| Horeczky Krisztina | "Nincs elégedettség" |
 A csoda vége, (Vészi János, 1983) Tolnay Klárival 74 KByte |
Gera Zoltán színművész közel öt évtizede látható magyar és nemzetközi filmekben. Ez idő alatt több mint száz filmben vállalt kisebb-nagyobb epizódszerepet. Forgatott Keleti Mártonnal, Fábri Zoltánnal, Máriássy Félix-szel, Fehér Imrével, Gertler Viktorral, Révész Györggyel, Makk Károllyal, Palásthy Györggyel, Révész Györggyel, Radványi Gézával, Jancsó Miklóssal, Bódy Gáborral, Szabó Istvánnal, Enyedi Ildikóval. Pályafutása során - tizenhat éves kora óta - tagként, vagy darabokra szerződtetett színészként több mint tíz társulathoz tartozott. Évekig aratott sikereket bábszínészként, majd - szerepajánlatok híján - pantomimművészként. A színművész, aki nem tartja magát "igazi" színészalkatnak, hangzatos interjúk helyett a legkisebb epizódszerepben is hivatása el-eltűnőben lévő tisztességére emlékeztet. Fegyelmezettségével, kifinomult műveltségével európai művészember a balkáni haknivilágban. Úgy tartja magáról, önismerete egyik legfőbb eredménye, hogy mindig szoros kapcsolatot tartott az álmaival. Leghűségesebb méltatója, Molnár Gál Péter szerint "Gera Zoltán álmaiban él, hogy a valóságra döbbentse rá nézőit". Filmjei hosszú listáját böngészve, ráakadtam debütálásának időpontjára: a 43-ban forgatott, És a vakok látnak című - a háború után már nem látható - filmet Jenei Imre rendezte. Producere, művészeti vezetője és a stáblista szerint egyik szereplője Hosszú Zoltán, az Ön édesapja. Tőle kapta a szerepet? Pontosan. Kifogásolnivaló kapcsolatunk során - ami azt jelenti, hogy nagyon ritkán érintkeztünk - kifejezést adtam abbéli óhajomnak, hogy mivel mindig nagyon vonzott a fotográfia, szeretnék operatőr lenni. Lebeszélt. Szerettem volna forgatókönyvet írni. Írtam is. Ítélete azzal summázódott, hogy utánérzés. Igaza is volt - így visszatekintve. Az általam felállított sorrend - operatőr, majd forgatókönyvíró, végül színész - nem jelenti egyben azt, hogy a színészi apakép volt a domináns abban, hogy én színész legyek, noha az ő színművészete és Nemzeti Színházi tagsága erős befolyást jelentett. Kértem, ha operatőr és forgatókönyvíró nem lehetek, legalább hadd legyek a film környékén. Lettem is tizenhatodik asszisztens, aki kávét hordott a stáb tagjainak. Előrugaszkodtam azzal, ha már asszisztens vagyok, legyek színész is. Így kaptam ezt a szerepet. Összefoglalná a film talán nem annyira szövevényes szüzséjét? A film egy budapesti cselédlány sorsáról, egy iparoslegényhez fűződő szerelméről szólt. A fiú teherbe ejtette a lányt, majd pedig felelőtlenül viselkedvén, el akarta vetetni a gyermeket. Közbeszólt a háború, és részben a fronton átélt élmények hatása alatt, részben az ébredező hiányérzet, a családi létezés felé fordulás folytán katarzison esett át. Megsebesült, kórházba került, és megszületett gyermekét már csak vakon "láthatta". Erősen moralizáló film volt. Kit alakított benne? Az apám fiát. Játszottam apám egy másik, antibolsevista filmjében, a Negyedíziglenben is. A történet egy Oroszországban fogságba esett férfiről szólt, aki átélte a háború borzalmait. A lánya azonban - akit apám felesége, Eszenyi Olga alakított - bolsevista katonalány lett, aki a frontról hazatérve magával hozta a kíméletlen keménységet, és képtelen volt emberi kapcsolatot teremteni a környezetével. Kapcsolatképtelensége oda torkollott, hogy a legközelebbi orosz légitámadásnál, ahogy fegyverhez jutott, a szovjet gépeket lőtte. Hasonlóképpen az És a vakok látnakhoz, értékrendbeli, tudati fordulat jellemezte a főhős sorsát. Tizenhat évesen került a Belvárosi Színházhoz, ám rövid időn belül kirúgták. Mégpedig a saját apám rúgott ki. Mivel Ön nem emelte meg előre a kalapját az utcán, amikor vele és magával az igazgatóval találkozott. Mindenesetre meglepő, hogy mindezt nem az igazgató, hanem az apja kifogásolta, sőt, torolta meg. Apám karakterének ismerete hiányában erre én sem találok választ. Ha feltételezésekbe bocsátkozom: apám erkölcsi hírnevén eshetett csorba. Amikor az utcán szembejött velem apám mint a színház rendezője, és a szóban forgó igazgató, Patkós György, majd köszönésre került sor, ők megemelték előttem a kalapjukat - én nem. Apám számára nyilván ez kimagyarázhatatlan volt, márpedig ki tudta volna magyarázni magát, azzal, hogy kérem, nem én neveltem a fiamat. Azért ilyen neveletlen. De isteni haragból példát statuált, és kirúgott alig pár hónapnyi sütkérezés után. Mert képzelje el, mennyire sütkérezett abban egy tizenéves fiú, hogy egy olyan, egyre népszerűbb színházban kezdhette pályafutását, ahol nem statisztált, hanem szerepet játszott. Irigyeltek is engem a Színészegyesületi Iskolában. Amely színiiskolába furcsamód háromszor jelentkezett - és háromszor küldték el. A háromszori időhatározó szó, három különböző évet jelent. Minden ősszel jelentkeztem makacsul, hogy én színész akarok lenni. És minden őszkezdetet követő második hónapban, amikor már tűrhetetlen volt a tandíjtartozásom, kitessékeltek azzal, hogy tandíj nélkül, Zoltán, nem lehet iskolába járni. Bámulatos könnyedséggel mozog a legkülönbözőbb műfajok között, és ezt csak részben magyarázhatom azzal, hogy számos színházban megfordult: a Belvárosi Színház után a Nemzeti Bábjáték - hazánk első bábszínháza - tagja lett. Rév István volt a vezetője, akit Ön a mestereként tart számon. Évekig volt Inke Rezső és Szabó Hangya Márton vándortársulatában, majd jött a Szegedi Ifjúsági Színház, Horvai István vezetésével. Horvai volt a színház rendezője és művészeti vezetője. Szeged más szempontból is érdekes: a háború alatt egy Szeged környéki tanyán, szénakazalban bujkált vagy fél éven keresztül. Elhagytam a várost, ahol a posta és a hatóság megtalálhatott volna. Kimentem egy paraszttanyára és meditációval töltöttem a napjaimat egy szénakazalban. Az ostromot egy pincében éltem meg Szegeden, majd azt követően a Szegedi Színház szerződtetett epizodistának. Epizodistából lettem megbecsültebb színész, amit Horvai Istvánnak köszönhetek. Lényegében már tapasztalt színésznek volt tekinthető, amikor huszonévesen felvették a Színművészeti Főiskolára, ahol az osztálya legidősebb tagjaként végzett. 1950-ben végeztem a főiskolán, utána kerültem a Néphadsereg Színházához, amelynél elég hosszú időt töltöttem el. De nem tudom, hogy a profi tapasztalataimnak, vagy saját korabeli éretlenségemnek - amit megkérdőjelezek - köszönhetem, hogy a Néphadsereg Színházában színpadon átmenő szerepekre tartottak érdemesnek. Hosszú időm telt el azzal, hogy nem adtak szerepet. De ne vegye ezt egy öreg színész panaszkodásának, mert ha a saját pályámat vagy mások pályáját nézem, akkor az álláspontom az, hogy az ember nagyban, sőt, majdnem teljes egészében felelős a sorsáért. Nem azért, mert ez egy nemes gondolat, hanem mert az emberi tudat kreatív vagy romboló energia. Ha nagyon neurotikus az illető, és az egész világot bűntettesként kezeli, akkor úgy szigetelődik el a maga mikrotársadalmában, baráti társadalmában, rokontársadalmában, szakmai társadalmában, hogy valóban jogerőre emelkedik azon pesszimista ítélkezése, hogy mindenki gazember, aljas, harácsoló és haszonleső. De ha megelőlegezi a bizalmat egy frissen bemutatott embernek, mert bár ferde az orra, azért értékek rejlenek benne, akkor pozitív életszituációk, élmények jönnek eléje. Ez nyilvánvalóan két véglet. Természetesen, különösen napjainkban, minden ember éppúgy neurotikus, mint egészséges A Néphadsereg Színházába - ha tetszett, ha nem - kollektíve leszerződtették az egész osztályukat. Ez a kollektivizmus őrjöngő kultusza: mi, gyerekek, akik most végzünk, majd erős magja tudunk lenni egy színházi közösségnek. Szerződjünk együtt! Aki ezt savanyúsággal kezelte - próbáltam is -, azt közösségellenesnek kiáltották ki. Ez nem nagy nóvum, mivel Magával már a főiskolán is gondja akadt a vezetésnek. Molnár Gál kifejezésével élve, a "földbitorlók" osztályába járt. Osztálytársa volt Szirtes Ádám - Soós Imrében bizonytalan vagyok. Ő később jött, de kollégista társam volt. Nos, ebben, a ragyogó tehetségekkel is bíró közegben azzal keltett feltűnést, hogy a British Councilt látogatta. Igen, mert én mindenhová szeretek járni, én az élet kíváncsiságát éltem meg in floribus mindenütt. Kíváncsi voltam, és rászorultam a bábszínházra, és kíváncsi voltam az angol irodalomra is - pont akkor, amikor Rákosi volt valahol a dobogón. A kollégiumnak pedig bevallottan és bevallatlanul az volt a feladata, hogy hithű bolsevistákat neveljen. A kollégiumi vezetők rám ragasztották - neveket nem mondok -, hogy "ügynök" vagyok. Valóban titokban a British Councilba jártam, ahol angol írók könyveit kölcsönöztem, olvastam, tanulva az angol nyelvet, mivel maszatos nyelvtudásom miatt nem tudtam megközelíteni bizonyos írókat. Erre nem csak azt húzták rám, hogy titokban "britishcouncilozok", hanem azt is, hogy - mivel a British Council "fedőszerv" - minden bizonnyal én beépülőben vagy már beépülve vagyok. Ilyen pöttyel járni az embernek a fenekén a kollégiumban - mivel ez a vád a kollégium nyilvánossága előtt elhangzott - azt jelentette, hogy úgy fröccsentek szét előttem a kollégista társak, mintha lépfenés volnék. Nem jellemtelenségből. A félelemtől. Generációja több jeles tagjának tragikus életpálya, színészsors jutott osztályrészül. Ön, ha "különcségei" révén nem is érezhette magát hozzájuk közelállónak, hogyan látja őket több évtized távlatából? Soós Imre öngyilkos lett, Horváth Teri némaságba, sértődöttségbe vonult, Szirtes Ádám megkeseredett. A Rákosi korszak társadalmi mechanizmusa, szokásjoga állandó állásfoglalásra, hazugságra kényszerítette őket. Kötelező hűségnyilatkozataikkal éppen olyan nyomás nehezedett a lelkükre, a tudatukra, mint a "polgári" származású színészekére. Soós Imre, aki tele volt nyitottsággal, lelki és művészi étvággyal - a tehetségéről nem is beszélve -, megkért, tanítsam meg késsel és villával enni. Mert az olyan szép. Az esztétikai érzékét ragadta meg a késsel, villával evés látványa a filmvásznon. Nem "parvenüsködött". Egy színészkollégiumi önkritikagyakorló-esten Szirtes Ádám azt mondta: "Én nem tudom, de ha a Gerát hallom beszélni, az a benyomásom, hogy a Szabad Európa beszél". Az idő távlatából ezt szenvedésértékűnek, és nem jellemgyengeségnek tartom. A fölemelkedőben lévő paraszt- és munkásszármazású színészeknek kevés gyakorlatuk volt az akklimatizálódásban. Nekik - kötelező normatívaként - állandó többletfelelősségük volt a nyilvánosság előtt és a társadalmi létezés során. Ez számukra gyötrelmes volt. A türelem és a szeretet hiányát megszenvedték. Volt, aki bele is halt. Anglomániája vállalásáért - több kortársához hasonlóan - alaposan megküzdött. A Néphadsereg Színháza is "megvált" Öntől. Nem azért, mert epizodistaként feleslegessé vált volna, hanem mert megpályázott egy Shakespeare-kurzust, amit a British Drama League szervezett és hirdetett meg. Gondolom, az érdeklődésen túl azért is, mert a színházában nem kapott feladatot. Pontosan. Neves angol színészek tanítottak volna Shakespeare-dikcióra, dramaturgiára, shakespeare-i színházi mozgásra. Úgy tudom, maga John Gielgud is a tanárok között volt. Így van. A színháztól nem engedtek ki, és én ezt megírtam a pályázatot hirdető szervnek Londonba. Kicsikét csípős stílusban, bár nem emlékszem az inkriminált szóra. Már régen figyelték a leveleimet és a telefonjaimat. Felbontották a levelet, feljelentés történt, rendőrségi kihallgatás, államellenes izgatás, tárgyalás, kilenc hónap börtön. De számomra a börtön is színház volt, ahová már buddhista szemlélettel léptem be. A buddhizmus ilyen környezetben kifejezetten jól jön. Ilyen élethelyzetben feltétlenül. Azt tanultam, akármilyen szerencsétlenség éri el az embert, fordítsa meg a tudatát, és a szerencsétlenségből teremtsen alkalmat. Életemnek, ha nem is a legszebb, de legsikeresebb színészi tevékenysége a börtönben folyt. Az udvari tornákon, kétszáz ember előtt, eljátszottam a helyben futásnál, hogy dzsiggelek, a karlendítésnél, hogy közlekedési rendőr vagyok. Viharos sikerem volt. És a viharos sikert dialektikusan ellensúlyozta a martalócok ordítása, rendcsinálása. A beépített spiclit a cellában semlegesítettem. Hárman voltunk egy cellában: én, egy becsületes államellenes izgató, és társaim: egy szintén becsületes államellenes izgató - volt könyvtáros, továbbá egy beszédkényszeres, elmebajos beépített spicli. Mivel már a harmadik nap az idegeinkre ment a beszédkényszerével és a provokációs kérdéseivel, a sétán megbeszéltem a becsületes államellenes izgató társammal, hogy ezt az embert elszigeteljük. Megkérdeztem, tud-e angolul. Azt felelte, iskolában tanult. Mondtam, negyed óra múlva visszakerülünk a cellába, és onnantól fogva egy szó nem hangozhat el magyarul, csak angolul. A szókincs hiánya nem számít, a halandzsa is megfelel, témának a tornán tapasztalt időjárás is jó. Mert ezzel olyan súlyos magányt zúdítunk a beszédkényszeresre, hogy nem bírja tovább. Úgy történt. A harmadik negyedórában már ordított, hogy nem bírja tovább, kikéri magának, és harmadnapra áthelyezték őt. De hát tudja, hogy egy börtönben nem szokás áthelyezési kérelemnek eleget tenni... Végül is a téglától megszabadultunk. A pantomimet is felhasználtam a cellában, amit Németországban tanultam. Maga erről is tud? Annyit tudok, hogy az ötvenes évek vége felé Drezdában sajátította el a pantomimet. Frau Palucca Európa-hírű táncintézményében. A tánc, a balett és a néptánc mellett pantomímiát oktatott a Marcel Marceau társulatából kivált elzász-lotharingiai Jean Soubeyran. Amikor évekig nem kapott szerepet, László Bencsik Sándor néptáncossal pantomimcsoportot alakítottak, és produkcióikkal jelentős sikereket arattak az Irodalmi, majd pedig az Egyetemi Színpadon. Egészen sajátos, hogy egy prózai színész pantomimművészként tartja magát a felszínen. A pantomim iránt kialakult érdeklődésem filozófiai háttere nem más, mint hogy mind a médiában, mind a hétköznapok során egyre inkább érthetetlen nyelviséggel találkoztam. Érthetetlenné vált a kommunikáció, és a mímus felé fordultam, mondván és hívén, hogy a testbeszédben a hazugság azonnal fölfedezhető - akár a tehetségtelenség, akár a tévedések kapcsán. A pantomim révén sokáig pihentetett színészi képességeimet valamilyen fókuszált irányban mozgósítottam, gondolván, ha nem tudok beszélő szerephez jutni, akkor beszélő testhez juttatom magam. Az Ön színészetét - Kálmán Györgyével együtt - Molnár Gál Péter úgy határozta meg egyszer, hogy "úri színészet". Ez már azért is figyelemre méltó, mert noha Szegeden, Szolnokon, a Mikroszkópon, jóval később a Radnótiban, majd szabadúszása során a Játékszínben és a Merlinben számos klasszikus darabban játszott, előszeretettel próbálta ki a "plebejus" műfajokat - ilyen a bábozás, vagy a vándorszínészet, a kabaré. Apja, Hosszú Zoltán a Nemzeti "parasztszínésze", híres Tiborc volt, és mint szót ejtettünk róla, Ön a főiskolán a "földfoglalók" osztályába járt. Vagyis: szinte "ellökdösték" az események, emberek az "úri színészettől". Mégsem érintette meg a naturálisabb, ösztönösebb játék. Nehezen tudok erre magyarázatot adni. Legfeljebb azt, hogy jól működött bennem egy precíziós műszer. Nem akarom magamat dicsérni, de amiből sok van, azt én hamar észreveszem. A buddhizmusban, különösen a zen-buddhizmusban való elmélyülésem miatt, ha szélsőségekkel találkozom, akkor összehúzódom, mint egy csiga, és ingaként keresem a másik szélsőség irányát. De nem megyek bele. Annyi - elfogadott - munkás-parasztfigurára szóló szerepajánlatot kaptam, hogy megsokalltam. Nem is végeztem jó munkát paraszt- és munkásszerepekben. Valószínűleg azért sem, mert értékrendem szerint a kommunizmus mérhetetlen erőszakkal, pimaszsággal szegényítette el az élet értékeit és sokszínűségét. Ettől visszariadtam. Színészideáljaim a francia színészet nagyjai voltak: Jean Gabin, Pierre Blanchar, Harry Baur. A két világháború között élő oroszlánok, akiknek a stílusa engem már kamasz koromban megragadott. Eszménnyé váltak, amely a tudatalatti pincében szunyókált, és néha aztán mozgatott engem. Viszont engem lepett meg a legjobban azzal, hogy akár egy mondat erejéig is, az "úri színészet" kategóriájába lettem volna sorolva. A jeles színikritikus írta magáról a hetvenedik születésnapjára: "úri színészete... meghökkentő az elkorcsmárosodott színházi világban". Istenem! Magam is ezzel a szóhasználattal éltem! "Korcsmahangon" nem szabad játszani még a legutolsó clochard-t sem. A "korcsmahangnak" társa az érthetetlen pusmogás, vagy a "korcsmaordítás". A prózai színészetnél mindig jobban izgatta a mozgókép. Ha azt a szót hallja: film, milyen emlékképek idéződnek fel Önben? Úgy tartom, önismeretem egyik eredményessége, hogy mindig szoros kapcsolatot tartottam az álmaimmal. Nevezetesen még manipulációkkal is éltem azért, hogy az álmaimra emlékezzek, és olyan fontosnak tartsam őket, mint a nappali tudatos létezésemet. Anélkül, hogy odáig jutottam volna, hogy meg tudjam fejteni az álmaimat. Csak disztingválni, regisztrálni tudom őket, különbséget tudok tenni ingerálmok, tudatalatti dramatizálások és "megérző" álmok között. Az álomélményhez nálam közelebb áll a filmművészet, mint a színházművészet. Kisfiú koromban a petróleumlámpa lángja mögé a korabeli Színházi Élet címlapján szereplő Tolnay Klári színezett fotóját tettem, fejjel lefelé, majd a lámpa lángja elé egy cipődobozba helyezett lencse segítségével kivetítettem egy gyűrött lepedőre Tolnay Klárit. És akkor Tolnay Klári nekem megjelent. Ilyen időszakokra, élményekre visszanyúló vizuális ösztönzések, elfogultságok ezek a részemről. Amit látok álmomban, nem beszélve arról, amit érzek álmomban, számomra sokkal fontosabb, mint a verbális közlés. A képiség iránti elfogultságom okozta, hogy akármilyen kis epizódszerepet, ha csak nem volt ízléstelen, vagy durva a szerep, én elvállaltam. Mert mágiának tartom a filmművészetet. Nem a filmgyártást! Mágikus az, ami képes felidézni félelmet, bizakodást, reményt és szellemeket. Számomra a filmvászon majdhogy nem szellemidézés. Olyan mágikus idézet, mint kerengő derviseknél a tudatkábulat, és az az élmény, hogy magasabbrendű dimenziókkal léphetnek kapcsolatba. Hogy ezzel a kábulattal a filmművészet mennyire él vissza, főleg manapság, mennyire nyúl az alantas ösztönök - a szexualitás, az agresszió, a félelemkeltés - irányába, az a mágia démoni oldalához tartozik. Ma az ösztönök hordozói kerültek felülre: az ember fejjel lefelé él, és az ember nyakán nem a feje van, hanem a bélrendszere, és bélgondolatok foglalkoztatják. Az ember feje viszont a hasüregből a bélbe kerül, ott pedig volt értelmességénél fogva lázadozik - Hamvas Béla idézet. Az ötvenes évek elejétől fogva dolgozik a magyar, sőt, a világ filmművészetében. Kik azok az alkotók, akikre szívesen gondol, melyek azok a munkák, amelyek élénken élnek Önben? Fábri Zoltán - és a Magyarok, a Két félidő a pokolban. Radványi Géza - és a Circus Maximus. Bereményi Géza - és a Szabadság tér '56. Fejér Tamás, Palásthy György. Pártos Géza a Jani című filmben. Zsigmond Vilmos a Tékozló apa rendezése során. A Mafilm társulatához tartozott 1980-tól 87-ig. Többek között ekkor forgatták a Circus Maximust és a Psychét. Mit jelentett a filmgyár társulatához tartozni? Havi szerény fizetést kapott minden állandó szerződéssel rendelkező tag, és egy ígéretet, hogy elsősorban őket foglalkoztatják majd a filmrendezők. Micsoda nonszensz, hogy egy rendező, amikor szerepet oszt, elsősorban egy negyven tagból álló társulatban gondolkozzék! Még akkor is, ha ez csak ajánlás volt, s így volt olyan társulati tag, aki egyáltalán nem is jutott szerephez... Azt mondta, mostanában az Ön által elutasított felkérések száma egyenes arányban áll a "durva hangvételű, az embert a sárba tipró, ocsmány, önfeladó, cinikus szövegű szerepek" számával. Mit gondol, amikor pályatársait látja megalázó helyzetben? Engem a kommunizmus leszoktatott mindenfajta kollektív együttérzésről, és rászoktam az individualitás tüntető érzésére: mindenki felelős a saját sorsáért, felelős azért, hogyan adja el magát, hogyan őrzi magát. Segítségre a deffektusos személyek szorulnak. Ebben az apokaliptikus világban - minden átkozódásom ellenére - azt mondom: ha sötétség van, márpedig az van, akkor ne a sötétséget átkozzam, hanem gyújtsak egy gyertyát. Az én gyertyagyújtásom abban áll, hogy az ember felelős a szemétért, a szennyért, önmaga elárulásáért. Én nem megyek bele gazdasági, szociális kérdések tárgyalásába. Mert az értékvesztés és az értékőrzés az individuum felelőssége. A korszak mentalitásából hiányzik a felelősség, mert a szabadságértelmezés démoni méreteket öltött. A hősiességet és a kiválóságot az helyettesíti, hogy ki tud meredek falra felmászni, hogy a rallye-n egy éles kanyarban ki marad életben. A rekordokat vallási tisztelet és dicsfény övezi. A munka, a kitartás, a szorgalom, a kötelességtudat, a felelősségtudat sehol nincs. Ezért a szegény szociális bűnöző "szorultságból lop"... ... és a színész szorultságból játszik. Ragyogó analógia: a tolvaj "szorultságból lop", a színész "szorultságból" adja el magát infantilis reklámokban. Nem! A felelősséget kizárni a teremtésben kapott emberi létből nem lehet. És behelyettesíteni sem lehet. A felelősség morális. Egyszer azt mondta: "A színészetre nem mint kizárólagos életcélra készültem." "A sikervágy és a bukástól való félelem nem izgat". Az "igazi" színészalkatot iszonyatos motorikus erő mozgatja jó értelemben vett exhibicionista voltánál fogva. Mert, ugye, kétség sem fér ahhoz, hogy most tehetségről beszélünk. És a bukás válságot idéz elő, válságba dönti a színész személyiségét. Én mint nem "igazi" színész, az életet többszínűnek, többértékűnek és összetettebbnek ítélem annál, hogy csak a színészetre szorítkozzam. Ez bizonyos energiacsökkentést jelent a színészetemben, a színészi törekvéseimben. Ez nem okvetlenül erény. De úgy hiszem, az élet több, mint a színház-, a film- és a képzőművészet. Több, mint politikum, több, mint közgazdaságtan, és több, mint, amibe bele akarják gyömöszölni. Azonban nincs kizárva a tévedésem. Nincs kizárva, hogy fennkölt gondolataim mellett tulajdonképpen alkudozom. Alkudozom a saját csődjeimmel. Értelmetlen, buta szó, mégis, mennyire "elégedett" azzal, amit elért, amit megkapott, amit önmagától elvárt? Van egy pár fogalom, amit nem kedvelek: ilyen fogalom a pesszimizmus, az optimizmus, az elégedettség és az elégedetlenség. Belekerültem valamilyen gondoskodás folytán egy sorsfolyamba - folydogálok, mint egy patak, és különböző attrocitásokat hozok létre és szenvedek el. Hogy milyen értékekhez tapadtam, hogy ezekkel mennyire vagyok elégedett vagy elégedetlen, nem tudom megmondani. Egy ilyen ünnepléses állapotban - hogy életműdíjat kaptam - még mondjam meg, mivel vagyok elégedett? Mondja már meg valaki, miben vagyok rossz, és miben vagyok jó! Mert én tudom - teszem hozzá gyorsan. Nekem ez az erőm. Tudom, mikor vagyok rossz, miben vagyok elégtelen. Nem pedig elégedetlen. Nincs hamis önképem. Nem tartom magam szenvedő hősnek, zseninek, nem tartom magam középszerűnek. De ha az ember folyton negatívan határozza meg magát, akkor abba a gyanúba keveredik, hogy istenként kezeli magát. Mert Istent csak negatívumokkal lehet meghatározni. De hogy Isten micsoda, azt senki sem tudja! Nincs elégedettség. Folyik és elfolyik az élet. Összegezésül és homályosan annyit tudok mondani: elégedetlen vagyok, de nem tudom, hogy mivel.
Gera Zoltán magyar filmjei: A város alatt (1953),
|  A csoda vége, (Vészi János, 1983) Tolnay Klárival 70 KByte
|  A csoda vége, (Vészi János, 1983) Gobbi Hilda, Tolnay Klári, Gera Zoltán és Csákányi László 73 KByte
|  Szeretők, (Kovács András, 1983) Cserhalmi Györggyel 50 KByte
|  Magyarok, (Fábri Zoltán, 1977) Molnár Tibor, Gera Zoltán, Koncz Gábos és Pap Éva 67 KByte
|  Magyarok, (Fábri Zoltán, 1977) Pap Évával 43 KByte
|  Retúr, (Palásthy György, 1996) 55 KByte
|  Retúr, (Palásthy György, 1996) Bárdy György, Sinkovits Imre, Gera Zoltán, Agárdy Gábor és Kibédi Ervin 69 KByte |
