Fehéri Tamás 71 KByte

Hogy került a szakmába? Hatéves voltam, amikor elkezdtem fényképezni. Azok a képek máig megvannak. Nyolcéves koromban berendeztem magamnak egy kis laboratóriumot, én magam hívtam, nagyítottam. A nagybátyámnak volt egy drogériája a Köröndnél. Abban az időben a fotóvegyszereket ott árulták, méghozzá úgy, hogy ki kellett mérni a receptek alapján. Operatőr szerettem volna lenni. 1949-ben jelentkeztem a főiskolára, nekem is Illés Papi volt a tanárom, mint mindenkinek a világon, Nádasdy Kálmán volt az osztályfőnököm, a tanári kar is nagyszerű volt. A háború után nagy hiány volt szakemberekből. A régieket, akik a háború előtt dolgoztak, nem lehetett például külföldre küldeni. Török Vidort sem, akitől én nagyon sokat tanultam, mert mellette voltam először segédoperatőr. Nagyon hamar jutottam önálló munkákhoz a főiskola mellett. Én mindig játékfilmet akartam forgatni, eszemben nem volt a dokumentumfilm, valahogy mégis a híradóhoz keveredtem. Ott rögtön önállóan dolgozhattam. 1953-ban már Egyiptomba küldtek forgatni az aranycsapattal. Ehhez mennyire kellett pártembernek lenni? Nem volt feltétel, de én abban az időben eléggé pártember voltam. Lehet, hogy ez is benne volt a pakliban. Nem szégyellem, mert '45-ben az ember úgy érezte, új világ kezdődik fasizmus és gonoszságok nélkül. Akkor az ember még nem látta át, hogy aztán mi lesz ebből. A karrierje jól indult. Töretlen volt? Abból a szempontból igen, hogy amilyen anyagokat vittem, azok megfelelőek voltak, némileg tudtam nyelveket is, angolt, németet, oroszt, ez abban az időben sokat jelentett. Olyan dolgok vittek engem előre, hogy elküldtek egyedül a nagyvilágba 120 kg-os cuccal. Vittem magnót magammal, lámpát, konstruáltunk a kamerára egy lámpát, hatalmas akkumulátor hajtotta mindkettőt. Elküldtek egyszer Mongóliába például, emlékszem rá, 120 kg volt a túlsúly. Volt vagy 15 csomagom, akkor még háromszor át kellett szállni, és mindannyiszor számoltam szépen a darabokat, minden megvan-e. Híradókat csináltam, kb. 1960 óta dokumentumfilmeket, útirajzokat. Ekkor már rendezőként is dolgoztam, operatőröm Fifilina Jóska volt, aki szegény pár éve meghalt. A gondok a '70-es években kezdődtek, amikor elkezdtem olyan kritikus filmeket csinálni, amikkel a politikai vezetés nem volt nagyon elégedett. Kettős életet éltem akkor: egyrészt csináltam a híradót, ami feladat volt - azt csináltam, amit kértek. Ebben az volt a jó, hogy egy csomó témát én magam vihettem. Inkább kulturális eseményekkel, témákkal foglalkoztam, azokba is lehetett egyéniséget vinni, új szemszögekkel kísérleteztem, sose oda álltam, ahova a sor fotós meg mindenki. Voltak azért érdekes élményeim. Meséljen... Előtte hadd mondjam el még azt, hogy a 60-as években kezdett nagyon megváltozni a gondolkodásom. Ebben '56-nak és az azt követő megtorlássorozatnak döntő szerepe volt. A Rajk-per zökkentette ki az embert először a hitéből, aztán a megtorlások és a Nagy Imre-per. Kellett egy folyamat, ami az ember nagy lelkesedését megváltoztatta. A kettős életem abból állt, hogy a fennálló társadalmi problémák előtérbe helyezésével dokumentumfilmeket kezdtem csinálni. Szinte minden snitten harcolni kellett a főnökeimmel. '56 után a HDF telepen a Budapest Filmstúdió volt, ők játékfilmeket készítettek, ott volt a dokumentumfilm stúdió, a tudományos, katonai stb. A híradó szerkesztősége önállóan dolgozott, úgy, hogy minden héten be kellett mutatni a minisztériumban a pártközpont embereinek az anyagot. A stúdióban hétfő délutánonként volt az elfogadás, a híradó csütörtöktől ment a moziban. Mai ember nehezen érti meg: amikor becsempésztünk a híradóba olyan snittet, amiről feltételeztük, hogy a főszerkesztő ki fogja dobatni: szegény ember az utcán, kibírhatatlan üzemi étkezde, ahol ehetetlen az étel, akkor az elfogadó vetítésen elkezdtünk rumlizni, valami véletlenül leesett, vagy letoltuk egymást, hogy elvonjuk a cenzor figyelmét. Később meglátta, hogy benne van valami, ami őt birizgálja, akkor hárman is egyszerre mondtuk: hiszen láttad, ott ültünk - hát ilyen viccek voltak. Már Bokor László főszerkesztősége alatt volt, hogy olyan filmeket készítettünk, ahol maga a téma adott alkalmat ellenvélemény kifejezésére. Az egyik kedves filmem ezek közül az, amikor a protokollt gúnyoltuk ki, az üres, formális eseményeket. A katonai esküt, amelynek szövegében volt egy olyan sor: megvédem a hazát minden külső és belső ellenségtől. Na, ezt a belsőt kiugrattuk. Ilyenek voltak az örömeink. Bokor azt mondta, mutassuk meg az illető hatóság vezetőinek a filmet, akkor esetleg lehet egyezkedni. Különös módon azok rendszerint sokkal toleránsabbak voltak, mint a saját főnökeink. Ugyanígy: az akkori minisztériumi főigazgatóság inkább hajlott az együttműködésre velünk. A borotvaélen táncoló témáknál többször előfordult, hogy hozzájuk menekültünk segítségért. Az egész olyan különös, mert én meg kaptam szépen a különböző érdemrendeket az Aczéléktól, és mégis csinálhattam az ilyen filmeket. Kifelé mutatni kellett, hogy itt azért meg lehet szólalni, és ebbe a vonalba valahogy be tudtunk állni. Aczél vigyázott arra, hogy az embereket kézben tartsa: Déryt lecsukatta, aztán ő küldte neki mindig a borjúhúst. Mennyi volt az első fizetése? Hogy én mondjam meg? (nevet) Különös módon én előbb voltam állásban, és onnan mentem a főiskolára. Akkor az volt a divat, hogy az operatőrnek laborgyakorlatot kellett szereznie. Itt, az akkori Kolumbusz, ma Róna utcában volt egy labor, ott voltam fél évig. Szemben, a Gyarmat utcában volt a szinkron, most a bábosok vannak ott, ott is hat hónapot töltöttem. Már akkor elkezdtem önállóskodni. A feladatom az volt, hogy a külföldi dokumentumfilmek magyar szövegeit vegyem föl. Megkaptam a hangalámondás nyersfordítását, kicsit korrigáltam, és itt vettük föl. Még azt is megtehettem, hogy belenyúltam a filmbe, és ami nem tetszett, azt kidobtam. A főiskolára esti tagozatra jártam, kiharcoltuk, hogy legyen esti tagozat, és közben dolgoztam. Mindemellett én még a labor és a szinkron között itt a Mafilm telepen diszpécser is voltam. A főnököm, Sőrés Imre mellett asszisztenskedtem. Nagy élet volt itt akkor, sok film forgott, sok műszaki szakember dolgozott itt, és mi osztottuk be, ki mikor hány embert kap, hova kell őket küldeni. Amikor a főiskolát elvégeztem, a híradóhoz kerültem. Rövid ideig segédoperatőr voltam többek között Török Vidor mellett is, aki fantasztikus volt, főiskola, minden nélkül. Nagyon finom érzéke volt, és milyen merész volt! Egyszer vittem utána az akkumulátort, az újjáépült Erzsébet-hídról forgattunk. Vidor bácsi egyszer csak elindult egy kb. 25 cm-es pallón a Duna felett... Nem tehettem meg, hogy nem viszem utána az akkumulátort... A Hildebrand Pistától is nagyon sokat tanultam - mellette is voltam segédoperatőr -, például, hogy hogyan kell fahrtkocsi nélkül, lábbal fahrtolni. Ez, ne feledje, filmes kamera, amiből a kézikamera 7,5 kg! Voltam olyan külföldi eseményen, ahol 8 óra hosszat rajtam volt a kamera, és nem volt szabad megmozdulnia! Be a levegőt, akkor forgatni, nem szabad lélegezni - megvoltak az ilyen trükkök. Mennyi volt az első fizetése? Ja, még mindig...(nevet) Gyakornokként 700 Ft-ot kaptam. Az sok pénznek számított, de akkor ez eszünkbe se jutott. Úgysem lehetett semmit kapni. Csak a napi szükségletekre költöttünk. Sokat forgattunk Dunaújvárosban, amit akkor Sztalinvárosnak hívtak. Onnan hoztunk olyasmit, ami Pesten nem volt kapható: téliszalámit, sajtokat. Sztálinvárosba vitték a melósoknak. Havonta többször is forgattunk ott, és be tudtunk spájzolni. Mit jelentett Önnek az, hogy gyári dolgozó volt? Milyen volt a filmgyár mint gyár? A híradó klasszikusan termelés volt, ott minden héten le kellett forgatni az aktuális penzumot. Igen, heti tíz percet. Ez volt a jó ebben, hogy az ember folyamatosan tudott dolgozni. Ott is volt olyan, aki ült a fenekén, és várta, hogy elküldjék valahova eseményre. Mi néhányan magunk vittük a témákat, zsáner jellegű dolgokat. Úgy kellett forgatnunk, hogy csütörtökön-pénteken vágtunk, és hétfőn délután volt az átvétel-átadás, este a hangfelvétel, ami rendszerint alámondott szöveg volt, plusz ha korrigálni kellett valamit, azt megcsináltuk. Abban az időben a kép-hang szinkron felvétele technikailag elég nehéz volt, mert azok a gépek, amelyekkel dolgoztunk, zörgősek voltak. A hangtalanok böhöm nagyok voltak, nehéz volt terepre vinni őket. Másfelől az alámondás segítségével lehetett az anyagot is kicsit másképp magyarázni... Példának okáért portrét kellett csinálni a gyapottermelő kiváló dolgozókról. Sok mindent lehetett volna erről mondani, mert gyapotot termelni Magyarországon hatalmas blődség volt, ehelyett a szerkesztő olyan szöveget írt, hogy milyen csodálatos dolog a gyapottermelés itthon. Ennek a technikának olyan utóhatása volt, hogy a szakma a mai napig nem szereti az alámondott szöveget, mert ott lehet manipulálni. Jogos a rossz érzés. És az a hanghordozás... Igen, az eléggé hurrá. Én a 60-as évektől kezdtem szembekerülni a helyi hatalommal, mert nálunk mindenki be volt ijedve. A Bokor Laci azt a módszert választotta, hogy mindig az illető terület hozzájárulását kellett kérni. Volt egy elég kemény filmem, az volt a címe: Ide...oda, a miskolci fesztiválon nagydíjat kapott. Dusnokon, egy Kecskeméttől délre fekvő kis faluban játszódik. Egy papról akartam portrét készíteni, az érdekelt, miért megy el valaki katolikus papnak. Jártam az országot, kerestem a megfelelő embert. Bokor azt mondta, nem lesz ez így jól, mert egyoldalú reklámfilm lesz a vallásról, legyen benne egy kis KISZ is. Ha megnézi a filmet, meglátja, hogy a KISZ leégett, a vallás meg győzött. Párhuzamosan vágott a film, mit csinál a pap, mit csinál a KISZ titkár. Néha ugyanazok a gyerekek voltak itt is meg ott is. A faluban elég nagy botrány lett a filmből: a helyi pártszervezet és az egyház között óriási feszültség támadt. Amikor egy vasárnap délelőtt levittük a filmet bemutatni, 5 vetítés volt, mert a pártszervezet nem ment be arra, amire a papok, a tanács nem ment be a nemtudomkivel stb. Egy ideig vetítették az akkori Híradó moziban, és ment a miskolci fesztiválon. A hitre magára voltam kíváncsi. Miben hisznek a fiatalok, akik a KISZ-t választották. Szomorúan tapasztaltam, hogy semmiben, szinte már tagadták a marxizmust. Tudja, hogy van: az ember kitalál valamit, aztán a valós helyzet néha egészen mást hoz. Például a művelődési ház igazgatóját mellénk rendelte, ha jól tudom, a pártszervezet, hogy nézze, mit csinálunk, ő meg teljesen átállt a mi oldalunkra. Ő volt "a kultúr" vezetője, előadásokat tartott, látszik is a filmben, de akkor éppen üres dolgokat beszél. Az nagyon jól látszik, kinek a kezében van a falu. A film elkészült, jöttek a különböző rumlik, és akkor azt mondta a Bokor: Nézd, jöjjön ki a KISZ, jöjjön ki az egyház, ha ők vállalják, akkor jó. Szerencsém volt, mert a Miklós Imre jött ki, aki elég nyitott kis Aczél volt, meg a KISZ KB titkára. Miklós azt mondta: ez nem is a legjobb papunk, a KISZ-es meg, hogy ez nem a legrosszabb KISZ-titkárunk. Ebben megnyugodtak. Vagy volt a Protokoll (Protokoll szerint, 1979), amiben kigúnyoltuk az állami protokollt. Ott is az lett a vége, hogy a protokollfőnököt kellett kihívni, aki sokat szerepel a filmben. Klasszikus Schirilla-effektus következett be: ő állandóan saját magát nézte a filmben. Mi a 60-as években páran, a Balázs Béla Stúdióra hivatkozva elkezdtünk önállóan gondolkodni. Az emberben tudniillik öncenzúra volt: nem kockáztatok, mert ezt talán nem is lehet. A Balázs Bélás filmek bemutatási kötelezettség nélkül készültek, tehát nem cenzúrázták őket. Azért a filmek mentek ide-oda-amoda, és mindig láttuk őket. Ez volt a lökés: meg kell próbálnunk túllépni azon, amit magunk is gondolunk. Akkor már csak dafke is beindultunk: ha ők csinálják, mi miért ne csinálhatnánk? Ettől az ember elkezdett egészen másképp is gondolkodni. Például az Esküt (1983) nagyon szeretem, filmkritikus-díjat is kaptam érte (1986). Kik voltak akkor a meghatározó filmkritikusok? Bernáth Laci. Ő ezeket a filmeket nagyon menedzselte. Zöldi Laci. Még ebbe a vonalba tartozik, hogy '84 táján Burgenlandban csináltam egy filmet. Akkor még nem volt Burgenland úgy felkapva. Mi elsőként voltunk ott. Abban a filmben megkongattuk a nyugati demokrácia szerkezetét. Őrült vita volt utána. Alsőőr, Unterwart a község, tiszta magyar a lakosság, magyar a polgármester. Elkezdtünk beszélgetni velük a többpártrendszerről, annak előnyeiről, a választásokról, hogyan zajlanak, Churchillt idéztük, hogy a demokrácia nem a legjobb rendszer, de jobbat még nem találtak ki, na, ez mind benne volt a filmben, és akkor a főszerkesztővel késhegyig menő vita volt, mi maradjon, és mi kerüljön ki. Csináltunk egy üzletet: a Churchillt kiveszem, de a többpártrendszer benne marad. Azt mondta: Hogy képzeled, hát ez itt lázítja a népet. Miért, azt gondolod - kérdeztem -, ha a magyar nép meglátja a filmet, kivonul az utcára, hogy többpártrendszert? Beszélne a példaképeiről, ha voltak, vannak? A Balázs Béla Stúdió globálisan, amikor indult, tehát Gazdag Gyula, Dárdayék. Személyesen, akitől a szakmát megtanultam, az Illés Gyuri volt a főiskolán. Amikor már dolgoztam, akkor Török Vidor és Hildebrand Pista. Hildebrand azt sulykolta belém, hogy "nézd, egy híradónál nem számít egy snitt. Vegyél föl egy olyan snittet, amiben van valami különleges, próbáld ki, mi lesz belőle. Ha nem sikerül, nem sikerül. Valamit találj ki mindig, ami nem kiszámítható, nem a biztos kategóriájába esik. Ha nem jön be, legfeljebb kidobod." A vágó Nagy Laci bácsi volt. Ő a háború alatt haditudósító operatőr volt, s mint ilyen, a VKF-hez, az ügynökökhöz tartozott. Emiatt ők nem kaptak lehetőségeket, külföldre sem mehettek, útlevelük nem volt. Én úgy ugrottam be egy külföldi forgatásba, hogy a Vidor bácsi nem kapott útlevelet. Na, a Nagy Laci azt mondta, ő nem fog hadakozni, hogy operatőr legyen, ő beül a vágószobába, ott nincs senkinek útban. Előtte egy slendrián valaki, aki nem tudta, mit akar, nem állhatott meg. Volt több olyan kollégám, aki technikai bizonytalansága miatt ugyanazt a snittet megismételte. Hogy az mit kapott! Háromszor vetted föl UGYANAZT? Legalább mentél volna át öt méterrel, de ne lett volna ugyanaz! Sokat tanultunk tőle a snittek egymásutániságáról, a blickrichtungról, azaz a nézésirányról - hagyományos, régi dolgok ezek, manapság nem olyan divatos egyik sem. A vágószoba titkos randevúhely volt. Mindenki elmondta a sirámait, mindenkit kitárgyaltunk. Ott fölszabadultunk. Nem volt semmi öncenzúra, röhögtünk, hogy mit csináltunk, és mit fognak ebből észrevenni... Ott nagyon szabad légkör, szakmailag pedig a Nagy Laci bácsi miatt, nagyon nagy szigorúság is volt. A filmgyárban ki adta ki a munkát? Ha jól veszem ki a szavaiból, ön a legtöbbször vitte a kész anyagokat. Igen, de voltak kötelező leckék is. A munkát a főszerkesztő adta, aki egy időben Révész Miklós volt, aztán volt egy technikai szerkesztő, Berek Oszkár, aki a közvetlen eseményekre küldött. A szerkesztő Gondi Mária volt. A munkafolyamat a különböző struktúrák miatt különböző módszerekkel ment. Elmondhatjuk, hogy a híradó főszerkesztője nagyobb ember volt a hatalom előtt, mint a filmgyár igazgatója. A híradó szerkesztőségének szinte semmi köze nem volt a HDF egyéb munkáihoz. A dokumentumfilmes részleg külön volt, az kisebb jelentőségű dolog volt. Az én időmben, legalábbis a nagyobb részében, már volt televízió, úgyhogy a dokumentumfilmet nem ellenőrizték már annyira, de nem is volt akkora hatása. A híradónak volt. Minden főszerkesztő a saját munkamódszerét követte: volt, aki menet közben beleszólt, és olyan is, aki csak a végén nézte meg. Hogy élték meg azt, hogy a televízió megjelenésével a mozihíradó fokozatosan elvesztette jelentőségét? Először nem akartuk elhinni. Aztán újítani kezdtünk, például rövid áttekintést készítettünk. Tömegméretűvé a televízió a 70-es években vált. Még csak egy televíziócsatorna volt, a mozi viszont éppen ezért nagyon ment akkor. A 80-as évek elejére a mozihíradó válsága már állandósult. Folyton azt kérdezgettük, meddig csináljuk, érdemes-e csinálni. Akkoriban próbálgattuk az egytémás híradót. Aztán a 80-as években meg is szűnt a híradó. Én már előbb abbahagytam a híradózást, mert nem éreztem esztétikailag elfogadhatónak azt, hogy egy koros ember ott rohangásszon a kamerával. Sokat jártam ugyanis delegációkkal a Szovjetunióba, ahol az volt a divat, hogy egy operatőr elkezdte 20 éves korában, és csinálta 70 éves koráig, vagy ameddig tudta. Én fiatalon láttam azt a sok idős operatőrt, hogy az milyen látvány volt...! Nem akartam nevetségessé válni. Ha jól emlékszem, '83-ban csináltam az utolsó híradót. Nekem akkor rengeteg ötletem volt, folyamatosan dolgoztam. A MOVI, ami a 80-as évek közepén levált a Mafilmról, addigra állandó válságban volt. 1987-ben lettem stúdióvezető. Akkoriban Bokor László volt az igazgató, aki nekem nagyon régi barátom volt, de abban az időben állandó konfliktusos helyzetben voltunk. Azt mondta ugyanis rám többször, hogy én a fiatalok befolyása alatt állok, és nem olyan filmeket csinálok, amilyeneket ők elvárnak tőlem. Kik voltak ezek a fiatalok? A Balázs Bélások, meg akik a vonzáskörükbe tartoztak, Székely Feri, Ónodi Gyuri, akik akkor átvették a híradót. Velük nagyon jóban voltam, mert hasonló módon gondolkodtunk, noha csaknem egy generációval, 20 évvel legalább fiatalabbak nálam. A miskolci fesztivál elég jól ment akkor még, és rendre nem azok a filmek jöttek be, amiket a hatalom szeretett volna. Állandóan a mi hármunk-négyünk filmjei kaptak díjakat, mert akkoriban "gondolkodó zsűri" döntött, nem a pártközpont. Amikor Bokorból a MOVI igazgatója lett, átmenetileg nem volt stúdióvezető. Vitézy, Dárday neve forgott, hogy ők jönnek oda dokumentumfilmstúdió-igazgatónak. Ettől Bokor nagyon megijedt, attól tartott, hátbaszúrják. Azt tudta, hogy én nem fogom hátbaszúrni, tudta, hogy én nem vagyok olyan. Jóban voltam Kőhalmi Feriékkel, ezt már mondtam, hogy ők, a minisztériumiak védtek meg az igazgatóval szemben. Sajó Zsuzsa volt akkor az előadónk. Ők neveztek ki stúdióvezetőnek, de a Bokor is benne lehetett. Tőlem nem várt annyi gonoszságot, mint esetleg a többiektől. Ez egy gonosz szakma... Hát igen...én például már attól is meghatódom, ha valaki határidőre teljesít valamit. Az igazán nagyok szerintem pontosak és megbízhatóak. Én nem tudok például előre köszönni a Jancsó Mikinek meg a Szabó Pistának. Nekik nincs szükségük arra, hogy mini hatalmi játszmákat játsszanak. 1987-ben lettem stúdióvezető. Akkor is nagy trükkök voltak, mert a Bokor mellém akart tenni három olyan embert, akikről én tudtam, hogy az ő emberei. Tudtam, hogy velük képtelen vagyok együttműködni. Nekem olyan helyettes kellett, aki nem telepszik rám. Így került Buglya Sanyi szóba. Bokor azt hitte, hogy Buglya a felesége révén, akit Bokor menedzselt, jó ellenpontom lesz. Bokorral akkor már nagyon sok összetűzésünk volt, mert ő a Lakatos elvtársnak, Lakatos Ernőnek, a pártközpont agitprop osztályának vezetőjének volt a napi politikai végrehajtója. Lakatos Ernő most röhög a markába, mert most ugyanazt csinálják. Az emberek változnak, a módszerek ugyanazok. A Buglyától én nagyon boldog voltam, mert ő hallatlanul okos, jó ember. Pedagógusként, filmismerőként is kiváló. Abban az első évben, 1987-ben még a régi módszer szerint működtünk, tehát kaptunk egy évre x millió forintot, és mi döntöttük el, mit csinálunk. A stúdióvezető ilyenformán nagy hatalom volt, mert nála volt a pénz. A pénz nálunk volt, és mi pályáztattunk. Ennek a rendszernek az volt az előnye, hogy mi ismertük az embereket. 1991-ben bejött a pályázatokra épülő új rendszer, ami nagyon sok helyen működik a világban. Előbb az MMA, aztán a Történelmi Film Alapítvány, meg miniszteri keret, meg NKA, ahol azt sem tudják, ki írta a pályázatot, tehát azt sem tudhatják, hogy abból mi lesz. Aki jól le tudja írni, az van előnyben. Erre jellemző példa, hogy 1991-ben, még a stúdiórendszerben készült Dér Andris azóta méltán világhírűvé vált Szibériai nyár című filmje. Az Andris nem tudta leírni. Abban az időben még nagyon komolyan működött a dramaturgiai tanács. Leültünk megbeszélni a szinopszist. A Buglya azt mondta, hogy ő ebben nem érez semmit, nem szabad ilyesmibe belemenni, elég nagy költségvetése van, mert játékfilm, és lám, bejött. Bejárta a világot, számtalan fesztivált nyert. Kijelenthetjük-e, hogy a filmeseket botorság írásban pályáztatni, mert a filmesek nem írók? A pályázati rendszer az egész világon így működik, nem lehet szembeszállni ezzel. Az új filmközpontnak már a gyártás előtt bele kellene nyúlnia a pénzekbe. Talán nagyobb hangsúlyt tudnak adni a műhelyeknek, mert állítólag kétfajta támogatás lesz: az egyik a stúdió koncepciójának támogatására, a másik pedig az eddigi pályáztatásos rendszer. Talán akkor lesz egyfajta mozgásterünk: a támogatásokhoz mi is hozzá tudunk tenni pénzeket. Olyat nem lehet akarni, mert naivitás volna, hogy annyi pénz legyen itt minálunk, amennyit ők évente átlagban adnak, s afölött szabadon rendelkezhessünk. Erre vonatkozóan írtam is egy javaslatot a Mozgókép Közalapítványnak. És persze az esélyegyenlőség nevében azoknak is teret kell hagyni, akik nem tartoznak stúdióhoz. Márpedig stúdió egyre kevesebb van, most már Hunnia sincs, se Simó, se Schiffer... A pályáztatással az a másik nagy gond, hogy a különböző kuratóriumok olyan nagy nyomás alatt vannak, hogy egészen kis pénzeket is adnak, tudván tudva, hogy abból a filmet leforgatni nem lehet. Ezt úgy is hívják, hogy résztámogatás. Ekkor kell elkezdeni házalni mindenfelé. Egymillióból nem lehet olyan filmet leforgatni, amit a szakma megkövetel. Arra azonban nagyon büszke vagyok, hogy a Spektrum eddig öt filmünket vett meg. Megjegyzem, ezek közül egy se jutott be a magyar filmszemle versenymezőnyébe... Karrerje során volt-e nagy bukása? Ebben a szakmában nagyon nehéz visszaigazolást kapni. Leginkább a saját értékítéletemre kell hagyatkoznom, úgy kell felmérnem a sikert is, a sikerületlenséget is. Vannak filmjeim, amiket szeretek, mégis sikertelenek maradtak, és vannak, amiket nem szeretek, és bejöttek. Volt egy filmem, ami teljes csőd volt, mert nem tudtam megoldani. A 80-as évek vége felé szerettem volna filmet csinálni olyan vezető pozícióban levő nőkről, akik karrerjük miatt női mivoltukat háttérbe szorítani kénytelenek. Ez egyszerűen nem jött össze. Kik voltak a szereplők? Volt egy vegyi gyár igazgatónője, egy kerületi tanácselnök, és egy konzervgyár művezetője. Elkezdtem mászkálni a hőseimmel: ide mennek, oda mennek - ez a film az, amit szégyellek, sosem került közönség elé, már arra sem emlékszem, mi volt a címe. (Többarcú egyenjogúság /Nők a közéletben/, 1986). Az alapgondolatom az volt, hogy a nőknél nyilvánvalóbb a törés: vagy a szakmai előmenetel, vagy a magánélet törik meg. Abban az időben ezek a menedzser típusú nők nem voltak még sehol. A mi szereplőink minden jel szerint mindkét fronton jól teljesítettek...Pedig biztos volt dráma, de ügyesen kikerülték. Nem lehet, hogy nem bíztak meg Önben? Az is lehet. Mindegyikük kitűnően működött a maga módján, és abból az égvilágon semmi nem jött ki. A prekoncepció nem bizonyult igaznak? Én azt szerettem volna kihozni belőle, hogy ha egy nő karriert fut be, a családja megsínyli. Nem jött be. Nem nyíltak meg. Nem sikerült a nehézségeikről beszéltetni őket. Másik példa a bezárkózásra: a kollégáim próbáltak három újgazdagot, három havert fölvenni. Odáig jutott el a kollégám, hogy a gazdag éjjel-nappal dolgozik, és utána elmegy Trinidadba. De a dráma, hogy valami hiányzik az életükből (mert van ilyen), nem jött elő. És a siker? A Protokoll szerint (1979) című filmem. Ott maga a téma trafált telibe. Az egész film 11 perc. Abban az időben a Báthory utcában voltak a kontrollvetítések, mert Kádárnak az volt a rögeszméje, hogy a pártközpontban nem engedett vetíteni, az nem szórakozóhely, szokta mondogatni. Egy másik anekdota szerint Kossuthot szívott, és az emberei a Kossuth papírjába márkás dohányt töltöttek... Minden pénteken volt vetítés Kádárnak, Aczélnak és a sleppnek: lement a híradó meg egy játékfilm. Szabó B. István, a filmfőigazgató, aki nagyon rendes, toleráns ember volt, betette az én filmemet vetítésre, mert meg akarta nézni. A gépésznek nagyon tetszett, és egy gépész nagy úr!, ezt vetítette le a híradó helyett, csak úgy. Ijesztő helyzet lehetett volna, de Kádár pont akkor valami akciót indított a reprezentáció csökkentésére. Az egész filmet úgy fogta föl, mint adalékot ahhoz, hogy az emberei feleslegesen játsszák az eszüket. Így kezdődött a film karrierje: amikor kiderült, hogy Kádárnak tetszik, mindenki veszettül elkezdte nézni a Házban. A Hungarofilm akkori igazgatója, Dósai Pista is megnézte, odavolt a gyönyörtől, hát még hogy Kádárnak is tetszett. Export, fesztivál, minden az ő kezükben volt. Az oberhauseni válogatóknak megmutatta, nekik is megtetszett, és meghívták Oberhausenbe. A nyitó gálán, amikor a protokoll lezajlott, és tele volt az 1500 személyes mozi, azt mondta az oberhauseni fesztiválszervező: van itt egy film, ami kicsit rólunk is szól, arról, ami most zajlik, de azért nem egész olyan. És akkor lement a megnyitó után. Végigröhögték és -tapsolták. Szerencsés volt a kópia is: angol feliratos, német hangalámondásos, mindenki értette. A megnyitón elképesztően jó hangulat keletkezett ebből, s a film nagydíjat is nyert. 2000 márkát kaptam, amit hazacsempésztem. Mondták, be ne jelentsem sehol, mert akkor kötelező átváltani... Akkor őrületes magyar aratás volt. Ezt a filmemet szerettem. Az önéletrajzi filmem, az Egy filmriporter emlékiratai, talán bukásnak is mondható, mert semmi visszhangja nem volt. A tévé '89-ben valamikor éjjel leadta. Én most megint megnéztem... Ez az én őrületem volt, minden barátom kinevetett érte. Úgy éreztem, le kell számolnom a múltammal. Mind röhögtek rajtam, hogy micsoda?, nem találtál ki semmit, nem csináltál úgymond semmit?! Volt egy másik őrületem.1957-ben engem küldtek ki híradózni az Obersovszkyék peréről. Ez az egy olyan híradó volt, ami engem nyomott. Azzal, hogy én azt a pert bemutattam, részese lettem valaminek. A 80-as évek vége felé kinyomoztam Gyulát, és bocsánatot kértem tőle. Elsírta magát, hogy vele még ilyen nem fordult elő. Ő nem értékelte úgy, mintha én részese lettem volna az elítélésének. Kérdezte, mit adjon nekem. Mondom, hadd csináljak rólad egy portréfilmet. Azt mondta, amíg én nem csináltam meg, senki másnak nem hajlandó kötélnek állni. Ez így is lett, nagyon szép filmet csináltunk róla még a Máriássy Ferkóval, többször lement (Egy halálraítélt valllomása, 1989). Most már nem megy le, mert tizenötöt csináltak azóta. Ez '89-ben volt. Nekem muszáj volt leszámolnom a múlttal. Nagyon keserves volt végignéznem az egész életemet az archívumban. Kérem, beszéljen arról, hogyan alapították meg a Fórum Film Alapítványt. 1987-ben vettük át a hatalmat Buglyával, és elhatároztuk, valamilyen módon elkülönülünk az elődstúdiótól. Az ellenálló társulat a miénket propagandastúdiónak bélyegezte, azzal együtt, hogy néha más is készült. Sokféle nevet találtunk ki: Horizont, ilyen semleges neveket, de egyiket sem fogadták el. Amikor az MDF megalakult, és Pozsgay írt a Magyar Nemzetben a lakitelki dolgokról, akkor azt mondtuk Buglyával, hogy az akkori hatalom bosszantására elnevezzük magunkat Fórumnak. Erre már nem mert szólni senki. Addig nem volt nevünk. 1991-ben megszűntünk stúdió lenni, szakítottunk a MOVI-val, alapítvány lettünk, de a Fórum nevet megtartottuk. Most többször van olyan, hogy nem akarnak támogatást adni, mert mi MDF-esek vagyunk... Olyan nevet kerestünk, ami idegen nyelven is leírható. Én 1991 óta nyugdíjas vagyok. Addig nem engedett el a Kőhalmi. Azt mondta, állami stúdió vezetője nem lehet nyugdíjas a felelősség miatt. A nyugdíjamra rájön még valami, mert kiváló művész vagyok, szintén még Bokor jóvoltából - az élet, az ilyen. Létezik-e szakmai szolidaritás, most, hogy a legtöbb filmes szerint romokban hever a magyar filmgyártás? Voltak barátságok. Két ember, három ember, aki összetartott. De olyat én nem tapasztalok, amilyen viszonyban mi a Fifilina Jóskával voltunk. Mondok egy példát. 180-as teleobjektívvel kezdtünk el sportot és cirkuszt fölvenni. Nagyon nehéz, mert nagyon kicsi a mélységélesség-határa, tehát éles képet csinálni azzal nagyon nagy dolog. Soha nem csinálják a tévések, csak fölállnak, és jobbra-balra mennek. Akkor nagy volt még a magyar foci. Négyen csináltuk a foci-riportokat, abból egy ember teleobjektívvel közeliket csinált: focista rúg, arckifejezések, ilyesmik. Ez tulajdonképpen plusz volt. Megvoltak a biztonsági felvételek: a két kapu, meg a tele, és egyikünk, rendszerint a Fifilina vagy én, ezzel szórakoztunk. A cirkuszban Kárpáti Gyurival két előadás alatt fölvettünk egy filmet. Leültem a porond szélére, és ezzel a telével dolgoztam. Ez a teleobjektíves kamera minden mozgást százszorosan közvetített. Ezért mi a Fifilinával kikísérleteztünk egy váll-állványt, meg egy kallantyút. Ebből csak egy volt, és mi mindig odaadtuk egymásnak. Az ember kitalált a kamerához ezt meg azt, amolyan kis kütyüket, amik megkönnyítik a munkát. Úgy kevesebb bizonytalansággal lehetett dolgozni. Miért nem szabadalmaztatták ezeket a fontos kiegészítőket? Eszünkbe se jutott. Sok ilyen apróság tarkította az életünket. Ilyenek voltunk. Mindent megbeszéltünk. Nagyon izgalmas volt az az időszak. Én például szeretem azonnal visszanézni, amit forgattam. Ehhez képest Révész Gyurival Kanadában két hét alatt 10 ezer méter 16-ost forgattunk le úgy, hogy egy centit nem láttam belőle közben. A játékfilmes forgatásokon most minden este muszter van. Hogy aggodalmaskodtunk mi akkoriban! A laborban Révész Gyuri felesége, Gitta volt a főnök. Mondtam, akármikor hívják elő, értesítsenek, mert én nem nagyon szeretem, ha fogalmam sincs arról, milyen lett az anyag. Ilyen barátságok voltak, különben... Nekünk az a jó, hogy az átállás nem jelentett semmit. Mi egymással korábban is versenyben voltunk, mert a keresetünk, a megbecsültségünk azon múlott, mit tettünk le az asztalra. Akkor sem hullt ölünkbe semmi automatikusan. Az Önök fizetése is úgy épült föl, hogy az alapfizetéshez adódott némi pluszpénz produkciónként? A hetvenes évektől volt ez így, hogy híradónként kaptunk még valamit. Korábban csak az alapfizetésünk volt, eszünkbe sem jutott, hogy még kaphatnánk. Akkoriban nem voltak nagy pénzek. Az egyik filmemért kaptam 25 ezer Ft minisztériumi prémiumot, akkor vettünk egy új autót, egy Skodát 60 ezerért. Elég rossz film volt... Na, ezt mondhatom bukásnak, pedig azt eléggé megbecsülték, a kettős nevelésről szólt, hogy a gyerek az iskolában hallja a vonalas dumát, otthon meg mást, és az milyen tudathasadást eredményez. Az autó egyébként gyerekkori álmom volt. Most már nem szeretem. Mit gondol, biztosított az utánpótlás nevelése? Nehéz kérdés. Nagy gond. Szerencsére szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy van egy kis hírünk a szakmában, sok fiatal jön hozzánk. Mi abban próbálunk segíteni, hogy megcsináljuk a pályázatokat. Én szerzem az információkat, aztán a gyártásvezetők közül ki-ki a saját produkciója fölött bábáskodik. Az én dolgom a pályázatok tartalmi része, a szinopszisok, meg az, hogy művészeti szempontból foglalkozzam a rendezőkkel, belenézzek az éppen forgó produkciókba. Most nagyon dolgozom egy anyagon, két fiatal, Böröcz László és Virág Katalin csinálja, Immanuel Löw története. Jelenleg a vágásában segédkezem. Én azt hittem egyébként, hogy nekem ez lesz a dolgom, nem a pénzszerzés... Milyen a viszonya a rendezőivel? Vannak, akik nehezen viselik, hogy nekünk, a stúdiónak 10%-ot kell fizetniük. Volt, aki emiatt elment, kipróbálta, milyen, ha saját magát menedzseli. 100 ezer Ft-ot fizetett rá a saját produkciójára. Most visszajött hozzánk. Mi ugyanis ezért a 10%-ért nagyon sok terhet veszünk le a rendezők válláról: nem kell pályázniuk, űrlapokat kitölteniük, a menedzselésben pedig mi többet tudunk elérni, például televíziós vetítést szerzünk, mert minket szeretnek ott, nevünk van. Bár idén azt mondták, egy fillérjük nincs számunkra. Azokat az ORTT-pályázatos filmjeinket vetítik, amelyekért nem kell fizetniük. Hallottam olyat is, hogy egy dokumentumfilmért 300 ezer Ft-ot fizetnek a televízióban. Kevésnek tűnik, tekintve, hogy gyakorlatilag az egyetlen vetítési lehetőségük a dokumentumfilmeseknek. A királyi tévében, az egyesen két évvel ezelőtt még tízezer Ft-ot kaptunk percenként. Most 5 500-nál tartunk. A Duna mindig ennyit fizetett, a Spektrum valamivel kevesebbet. Milyen filmjeiket vette át a Spektrum? Nagy örömömre az én egyik legkedvesebb filmemet, az Emberekkel történt (1996) címűt is megvették. Annak a filmnek a stílusát szeretem. Nincs benne felesleges dolog, csak dokumentum. Nem akartam semmilyen sírós vagy másmilyen visszaemlékezést. Az utolsó 10 perc, azt gondolom, sokat elmond a magyar történelemről. Azért is szeretem, mert többen utálják... A többi Répásy Ági filmje: Depresszió, Öngyilkosság, Pánik, illetve Méry Zsuzsa Emberek és egerek című munkája. Most úgy néz ki, hogy a Továbbra is nő vagyok című filmünket is megveszik.   A Fehéri Tamással készített interjú ebben a formájában csonka. Beszélgetésünket követően leírtam az addig elhangzottakat, elküldtem neki, a befejezésen pedig, úgy éreztem, gondolkodnom kell még. Találkozásunk után nem sokkal, 2002. március 24-én Fehéri Tamás hosszú betegség után elhunyt. Egy héttel a halála után a Fórum Film Stúdióból kaptam egy csomagot: az interjúnk általa korrigált példánya volt benne. Úgy érzem, nem volna tisztességes vele szemben, ha olyasmivel zárnám le a beszélgetésünk szerkesztett változatát, amit ő nem látott. Mindig megbízható és pontos volt munkakapcsolatunkban, igyekszem én is az lenni vele. Nekem, és nyilván sokaknak még hiányozni fog lelkesedése, lelkiismeretessége, realitásérzéke.