktívan dolgozik, sikeres filmen és színpadon egyaránt. 1998-ban, 70 éves korában életmű Oscart kapott. A díj átvételekor a következőket mondta: "Számot kellett vetnem a múltammal, s ettől nem voltam elragadtatva. De a múlt csodálatos. Ez a múlt teremtett meg engem, s ezért mégis nagyon jó érzésekkel tekintek hátra." Traser Mária filmek:
|  104 Kbyte
|  27 Kbyte
| Az Európa Könyvkiadó május 15-én jelenteti meg Ingmar Bergman Hűtlenek (Föreställningar) című filmnovella-kötetét. Fordította: Kúnos László; 352 oldal, kb 1700 Ft Nincs olyan író-rendező, aki három művész - egy nő és két férfi - szerelmi háromszögének ábrázolása során mélyebbre képes ásni, mint Ingmar Bergman, aki ezúttal is ezt teszi Hűtlenek című, 1997-es kisregényével, melyből Liv Ullmann rendezett filmet. "Ha légörvény vagy fuvallat támad, még a kihunyt érzelmek is mozogni kezdenek..." E légörvényt egy Marianne nevű nő szelleme (?) okozza, aki rendszeresen megjelenik az öregedő szerző dolgozószobájában, és elmeséli a két férfihoz fűződő, tragédiába torkolló kapcsolatát. A kötet további két filmnovellát tartalmaz: Lelki ügy (1972); Szerelem szeretők nélkül (1978) A kötet bemutatóját május 22-én, szerdán 18.00 órakor tartjuk az Örökmozgó Filmmúzeum kávézójában. A könyvet fordítója, Kúnos László és Györffy Miklós, az Ingmar Bergman című monográfia (Bp., 1976) írója ismertetik. A bemutató után 19.00 órakor Bergman Persona című filmjét vetítjük. A kötet a bemutatón 30 %-os kedvezménnyel kapható, a továbbiakban az Európa Könyvesházban (Budapest VI., Bajcsy-Zsilinszky út 35. Telefon: 312-8210) kedvezménnyel megvásárolható. filmek 1 Tükör által homályosan
|  59 Kbyte
| Csőke József sportfilm-rendező Már az első, 1896 májusában Budapesten bemutatott filmek között is szerepelt néhány sporttárgyú film: akadályverseny, bikaviadal, görkorcsolyázás, futballmeccs. A magyar filmgyártás is hamar bekapcsolódott a sportesemények közvetítésébe, amely aztán a filmhíradók megjelenésével (1924-től) rendszeressé vált. 1951-től a sportesemények jelentős részéről a magyar filmhíradó számára Csőke József tudósított, aki június 27-én ünnepli 75. születésnapját. Csőke József a szegedi tanítóképzőben diplomázott, filmes pályafutása 1950-ben indult, amikor mozigépész vizsgával rendelkező pedagógusként felvették a Magyar Híradó- és Dokumentumfilm Gyárba, hogy a szovjet pionír filmhíradók mintájára úttörő híradókat készítsen. Közben elvégezte a Magyar Újságíró Szövetség újságíró iskoláját, majd a filmművészeti főiskolát. 1951-ben az Úttörő Híradó gyártása megszűnt, de ő akkor már a filmgyárban maradt, és a heti filmhíradók számára készített riportokat egészen a filmhíradó megszűnéséig, 1989-ig. "Filmriporternek tartom magam - mondta pár évvel ezelőtt a Magyar Hírlapnak -. Számomra ugyanúgy a hírek a fontosak, mint az újságíró számára, a különbség csak annyi, hogy én felvevőgéppel dolgozom. Háromperces riportfilmeket készítettünk, és nagyon büszkék voltunk, ha azt mondta a néző, hogy rövid, még nagyon szívesen néztük volna. Ezt a műfajt csináltuk meg a filmhíradóban, majd 1953 és 1984 között a sporthíradóban, melyet én találtam ki. Ez a filmes szakmának az alapja a Lumičre-testvérek óta." Sportszeretete, valamint hogy híradósként részt vett egy sereg sporteseményen, és azokon megismerkedett sportolókkal, valamint az a lehetőség, hogy mozgóképekkel fejezhetett ki valami olyasmit, ami maga is mozgás, arra késztette Csőke Józsefet, hogy ne csak híradóriportokat készítsen, hanem önálló dokumentumfilmeket is sportokról, sportolókról. "A film életeleme a mozgás, és nyilvánvaló, hogy filmre vinni azt különösen izgalmas, ami maga is mozgás. Vagyis a sportot felfedezte a film, hogy a maga lehetőségeit bővíteni tudja. No, én is ezen a történelmi úton jártam. Kerestem a sportban a filmet, aztán a film lehetőségei közül válogattam a sporthoz" - nyilatkozta 1977-ben a Népsportnak. A sportfilm mint önálló műfaj megteremtése Magyarországon Csőke József nevéhez fűződik. Ő ugyanis minőségileg olyasmit tudott produkálni, ami több egyszerű sporttudósításnál. A sportolóban nem csak a versenyzőt látta meg, hanem, ami mögötte van, az embert is. Érdeklődése sokirányú volt. Forgatott egész estés filmeket (Tíz aranyérem, 1974), visszatekintő sporttörténetet (Hajrá magyarok!, 1970; A kerek labda nyomában, 1966), sporttal kapcsolatos útifilmeket (Az olimpia országában, 1968), sportoló-monográfiákat (Guczoghy, 1983). Experimentális mozgástanulmányok is fűződnek a nevéhez (Szaltó, 1979, Fizika a küzdőtéren, 1969), egyszer még animációs technikával is kiegészítette a Kosárlabdázók című filmjét. Ezek után nem meglepő, hogy Csőke mindig is fontos szerepet tulajdonított a zenének és a ritmusnak. A zene ugyanis erősíti a képi élményt, a ritmus a képi lényeg hangsúlyozásában segít. A Labda, labda című, szöveg nélküli filmnek először a zenéjét állították össze, és a zene ritmusára komponálták a képet. Filmjei nem csak arról szólnak, amit kívülről, szemtől-szembe láthat a néző, hanem arról is, ami a küzdelem mögött van. A küzdőszellemet, a kitartást, a fizikai, lelki tusát vívó embert mutatja meg Margitka és Visszatérés című filmjeiben. A Pedig című munkájában egy cigány doktornőnek az előítéletekkel szemben folytatott állhatatos küzdelmét dolgozta fel. Csőke József számtalan magyar és külföldi díjat kapott, a 33. magyar filmszemlén életmű díjjal tisztelte meg a szakma. Farkas Márta filmek: 1 Gyere velünk, sportolj velünk!
|  76 Kbyte
|  70 Kbyte
| "A hatvanas évek óta két Amerika van. Az egyik a rendcsináló, konzervatív, bezárkózó, (...) abortuszellenes, halálbüntetéspárti, monokulturális Amerika. A másik, a szabadsághívő, liberális, globalista, nyitott, multikulturális Amerika. A hatvanas években a - demokrata vagy republikánus - államhatalom az első Egyesült Államokat képviselte. A második Amerika pedig az utcán tüntetett a háború ellen, elégette a behívóját, részt vett a polgárjogi menetekben. (...) Ennek a hatvanas évekbeli ellenvilágnak az intézményes - bár sok szempontból módosult - változata tért vissza a kilencvenes években Clinton elnöksége alatt." (Lengyel László) Ebben az időben a független gondolkodású rendezők (jórészt szakmailag több lábon álló, multikulturális hátterű, liberális felfogású alkotók) ismét a lecsúszottak, a vesztesek, a marginalizálódók felé fordultak. Azzal a különbséggel, hogy már nem kellett a társadalom mélyére vagy peremére látogatniuk témákért, hiszen a széles középosztály szinte bármely tagja egyik napról a másikra kerülhetett veszélyeztetett, kiszolgáltatott krízishelyzetbe. A siker(re szocializáltak) társadalma lemondott a sikertelenekről, sőt kivetette magából az alulmaradottakat. A társadalomból így kiszorultak személyes frusztáltsága köré a magány áttörhetetlen falai épültek, a magáramaradottság pótszereket keresett és talált (alkohol, drogok) a romló lelkiállapot illuzórikus és átmeneti feljavításához. Csak keveseknek sikerült elindulni a másik irányban, a belső, kreatív erők megtalálása, felszabadítása és kamatoztatása útján. Georgia húga, Sadie minden vágya, hogy olyan sikeres legyen, mint példaképe, a nővére, bár tudja, a Teremtő kevesebb tehetséggel áldotta meg. Az ő erőtartaléka azonban a szenvedély. Míg Georgia édeskés country-dalokat ad elő hatalmas hallgatóságnak, addig Sadie karcos bluest rikolt kicsi, füstös bárokban. Noha minden elkeseredését, várakozását, érzelmi gazdagságát beleadja, elérkezik egy pillanat, ahonnan az "egyszer feljebb, egyszer lent" pálya meglódul - lefelé... A Sue hősnője, a jó harmincas, szeretetéhes, magányos asszony szintén megállíthatatlanul sodródik egyre mélyebbre, ezúttal az állás- és lakásvesztés, az alkalmi kapcsolatok ördögi örvényében. Egy (átmenetinek bizonyult) munkahely, egy szimpatikus barát felbukkanása ideig-óráig megnyugvást és kiegyensúlyozottságot hoz, hogy aztán a veszteség és annak következményei még súlyosabbak legyenek. Amos Kollek mondja hősnőjéről: "Sok szép, intelligens nőt ismerek, akiknek önromboló, magányos életére nincs igazán magyarázat, ennek akartam utána járni a filmemben." És ami felderíthető, ott van a képeken, Sue pillantásában és kiszolgáltatottságában, a könyörtelen környezetben, az anonim kapcsolatokban... Kevésbé indokolt Ben teljes önfelszámolására a Las Vegas, végállomásban. A sikertelen és kirúgott forgatókönyvíró, akit már mindenki elhagyott, úgy határoz, búcsút mond az életnek. Az öngyilkosság hosszadalmas és késleltetett módját választja - halálra issza magát. Magányában és utolsó perceiben egyetlen társa az a prostituált, akitől a legnagyobb adományt kapja. Sera nem akarja megváltoztatni, olyannak fogadja el, amilyen, s eközben rátalál saját létezésének értelmére. Az amerikai kertvárosi idill felszíne alatt is meg-nem-értettség, közömbösség, érzéki és szellemi kielégítetlenség, gyűlölet, ábránd- és vágyképekbe menekülés rejtőzik. Az Amerikai szépség a családi viszonyrendszer mélyére tekint, kegyetlenül és szatirikusan. Lesterről, a családfőhősről egyszercsak lehull a jólszituált polgár rákényszerített maszkja, ledőlnek körülötte a díszletek - s e pillatanban eszébe jut, mi is akart lenni egykor, mi az, amit útközben elveszített. "Hirtelen ráébred - mondja Kevin Spacey az általa megformált Lesterről -, hogy életéből hiányzott az őszinteség, a kommunikáció, hogy nem tudta elmondani, amit igazán érez, nem tehette, amit igazán tenni akar." A jelenkori egyéni problémák megoldásában is segít a tudatos szembenézés a múlttal. Az Egyszerű emberekben Dennis, a fiatalabb fivér 23 éve eltűnt apját akarja felkutatni. Az apát anarchista múlt emlékfoszlányai lengik körül a családi legendáriumban. A feltételezett ellenálló mai "örököse" a másik testvér, a bűnöző Bill, aki szerint "a törvényeket a gazdagok hozzák a szegények ellen". S a közeg, amelyben a töredékes történet lejátszódik: a századvég gyökértelen és vegetáló világa... Másfajta tisztázásra készül Vincent, a lecsúszott magándetektív a Simpaticóban. Barátjával - a mára milliomos Carterrel - a hetvenes években részt vettek egy lóversenycsalásban, s ezzel tönkretettek egy ártatlan embert. Vinnie-t a bűntudat hajtja, szembe akar nézni egykori bűnével és következményeivel, valamint azzal a hamis értékrenddel, mely a mindenáron való nyerést helyezi legmagasabbra. Úgy érzi, a találkozásokból és a szembenézésből erőt merítve visszatérhet egykori, elvesztett önmagához. A nyerés, a siker minden ember számára fontos. Érkezhet "deus ex machina"-ként, mint a Sue rokon darabjában, a Gyorsbüfék, gyors nőkben, vagy lehet keményen, éveken át megdolgozni érte, mint a Forrest Gumpban. A testileg, szellemileg visszamaradott kis Forrestet minden arra determinálja, hogy egész életét árnyékban, korlátozott körülmények között élje le. Szerencséje és látens képességei azonban híres és sikeres emberré emelik. Abban a korszakban, amikor Amerika elveszti ártatlanságát és presztizsét (vagyis fokozatosan lefelé halad), Forrest pályája meredeken ível felfelé. Zemeckis rehabilitálja az amerikai álmot, sőt túlmegy annak eredeti jelentésén. Úgy ítéli el, hogy egyben dicsőíti Amerikát. Mégpedig az egyszerű, emberi erények, a mindennapi tettrekészség felmagasztalásával - szeretettel, gyengédséggel és végtelen optimizmussal. Forrestet végső magánya még nyitottabbá teszi embertársai iránt. De van másféle magány is. Olyan, amely befelé és kifelé egyaránt rombol. Óriásira növesztett tüskéivel másokat zaklat, inzultál, sérteget. Lesz ez még így se! - mondja a film címe, de szerencsére menet közben megváltozik a tendencia, s a megrögzött embergyűlölő (foglalkozására nézve: érzelmes regények írója) átváltozik: felmerül benne a másik ember iránti vágy. Persze lehet, hogy minden csak nézőpont kérdése, és igaza van Almási Miklósnak: "a film azt sugallja, hogy ez a világ csak úgy fogadható el, ha mindenkit klinikai esetnek látunk. Ha egy picit mindenki dilis, akkor minden érthető és világos..." Lalík Sándor filmek: 15 Amerikai rapszódia
|  59 Kbyte
| Örökmozgó Galéria: Arc-Képek - Ács István kiállításához Ács István arc-képei nem a megszokott, hétköznapi értelemben vett portrék, azaz nem realista, idealizált vagy stilizált, beállított modell után készült, a portréfestészet szigorú, évszázados, akadémikus szabályai, vagy a manapság divattrendnek tekintett posztmodern felfogásban megjelenített emberi arcok. Mások és többek ennél, valódi arc-képek, azaz arcok és képek együtt, egyszerre, egy képmezőben. S emiatt nagyobb figyelemre, elmélyülésre késztetik a nézőt, függetlenül attól, hogy alkotójuk a fekete-fehér ellentétére épülő grafikában - tus- vagy ceruzarajzokon -, vagy az oldottabb benyomást keltő, a színek és formák harmóniájával építkező festményen jeleníti meg őket. Ács arc-képein nem csak valóságos vagy képzeletbeli, közismert vagy anonim, netán csak a művész képzeletében létező arc jelenik meg, hanem legtöbbször valami látszólag oda nem tartozó képi többlet is. Sorsok, örömök és tragédiák, gondolatok, egyéniségek, történetek, emberi viszonylatok és a bennünket körülvevő tárgyi világ valóságos tárgyai, esetenként ezek szimbólumai vagy töredékei. Ács István át-átlépi a műfaj megszokott szabályait, hiszen arc-képein filozofál a portréval, s erre kényszeríti a nézőit is. Olykor csak az általánosnál méretesebbre és hangsúlyozottabbra komponált fehér felületekkel, máskor például az üresen hagyott női arcot, félalakot finoman behálózó inda és levélábrázolásokkal, vagy egy látszólag oda nem illő, de mégis szervesen odatartozó tárggyal, töredékkel, szimbólummal. Az ábrázolt arcot és a bele, hozzá, vele egységgé komponált többi képi elemet egy sajátos, belülről fakadó, szubjektív logika kapcsolja össze, erős gondolatiságot, belső rendet sugallva. Ezért sajátos stílusú és mondanivalójú arc-képeit nem könnyű megérteni, befogadni, de feltétlenül érdemes erre törekedni, hiszen - ahogy egyik korábbi, kitűnő kritikusa dr. Kóós Judith megállapította - mindegyiket "gondosan kell nézni, mi több látni, tanulmányozni, egy-egy részletet követve és kiemelve az egész kompozícióból, külön is elemezni, jelentéstartalmát megfejteni. Mélyebb, általánosabb érvényű üzenetet hordoznak és közvetítenek felénk egy olyan korban, mikor az emberi élet belső értelméről, lényegéről a képzőművészet eszközeivel viszonylag kevesebb szó esik." Lencsó László
| A Filmkultúra Filmklubja - Mintha meg se történt volna - harmadik este május 13-án fél hétkor: El Nino A "meg-se-történt" filmek keresése során most egy kicsit régebbre kalandoztunk vissza, bár Klöpfler Tibor játékfilmjén, az El Niňón, amelyet először két évvel ezelőtt láthatott a 31. Filmszemle közönsége, reméljük, nem fogott az idő. Legalább is a mi emlékeinkben és fakult videoszalagunkon még mindig az a friss látásmódú, groteszkül érzelmes film, amelyet akkor, minden bizonytalansága, döccenése, hiányossága ellenére annyira kedveltünk. Örültünk, hogy valaki felvállalja, és kíméletesen kiforgatva, kiröhögtetve mégiscsak megemeli az átlagos életeket. A napfelkeltére vadászó reménytelen fotósét, a féltékeny liba szerepéből nehezen váló feleségét, meg a két hasonlóképpen reménytelen gengszterét, nem is beszélve az angyali együgyűségű rendőrről. Örültünk, hogy A Kisded jótékony meteorológiai hatására mégiscsak kapnak egy icipici kis esélyt, hogy elviselhessék az életet, hogy lehet őket szeretni, még akkor is, ha ők maguk legfeljebb ragaszkodni képesek egymáshoz, no meg az élethez és - szégyen-nem szégyen - a pénzhez is. Örültünk, hogy milyen jók is ezek a színészek, milyen mélabús komolysággal ejtik ki a már közhelynek is üres mondataikat. A filmet forgatókönyvíróként is jegyző Klöpfler Tibor bizonyára nem az egyetlen, akinek nagy készlete lehet az ilyesmiből, de abban egyedülálló, hogy van bátorsága úgy forgatni ki a jelentésüket, hogy közben mégis megengedi nekik, hogy létezzenek. Mert nagyon "megengedő" film a Klöpfleré, és nemcsak azért mert, úgy tűnik, zsigerileg áll távol tőle bármilyen moralizálás vagy ítélkezés, hanem mert magának is sok mindent megenged, csakúgy mint a hőseinek. Ahogyan ők használják a szavakat, részben ünnepélyes komolysággal, de valahogy mégis alig figyelve rájuk, úgy használja rendezőjük a képi közhelyeket és utalásokat a naplementétől az Otthon panzió koszlott homlokzatán át a képeslap-kéken ragyogó, fehér bárányfelhőkkel ékes égboltig. Vagy azt a dramaturgiai közhelyet, ahogyan egybefonja az "értelmiséginek" számító család, és a gengszterek történetét, vagy ahogy elénk adja minden filmek nyerő párosát, a gyereket és a kutyát. Könnyedén, hajlékonyan és mégis igencsak szomorúan. Papírmasé világunk elviselhetetlenül könnyű bánatával. Szóval jó kis film volt ez - akkor. A bemutató mégis elmaradt. A hír szerint az alkotók egy kissé átalakították, át is vágták, mi meg várjuk, és a filmklubban minden kíváncsinak megmutatjuk, mi sült ki belőle. Csantavéri Júlia
| 6 Szemüvegesek
| A filmfelújításról lásd lapunkban: http://www.filmkultura.hu/regi/articles/prints/felfaz.hu.html http://www.filmkultura.hu/regi/articles/prints/budapest1.hu.html http://www.filmkultura.hu/regi/articles/prints/szulamit.hu.html ...stb. 4 Ellopott szerda (Falusi lakodalom)
| A filmszerető nyugdíjasok részére A filmszerető nyugdíjasok részére vetítéseket tartunk hétfőn, kedden és szerdán - 10, 12, 14 órai kezdéssel - az Archívum emlékezetes filmjeiből. A négy alkalomra szóló bérlet 600 forintba kerül az Örökmozgóban. április 29, 30, május 1: Rózsafabot (r: Balogh Béla, 1940) | ||||||||||||||||||||||||||||
Az Örökmozgó Filmmúzeum áprilisi programjából(az előadások tagságival látogathatók)
|
Új spanyol filmek fesztiválja II. - Ciclo de nuevas películas espańolas II., Regina Ziegler filmjei , IV. Mexikói filmhét , Herskó János - itthon! , Az angol rajzfilmművészet Korda Sándora , A Filmkultúra filmklubja - Az örömmozi folytatódik, Paris la belle - A szépséges Párizs, Örökmozgó galéria: "Az angyal üdvözlete" , mexikói retrospektív , Kaneto Shindo
| Új spanyol filmek fesztiválja II. - Ciclo de nuevas películas espańolas II. Hagyományos tavaszi spanyol filmhetünkön az idén a komikus elemekkel átszőtt, szatirikus filmek dominálnak. (Egy vitriolos szatíra kubai-spanyol koprodukcióban, egy groteszk társadalmi parabola, egy "cine loco" a la Almodóvar, két road movie és egy tradicionális vígjáték.) Ám mivel az is alapvető törekvésünk, hogy képet adjunk a spanyol film aktuális helyzetéről, nem hagyhattunk ki válogatásunkból két komoly hangvételű munkát, amelyek meghatározó jelentőségűek a kortárs spanyol filmben. Achero Manas Golyója 2000-ben meghódította a spanyol filmakadémiát: megkapta a legjobb film, a legjobb rendezés, sőt a legjobb eredeti forgatókönyv díját is. Javier Corcuera az ENSZ emberjogi chartájának ötven éves évfordulójára forgatta A világ árnyékos oldalánt, egy döbbenetes erejű filmet arról, hogy a mégoly szélsőséges helyzetben levő emberekben is milyen hihetetlenül erős az életösztön és a túlélési vágy. Javier Corcuera 13-án személyesen is jelen lesz filmje vetítésekor. A filmfesztiválról külön, háromnyelvű füzet készül! A sorozatban látható: 3, 13, 20 Buszmegálló a la cubana
| A berlini Ziegler Filmet Regina Ziegler, az akkor még kezdő producer családi vállalkozásként alapította több mint 25 éve. Az eltelt időben a cég az egyik legtermékenyebb és legtöbb elismerésben részesült német független filmes műhellyé nőtte ki magát. Több mint kétszáz film- és televíziós produkció fűződik a nevükhöz, német és európai filmek, koprodukciók, amelyek a legrangosabb fesztiválokon nyertek díjakat, például Cannes-ban, Velencében, Berlinben. A német filmvilág számos híressége szerepelt a cég által létrehozott filmekben, ugyanakkor a Ziegler Film producerei kezdettől fogva törődnek a fiatal tehetségek felkarolásával is. A vetítéssorozatban tíz darabból álló válogatást láthatunk játék- és dokumentumfilmjeikből. Goethe Institut Inter Nationes Budapest A sorozatban látható: 5, 17 Klarinétszóló
| A "mágikus realizmus" lengi körbe idei mexikói filmhetünket. A Szeress Mexikóban! filmes vonala nem kevésbé népszerű, mint a Korcs szerelmek által képviselt "mocskos realizmus". Ezt bizonyítja a Házi oltár a sütőben kirobbanó sikere. A film az első olyan latin-amerikai (spanyol nyelvű, angolra csak feliratozott) produkció, amelyet kereskedelmi forgalmazásban mutattak be az Egyesült Államokban. A halál édes illatán az Egy előre bejelentett gyilkosság hatása érződik, de a többi film is a misztikummal és varázslattal keveredő hétköznapi valóság csodálatos világát mutatja. Vetítünk még néhány kortárs mexikói rajz- és animációs filmet, valamint két rövidfilmet, amelyek közül a Sistole-Díastoléban Salma Hayekben gyönyörködhetünk. A mexikói kultúrát kedvelők nem hiányozhatnak az Örökmozgó Filmmúzeumból! A sorozatban látható 22, 29, 30 Házi oltár a sütőben rövidfilmek 22 Mindjárt túlleszünk a gondon
| A Svédországban élő magyar filmrendező, a Magyar Színház- és Filmművészeti Főiskola egykori legendás tanára, később a Svéd Filmakadémia rektora médiapedagógia mesterkurzust tart a Fővárosi Pedagógiai Intézetben. Tiszteletére az Intézet és a Magyar Nemzeti Filmarchívum születésnapi találkozót rendez április 11-én az Örökmozgó Filmmúzeumban. A születésnapi beszélgetés 8 órakor kezdődik, melyre várjuk a médiapedagógusokat, várjuk Herskó János pályatársait, barátait, egykori tanítványait és mindazokat, akik egyszerűen szeretik a filmjeit. Beszélgetőpartner: Lányi András Ha vendégeink egy-egy személyes, születésnapi aprósággal érkeznek, szép alkalom nyílik az átadásra. f 5-kor A kenyereslány balladája, 6-kor az N.N. a halál angyala című filmeket vetítjük.
| Az angol rajzfilmművészet Korda Sándora "Miszter Rajzfilm", ahogyan sokszor nevezték, 2002 áprilisában lenne kilencven éves. Csakúgy, mint mindenkori barátja, Macskássy Gyula. A két tehetséges fiatal egy reklámgrafikai műteremben találkozott össze a Nagymező utcában, tele ifjúkori lázzal és reménnyel. Közös dolgokat terveztek, reklámkészítő műhelyt alapítottak, de útjaik elváltak. Halas az európai rajzfilm Walt Disney-je, Macskássy pedig a magyar rajzfilmművészet "atyja" lett. Az 1912-ben Pesterzsébeten született Halász János a harmincas évek végén lett John Halas. 1972-ben Erzsébet királynő lovaggá ütötte: megkapta az OBE (Order of the British Empire) címet. Nagyra értékelte Churchill is. Halász karrierje igazi amerikai filmbe illőn alakult: a nyugtalan, a trükkfilm iránt érdeklődő, de a söprögetést sem megvető srácból "self-made man" lett. Tizenhat évesen plakátrajzoló volt, majd a bábfilmműfaj egyik legkiválóbb mestere, Pál György mellett (később George Pal néven lett híres) dolgozott a Márkus és Marczincsák műteremben. Moholyval is kapcsolatban állt. Nagyon lelkesedett a Bauhaus-iskoláért amely kezdeti, expresszionista szakaszában a művészet és a kézművesség egymáshoz közelítését tűzte ki célul. (Halas később, Londonban építtetett is magának egy Bauhaus-házat.) Reklámgrafikát, rajzfilmkészítést Bortnyik Sándor festő- és grafikusművésznél tanult. Itt, a Műhelyben, találkozott Macskássyval. 1932-ben hárman, Halász, Macskássy és Kassowitz Félix önálló reklámstúdiót hoztak létre a Bajza utcában. Közben Halast ide-oda hívták dolgozni Európában. Járt Párizsban, Bécsben, Angliában, végül 1938-ban Londonban telepedett le, miután megismerkedett egy rajzolólánnyal, Joy Batchelorral, akit később feleségül vett. 1940-ben egy hirdetőügynökségben animációs műhelyt, 1946-ban teljesen önálló céget alapítottak Halas and Batchelor néven. Ezt azért tudták megtenni, mert éltek a háború kínálta lehetőséggel, és egyre-másra gyártották a társadalmi jellegű hirdetéseket és propagandafilmeket. Stúdiójukból idővel (1993-ra) közel 2500 különböző tematikájú film került ki: kereskedelmi- és politikai reklámok, kis- és nagy játékfilmek, tévésorozatok, kísérleti- és oktatófilmek. Olyan világhírű figurákat teremtettek, mint Abu, Foo-Foo, a kis Ig, az (amerikából átpalántált) Popey, Snip és Snap, Hoffnung és mások. Orwell Állatfarmja alapján készült munkájukat a brit rajzfilmgyártás legjelentősebb vállalkozásaként tartják számon. Míg a Bűvös vászon (1948) című kisfilm - amelynek háttérmunkáit Földes Péter végezte - meghódította az amerikai piacot, az Állatfarm (1954) meghozta a világhírt. Halas nem csupán művész volt, hanem kitűnő üzletember, szervező, kísérletező, a műfaj gyakorlati, technikai, és elvi problémáinak állandó kutatója. Ez utóbbit több ismert szakkönyve, de elsősorban filmjei tanúsítják. Fáradhatatlanul küzdött a komputertechnika alkalmazásának elterjedéséért - Dilemma címmel ő készítette az első, ilyen jellegű kísérleti alkotást -, bár ő a számítógéppel igazából csak az animációs robotmunkán akart könnyíteni. Azt vallotta, hogy "az üzlet szakadatlanul új és új ötletet követel, új filmet, új filmkészítőt, új piacot. Mindig ki kell találni valamit, mert minden nagyon gyorsan elhasználódik." Mindazonáltal a hangsúlyt a gondolatiságra helyezte. Úgy tartotta, az animáció megfelelő eszköz a kritikai okfejtésre és a legbonyolultabb fogalmak illusztrálására. Élete utolsó éveiben például karikírozó sorozatot készített az Európai Közösség működéséről. "Megkíséreljük animálni az évszázadokban gyökerező történelmi undorkodásokat, egymással szembeni fenntartásokat: talán sikerülhet elmesélni, ki, miért nem szereti a másikat. Azért készítem ezt a szériát, hogy az Európai Közösség országait humorral és rajzos ötletekkel mutassam be egymásnak." Mint az ASIFA (Nemzetközi Animációs Filmszervezet) alapítója és sok évig elnöke, mindenütt az animáció fejlesztését szorgalmazta. Filmarchívumunkban sajnos kevés Halas-film van. Közülük azonban az egyik, A mozi története, amely az iparrá váló, amerikai filmművészet gúnyos persziflázsa, noha karcos, esős filmszalagon van is, a mai napig időszerű, szellemes és élvezetes. Lendvai Erzsébet 18; 30 A mozi története
| Az örömmozi folytatódik második este április 22-én 6-kor: a "legkisebb filmek"
| Paris la belle - A szépséges Párizs Filmek Párizs arcairól A sorozatban látható 1 Szerelmek városa I-II.
| "Az angyal üdvözlete" Úgy gondolom, hogy a számlált történelmi idő harmadik évezredének kezdetén is van aktualitása az ember transzcendens valósághoz való viszonyát illető kérdéseknek. Az anyagi és a transzcendens valóság kapcsolatának egyik legfontosabb dokumentumában, a Bibliában különös jelentőségű szereplők az angyalok, a két valóságszféra közötti követek, hírnökök. Ezek a szellemi teremtmények Istent dicsőítve és létezését hirdetve szolgálják az ő többi teremtményéért - mindenek előtt az emberért - vállalt üdvözítő küldetésének beteljesülését: "Ugye szolgáló lelkek [az angyalok] valamennyien? Küldetésüket azoknak a szolgálatára kapták, akik örökölni fogják az üdvösséget." (Zsid. 1.14) A bibliai történelem ószövetségi és újszövetségi időszakában is számos példája ismert annak, amikor az anyagi valóságban megtapasztalható közvetlen isteni megnyilatkozást angyalok jelzik előre, illetve magyarázzák, vagy erősítik meg a történteket, esetleg aktívan közreműködnek az isteni akarat megvalósításában. Az angyali szolgálatok között megkülönböztetett jelentőségű az "angyali üdvözlet" nevet viselő, amelyben Gábriel arkangyal köszönti Máriát, és közli vele, hogy ő lesz a Messiás anyja. Ez, az ige megtestesülésének időpontját jelző esemény az üdvtörténet kezdte. E megkülönböztetett jelentőségű angyali híradás mellett az isteni üzenet angyal általi közvetítésének, az isteni akarat angyal általi megvalósításának más történelmi példáit is gyakran igényeljük felidézni személyes Isten-kapcsolatunkban, vallásos közösségi szertartásainkon és ezekhez kötődő képzőművészeti megnyilatkozásainkban is. Az angyali híradást, vagy aktív közreműködést rendszerint köszöntés, üdvözlés vezeti be, amelyben a szellemi teremtmény - szolgálatának célját, lényegét jelezve - határozottan hivatkozik megbízójára. Az angyal üdvözlete tehát mindig megerősítést is jelent Isten létezéséről és üdvözítő szándékairól. E megerősítés elevenné és hatóvá teszi az emberben szunnyadó hitet, amely feltétele az angyal által vállalt szolgálat teljesülésének. A harmadik évezred kezdetén az embert jellemző kétségek, bizonytalanságok, megújult erővel igénylik az angyal üdvözletéből, köszöntéséből, híradásából nyerhető megerősítést. Ezt a ma emberének is közvetíthetik liturgikus események és az ezekkel azonos szellemű képzőművészeti alkotások. Ezáltal a szakrális művészet sajátos köztéri (közösségformáló, -összetartó) funkciót tölthet be napjainkban. Ilyesmire vállalkoznék én is, például most az Örökmozgó Galériában. Bakonyvári M. Ágnes, művészettörténész megnyitja: április 6-án 4 órkakor Szecsődi László, ferences szerzetes az Erdős Renée Házzal közös rendezvény Kapcsolódó filmek: 4 Berlin felett az ég
| 21 A prostituált
| 5 Erotikus képregény | ||
Az Örökmozgó Filmmúzeum márciusi programjából(az előadások tagságival látogathatók)
|
A Filmkultúra filmklubja "Mintha meg sem történt volna" - március 4-én: Papsajt, Moveast Fesztivál: március 21-29. , Álom és valóság között - Entre le réel et l'utopie, Villanófényben: Stewart Sugg - március 15-én a vetítés után Stewart Sugg lesz a mozi vendége, Fellini és a felújított Szélhámosok , Pszichiátria és filmművészet II. , Az én kis "átkosom" - Koleszár Erzsébet plakátkiállítását Szilágyi Tibor színművész nyitja meg március 1-én, pénteken az Örökmozgó Galérián, Pasolini , Őrült angol filmek , Francia körkép
| Moveast Fesztivál: 2002. március 21-29. "Go West!" ("Menj nyugatra!") - szólt a régi amerikai jelszó. "Move East!" ("Indulj keletre!") - tanácsolja a Magyar Nemzeti Filmarchívum periodikája (Moveast), amelynek eddig megjelent öt száma angol nyelven közöl írásokat a közép-kelet-európai országok filmművészetéről. És ezen országok egy-egy új - az elmúlt három évben készült - filmjének bemutatásával szeretnénk bizonyítani, hogy valóban érdemes keletre indulni. Élve a március 21. és 24. között megrendezésre kerülő filmfelújítási szemináriumunk adta lehetőséggel, amelyre a közép-kelet-európai filmarchívumokból látogatnak hozzánk kollégák, arra kértük őket, hozzanak egy-egy, hazájuk filmgyártását reprezentáló kortárs filmet. Így tekinthetnek meg nálunk ebben a hónapban egy-egy új bolgár, cseh, horvát, jugoszláv, lengyel, macedón, román, szlovák, szlovén és persze magyar filmet. Amennyiben arra lehetőségünk nyílik, március 25. és 29. között még egyszer levetítjük közülük azokat a filmeket, amelyek többször aligha jutnak el Magyarországra. Mivel a második vetítések egyeztetése most is tart, a fesztiválprogram második felét nyitva hagytuk. Ha biztos címeket még nem is közölhetünk, azt nyugodt szívvel ígérhetjük, hogy az egyelőre Moveast Fesztivál címkével ellátott vetítési helyeket izgalmas és megnézésre érdemes kelet-európai opusokkal töltjük be. A végleges műsorról szórólap készül, amelyet március 11-től találhatnak meg a moziban. Berkes Ildikó A sorozatban látható A Moveast Fesztivál - lapzártáig még nem véglegesített - teljes műsorát keresse szórólapon a moziban március 11-től! A Moviest Fesztiválhoz kapcsolódóan az Örökmozgóban kiállítás nyílik az Európa Könyvkiadó kelet-európai szerzőinek könyveiből. A könyvek kedvezményesen megvásárolhatók az Európa Könyvesházban (1065 Budapest, Bajcsy-Zsilinszky út 35. Tel.: 312-8210) és az Európa Könyvesboltban (1086 Budapest, József krt.18. Tel.: 334-2112).
| Álom és valóság között - Entre le réel et l'utopie A Magyarországon bemutatott francia filmek sora bizonyítja, milyen gazdag és magas színvonalú Franciaország filmtermése. Ennek egyik biztosítéka, hogy évről évre sok fiatal rendező kap lehetőséget, hogy szabadon kifejezhesse magát, ne kényszerüljön pályája elején kereskedelmi elvárásoknak megfelelni. Franciaországban évente közel 200 játékfilmet forgatnak, s ennek az 5-10 százaléka opera prima, illetve fiatal rendező munkája. Jelen válogatásunkban öt fiatal francia rendező egy-egy díjnyertes művét mutatjuk be a Francia Nagykövetség Együttműködési és Kulturális Osztályának segítségével. Mind az öt fiatal filmes saját életének mindennapi élményeiből merített. Megtapasztalták a hétköznapok végtelen gazdagságát, nem egyszer hősiességét, és élményeiket filmjeik révén közvetítik a nézőknek. Az utóbbi évek nagy közönségsikerének számított Európában Tonie Marschall modern tündérmeséje, a Vénusz szépségszalon. A rendezőnő gyengéd humorral és nagy megértéssel mutatja be a nők e sajátos világát, a kozmetikai szalonok miliőjét. Az elfüggönyözött, intim térbe lépve a nők nem nagy megoldásokat várnak életük égető kérdéseire, az ott csupán egy oázis, ahol elmesélhetik fájdalmaikat, magányukat és a múló időtől való félelmüket, nem is várva mást, mint meghallgatást, megértést és az ebből felszikrázó apró csodát. Egy szép, szerelmi történet köré szőtt női sorsok, melyekben mint tükrökben a saját életünket láthatjuk viszont ... Christian Vincent bemutatkozó filmje, A titokzatos lány a Veszedelmes viszonyok révén közismertté vált, felvilágosodás kori libertinizmus mai megfelelője. A XVIII. században a "jó ízlésű" nagypolgárok arisztokratikus szellemi fölénnyel, zseniális módon hazudoztak; s noha a mai hősök is elegáns léhaságban élnek, de már nem viszik szándékosan vásárra erkölcsi értékeiket. Mindazonáltal csiszolt és szellemes dialógusaik ugyanúgy sziporkáznak. Cédric Kahn 25 évesen rendezte első játékfilmjét, a Vasúti büfét. Egyik interjúja szerint arra törekedett, hogy szeretetre méltó figurákat mutasson be, mert csak általuk lehet megszeretni a filmet is. Úgy akarja közvetíteni a számára fontos érzéseket, hogy a nézőben tudatosuljon, a mozi mégiscsak az egyik legjobb dolog a világon. A fiatal rendező a nagy mesterektől szerzett tudását saját, friss érzékenységén szűri át. Bruno Dumont, egykori filozófia tanár harminckilenc évesen állt először kamera mögé, s filmje, a Jézus élete több rangos fesztiválon nyert díjat. Mint nyilatkozta, a "jó" és a "rossz" egymásba fordulása, rettenetes azonossága izgatta ebben a történetben. "Keresztény filmet akartam készíteni, amely miközben az emberszeretetről beszél, nem kapja el tekintetét a fájdalmas valóságról sem ..." Eric Rochant huszonévesen forgatta első filmjét, a Kegyetlen világot. A fiatal rendezőnek nagyon fontos volt a címválasztás is. "Ez a radikális cím ironikus, de én komolyan gondoltam. Mondhatják, hogy az a kegyetlen a világ, ahol az emberek éheznek és erőszaktól szenvednek. Erre az a válaszom, hogy tételezzük fel, nincs több éhezés, nincs több háború: a világ akkor se lesz jó. A világ mindaddig kegyetlen marad, amíg vannak nők és vannak férfiak. Erről szól a filmem..." Öt mai történet, mai hősökkel, olyan emberekkel, akik álom és valóság között egyensúlyoznak, a csillagokat figyelik és közben olykor gödörbe esnek... Traser Mária A sorozatban látható: 2, 13: Vénusz szépségszalon
| Angol filmkritikusok a legújabbak között is az egyik legérdekesebb rendezőnek tartják, olyannak, aki felfrissítheti az angol film vérkeringését. Eddig két low budget munkát rendezett (Fast Food, Kiss Kiss (Bang Bang)) független alkotóként. Tévés tapasztalattal vágott bele a filmrendezésbe: egy évtizedig dolgozott a Channel Fournak, ahol a legkülönfélébb témákban készített dokumentumfilmeket és programokat. A Fast Foodról (1999) a következőket nyilatkozta egy interjúban: "Olyan srácokról akartam filmet csinálni, akik a kilencvenes évek elején ténferegtek az egyetemeken és folyton arról panaszkodtak, hogy milyen szar minden... Egyfajta városi tündérmesében örökítettem meg őket, mert én nem szeretem azokat a filmeket, amelyek azt a valóságot mutatják, amelyben élünk." A Fast Food főhősének, Bennynek azért nincs kapcsolata a valósággal, mert sok éves távollét után tér vissza a teljesen megváltozott Londonba. Jámbor, ódivatúan szelíd lelkével, húsz évvel ezelőtti Presley-frizurájával sehogy sem tud alkalmazkodni az új, brutális környezethez, a mai Londonhoz. (Egyesek szerint a film brutalitása némiképpen a Mechanikus narancséra emlékeztet.) Válságos helyzetéből a szerelem segíti ki. Sugg első filmjéhez hasonlóan a második szemléletmódja is groteszk, abszurdba hajló. A Kiss Kiss (Bang Bang) történetében egy bérgyilkos egy szellemileg visszamaradt fickót dadál. A kiöregedett bérgyilkos szerepében a világhírű Stellan Skarsgardot láthatjuk, akit jól ismerhetünk Lars von Trier filmjeiből. Sugg filmjeit szokatlan látásmód, hintázó kézikamera, kiváló színészvezetés jellemzi, s mindkét művében az alvilág brutális világából valamifajta szivárványos, tiszta (irreális) boldogság felé vezet az út. Surányi Vera A Kiss Kiss (Bang Bang)-et 2002 márciusától forgalmazza a Cirko-gejzír. A magyarországi ősbemutatóra tőlük kaptuk kölcsön a kópiát, amiért külön köszönet illeti Balassa Pétert. 2002. március 15-én a vetítés után a mozi vengége Stewart Sugg, akivel Takács Ferenc irodalomtörténész, filmkritikus beszélget. Vetítések: 15, 17: Kiss Kiss (Bang Bang), A British Council és a Magyar Nemzeti Filmarchívum közös rendezvénye
| Fellini és a felújított Szélhámosok "1955 májusában már forgatja A szélhámosságot, 1955 júliusában kész a film, és 1955 szeptember 10-én, egy évvel az Országúton velencei premierje után ismét egy Fellini-film pereg Velencében a fesztiválpalotában. Óriási várakozások, ötszáz újságíró rohama, gyér taps, csalódottan szétoszló tömeg - a film megbukott. Ami természetesen túlzás. A szélhámosságban sok a remeklésnek is beillő képsor, a főhős halála pedig felejthetetlenül megrázó" - írja Nemeskürty István 1974-es Fellini-monográfiájában. Ennek a nálunk Csalók és Szélhámosok címen is emlegetett, de igen ritkán látható filmnek most eredeti hosszúságban felújított kópiáját vetítjük két alkalommal az Örökmozgóban - a Titanus produkciós cég engedélyével és a bolognai Il Cinema Ritrovato, a Fellini Alapítvány (Rimini), illetve az Európai Unió Media 2 programja jóvoltából. Az Il Cinema Ritrovato nem más, mint egy legendás fesztivál, amelyet minden év júliusának első hetében rendez Bolognában a bolognai (Cineteca di Bologna) és a holland (Nederlands Filmmuseum) filmarchívum, ahol a FIAF, azaz a Filmarchívumok Nemzetközi Szövetségének tagjai immár tizenöt éve mutathatják be egymásnak és a nagyközönségnek a világ filmörökségének felújított, fellelt vagy eddig ismeretlen darabjait. Ideális hely ez a fesztivál arra is, hogy a filmbemutatás különböző formáival kísérletezzenek (például a némafilmeket mindig élő zenei kísérettel vetítik), és hogy a filmtörténészek, kutatók és filmbarátok eszmét cserélhessenek. Itt, ahol szerves egységbe olvad a filológia és a filmnézés öröme, tíz európai filmarchívum elhatározta, hogy "hálózatot" hoz létre az olyan felújított filmek bemutatására, mint például a Szélhámosok. Emlékeztetőül is szolgál ez a közös kezdeményezés arra, milyen óriási filmfelújítási munka vár még az archívumokra az új évezred hajnalán. Mindmáig homályos kissé, milyen vágásokat hajtottak végre a Szélhámosokon a film fent említett velencei premierjét követően. A tényleges vágások száma ugyan már kideríthetetlen, ám a fennmaradt forgatókönyvek alapján több kihagyott jelenetet sikerült azonosítani. Egy biztos: az olasz forgalmi kópia legalább húsz perccel rövidebb a Velencében vetített változatnál. A Cineteca di Bologna kutatásai révén és a film producere, Goffredo Lombardo segítségének köszönhetően a film összes létező elemének összehasonlításával sikerült rekonstruálni a Szélhámosok zűrös gyártásának utolsó fázisát. Fellini pár nappal a fesztivál előtt vágta össze a 112 perces változatot, teljes negatívot és végleges hangszalagot készített. Ezekből a negatívokból (tehát a "hosszú" változatból) készültek a film külföldi verziói. A velencei fesztiválon tapasztalt kritikusi és közönségreakciók hatására Fellini húsz percnyit kivágott az eredeti negatívból: egyes jelenetek, de főleg a szünetek és csendek kihagyásával tette feszesebbé a filmet. Új hangszalagot is készített, s ez az eredeti negatív lett az összes olaszországi forgalmi kópia alapja. A restaurálás során, melyet a Cineteca di Bologna irányításával és a Fondazione Fellini (Rimini) közreműködésével a L'Immagine Ritrovato bolognai laboratóriumában végeztek, pontosan azt a verziót állították elő, amelyet Fellini a velencei vetítésre küldött. Mivel a szinte teljesen átvágott és nem túl jó állapotú eredeti negatívot nem lehetett használni, a képeket két hiányos és sérült duppozitívból restaurálták, a hangrestauráláshoz pedig emellett a "teljes" változat (hiányos) eredeti hangnegatívját is felhasználták. A vágáshoz, a hanghibák kijavításához és az elemek egységesítéséhez digitális technológiákat alkalmaztak. A bolognai filmarchívumtól kapott kópián angol felirat olvasható. Ez a maga nemében ősbemutató nemcsak a márciusban vetített Fellini-filmek, hanem egy másik rendezvénynek is csúcspontja. A legelső szlovák hosszú játékfilm, a néma Jánosik (1921) felújított kópiája mellett ez lesz az Örökmozgóban március utolsó előtti hétvégéjén megrendezett nemzetközi filmfelújítási szeminárium szenzációja, amelyre reményeink szerint nemcsak a szűk szakma, hanem a nagyközönség is kíváncsi lesz. Berkes Ildikó A Fellini-sorozatban látható: 11: Fellini - Róma
| A Filmkultúra filmklubja Az örömzenélés mára publikum előtt űzött kedvelt műfajjá vált, ideje volt, hogy megszülessen az "örömfilmezés" fogalma. Ez bennünket is oly nagy örömmel töltött el, hogy megalapítottuk a Filmkultúra különdíját. Először Kocsis Gergely-Kardos Róbert-Heizler Norbert-Hevér Gábor-Másik Szőke András Papsajtjának ítéltük oda. Se szeri, se száma azoknak a külföldi filmeknek, melyek nem, vagy csak egy két vetítésre jutnak el hozzánk, de magyar filmekkel is megesik, hogy a játékfilmszemle után nem vetítik őket sem a mozikban, sem a tévében. Ilyen, már rég óta elveszett, vagy éppen elveszőben levő filmekből szervezünk klubot az Örökmozgóban. Megpróbálunk olyan filmeket válogatni, amelyeket műfajuk (kis-, vagy experimentális játékfilmek animációs filmek, külföldi dokumentumfilmek), vagy egyéb forgalmazási nehézségek miatt nem kerülhettek a mozik műsorára. Olyan élményeket kínálunk, amelyek után a velünk együtt mozizók mind mosolyogva indulnak tovább a mindennapok hajszájába. Áprilisra két estét tervezünk. Pontos programjukat időben tudatjuk a moziban elhelyezett plakáton és a műsorfüzetben. Urbán Mária-Csantavéri Júlia 4-én fél 7-kor: Papsajt
| Pszichiátria és filmművészet II. Az erőszak pszichiátriai és pszichológiai vonatkozásai filmek tükrében A Magyar Pszichiátriai Társaság 2002. március 20-23. között rendezi meg Budapesten V. Nemzeti Kongresszusát, amelynek központi témája az erőszak. Mint emlékezetes, 1998-ban a IV. Nemzeti Kongresszus előtt neves pszichiáterek az általuk választott filmek tükrében a pszichiátria és a társadalom kapcsolatáról tartottak bevezető előadásokat az Örökmozgóban. (Ezek ma is olvashatók lapunkban: A pozitív visszajelzések, a zsúfolt vetítések arra indítottak bennünket, hogy hasonló sorozatot szervezzünk. Kapcsolódva az V. Nemzeti Kongresszus témájához, ez alkalommal az erőszak pszichiátriai és pszichológiai vonatkozásairól hallunk előadásokat. Az elmúlt évtizedekben a filmművészet nagy figyelmet szentelt szakmánknak. A Magyar Pszichiátriai Társaság azt szeretné, hogy a márciusi Nemzeti Kongresszus ne csak a szakemberek szűkebb körének szóljon. Az erőszak lelki, társadalmi okai, következményei az egész társadalmat érintik, foglalkoztatják. Az erőszak a családban és a házasságon kívül, a gyermekkori agresszió felnőttkori vonatkozásai, a szexuális és fizikai visszaélés, bántalmazás, a kötődés és agresszió, a terror lelki és fizikai következményei, az agresszió verbális, képi és szimbolikus kifejeződései mindennapjaink kísérőjelenségei. Míg az V. Nemzeti Kongresszus tudományosan foglalkozik a témával, az Örökmozgó Filmmúzeumban vetített filmek előtt elhangzó előadások azt vizsgálják, hogy a filmművészet miként közelíti meg az agressziót mint lelki-társadalmi jelenséget - a maga sajátos eszközeivel. Dr. Stark András A sorozatban látható: 16-án fél 7-kor Filmesszé: Agresszió, inceszt feszültség - a szeretet és a szenvedély nyelvzavara az erotikus párkapcsolati intimitásban - filmművészeti alkotások tükrében 17-én fél 7-kor: Atom Egoyan: Felicia utazása 18-án 6-kor: Rainer Werner Fassbinder: Petra von Kant keserű könnyei 19-én 6-kor: Sam Mendes: Amerikai szépség
| Az én kis "átkosom" - Koleszár Erzsébet plakátkiállítása Vannak szakmák, amelyek úgy szűnnek meg, hogy csak az veszi észre, aki művelte őket. Kinek jutna ma eszébe betűt rajzolni, amikor a komputer több száz betűtípust tárol, nem kell tervezni, rajzolni, csak választani a formák és méretek közül. A plakát-grafika kiszorult a piacról, miként a plakátrajzoló is. Elhalt az egykori népi társasjáték is: a cenzorokat kicselező mögöttes tartalom. Ma a reklám egyetlen célja: gondolkodás nélkül vegyétek és vigyétek, legyen az film vagy elektromos hagymaszeletelő. A külföldi filmekhez importált, kész reklámot csomagolnak, idebent pedig az nyer, aki jó kapcsolatai mellett megvette, már eheti méregdrága ketyerét, amivel még gyorsabban még egyformábban tud "kedvet csinálni". A hetvenes-nyolcvanas években zsűrik és bizottságok választották ki a nekik megfelelő ízléssel, ismeretséggel és kapcsolatokkal rendelkező grafikust. Koleszár Erzsébet néha befutó volt. A maga kézműves módján rajzolt filmplakátokat, még ha nem is a legmenőbb filmekhez, mert ahhoz talán nem volt elég menő a zsűriknél. Igaz, nem is törekedett rá. Rajzolt betűkkel mívesen megmunkált plakátjai belesimultak az álló időbe. Ám egyszer a Fészek klubban kiállított gyermeknapi plakátjának szövegén megakadt Aczél elvtárs szeme, aki a Képzőművész Szövetség gyűlésére érkezett a helyszínre. A szöveg így hangzott: "Ha én lennék a Janika, a Janika meg: én, /Veszítene-e valaki ezen a cserén ?/ő lenne hatéves, én három,/S rajta lenne a nadrágom." (A. A. Milne) Tizenöt év múlva a posztert elkérték tőle egy politikai plakátkiállításra. A plakát nem politikai, gyermeknapra készült - mondta, és nem adta oda. Plakátrajzolói képességére korunkban már nincs igény. Vagy csak nagyon ritkán. Asta Nielsen pár lendületes vonallal megrajzolt alakja elegánsan fogadta a moziba érkezőket. De történjék bármi, Koleszár Erzsébet a benne dúló energiákhoz mindig talál terepet. Pár éve kitalálta, generálja a kilenctagú "CIC"-csoportot és kiállításait, nemrégiben az Örökmozgó "termeiben". Macskában kimeríthetetlenül virtuóz: tépi, rajzolja, vágja, festi, ragasztja, "szoborja". Nem óhajt haladni a korral, még mindig rajzol, a szünetekben képkereteket restaurál. Amúgy illusztrátor-festőnek vallja magát, kedvenc műfaja a mese, mert a mese kortalan, mert a mesében minden elmondható, mert a mese mindig érvényes. Most arra vágyott, hogy egyben lássa és közszemlére bocsássa filmplakátjait, a múlt fossziliáit, mielőtt végleg felteszi őket szekrénye tetejére. Mi pedig, hogy mélyítsük a nosztalgiát, bemutatunk néhányat a kiállított plakátokhoz tartozó filmekből. Surányi Vera Koleszár Erzsébet plakátkiállítását 2002. március 1-én, pénteken az Örökmozgó Galérián Szilágyi Tibor színművész nyitja meg. A sorozatban látható: 1: Lány a seprűnyélen
| 1: Dekameron
| 2: Patkánymese
| 2: Taxi 2 | ||
Az Örökmozgó Filmmúzeum februári programjából(az előadások tagságival látogathatók)
|
Quo vadis , Hommage a Francois Truffaut , Érdemes megnézni: VII. új német filmek , Emil és a detektívek - Emil und die Detektive , Aimée és Jaguár - Aimée & Jaguar , Kedvenc ellenségem - Mein liebster Feind , be.angeled , Berlin is in Germany , A kísérlet - Das Experiment , England! , alaska.de , Venus és Mars - Venus & Mars , A rendőrnő - Die Polizistin , Új német filmek (2002. február 16. - március 8.)
|
 106 Kbyte
| Jerzy Kawalerowicz már többször is megpróbálkozott a Quo vadis filmre vitelével. Először még a hetvenes évek elején, a Fáraó sikerét követően. Ám akkortájt elsősorban ideológiai okokból (a regény keresztény üzenete miatt) ez nem volt lehetséges. A rendező tíz év múlva került ismét közel álma megvalósításához. Már az MGM-mel is tárgyalások kezdődtek, de jött a rendkívüli állapot és az amerikaiak visszaléptek. Kawalerowicznak egyébként mindig az volt a véleménye, hogy a filmet lengyel pénzből, lengyelül kell megcsinálni, ami semmit sem változtat majd azon, hogy a Quo vadis sok nézővel számolhat az egész világon. A forgatókönyv már évek óta kész volt, de a mai néző megváltozott igényei miatt elengedhetetlen volt néhány szál aktualizálása. Kawalerowicz a Sienkiewicz-regény három figurája, Néró, Petronius és Hilonides köré építette filmváltozatát. Természetesen nem maradhatott ki Ligia és Vinicius szerelmi szála sem, de ez is a három főszereplő sorsába ágyazódik. 2000-ben végül is a Chronos Film vállalkozott minden idők legdrágább lengyel filmjének menedzselésére, s elkészült Sienkiewicz legismertebb regényének monumentális lengyel adaptációja. "Örülök Jerzy döntésének, hogy megcsinálja a Quo vadist. Ez újabb nagy lökést adhat a lengyel filmgyártásnak. Örülök, hogy egy szép, kifejező film születik, hogy Jerzy visszatér ehhez a régi témájához: annyit birkózott már vele, hogy ennek a filmnek sikerülnie kell." (Andrzej Wajda) "Csodálatos, hogy Kawalerowicz újra kamera mögé áll, mert olyan filmeket csinált, amelyeket mindmáig nyugodtan vállalni lehet, és mert köztudott, hogy neki kell megcsinálnia a Quo vadist." (Jerzy Hoffman) Reméljük, Jerzy Kawalerowicz az első hazai vetítések egyikén személyesen is mesélni fog majd a film keletkezéséről, a regényhez fűződő kapcsolatáról. »lengyel, 2001, r,f: Jerzy Kawalerowicz (Henryk Sienkiewicz regénye alapján), o: Andrzej J. Jaroszewicz, z: Jan A.P. Kaczmarek, sz: Paweł Delag (Vinicius), Magdalena Mielcarz (Ligia), Bogusław Linda (Petronius), Michał Bajor (Néró), Jerzy Trela (Hilonides), Franciszek Pieczka (Péter), hb/lengyel hang, English subtitles, 170 perc « A pusztulásra ítélt Róma utolsó küzdelmeit vívja a keresztények ellen. Az új hit elkötelezetteit azonban Néró kegyetlen üldözései sem tudják megtörni. A császári udvart lassan felemészti saját hedonizmusa, s a patrícius családból származó fiatalok is az új értékeken keresztül kezdik látni az élet értelmét, a szerelem szépségét.
|
 58 Kbyte
| "Ami összekötött minket, akár a fogakat a nyelvvel, a mozi, kizárólag a mozi. Mintegy falként állítottuk magunk elé, hogy kiszabaduljunk az életünk szorításából. A mozi életre tanított minket ... Francois talán halott. Én talán élek. De nincs különbség." A sokszor ellenséges, mégis örök barát, Godard írja ezeket a sorokat a Truffaut levelezéseit megjelentető kötet előszavában 1988-ban. Godard ma 71 éves, nemzeti ereklye, megkeseredett, sértett, vén guru. Truffaut nem érte meg a 70. születésnapját, pályája csúcsán, 52 évesen halt meg, mint az akkori francia filmgyártás elsőszámú rendezője, páratlan és egybehangzó hódolattól övezve. Az életük értelmét jelentő filmezés pedig azóta drámaian és végérvényesen megváltozott. De hiába járt el az idő örökre Truffaut stílusa, világa és hősei fölött, elfelejteni nem lehet sem Jules-t, sem Jim-et, sem a Szomszéd szeretőket. Ezek mögött a hősök mögött olyan emberek vannak, mint mi: szeretetreméltó rokonszenves félőrültek, akik a szerelem nagyon kemény csapásainak vannak kiszolgáltatva. A könnyednek mondott, melodramatikus Truffaut filmek olyan titkokat rejtenek, mint amilyeneket az életünk maga.Jean Collet, francia kritkus, egyik legértőbb méltatója így írt életművének tanulságairól: "Azt hiszem, sokáig habozott, milyen kifejezési módot is válasszon. Önmagát akarta kifejezni, de egyszersmind, s ezzel egy időben mindenáron kapcsolatba lépni nézőjével. Kétfajta cél ez. Ellentétes követelmény a személyesség vágya és a meghallgatás-megértés igénye - ritkán válnak eggyé. Még a legnagyobb alkotók esetében is egymás ellen szegülő szándékok. Truffaut tehetsége abban nyilvánul meg, hogy művében eggyé vált e kettős igény." 6-án, 14-én Végre vasárnap 20.30
| Érdemes megnézni: VII. új német filmek Az Érdemes megnézni figyelemfelkeltő címet viselő sorozatban a Goethe Intézet budapesti, győri, szegedi, pécsi és debreceni mozikkal együttműködve az elmúlt két év német filmtermésének reprezentatív válogatását mutatja be. Magyarországon jelenleg ez az egyetlen rendezvény, mely átfogó képet nyújt a kortárs német filmről. A repertoárban a komédiától a legújabb kori német történelmet feldolgozó drámán át a thrillerig és a gyerekfilmig sokféle darab szerepel. Ha úgy dönt, hogy érdemes, és megnézi, a német filmkultúra legfigyelemreméltóbb új alkotásait fogja megismerni.
|
 64 Kbyte
| Emil és a detektívek - Emil und die Detektive 2001 Erich Kästner ifjúsági regényéből már több film is készült. Az új, mozgalmas családi mozi az ezredfordulóra helyezi és modernizálja a történetet: Emilt egyedül neveli az apja, valahol a volt NDK területén. Az apa munkanélküli és egy balesetet követően még a jogosítványát is elveszik. Emil a berlini vakációt arra akarja felhasználni, hogy egy új jogosítványt szerezzen az apjának, hisz a multikulturális nagyvárosban minden eladó és bármi kapható. Sajnos azonban már a vonaton ellopják az összes pénzét. Szerencséjére egy gördeszkás-mobiltelefonos gyerekbanda vezetője, egy vagány lány felajánlja a segítségét.
| Aimée és Jaguár - Aimée & Jaguar 1999 Berlin, 1943. Lilly a német birodalom ideális nőtípusát testesíti meg: míg férje a fronton szolgál, ő otthon neveli az utánpótlást, négy fiút. Biztos vágányon futó élete egy csapásra megváltozik, amikor megismeri Felice-t, az öntudatos, szabad, vagány újságírónőt: Szenvedélyes szerelem alakul ki kettejük között. Egy nap aztán kiderül, hogy Felice zsidó, álnéven egy náci újságnál dolgozik, és információval lát el egy ellenálló csoportot. Miután Lilly ennek ellenére is vállalja a kapcsolatot, mindketten veszélybe kerülnek. Német Filmdíj 1999
|
 33 Kbyte
| Kedvenc ellenségem - Mein liebster Feind 1999 A német szerzői film kétségkívül legkarizmatikusabb kettőse Werner Herzog és Klaus Kinski. A rendező nyolc évvel a színész halála után felkeresi a sorsszerű kapcsolat színhelyeit és állomásait. Felidézi a legendás, kölcsönös gyilkossági fenyegetőzésekkel járó veszekedéseket a dühkitöréseiről ismert Kinskivel. A személyes hangú dokumentumfilm egy rendkívüli színészegyéniség portréja és egy különös barátság története.
| 2001 Egy nap és egy éjszaka Európa legnagyobb techno buliján, a berlini Love Parade-on. Nyolc lazán érintkező történetből mozaikszerűen áll össze a film. Az atmoszférikus nagyvárosi kaleidoszkóp igazi főszereplője az arany győzelmi angyal tövében extázisban táncoló tömeg és a lüktető zene. A 2000-es Love Parade-on felvett film a nemzetközileg ismert grafikus és reklámfilmrendező első nagyjátékfilmje.
| 2001 1989. Martin kevéssel a fordulat előtt, még az NDK-ban börtönbe kerül, emberölésért. Amikor 11 évvel később szabadul, minden szempontból hátránnyal indul az új életben. Az újraegyesített Berlint csak a tévéből ismeri, elveszetten bolyong az átkeresztelt utcákon, ismerkedik a nyugati életforma megannyi apró kellékével a jegyautomatától a tamagocsiig. A tragikomédia dokumentarista hitelességel és meseszerű romantikával ábrázolja rokonszenves hőse odüsszeiáját.
|
 14 Kbyte
| 2001 Elég erős vagy? - egy tudományos kísérlethez, mely az emberi viselkedést extrém szituációkban vizsgálja, rejtélyes szövegű újsághirdetésben keresnek jelentkezőket. Az egyetem alagsorában kialakított, kamerákkal és mikrofonokkal megfigyelt börtönben a húsz kísérleti alanyt fogvatartókra és fogvatartottakra osztják. A kísérleti alanyok egyre inkább komolyan veszik a rájuk osztott szerepeket, a helyzet veszélyessé válik. Ez az elképesztően intenzív, a fájdalomküszöböt súroló pszichothriller 2001 legnagyobb német mozisikere lett. A film megtörtént eseményeken alapszik - az 1971-es börtönkísérletet az egyesült államokbeli Stanfordban néhány nap után félbeszakították, mert elszabadult az erőszak. Német Filmdíj
| 2000 A csernobili atomkatasztrófát követően fiatal szovjet katonák ezreit vezényelték a területre, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy milyen veszélybe kerültek. A film hőse, Valerij sugárfertőzést kapott. Amikor megtudja, hogy már nincs sok ideje hátra, Berlinbe indul, hogy megkeresse barátját és katonatársát, Viktort. Meg akarja valósítani álmukat, hogy együtt elutaznak Angliába. Viktor azonban eltűnt. Valerij a berlini illegális orosz bevándorlók kétes társaságába kerül.
| 2000 A sivár kelet-berlini külvárosban, a lakótelepen, az iskolában vagánynak és keménynek kell lenni, vagy legalább annak látszani, hogy az ember túlélje a hétköznapokat. Az alaska.de egy nagyon gondosan kidolgozott, lebilincselő esettanulmány a külvárosi fiatalok brutális életéről. Német Filmdíj 2001
| 2000 Négy gyerekkori barátnő egy hétre visszatér a németországi faluba, ahol gyermekkorukat töltötték. A találkozás apropója szomorú, hiszen egykori futball-edzőjük temetésére gyűltek össze, mégis boldogok, hogy újra látják egymást. Életük, mely nagyon eltérően alakult, ismét összekapcsolódik egy romantikus szerelmi komédiában.
| 2000 Anna egy rostocki külvárosi rendőrségen kezdi meg pályafutását, azzal a naiv hittel, hogy munkája során segíthet az embereken. Az NDK-s időkből megmaradt lepusztult lakótelepi körzetben a szegénység motiválja a bűnözést: tolvajok, munkanélküliek, alkoholisták, utcalányok az "ügyfelei". Mivel megismerkedik a szociálisan reménytelen helyzetbe sodródott emberek személyes történeteivel is, egyre inkább nehezére esik a részvét és az adminisztratív kötelességteljesítés összeegyeztetése. A film egy keletnémet város hétköznapi figurának történetét dolgozza fel, páratlanul érzékeny realizmussal, humorral.
| ÚJ NÉMET FILMEK (2002. február 16. - március 8.)
GYŐR, Hrabal mozi: Február 23-26. 17.30, 19.30
SZEGED, Grand Café mozi:
PÉCS, Uránia mozi:
DEBRECEN, Ködös Utak Filmklub (KUK):
Szimultán tolmácsolással | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Az Örökmozgó Filmmúzeum januári programjából(az előadások tagságival látogathatók)
|
III. orosz filmhét - az orosz film hónapjában , Moszkvai hangulatok , Villanófényben: Eizenstein , Kawalerowicz , Kallódó emberek IV. , A papa mozija , Évfordulók: Carlos Saura , Marcel Camus , Richard Lester , Derek Jarman, Jávor Pál , Ernst Lubitsch
| III. orosz filmhét - az orosz film hónapjában A III. Orosz Filmhéten három neves filmes lesz a vendégünk: Alekszandr Borogyanszkij, Jevgenyij Geraszimov és Mihail Ptasuk. Míg a színész-rendező Geraszimov, akinek Utazás Wiesbadenbe (1989) című filmjét két évvel ezelőtti filmhetünkön vetítettük, egy korábbi rendezésével (Kamaszcsínyek, 1988) képviselteti magát, a legújabb műveikkel érkező másik két vendégünk korábbi filmjeiből két valóságos retrospektív állt össze. Forgatókönyvíró tiszteletére ritkán rendezünk sorozatot, de a több mint 30 játékfilmben közreműködő Alekszandr Borogyanszkij nálunk sem ismeretlen, gazdag életműve remek alkalom erre. Írónak készült (kamaszkorában jelentek meg első elbeszélései), s 13 évesen Mihail Kalatozov halhatatlan remekműve, a Szállnak a darvak (ld. 15-én!) hatására kötelezte el magát a film mellett. 1973-ban végez a moszkvai filmfőiskola, a VGIK forgatókönyvírói szakán és a Moszfilm stúdióban helyezkedik el. Azóta is ez a munkahelye. Sok rendezővel dolgozott együtt, még a lengyel Machulskival is (Déja vu) - ld. 4-én!), de forgatókönyvírói erényei állandó alkotótársa, Karen Sahnazarov fantáziájával és ötleteivel párosulva érvényesülnek talán a legjobban. Öt közös filmjük szerepel a filmhét műsorán, köztük legutolsó közös művük, a Mérgek, avagy a mérgezés világtörténete, mely azonnal el is nyerte az idei Kinotaurusz nemzeti fesztivál fődíját. Borogyanszkij, aki olykor színészként is feltűnik egy-egy filmben (pl. az Oscar-díjas Moszka nem hisz a könnyeknek címűben - ld. 20-án), nemrég rendezőként is bemutatkozott. A csekk, amelyet Borisz Gillerrel együtt rendezett, "botrányos" sikert aratott: míg a kritikusok versenyt ironizálnak rajta, a közönség "zabálja". Mihail Ptasuk belorusz rendező és Borogyanszkij között pályájuk elején sajátos kapcsolódási pontot jelentett a grúz származású Georgij Danyelija, akinek három filmje is látható januárban (Moszkvai séta, Őszi maratón, Az útlevél). Miközben Borogyanszkij az ő filmje, a nálunk is népszerű Áfonya, a vagány (1976) írójaként aratta első nagy sikerét, Ptasuk - a Scsukin Színházi Főiskola után - nála jár rendezői továbbképzésre a hetvenes évek elején. Rövid moszkvai és krími kitérő után hazatérve, a minszki filmstúdióban készíti kedves gyerekfilmjeit, majd egyre komorabb háborús drámáit. A Gorbacsov-éra vége felé nagy sikerrel viszi filmre Bikov regényét, A baj jelét, melynek forgatókönyvét már 1966-ban benyújtották. Még erőteljesebb kritikával közelít a múlthoz A mi páncélvonatunk, amely olyan sztárokat vonultat fel, mint Alekszej Petrenko és Mihail Uljanov. Ennek nemzetközi sikerét is felülmúlta a Politbüro Szövetkezet (1992), amely Sopottól Cottbusig, Stockholmtól Berlinig számos fesztiváldíjat nyert. Láthatóan hasonló sikert arat legújabb rendezésével is: a 44 augusztusában Vlagyimir Bogomolov katartikus regényének filmváltozata, melyet a hetvenes években az író tiltakozása miatt nem sikerült leforgatnia a neves litván rendezőnek, Vitautasz Zsalakjavicsusznak. Ptasuk, akit e vállalkozásában maga a belorusz köztársaság elnöke, Lukasenkó támogatott, elkerülte a "hivatalos", patetikus emlékfilm csapdáját és izgalmas lélektani thrillert készített. Végezetül arról, hogyan lesz egy filmhétből filmhónap. Ami tavaly inkább a véletlen műve volt, idén már tudatos szervezés eredménye. A lassan "veteránná" váló ötvenesek művei mellett bemutatjuk az 1958-ban született Alekszandr Zeldovics új filmjét, a Moszkvát. Ehhez kapcsolódóan a hónap folyamán különböző időben készült, különböző műfajú, de egyaránt Moszkvában játszódó filmeket láthatnak az Örökmozgó nézői. Ezáltal bővül a moszkvai Filmfejlesztési Alap közreműködésével - hagyományosan január elején, az orosz karácsony és újév között - rendezett III. orosz filmhét idén is az orosz film hónapjává. A sorozatban látható:
| Moszkvába... Moszkvába... Moszkvába... - sóvárog felváltva Csehov Három nővére. És én vagyok a negyedik, szoktam mondani, mert néhány hét, hónap után, ahogy kiszakad az ember a városból, már vonzza is vissza. A sorozatban látható:
| Vakmerő vállalkozás a filmtörténet egyik jelentős, meghatározó alakjáról, Szergej Eizenstein életéről játékfilmet készíteni. A kanadai származású, Londonban élő Renny Bartlett bejárta a szovjet filmstúdiókat Leningrádtól Kazahsztánig, majd nyolc éves kutatómunka után döntött úgy, hogy elkészíti élete első játékfilmjét. Bartlett, aki rendező és forgatókönyvíró egy személyben Eizenstein életének és pályájának bemutatása mellett arra is vállalkozott, hogy feltárja a művészet és a hatalom közötti ellentmondásos viszony mélyebb összefüggéseit. Eizenstein sok vihart kavart alkotói pályáját, ellentmondásos személyiségét kitűnő alapanyagnak találta ebből a szempontból. Eizenstein személyisége és művei sok esetben szélsőséges reakciókat váltottak ki. Sokan gyűlölték, mint Sztálin és a szovjet hatalom iránt lojális embert, mások pedig egyedülálló zseniként tisztelték. Az ismert életrajzi epizód is eme kettősséget példázza: 1946-ban, éppen azon az éjszakán, amikor bált rendeztek a Sztálin-díjasok tiszteletére, amelyen többek között Eizenstein is részt vett, mint a Rettegett Iván első részéért kitüntetett rendező, Sztálin őrjöngve nézte a Rettegett Iván második részét. Magát érezte bírálva a műben. Eközben Eizenstein mindenről megfeledkezve táncolt a bálon mindaddig, míg egy szívroham letaglózta. Szívroham ölte meg két év múlva (1948) az akkor ötven éves művészt. Halála megakadályozta a Rettegett Iván harmadik részének befejezését. Az tartalmazta volna Eizenstein Sztálinnak szóló üzenetét. Valójában ezeket az anyagokat Sztálin parancsára megsemmisítették. Renny Bartlett filmjében a megmaradt, rendelkezésekre álló anyagokból (korabeli jegyzetek, rajzok, fotók), fekete-fehérben rekonstruálja az el nem készült művet. A film vetítésének időpontjai: 14; 19
| Jerzy Kawalerowicz 80 éves lesz január 19-én. A lényeg persze az, hogy él. De azért valljuk be, hasznosak ezek a kerek születésnapok. Fiatalokat megszégyenítő kitartással elkészített új monumentális Sienkiewicz-adaptációja, a Quo vadis ugyan megint világszerte ismertté tette Kawalerowiczot, mégis jó, ha valami arra ösztönöz, hogy életműve fényében juttassa eszünkbe az egyik legkiválóbb lengyel rendező nevét. Kawalerowicz műveivel ismerkedni ugyanis a lengyel és a közép-európai filmművészet meghatározó korszakainak élménydús kóstolgatását is jelenti. Mert ő is ahhoz a sajátos nemzedékhez tartozik, amely az ötvenes években indult, s szemléletében kivételes harmóniával ötvöződött a filmrendezés mestersége és művészete, a társadalmi elkötelezettség szabadság-, egyenlőség- és testvériségvágya, a racionalizmus és a miszticizmus. Bizonyára nem véletlen, hogy míg a szerzői film nagy egyéniségeinek tündöklése általában időben igen behatárolt, e nemzedék legjobbjai, a térség utolsó jelentős rendezői, s egyben első kiemelkedő filmművészei könnyedén követik a korszakváltásokat, egyszerűen kifejezőeszközeik tárházát gazdagítva a radikális áramlatok hullámain kezükbe sodródott új formai elemekkel. Életműveik látszólagos stilisztikai tarkasága ezért sosem üres alkalmazkodás a változó világhoz, hanem folyamatos kritikai töprengés a világ változásáról. Kawalerowicz már a sematizmus időszakában is hitelesen tudja megragadni egy politikailag nem éppen fényes korszak társadalomátalakító értékeit (Keresem az igazságot, Frígiai csillag alatt). Kifinomult realizmusával később egzisztencialista létproblémák felé fordul (Az éjszakai vonat, Mater Johanna), majd megfogalmazza a maga történelmi paraboláját és dokumentarista krónikáját eszmék és hatalmi struktúrák összeférhetetlenségéről (A fáraó, Az elnök halála). Mindeközben nem marad érzéketlen az elidegenült házassági modell válsága és a múlttal való szembesülés lelkiismereti problémája iránt sem (Játék, Találkozás az Atlanti-óceánon). A nyolcvanas évek kezdetén pedig a galíciai zsidóság századeleji sorsának ábrázolásán keresztül pusztulással fenyegető képet fest a tradicionális értékeibe merevedett kelet-európai országok, közösségek jövőjéről (A fogadó). A sorozatban látható:
| "Az 50-es évek Amerika legerősebb pillanata volt (When the things were going on), máig is él az emberekben a nosztalgia: ez volt a hatalom extázisának, a hatalom hatalmának az időszaka. A 70-es években még nem szűnt meg a hatalom, de a varázslat már véget ért. Ez volt az orgia pillanata (háború, szex, Manson, Woodstock). Mára az orgiának is vége. (...) Reagan nyomán egész Amerika kaliforniai jelleget öltött. Ez a hajdani színész, Kalifornia hajdani kormányzója Amerika teljes szélességében elterítette a Nyugat mesterséges paradicsomainak filmszerű és felfokozott, extrovertált és reklámszerű vízióját. (...) A társadalom véglegesen olyan lett, mint egy nagy cég, ahol mindent a vállalkozás hatékonyságának forgatókönyve dirigál" - írja Jean Baudrillard Amerika című esszékötetében, a nyolcvanas években. De Amerikának megmarad az árnyékos oldala is, ahol kisiklott életű "alkalmi bedolgozók" tengetik napjaikat. Erről a világról adnak képet és híradást a szinte a semmiből induló független filmesek: Jim Jarmusch és Hal Hartley. Jarmusch kelet-közép-európai ősök leszármazottja, aki hűvös kívülállását filmjeiben is megőrzi. Alakjai - akár most érkezők, akár régebben bentlakók - idegenül ténferegnek az Új Világban (Florida, a Paradicsom, 1984). Koszlott és lepusztult házfalak közt, szűk és rendetlen otthonokban élik rendezetlen életüket. Szótlanul befeléfordulnak, mintha nem lennének érzelmeik. Kapcsolatuk a külvilághoz beszűkült, eljelentéktelenedő, csupán a mindennapi létfenntartást szolgálja. Eseménytelen napjaikat pótcselekvések töltik ki. Egyszer mégis - szakítani akarván a hótunalommal - Willie és Eddie, a Magyarországról érkezett rokonlány, Éva társaságában elindulnak - valamiféle kaland reményében - Floridába. De ott sem találnak mást, mint sivár ürességet. Saját életük menthetetlen, céltalan magába zárulását... Jarmusch képei és életérzése a New York-i művész-rockzenész szubkultúrában gyökereznek, ehhez társul a valóságos Amerika valóságos peremvilága. Minimalista módszerekkel ábrázol redukált kilátásokkal rendelkező élethelyzeteket. Ahogy kamerája - kedvenc fogásával - a járdán haladókat kíséri párhuzamosan, azt jelzi, hogy nemcsak a párhuzamosok, de a film hősei sem fognak igazán, szemtől-szembe, egymást "megérintve" találkozni. Örök turisták maradnak az országban, saját életeikben. Valóságos turisták viszont a szereplői a rendező harmadik játékfilmjének (Mystery Train, 1989), s egyikük-másikuk kívülálló szemlélődése nemigen különbözik az első film alakjainak alapérzésétől. Valamennyien úton vannak: a fiatal japán pár, az Amerikában megözvegyült római hölgy, a párját elhagyó nő, a hirtelen felindulásból gyilkoló gyökértelen memphisi angol. Mindnyájan keresnek valamit (vagy valakit), s vérmérsékletük, mentalitásuk szab határt annak, hogy az eredménnyel mennyire őszintén néznek szembe. A japán fiú mondja ki a lényeget, valami "hűvös érzés" van benne, s az egyik város olyan mint a másik, legfeljebb Memphis kisebb, s Yokohama jóval nagyobb. A három párhuzamosan futó történet szereplői egyetlen éjszakára egy külvárosi szállodában egymás szomszédságába sodródnak, anélkül, hogy tudnának erről, majd ki-ki megy tovább a maga útján... Amerika az átutazóknak sem mutatja - maradásra csábító - vonzó arcát. Hartley a külváros felől, hagyományos családi konfliktusokon keresztül közelít az élet valódi értékeihez (A semmi ágán, 1990). Második játékfilmjében kikerülhetetlenül öntörvényűvé és lázadóvá kell válniuk azoknak a fiataloknak, akik szembeszállnak a családi önkénnyel, a monoton munkára és/vagy tisztességtelenségre szorító munkahelyi feltételrendszerrel, a környezet lappangó és előtörő erőszakosságával. Matthew és Maria, űzötten és megsebezve, egymásban találják meg a támaszt, a túléléshez elengedhetetlen kapaszkodókat. Azt nyújtják egymásnak, ami a szereteten/szerelmen is túlnő: megbecsülést és gondoskodást. Olyan érzéseket/értékeket, amelyeket a családi ármánykodás sem tud megsemmisíteni. Hartley szaggatott, töredezett elbeszélésmódja, egymásra vágott közelképei, abszurdba hajló, ugyanakkor kidolgozott dialógusai - egy szétesett világot tárnak elénk. De nem reménytelenül. A társadalom peremére sodródott csavargó alakja olykor a nagy stúdiók környékén is vonzó téma lehet, kiváltképp, ha az üzleti siker biztosítottnak látszik (A postás mindig kétszer csenget, 1981). Bob Rafelson filmje Cain kisregényének negyedik adaptációja. Hőse nem bűnöző alkat, csak olyan ember, aki a felkínálkozó lehetőségekkel élni szokott. Ebben az esetben a csábítás tárgya és a csábító: egy érzékileg felfokozott kisugárzású asszony. Frank nem tud ellenállni a szexuális vonzerőnek, s később annyira a nő hatása alá kerül, hogy önnön jobbik énjére sem hallgat. A rendező azt az utat mutatja meg, mely az első szemvillanástól - szinte szükségszerűen - a tragikus végkifejletig terjed. A háborúkat a politikusok robbantják ki, de az egyszerű emberek szenvedik meg. Andrej Koncsalovszkij, az Amerikába áttelepült, hazájában sikeres orosz rendező és Alan Parker, a brit tévésből lett népszerű amerikai mozifilmkészítő egyaránt háborús sérülésekkel, életfogytig tartó sebekkel foglalkozik (Mária szerelmei, 1984, Madárka, 1984). Ivan Babic a második világháborúból, japán hadifogságból tér haza. Az átélt szörnyű élmények nem hagyják nyugodni, a fronton/fogságban kitartást és erőt adó szerelmi vágyálmai odahaza, a beteljesülés kapujában csődöt mondanak. Koncsalovszkij olyan miliőt választ, amely közel áll hozzá. A békés, harmonikus, lankás táj akár oroszföldön is lehetne, a délszláv közösség tagjai pedig nem "tipikusan amerikaiak". Az emberek tétovák, szelídek, bizonytalanok, elesettek és reménykedőek, gazdagabb - de szélsőségesebb - érzelmi világúak. Nagyra nőtt "gyerekek"... Parker filmjének hősei a mocskos vietnami háború testi/lelki sérültjei. A némaságba burkolózó, jellegzetes pózt felvevő, meztelenül gubbasztó Madárka kivonja magát mindabból, ami körülveszi. Tökélyre viszi kamaszkori vonzódását a madarakhoz, a repüléshez, hogy önmaga maradhasson. A zárt osztály rácsait képzeletében legyőzve, a föld felett szárnyalva, a való világ hirtelen távolivá, jelentéktelenné és kisszerűvé válik. A Madárka megszólaltatására és felrázására küldött - harctéri sérült - barát rájön arra, hogy a szokatlan viselkedés nem megmagyarázhatatlan. Sorsuk közös. Összetörten, perspektívátlanul csak a túlélésre játszhatnak. Vagy tollgúnyába bújhatnak. A sorozatban látható:
| A papa mozija
| Évfordulók: Carlos Saura
| Marcel Camus
| Richard Lester
| Derek Jarman
| Jávor Pál
| Ernst Lubitsch | ||
