67 KByte	Beszélgetés Köllő Miklós forgatókönyvíróval, dramaturggal, a Hunnia Filmstúdió volt stúdióvezetőjével, aki a 2002. évi 33. Magyar Filmszemlén életműdíjat kapott.   Tudom, hogy 1928. június 28-án született Gyergyócsomafalván. Tudni véltem, hogy Székelyföldön, a Gyergyói havasok tájékán kell keresni, mégsem találtam meg a térképen ezt a települést. Annyira kicsiny volna? Valóban a Görgényi és a Gyergyói havasok közötti medencében fekszik, ahol egymást érik az általában öt-tízezer lakosú települések, vagyis egyáltalán nem kicsik, de a helyszűke miatt szinte összenőttek, Gyergyócsomafalva például Gyergyóújfaluval. Ez valóban a Székelyföld. A szüleim gazdálkodó székely emberek voltak. Kisdiák koromban egy ösztöndíjpályázathoz a plébániákon, az anyakönyvben, megsárgult keresztlevelekben kerestem az őseimet, s egészen a XIX. század elejéig találtam írásos nyomokat. Arról is, hogy a gazdálkodás mellett, mint a székelyek általában, ők is katonáskodtak a végeken, akadt közöttük lófő is. A Köllő családnév is jellemző arra a vidékre. Apám nem volt iskolázatlan ember, négy polgárit végzett, falusi viszonylatban olvasott embernek számított, s minket is bevezetett az olvasásba, ismertük Petőfit, Arany Jánost, Jókait, Mikszáthot, Móricz Hét krajcárját kívülről fújtuk. Bár hatan voltunk testvérek, mégis csak én kerültem el a szülőföldről, méghozzá 1941-ben, amikor Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz. Mozgalom indult az anyaországi iskolákban a jól tanuló székely gyerekek magyarországi taníttatása érdekében. Gyergyócsomafalváról a plébános meg a tanító úr engem ajánlott. Így kerültem én Csongrádra az internátusba, s lettem gimnáziumi tanuló. Elszakadtam a nagy családtól, örültem is, féltem is. Magányos, zárkózott, de szorgalmas nebuló voltam, néha leveleztem is az otthoniakkal, követve a levelezési útmutató ismert formuláját: "Tudatom kedves Szüleimmel, hogy jó egészségben vagyok ... " Őrzi-e a gyökereit, szülőföldje hagyományait? A 60-70-es években gyakran járogattam haza, rendszerint családostól. Sajnos, az utóbbi időkben csak szomorú eseményekre, temetésekre járok haza, sorban mentek el a szüleim, a testvéreim is. Egyébként az észjárásomban - voltak, akik ezt észrevették - tetten érhető a székely eredet, bár arra mindig vigyáztam, hogy a szófordulataimban, mondatszerkesztésben, hanglejtésben elhagyjam a nagyon modoros, ún. góbés sajátosságokat. 1945 tavasza tizenhét éves fiatalemberként érte Csongrádon ... Elég nehéz idők jöttek rám. Megszűnt az internátus, a tanulmányi segélyezés, a fegyverszüneti határ végleg elválasztott a családtól, a Székelyföldtől. Dolgoztam tanyán, kenderfonó műhelyben, korrepetáltam pótvizsgás iskolatársakat, mígnem 1946 végén engem is felkaptak a "fényes szelek". A népi kollégiumi mozgalom Csongrádra is eljutott, én pedig éppen a minden radikális változásra fogékony korban voltam, kollégista lettem. Jókor jött, hogy tartozhatom valakikhez, a kollégium pótolta a családi hátteret. Érettségi után már a budapesti József Attila irodalmi kollégium javaslatára az első csoporttal, 1948-ban kerültem ki ösztöndíjasként Szentpétervárra, az akkori Leningrádba, az állami egyetemre. Gondolom, korábban nem tanult oroszul. Hogy készítették fel az új nyelvi közegre? Sehogy. Én még a cirill betűket sem ismertem, nehezen sillabizáltam az állomások nevét, amikor kifelé utaztunk. Nehéz volt az első félév, amikor a magam számára előírt penzum szerint 10-12 órán keresztül napi száz-százötven szót magoltam be, erőltettem az olvasást, a beszédet. Nagy volt a tét: aki évet veszít, az mindent veszít, az ösztöndíjat is. Még csak alakulóban volt az ösztöndíjas rendszer, előkészítő sem volt - mint a későbbiekben -, teljesen magunkra hagyva gyűrkőztünk a nyelvvel, a közeggel, a követelményekkel. Mert az egyértelmű volt számunkra - kimondva, kimondatlanul -, hogy csak a jeles vizsga az elfogadható. Nem emlékszem már arra, hogy hogyan vizsgáztam le az első félév végén, alighanem alaposan tördelhettem Puskin nyelvét, s igencsak türelmesek lehettek a tanáraim. Az életrajzi adataiból tudom, hogy filológia szakra járt. Mitől függött, hogy milyen szakra kerül? Irodalmi kollégium javasolt ösztöndíjra, logikus volt a szak megválasztása,a személyes érdeklődés is ezt diktálta, mert az irodalomelmélet, az irodalmi szövegekben való elmélyedés, a kutatás érdekelt. Nagyon jó emlékeim maradtak a könyvtárakban eltöltött időkről, elsősorban a 19. század orosz íróit, költőit elemeztem, Puskint, Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Csehovot, Gorkijt ... Mennyire korlátozta a politika a kutatást, a tájékozódást e téren? A világnézeti tantárgyak, marxizmus, párttörténet stb. politikával, Sztálin kultuszával átitatott kurzusok voltak, de az irodalom elméleti és történeti feldolgozásához olvashattunk, olvasnunk kellett más világnézetű szerzőket is. Ritkán fordult elő, hogy előzetesen kikértem valamilyen könyvet, s amikor mentem, közölték a könyvtárban, hogy nem adható ki. Persze abban volt valami komikus, hogy a szakdolgozatomhoz, amit Gorkij harca a dekadencia ellen címmel írtam, éppen az ún. dekadensekhez jutottam hozzá nehezen, nehezebben, mint annak idején Gorkij. Mennyire ismerték meg a diákévek alatt az orosz valóságot? Eléggé be voltunk zárva az egyetem és a könyvtárak világába. Ha elmozdultunk, múzeumba, hangversenyre, színházba, moziba jártunk. Vidékre nem utazhattunk, az üzemeket belülről nem ismertük, ritkán láthattunk bele a családok mindennapjaiba. A szerelmi kapcsolatok is csak átmenetiek, ennélfogva felületesek lehettek, magyar fiú orosz lányt nem is vehetett feleségül. Én egyébként kint nősültem meg. Mártát, aki szintén magyar ösztöndíjas volt, ott vettem feleségül, sőt az első gyermekünk is kint született. A diákszállóban külön szobát kaptunk. Amikor mindketten a diplomamunkánkat írtuk, még segítettek is elhelyezni egy igen jó gyermekotthonba a fiunkat. A tanulás, a vizsgák határozták meg elsősorban az életünket. Voltak visszás, a szocializmusba nehezen illeszthető tapasztalataink előbb is, de "53 hideg nyara" jelentette az első igazi megdöbbenést, amikor tömegével érkeztek Szibériából az általános amnesztia "jóvoltából" az évekkel korábban lágerekbe elhurcolt emberek és főleg köztörvényes bűnözők, akiknek nem volt semmijük, és sokszor a nyílt utcán támadták meg a helybélieket, hogy cipőhöz, ruhához jussanak. De mi akkor már végeztünk, készülődtünk s jöttünk haza, nem nagyon volt időnk és módunk szembenézni ezekkel a tényekkel. Megmaradt-e máig az orosz nyelvtudása? Meg, de már nagyon ritkán van lehetőségem használni, legfeljebb olvasgatok, nézem az orosz tévét. Ha nagy néha beszélhetek valakivel, magam is meglepődöm, hogy mennyi fordulatot elfelejtettem, de azon is, hogy ha váratlanul a nyelvemre jön egy-egy igazi, oroszos mondat. Mikor hazaérkeztek, más világ fogadta önöket, mint amit itt hagytak. Hogyan szembesültek ezzel? Tulajdonképpen a legsötétebb éveket, az ún. Rákosi-korszakot megúsztuk, mert mire hazaérkeztünk 53 nyarán, már túl volt az ország Nagy Imre júniusi beszédén. Engem az illetékesek szinte azonnal, minimális akklimatizálódási idő nélkül a Szabad Nép kulturális rovatához helyeztek újságírónak. Fekete Sándor volt a rovatvezetőm. Sejtelmem sem volt addig arról, mit jelent napilapnál újságírónak lenni. Az okozta a legnagyobb gondot, hogy egyik napról a másikra kellett cikkeket írnom megadott témákról, s nem lehetett elmélyedni, hozzáolvasni, kutatgatni, mint az egyetemen egy-egy dolgozathoz. Csak akkor élénkültem fel, amikor filmekről kellett írnom, mert az eléggé vonzott, szerettem filmet nézni, s mert tudtam, hogy a film központi helyet foglal el a kultúrán belül. Kijárhattam a filmgyárba vetítésekre, forgatásokra. Ezt nagyon élveztem, egyre több filmest ismertem meg, kezdtem otthonosan mozogni a gyár folyosóin. Be-benézegettem a díszletek mögül egy-egy felvételre. Varázslatos világ volt ez, megilletődve néztem, hogyan születik a film. Akkor észleltem azt is, hogy a rendezőkben, a színészekben mekkora a felszíni oldottság leple alatt a feszültség. 1955-ben aztán átkerültem a filmgyárba, a központi dramaturgiára, Kovács András irányítása alá. Ez jó időszak volt a filmgyárban, a sematizmus tehetségnyomorító évei után új erőre kapott már a magyar film, hisz ezekben az években készültek olyan filmek, mint a Budapesti tavasz, a Körhinta, a Liliomfi, a Simon Menyhért születése, a Szakadék, a Hannibál tanár úr, a Ház a sziklák alatt, a Bakaruhában... Ekkor kötelezte el magát egy életre a filmmel? Tulajdonképpen igen, de először inkább csak tanulgattam. Gyakornokként kerültem a dramaturgiára, és én ezt komolyan is vettem. Tanulnom kellett megint, mint valamikor az egyetemen, átképezni magam, hisz nem a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról kerültem a gyárba, mint a többiek. Szerencsére volt kitől tanulni. Kitűnő társulat jött össze a központi dramaturgián: Thurzó Gábor, Bacsó Péter, Szász Péter, Nádasy László, Bíró Yvette, Bíró Zsuzsa, majd kicsit később Létay Vera, de sorolhatnám azokat a rendezőket is, akik a dramaturgiai munkából kivették a részüket: Fehér Imre, Herskó János, Zolnay Pál. Talán nem is tudták, mennyire figyelem a szavukat, egyenrangú vitapartnerként mennyi mindent lestem el tőlük. Ha a szakkönyvekből, forgatókönyvekből, a vetítőből gyűjtött dramaturgiai tudás tanfolyamnak tekinthető, ez a szinte észrevétlenül végzett tanfolyam kötött végképp a filmhez. Első forgatókönyvem írásába talán azért is kezdhettem bele, mert épp Herskó és Bíró Zsuzsa érzékelte először az elszántságomat és az igyekezetemet. Az ő segítségükkel írtam a Vasvirágot Gelléri Andor Endre mindhármunk által nagyon szeretett, különös ragyogású írásaiból. De hát a Vasvirág 1957-ben készült, s közben volt az 1956-os forradalom. Mit jelentett Önnek 1956? Erről nehéz az egyszerűsítés veszélye nélkül szólani. Egy ilyen nagy történelmi pillanat megítélését nem alapozhatom a magam különös, a magyarok többségétől eltérő élményeire. Én is megrendülve éltem át a Rajk-temetést, örültem, amikor Rákosi letűnt a színről, hittem és reméltem, hogy a törvénytelenségek elkövetői megbűnhődnek, mégis úgy éreztem, nincs veszve minden. A kinti évek után, hazajövetelünkkor én biztatónak éreztem az itthoni légkört, úgy gondoltam, hogy az erősödő és egyre nyíltabb, őszintébb bírálat, amelyben főként az írók, újságírók jártak élen, elősegíti a társadalmi-politikai megtisztulást. Az oroszokra is másképp néztem, mint a közvetlen és tágabb környezetem. Én az oroszokban nem egy idegen hatalom megszálló katonáit láttam, nekem az oroszok a szobatársaim voltak a diákszállóból, szorongó sorstársaim a vizsgák előtt, akikkel együtt fagyoskodtam a villamosmegállóban egyetemre menet, akikről tudtam, hogy éheztek és szenvedtek a háború alatt, és ha éppenséggel a frontot is megjárták, láthattam a sebesüléseik nyomait, amikor a trikóikat esténként levették. 1956 októbere, novembere évekre kiható, súlyos megrázkódtatás volt számomra, a kérdések, a kétségek halmozódtak az évek során. Nekirugaszkodtam többször is a hatvanas években, hogy forgatókönyvbe foglaljam 56 drámáját, Herskónak és Fejér Tamásnak írtam egy-egy forgatókönyvet, de a feladat meghaladta az erőmet. Akkor csak homályosan éreztem, ma már tudom is, hogy nem sikerült elkerülni a szemléletbeli egyszerűsítést. Az igazabb, teljesebb filmi ábrázolás lehetőségére csak később, Sánta Ferenc Húszórás riportjának első olvasásakor éreztem rá, s milyen az élet: nemsokára megbízást kaptam a forgatókönyv megírására. De ez már később volt. Visszatérve a Vasvirágra, 56-57 telén teljes belefeledkezéssel írtam, néha csatangoltam Óbudán, bejártam Gelléri hőseinek földszintes házak közé szorított, szűk utcáit. Sikerült túlírni a könyvet, összeírni két filmre valót. Beleszerelmesedtem olyan Gelléri novellákba is, amelyek már szétfeszítették a film másfél órában megszabott keretét. Szerencsére kéznél volt Herskó, meg egy ceruza, fogta a ceruzát, s egyetlen lendülettel kihúzott a könyvből negyven oldalt. Rosszul esett, de igaza volt. Újabb lecke dramaturgiából. Már kész volt a könyv, amikor úgy március körül az alakulófélben lévő Élet és Irodalomhoz hívtak rovatvezetőnek. Elcsábultam, szerencsére csak rövid időre. Darvas József lett a filmgyár igazgatója, ő invitált vissza - már a kezében volt a Vasvirág első változata -, s arra kért, hogy segítsek neki a széthullott dramaturgia újjászervezésében. Annyira megtisztelő volt a felkérés, hogy igent hebegtem, s lámpalázasan, szorongva szervezni kezdtem a dramaturgiát: csoportokat azokból a dramaturgokból, akiktől két éven át a dramaturgiai, forgatókönyvírói mesterség alapfogásait próbáltam ellesni. Visszás helyzet volt, nem lehetett megszokni, kapkodtam, elégedetlen voltam magammal, őszintén hálás voltam Darvasnak, amikor bő egy év múlva azt tanácsolta, inkább írjak. De ez már 1958 nyarán volt, már benyújtottam az újabb, kész forgatókönyvet, a Sánta Ferenc novelláiból írt Téli virágzást. Darvasnak tetszett, s talán ez is közrejátszott abban, hogy lebeszéljen a további hivatalnokoskodásról. Ez a könyvem is elvérzett a későbbiekben. A történet idejét a második világháború végére tettem, amikor özönlöttek visszafelé a vert csapatok, s áthaladtak egy szegénységben fuldokló székely falún. A könyv már félig-meddig elfogadott állapotban volt, Fehér Imre forgatta volna, aki maga is erdélyi származék volt, vártuk a végső igent, amikor váratlanul levették napirendről. A megokolás rövid volt: a románok tiltakozhatnak, mert nem szeretik, ha felemlegetjük, hogy Erdély valaha is Magyarországhoz tartozott. Nagyon megviselt a dolog, visszalökött az 1945-ös lelkiállapotomba, amikor a visszaállított határ elvágott az otthoniaktól. Az Áprilisi riadó volt a második realizált forgatókönyvem, s mivel rajta van a nevem, vállalnom kell ma is, mégis el kell mondanom, hogy én egészen másnak képzeltem, amikor írtam. Ez a háború utáni koalíciós időszak izgalmas téma volt számomra, szerettem is, mert színes, kavargó világ volt, meg olykor tiszteletlenül mulattam is rajta. A könyv írásakor feljogosítva éreztem magam, hogy ironikusan ábrázoljam a kisvárosi társadalmi-politikai tenyészetet. A film forgatásakor örömmel láttam, hogy a színészek is élvezik a bolondosra hangolt játékot. Jó színészi csapat volt: Őze Lajos, Szirtes Ádám, Ajtay Andor, Kiss Manyi ... Elhűlve észleltem, hogy Zolnay komolyságra inti őket. A film utolsó harmadában a cselekmény is eltért az én változatomtól, mert a filmgyár frissen kinevezett igazgatója, Horváth Márton erőteljesen beleavatkozott a filmbe. Próbáltunk vitatkozni vele, nem sok sikerrel; a film kétharmada már fel volt véve, ha folytatni akartuk a munkát, engednünk kellett. Nem jó erről beszélni. A következő forgatókönyve a Húsz óra? Még nem. A már említett két 56-os témájú könyvön kívül 1962-ben kezdtem írni egy abszurd, szatirikus történetet az értelmiségi közérzetről a Dolorpince vendégei címmel. Zolnayval tervezgettük, fejlesztgettük, majd amikor kész lett, benyújtottuk. Jött is rá az össztűz. Leginkább balról. Hogy túl sötéten látjuk az értelmiség lelkületét. Csak ezután jött a Húsz óra. Kezdetben nagyon nehéz feladatnak tűnt, sokféle módon próbálkoztam vele, keresgéltem, hogy hogyan is lehetne egy végtelen szövegfolyamból filmszerű filmet megszerkeszteni. Mi legyen a film képanyaga. Fábrit is próbára tette a riport-alapanyag, de egyszer, egy hosszú beszélgetés végén ötletszerűen összeolvasott, összemontírozott néhány egymással feleselgető szövegrészt, s hirtelen megvilágosodott a megoldás: vállalni kell a hősök vallomásait, hagyni kell, hogy végigmondják az igazukat. Elakadtunk a befejező jelenetekkel is. Fábri nem akarta, hogy annál a bizonyos számadás-jelenetnél a két idős ember, Jóska és Anti összeverekedjen, mert az valószínűleg szomorú látvány lenne. Végül is egyszerű megoldást talált rá Fábri: a falhoz zuhant Görbe Jánosról kimerevítette a képet, s közben Görbe hangján hallani Anti érveit. A mozgókép sokszor találékonyabb, mint az írás. Hosszabb szünet következett a Húsz óra után, mert akkor már stúdióvezető voltam. 1970-ben forgatta Zolnay következő forgatókönyvemből az Arcot. Tudom, hogy Zolnay ezt a filmjét nagyon szerette. Én is. A film hősének sorsa nem volt ismeretlen számomra. A magára maradt ember kínjait már kamaszkoromban megéltem magam is. Azt, hogy valaki megy, gyalogol, s nem tudja, hol köt ki, nincs hová betérnie, mindenki idegen, nincs kitől segítséget kérnie ... Jól jött ez a munka, kibeszélhettem magamból életemnek ezeket a nyomasztó időszakait. Ez a történet Önben született meg, vagy Zolnayban? Egy terjedelmesebb sztorival, amelyben egy ifjú-kommunista csoport illegális akcióiról lett volna szó, Zolnay már foglalkozott, végzős főiskolásokkal tervezte a filmet, de később felhagytak vele. Én ismertem a tervüket, s valamikor az 50-es évek végén megkérdeztem Zolnaytól, mit szólna, ha ebből én egy részt kiemelnék és kidolgoznám. A történet azzal kezdődne, hogy a fiatal fiút hirtelen "leoldja" magáról a párt, s ő a továbbiakban kivert, üldözött kóbor kutyaként, elveszetten vergődi végig a másfél órát, mert hirtelen légüres térbe került, senkivel sem létesíthet kapcsolatot, na, mit szólnál hozzá?! ... Ő okosan magamra hagyott, s csak akkor kapcsolódott be a munkába, amikor már majdnem kész volt a forgatókönyv. Később beszállt a munkába Ragályi Elemér, az operatőr is. Szokás volt egyébként is, hogy az operatőr részt vesz a forgatókönyv végső kialakításában? Igen, bár operatőre válogatta. Ragályi tudott segíteni az együttes munkában. Ő segített az általam realista modorban megírt történetet képileg megformálni, elemelni. Ezt a filmet ma is nagyon szeretem, szerintem jobb sorsot érdemelt volna, jobb kritikai és nézői fogadtatást. Pedig a hatvanas évek végén konkrét társadalmi problémaként is felmerült, hogy a függőségben tartott emberek mennyire képtelenek autonóm módon élni, s talán először fogalmazódott meg a párttal szemben az illuzióvesztés gondolata is... Ha a pártra gondol, ebben a filmben a párt nem főszereplő. Egy emberi sors a háborús Európában, egy társadalmon kívülre taszított gyerekember sorsa volt számunkra lényeges. Zala Márkot Zolnay választotta ki a főszerepre? Igen, én a szereposztásba nemigen szóltam bele. Hosszú stúdióvezetői tevékenységem alatt megtanultam tiszteletben tartani e tekintetben a rendező akaratát, hisz a filmért hosszú távon övé a felelősség. Nem is léptem át a felségterületük határát, bár olykor kiderült, hogy jobb lett volna, ha mégis közbeszólok. Mondana erre példát is? Nem, a jóra szívesen mondok példát, de a rosszat nem emlegetem már fel. Még két Zolnay-filmben működött közre, a Fotográfiában és az Embriókban, ugye? Az Embrióknak volt egy rövid dokumentumfilmes előzménye, s tudtam, hogy a játékfilm is dokumentarisztikus felfogásban készül. Tehát eléggé behatárolt volt, hogy miről kell írnom a forgatókönyvet. A Fotográfiában dramaturg voltam, de több közöm volt hozzá, mint amit a dramaturg szó jelöl. Résztvettem a film előkészületi munkáiban is. A Filmkultúrában, a főszerkesztő Bíró Yvette felkérésére meg is jelent egy rövidke írásom a fotográfiáról, a kattogó masinának kiszolgáltatott emberről. Közel álltam a filmhez más okból is. 1967 és 1973 között, hat éven át végzős gimnazisták és első éves egyetemisták nyári táborozásain vettem részt különböző, főként határszéli falvakban. Hogy mi volt a cél? Neveztük tanulmányi kirándulásnak, szociográfiai felmérésnek, valóságismereti táborozásnak. Ezt szerintem kevesen tudják. Honnan jött erre indíttatás? A feleségem a Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziumban tanított. A tantestület néhány tagja, a diákok, a gyakorló tanárjelöltek részéről merült fel az igény, hogy megismerkedjenek a magyar faluval. Márkus István szociológus vett pártfogásába minket, aki már a negyvenes években elismert tekintély volt a szociográfiában, magam még kollégistaként kerültem vele kapcsolatba. Ő indította el a kollégisták falujáró mozgalmát is, az akkor gyűjtött, tanulmányokba foglalt anyagot el is helyezte a korabeli folyóiratokban. Most is azt javasolta, hogy adjuk át az interjúk kéziratait a Szociológiai Intézetnek. A gyűjtésben is segített, sokszor látogatott el a táborainkba. A televízió is készített egy-két riportot a munkánkról. Ezekre a táborozásokra a nyári szabadságomat használtam fel, meg még hozzácsaltam egy-két napot, ha lehetett. A Zala sarkában lévő Szentgyörgyvölgytől a zempléni Kovácsvágásig, Hercegszántótól Kőszeghegyaljáig sokfelé jártunk. Az itt szerzett élmények is segítettek közelebb kerülni a Fotográfiában feltáruló valósághoz, majd később Schiffer Pál filmjeihez is, amelyekben konzultánsi minőségben vettem részt (Földi paradicsom, 1983, Kovbojok, 1985, A Dunánál, 1987, Videoton-sorozat, 90-es évek...) Ez egy kicsit arról is szól, hogy a stúdióvezetés nem elégítette ki igazán ... Még nem is beszélt arról, bár sokszor kerülgettük: hogyan lett stúdióvezető? 1963-ban, amikor egy átszervezés során létrehozták az I., II., III., IV-es Játékfilmstúdiót, a II. sz. stúdióban néha helyettesítettem Fejér Tamást, aki a stúdióvezetés mellett folyamatosan rendezett filmeket is. A kétféle tevékenységet nehezen tudta egyeztetni, le is köszönt elég hamar. Én akkor vállaltam el ideiglenesen egy esztendőre a stúdió vezetését, nyomatékosan kérve, hogy év végéig találjanak végleges megoldást. Aztán az egy évből mégis huszonöt lett. Hogy miért? Először csak azt érzékeltem, hogy minden év végére maradt néhány olyan folyamatban lévő, félkész könyv vagy film, amit nem lehetett cserbenhagyni, aztán meg azt is, hogy ilyenformán sorban zúgnak el az évek egymás után, az egyik nehéznek igérkezett, a másik biztatónak - nem lehetett könnyedén felállni és távozni. Persze volt a maradásomnak más oka is. A hatvanas évek közepéig már kiderült számomra, hogy a forgatókönyvírás konfliktusait nehezen viselem. Túl sok könyvem hullott el, köztük jó színvonalúak is. Nyomasztott a kiszolgáltatottság. A forgatókönyv önmagában véve jószerivel csak álmodozás, a kész film már valóság. Egy álmot egy könnyed kurjantással szét lehet verni. Látnom kellett azt is, hogy a dramaturgia kezd létszámban fogyatkozni: sokan áttértek a rendezésre. Ilyenféle pályamódosítás bennem fel sem merülhetett, elkéstem vele, egy újabb, az eddigieknél keservesebb, időigényesebb rendezői átképző tanfolyamra már nem látszott lehetőség. Meg aztán ... hátha a tehetség is hiányzik. Maradtam hát stúdióvezető. Azzal vigasztaltam magam, hogy talán épp a stúdióvezetés nyújt alkalmat arra, hogy mindenhez közöm legyen, ami a filmet jelenti. Azt persze tudtam, hogy a stúdióvezetés háttérmunka. Meg azt is, hogy nem szólóműfaj, inkább csapatmunka. Egy stúdió mindenekelőtt a rendezőké, köréjük szerveződik a közös munka során a többi alkotó, a dramaturg, az operatőr, a hangmérnök, a díszlettervező, a vágó ... A rendezők határozzák meg egy stúdió légkörét, stílusát, súlyát, sikerét. A II.sz. játékfilmstúdióban Zolnay Pál, Rényi Tamás, Palásthy György, Bán Róbert, Szemes Mihály jelentették a magot, később, már a Hunniában Sándor Pál, Zolnay Pál, Simó Sándor, Gazdag Gyula, Böszörményi, Gyarmathy, Szomjas, Grunwalsky, Mészáros Márta, Huszárik, András Ferenc, Bódy Gábor, Jeles András, Gárdos Péter filmjei éltették a stúdiót. Meg a dramaturgok munkája, Bíró Zsuzsa, Vásárhelyi Miklós, Tóth Zsuzsa, Csoóri Sándor, Dobai Péter és mások folyamatos közreműködése. Nagyon fontosnak tartottuk, hogy írók is legyenek a stúdió közelében, tudnunk kellett, hogy ők hogyan néznek a világra. Ha mindehhez hozzáveszem, hogy a gyártás feltételeit is szervezni kellett, nem kell talán bizonygatnom, hogy elég sok ember munkáját kellett összefogni. Zajongás, feltűnés nélkül lehetőleg. Nem szeretem utólag visszatekintve sem azokat a pillanatokat, amikor ki kellett lépnem az előtérbe, mert az azt jelentette, hogy vagy magyarázkodnom kell az "elkövetett" filmek miatt, vagy épp anyagi csőd fenyegette a stúdiót. Voltak nehéz sorsú filmjeink, sokszor kellett átszelnem a várost a Róna utcából a Belvárosba, minisztériumba, pártközpontba, mikor hová, s bizonygatnom, hogy be lehet mutatni a filmet, nem lesz belőle baj. Ilyenek voltak például: Ketten haltak meg, Bástyasétány '74, Kopaszkutya, Holnap lesz fácán, Szerencsés Dániel. Mivel magyarázza, hogy ilyen sokáig volt egyfolytában és közmegelégedésre stúdióvezető, volt-e titka? Nehéz erre nekem válaszolni. Talán némi empátiáskészség. Néha stúdióvezetőként úgy éreztem, mintha a velem szemben lévő székben is én ülnék, talán mert rögzült az emlékezetemben, hogy hányszor szorongtam forgatókönyvíróként az íróasztaloknak nem a hivatalos oldalán. Ilyen szempontból sebezhető is voltam, talán túlzottan is beleéltem magam a forgatókönyvírók, rendezők lelki helyzetébe. Mondták is néha, hogy nem vagyok elég magabiztos és kíméletlen, halk vagyok akkor is, amikor kiabálnom kéne. Ez alighanem igaz. Mentségemre mondhatom: az élet maga is sokszor figyelmeztetett, mert például a forgatókönyvekből nem mindig éreztem meg, hogy jó film lesz-e belőlük vagy rossz. Néha kockáztattam. Ilyen volt a Veri az ördög a feleségét. Húha, gondoltam, mi lesz ebből!?! És milyen jó film lett. Máskor meg ujjongtam a forgatókönyvnél, most megfogtuk az Isten lábát, ebből nagy film lesz! És nem lett az. A stúdión belül is gyakran ért szemrehányás, hogy erélyesebben, látványosabban kéne képviselnem az érdekeinket. Nekem viszont azok voltak a jó perceim, amikor nem kellett hangoskodnom, viszont egy adott szemlén a díjazott hét-nyolc filmből öt a mi stúdiónkban készült. Akkor is tudtam nagy titokban vigyorogni, ha egy filmünk szép csendben kiment egy fesztiválra, s váratlanul elhozta a nagydíjat, mint például Mészáros Márta Örökbefogadás című filmje Berlinből. Azt hiszem, a stúdióban demokratikus volt a légkör. Nem emlékszem olyasmire, hogy bárkit akadályoztam volna a véleménye kifejtésében. A türelmes figyelés készségét nem kellett külön tanulnom, magától értetődő volt számomra. A stúdió válsághelyzeteit viszont nehezen éltem át. Milyen válsághelyzetek voltak? Hogy milyenek? Visszatérőek. Úgy négyévenként jelentkeztek a krízis tünetei, éleződött ki a harc a filmezési lehetőségekért, borult minden, átszerveződött minden, senki nem tudta egy jó ideig, melyik ajtó hová nyílik. Sűrűsödtek az izgalmak, sokasodtak az indulatok, éleződött a rivalizálás. És itt el kell mondanom, hogy amilyen leleményesek és tehetségesek voltak a filmesek egy-egy film kigondolásakor, egy-egy jelenet megrendezésében, a színészvezetésben, a gyártási feltételek kiharcolásában, ugyanolyan tehetségesek és leleményesek tudtak lenni az érdekérvényesítésben. Remélem, nem sértek ezzel a megállapítással senkit, hisz a tehetséget hangsúlyozom ebben is. Szóval minden stúdiórendszeren belüli szervezeti formáció négy-öt évet bírt ki, aztán kezdődött a válság. 1971-ig volt a négy játékfilmstúdió (I.-II.-III.-IV.), 1971-től 1975-ig trösztté alakult át a teljes filmszakma, beletartozott a laboratóriumtól a filmgyáron át a forgalmazásig minden, valamiféle piacot szimuláltunk ezzel, többletforrást kerestünk a filmekhez. A két önállósított játékfilmstúdióvállalat (a Budapest és a Hunnia) is a tröszt része volt. De a hetvenes évek éppen azt jelezték, hogy elapadnak a fentről jövő anyagi források, s az egyébként is szűk magyar piac még jobban beszűkül. Változott az emberek életformája, a hétvégi mozizásnál fontosabb lett a hétvégi telek, a külföldi út, a belföldi autós kirándulás, teljes lett a televíziós ellátottság. A mozipiacon, ahol a hatvanas években még egy filmnek öt-hat-nyolcszázezer nézője volt, a nézőszám hirtelen százezerre apadt. Akkor jött az újabb válság, majd ismét a szokásos megoldás: a filmgyárat egységesíteni kell, filmstúdiók tagolódjanak be a gyár szervezetébe. Ez a szervezeti verzió sem volt hosszú életű. A filmezés feltételei egyre rosszabbodtak. Újabb válság a nyolcvanas évek közepén, a stúdiók ismét vállalatokká alakultak, de én ebben már csak addig vettem részt, amíg a vállalattá szervezést irányítottam, saját gyártási, gazdasági részleg, főkönyvelő, pénztár, bérkeret stb. majd 1988 végén elköszöntem. Simó Sándor vette át tőlem a vezetést. Azt hiszem, jó kezekbe került a stúdió, mert az új helyzet új típusú, menedzser alkatú és szemléletű vezetőt kívánt. Ebben ő jobb volt, mint én. És most eléggé elönt a szomorúság, mert önkéntelenül úgy beszélek róla, mintha még élne. S ha visszagondolok az eddig elmondottakra, a többiekről is, akik közül pedig már szintén sokan eltávoztak. Nem jó ebbe belegondolni, térjünk vissza inkább a válsághelyzetekhez... Hogy bírta a rendezők nyomását, amikor a válsághelyzetek kiéleződtek? Valamikor, még diákként szerettem focizni, sőt később is el-eljárogattam kis pályákra. Ott tanultam meg, hogy amikor valaki nagy rössel jön rám, akkor nem kell feltétlenül ütközni, jobb oldalt lépni, s hagyni, hogy a támadó elzúgjon mellettem. Néha ehhez folyamodtam a stúdióban is. Ha elkéstem egy lépéssel, s mégis ütköztem, úgy emlékszem, majd mindig én bizonyultam sérülékenyebbnek. Keserűség nem maradt Önben? Nem. Inkább azt érzem, hogy jó dolog volt benne lenni. Ha már a focit említettem, hadd folytassam focihasonlattal: nem a lelátóról, nem a partvonalról követtem a játékot. Bent voltam a küzdőtéren, s bár a gólokat nem én lőttem, a gólörömből jutott azért nekem is. És megszavaztak nekem a kollégák egy levezető tiszteletkört is a teljes kiszállás előtt: tíz éve vagyok tagja a Magyar Mozgókép Közalapítvány játékfilmes szakkollégiumának, együtt élhettem a magyar filmmel még tíz évig, nyugdíjasként is. Gratulálunk életműdíjához, és kívánunk sok-sok örömet és egészséget családja körében. Budapest, 2002. március 11.
84 KByte
91 KByte
64 KByte
31 KByte
49 KByte
96 KByte
65 KByte
72 KByte
87 KByte
79 KByte