Dan Fainaru Szabó a kilencvenes években

52 Kbyte	Szabó István számára az 1964-es Álmodozások kora hozta meg az első elismerést, ezt követte a lebilincselő Apa 1966-ban. Ez a két film Szabót a legjelentősebb rendezők közé emelte. A 80-as években, amikor az idősebb generáció jelentősebb rendezőinek egyike-másika a kifáradás jeleit mutatta, Szabó újabb értékes munkákkal jelentkezett. A'81-es Mephisto, a '84-es Redl ezredes valamint a '89-es Hanussen alkotta filmtrilógia a világ legnevesebb filmkészítőinek egyikévé avatta a rendezőt. Szabó a szó igazi és nemes érteleméen vett "auteur", író-rendező. Filmjei általában ugyanazokat a pontosan meghatározott motívumokat bontják ki. Az egyik legfontosabb ezek közül a történelem, elsősorban Közép-Európa történelme iránti erőteljes egzisztenciális érzékenység. Ez az a hely, ahol született, és amelyet gyakran úgy említ, mint a kis egységet, amely dacára a különböző elnyomó hatalmakhoz való kényszerű kapcsolódásoknak a nagy egész sorsában osztozik. A külső elnyomók, legyen az nyugatról Ausztria, délről Törökország vagy keletről Oroszország, mindent elkövettek, hogy szétzúzzák a nemzeti érzelmeket a világnak ezen a pontján, de a századokra nyúló megszállás és elnyomás ellenére sem jártak sikerrel. Jól mutatja ezt a régióban mai napig is zajló háborúk példája. Szabó legjobb filmjeinek központi kérdése az, hogy a társadalmi közegben élő egyén sorsát milyen módon alakítja a történelem. Megszállottan vizsgálja a közép-európai dühös szorongást (angst), azt a bizonytalanságot, amivel az egyén mindig kétségbe vonja saját ottlétének jogosságát, legyen az a világ, a nemzet, a társadalom vagy akár a saját családja. Aggódik az értelmiség szerepe és erkölcsi felelőssége miatt, és a Másik, az örök kívülálló sorsáért, aki hiába küzd az elfogadásért és befogadásért, mert próbálkozásai legyőzhetetlen erők folyamatos ellenállásába ütköznek. Nála ez a Másik leggyakrabban a zsidóság. Szabó filmjeink vizsgálatakor jóideje nem kerül szóba, hogy a rendező zsidó származású-e. Ő maga sem tartotta különösebben fontosnak megemlíteni, de nem volt ez titok a nemzedéktársak előtt, főleg nem a Máriássy-osztályban (a Filmművészetin 1956-ban végzett rendező szakos főiskolai osztályban), ahol nem ő volt az egyedüli zsidó. De ebben az időben sem Szabó, sem a többiek nem tartották ezt feldolgozandó művészi témának. A 90-es évek elején azonban, amikor a véleménynyilvánítás szabadságát többé nem korlátozta politikai hatalom, megjelent és ismét megerősödni látszott az antiszemitizmus Magyarországon. Ekkor vált jelentőssé Szabó számára is a zsidókérdés és ekkor jutott el a rendező addig a pontig, hogy fellépjen az antiszemitizmus ellen. Sokszor elhangzott már, hogy a legnagyobb művészek önmagukról beszélnek a legszebben. Ebben vannak leginkább otthon, és ez művészileg igazolja az alkotásuk nézőpontját. Szabóra ez különösen igaz, jelenléte hősei alakjában még akkor is könnyen tetten érhető, ha azok egészen máshogy néznek ki és beszélnek, mint a halk szavú, gyakran kesernyés iróniával megszólaló rendező. Néha befejezetlenül hagyja a mondatot, és a hallgatóra bízza a folytatást, miközben annak alapján, ami korábban elhangzott, a mondatnak csak egyetlen befejezése lehet. Vegyük például a színészt, aki a Faustot akarja színre vinni, és nem látja, miért veszélyes játék, hogy a művészi érvényesülése érdekében kompromisszumot köt a megváltozott politikai rendszerrel (Mephisto). Vagy nézzük a katonatisztet, aki magas rangról álmodik és ennek érdekében szövevényes összeesküvésekbe keveredik s a végén arra döbben rá, hogy ő maga vált a fő áldozattá (Redl ezredes). Vagy a jövendőmondó, aki egészen addig élvezi a magas rangú támogatók kegyét, míg számukra kedvező színben láttatja a jövőt, de azonnal eltaszíttatik, amikor a jövendölések felbőszítik őket (Hanussen). És bár mindhárom alak Klaus Maria Brandauer arcával lép elénk, a problémák, amelyekkel szembesülnek, fájdalmasan ismerősek a kommunista rend évei alatt erkölcsi válságba taszított Kelet-Európai értelmiség egésze számára. Szabó tagja volt ennek az értelmiségnek: tudta, hogy nap mint nap szembesülnie kell hasonló kérdésekkel és gyakran olyan kompromisszumokat kell kötnie, amilyeneket igazából nem akarna. Egészen a 80-as évekig várnia kellett arra, hogy - jelentős nyugati segítséggel - nekiállhasson a trilógiának, ami aztán elismerést hozott nem csupán neki, de a magyar film egészének is. Ha ezek a filmek csupán magyar forrásokra támaszkodnak, elkészítésük feltehetően jelentős akadályokba ütközött volna. De térjünk a tárgyra, hiszen feladatunkul Szabó 90-es évekbeli munkáinak vizsgálatát tűztük ki. Bizonyos szempontból a Találkozás Vénusszal (1991) tökéletes belépő volt az új évtizedbe, az átalakuló Európa új politikai és kulturális közegébe. Nemzetközi stáb, brit producer David Puttnam személyében (rövid ideig részt vett az egyik nagy amerikai stúdió, a Columbia vezetésében), egy költséges és egyben nagyon személyes produkció. A történetben a híres magyar karmestert felkérik, hogy vezényelje a Tannhausert, amit a televízió is közvetíteni fog. A művészt alakító dán színész, Niels Arestrup arca mögött nem nehéz felismerni magát Szabót. Hat évvel korábban Párizsban ő vitte színre az operát, a forgatókönyv nagy része személyes élményeken alapul. Ismét előttünk állnak az ismerős kérdések: a művész felelőssége munkája iránt, a munkatársakkal kapcsolatos személyes és erkölcsi dilemmák, a munka során felmerülő zavar és szorongás, amit olyan nehézségek váltanak ki, amelyekkel a szocialista rendszerben soha nem kellett szembesülnie, a kulturális gyarmatról érkező művész bizonytalansága, hogy karrierjének csúcspontját egy ismeretlen és ellenséges légkörben éli át (a film során több alkalommal tudomására hozzák, hogy Wagner nagyságához a magyarok nem tehetnek hozzá semmit). Mindez a maga egyértelműségében áll előttünk. És közben nem lehet nem észrevenni a párhuzamot a világ számos pontjáról összesereglett előadókat mozgató nemzetközi operaelőadás magyar karnagya és a legalább fél tucat országból összehívott közreműködőkkel forgatott nagy nemzetközi film magyar rendezője között. Még a nevek is hasonlítanak: a karmestert Szántó Zoltánnak hívják. Lehet ennél valami még személyesebb? Szabó, aki ekkor már az egyik legfontosabb élő magyar filmkészítőnek számított és honfitársai közül az egyedüli, aki hosszabb időn keresztül jelen tudott lenni a nemzetközi filméletben, filmjét a Nyugat kiismerhetetlen dzsungelében elvesző kelet-európai művész ironikus portréjává formálta. Szántó hiába csodálatos karmester, ha kezdettől fogva olyan problémákba ütközik, amelyeket nem neki kellene kezelnie. Nem az ő asztala a produkció pénzügyi helyzete, a szakszervezetek követelései, és mindenekfelett nem neki való az énekesek, elsősorban az éneklés nagyasszonya, a Kiri Te Kanawa hangján megszólaló Glenn Close alakította díva, Karin Anderson szeszélyeinek kielégítése. Az énekesnő mindig késik, elbűvöli a stábot, ha dalra fakad, isteni hangok töltik be a termet (ami nem csoda, tekintve a hang eredetijét), mindenki a kezéből eszik percek alatt. Szántóval több időre van szükség, hiszen őt felesége és két gyereke várja otthon, Budapesten. De amikor a karmester megadja magát, akkor viszont teljesen, és ezért hamarosan nem csupán a zenekar irányítása nehezül a vállaira, hanem a primadonnával folytatott titkos kapcsolat súlya is. Semmi sem úgy alakul az előadással kapcsolatban, ahogy azt eredetileg képzelte, de végül mégis eljutnak a bemutatóig. Néha felmerül az emberben a kérdés, vajon ez csupán Szántóról és egy Wagner operáról szól-e, vagy magáról Szabóról és a Találkozás Vénusszal című filmről. Az 1991-es Velencei Filmfesztiválon, ahol a film bemutatkozott, a kritikusok nem voltak túl lelkesek. Szabó eladta magát, mondták, ismét egy tipikus "europuding", amely visszaél a nagyszerű magyar hagyománnyal, zagyvalékát adva az együtt élni kénytelen nemzetiségek problémájának. A kritikusok valószínűleg nem vették észre a szatírát, amely metsző pontossággal ábrázolja a műfaj minden buktatóját. Az egyik jelenet különösen bosszantott mindenkit. A Párizsban élő dán színész, a karmestert alakító Niels Arestrup és a feleségét játszó Udvaros Dorottya keményen vitatkoznak otthonukban, és az összes szóba jöhető nyelv helyett angolul beszélnek egymással... Vélhetően az amerikai producer nyomása miatt nyúltak ehhez a kevéssé szerencsés megoldáshoz, ami valóban elég feltűnő melléfogás. A karmester szerelmi kalandja mögött is marketingszempontokat sejthetünk, hiszen minden filmben lennie kell egy szerelmi szálnak, bár e film esetében pont ez a motívum a legkevésbé kidolgozott. Bizonyos kritikusok szerint a film iróniája is túl direkt. A tömzsi német operaénekest például csak a gázsi kérdése érdekli, a nyugati valuta, amire a saját vállalkozásának szüksége van. Vagy a szakszervezetekkel folytatott küzdelem, amely már-már szürreálissá válik azon a ponton, amikor az előadást nem lehet elkezdeni, mert nincs ott a felelős szakszervezeti megbízott. Mások úgy emlegették a filmet, mint Szabó Amerikai éjszakája, sőt 8 és 1/2-je. De kevés kritikus vette észre azt a küzdelmet, ahogy a kelet-európai művész a helyét keresi az új Európában, amely ugyan korlátlan lehetőségeket kínál neki, de olyan árat kér ezért, amelyet az korábban sosem fizetett. Itt van hát megint a morál kérdése. A Találkozás Vénusszal a két rendszer közötti átmenetet megélő művész tipikus filmje. És dacára az erős produceri háttérnek, nagyon személyes film is. A fogadtatás kereskedelmi vonatkozása, a meglehetősen szerény jegybevétel csalódottá tette Szabót, aki soha sem értette, miért fogadták a filmet a legkedvezőbben két olyan egymástól homlokegyenest eltérő kulturális érdeklődésű országban, mint Németország és Olaszország. Mindenesetre Szabó nem lehetett túl elégedett a munkával, mint ahogy Szántó, a karmester sem, mert még ugyanabban az évben belekezdett a következő filmjébe. Ezúttal otthon forgatott. Az Édes Emma, drága Böbe egyszerű, intim, de nagyon sűrű dráma, amely talán a mai napig is a legpontosabban adja vissza a Magyarországon abban az időben jelentkező robbanásszerű változások hangulatát. A két csinos, vidéki tanítónő, Emma (Johanna Ter Steege) és Böbe (Börcsök Enikő) szobatársak, egy budapesti szállón laknak, mert csak ezt engedhetik meg maguknak. Mindketten orosztanárnők, de ez a nyelv most éppen nem divatos, ezért állást sem találnak, tehát egy gyorstalpalón angoltanárnak képzik át magukat. Mivel egyikük sem beszéli a nyelvet, esti intenzív tanfolyamokra járnak, és azt tanítják délelőtt, amit előző este tanultak. Mivel az állam már nem felelős az ellátásukért, és mivel a fizetésük a legalapvetőbb szükségleteiket sem fedezi, minden kereseti lehetőséget megragadnak, amit csak lehet. Emma továbbra is régi vágású idealista, aki hisz a szerelemben, az igazságban, a barátságban, a tisztességben (mintha Szabót hallanánk a szavai mögött), ő takarítással keresi meg a kiegészítő bért. Megalázó és durván véget érő szerelmi kapcsolatban áll az iskolaigazgatóval, de megpróbálja megőrizni a szakmai tisztességét, miközben a kollégáinak csak az a fontos, hogy ne veszítsék el az állásukat. Egy jobb világról álmodik, de nem talál senkit, aki osztaná ezt az álmát. Böbe viszont pragmatista, semmi sem riasztja vissza a céljától, hogy anyagi biztonságot teremtsen magának. Neki a jog korlátainak áthágása sem okoz problémát, ha az érdekei ezt kívánják. A saját útjukon, de mindketten a depresszió szélére sodródnak. Egyikük végzetes lépésre szánja el magát, és feladja, a másikuk ugyan túléli, de abban sincs sok köszönet. Szabó már az első jelenettel megadja a film alaphangját. A rémálom motívum több alkalommal visszatér a filmben. Emma álmában egy homokdűnéről zuhan lefelé, kapaszkodót keres, de az ujjai csak homokot szántanak. A jelenetet fekete-fehérben forgatták, a fény-árny hatású világítás miatt Emma alig ismerhető fel a fulladozó, rémült és meztelen nőalakban. Innen kiindulva festi fel Szabó az új, posztkommunista Magyarország képét. Nem nagyra törő politikai kifejezésekben vagy mélyreható ideológiai vitákban, hanem egyszerűen, a mindennapi élet részleteiben és gyötrelmeiben, s ezek az apró ecsetvonások állnak össze a zavarodottság és káosz összetett képévé. Ezen a képen emberek tévelyegnek a bizonytalanságban, egyaránt kételkedve a barátaikban és az ellenségeikben, próbálják megtanulni az új rendszer szabályait, miközben kínosan vigyáznak arra, hogy senki se azonosíthassa őket az új rendszerrel. Hogy néz ki 1990 Magyarországa az utcáról? Diákok oroszkönyveket égetnek az iskola udvarán, punkok obszcén játékokkal szórakoznak a villamoson, egy fényreklám egy sötét kapualjban hirdeti az árúját, cigány koldus tapad a járókelőkre a Váci utcán, német turisták szórják a mindenható német márkát, a metrón egy csont és bőr fiú magas fejhangon kántálva kínálja az újságot, de senki sem vesz tőle. Szabó Emmát követve láttatja mindezt. A lány próbál valamit kihozni az iskolaigazgatóhoz fűződő románcából, de a férfit túlságosan lefoglalja a kínos igyekezet, amivel az előző rezsimben játszott szerepét leplezi a kirúgástól való félelmében. Nem hajlandó elkötelezni magát Emmának, vagy vállalni, hogy a kapcsolatuk megingassa a pozícióját vagy a házasságát. Szabó ideges, csapongó, nyers stílusa, ami néhol felidézi korábbi filmjeit, a nyugtalanság, a bizonytalanság és szorongás érzését kelti és ez a hangulat uralja az egész filmet. Hűséges operatőre, Koltai Lajos munkájának, Johanna Ter Steege és Börcsök Enikő kiváló alakításának is köszönhetően Szabó filmjében minden együtt van, ami szükséges a művészi sikerhez. Elnyert minden jelentős díjat az 1992-es Filmszemlén, két hétre rá Berlinben nyert, és úgy tűnt, a 90-es évek jellemző magyar filmjének megtestesítője lesz. Nem a jegybevétel, hanem a művészi hírnév megőrzése szempontjából. Gondolhatnánk, hogy mindezek után a magyar filmvilág a tenyerén hordozta Szabót, aki ettől kezdve bármibe kezdett, támogatásra talált. Természetesen nem ez történt. Szabónak, aki oly gyakran azonosult filmjeiben a kívülállókkal, rá kellett döbbennie, hogy a való életben sokkal kívülállóbb saját hazájában, mint gondolta. És ahogy az Édes Emma, drága Böbében rámutatott, a döntéshozó helyeken nem történt igazi változás, csak az irányítók viselkedése lett még kiszámíthatatlanabb, ahogy minden igyekezetükkel azon voltak, hogy a múltjuk ne forduljon ellenük. És a kapzsiság már nem számított bűnnek. Az új Magyarországon Szabót úgy kezelték, mint egy befutott rendezőt, akinek nincs többé szüksége támogatásra - ami vagy naivitásra vagy rosszindulatra vall, de bárhogy is, helytelen felfogás. Ekkor jött el annak is az ideje, hogy a figyelem a feltörekvő tehetségekre irányuljon, háttérbe szorítva a régieket (Szabó új filmjeiben maró gúnnyal kezeli ezt a felfogást). A filmkészítők fiatal generációja a 90-es évek elején többek között Szabót és Jancsót vádolta azzal, hogy megfosztja őket az állami támogatások oroszlánrészétől. Tíz évvel később néhányan a dühös fiatalok közül, így például Enyedi Ildikó és Szász János, akiket Szabó jártában-keltében mindenki figyelmébe ajánlott, úgy tűnik, rájöttek, hogy Szabó talán mégsem az az emberevő óriás, akinek korábban vélték. Sőt, talán mindenben igaza volt, amit a magyar filmről mondott. De ami ennél sokkal érdekesebb: Szabó néhány korábbi kollégája nem csupán elfordult tőle, hanem egyenesen úgy vélte, hogy neki már több is van, mint kellene: a háta mögött elemelték, ami járhatott volna neki. Véleményét kissé gyakran és a korábbinál kevésbé diplomatikusan hangoztatva, nem találta helyét a magyar filméletben. Ennek eredményeképpen a következő hét évben operákat rendezett szerte Európában, Offenbachot vitt színre a német televízióban, de nem kezdett filmbe. Magyarországon terveit nem mindig érthető okokból nem támogatták, külföldön pedig - noha a neve nagyon jól csengett az Európai Filmakadémia döntéshozói előtt - távol tartotta a befektetőket a korábbi filmek szerény jegybevétele. Az egyik szívének kedves filmterve egy hosszú elbeszélés volt, amely végigvezet az egész XX. századon, személyes vonatkozásokkal tele dolgozza fel azt a témát, ami egyre inkább foglalkoztatja a hatvanas éveiben járó rendezőt. Nem csupán Kelet-Európa történelme, hanem az itteni zsidó középosztály sorsa, útjuk a falvakból a fővárosba, a saját vallásuktól a felvett kozmopolita meggyőződésig, és a visszatérésük, hogy egy századdal később megtalálják gyökereiket. Eredetileg tévésorozatként akarta elkészíteni Németországban, háromszor két órában. Majd egy másik zsidó származású magyar, a Kanadában élő Robert Lantos szállt be azzal a feltétellel, hogy háromórás mozifilm legyen belőle. Szabó engedte magát meggyőzni, hogy ez a mindenki számára elfogadható megoldás. Munkáját nagyban segítette az angolul beszélő stáb, amely szélesebb nemzetközi forgalmazást tett lehetővé, nem kis mértékben annak köszönhetően, hogy a főszerepet az a Ralph Fiennes alakítja, aki a Schindler listájában nyújtott alakítása óta a legkeresettebb színészek egyike. Fiennes három főszerepet is játszik, hiszen a Sonnenschein család három generációjának történetét mutatja be a film. Szabó szerint olyan korábbi filmjei, mint az Apa , a Bizalom, a Mephisto, vagy a Redl ezredes előtanulmányok voltak ehhez a filmhez, amit 20 évvel ezelőtt nem csinált volna meg. Akkoriban az kötötte le az energiáját, hogy felismerhetően rá jellemző képi világot teremtsen meg. Hatvan felett csak az érdekli, hogy megtalálja azt a beállítást, ami legjobban illik a jelenethez, ami a legérthetőbb a nézők számára és legjobban segíti a színészek munkáját. Az egyszerűség olyan lecke, amire a tapasztalat tanít meg. Számos példa van arra, hogy a múlt nagy öregjei (például Bunuel) ugyanígy vélekedtek, amikor elérték művészi kiteljesedésüket. Viszont mint az érett mestereknél általában, A napfény íze egyszerűségét nem könnyű megragadni. Biztosra veszem, hogy a film mást és mást mond az egyes nézőknek, és magam gyakran elgondolkodom, vajon azok, akik nem közép-európai zsidók, mint például én, mit kezdtek A napfény ízével. Volt alkalmam beszélgetni emberekkel, és azt tapasztaltam, hogy elsősorban a szép, romantikus, az egész 20. századot felölelő családtörténet ragadta meg őket. Szépen felcímkézhető tehát a film és betehető a megfelelő fiókba. De azok, akik Szabóhoz hasonló családi és társadalmi háttérrel rendelkeznek, magukénak érezték a történetet. Számukra ez nem csupán egy újabb családregény. Úgy érezték, hogy róluk, a saját családjukról szólt. Minden egyes részletében ismerősen, sőt egészen pontosan adta vissza a családjuk régi, szenvedélyes vitáit és veszekedéseit. A Sonnenschein család útja a kis kelet-európai faluból a fővárosba ugyanúgy indul, mint a régió bármelyik zsidó családjáé ebben az időben. Az útnak nekivágó fiú, Sonnenschein Manó az elbeszélő dédapja, aki magával viszi az ő apja által kifejlesztett likőr (talán az Unikum?) titkos receptjét. A kocsmáros ükapa saját találmányának főzése közben robbant fel. A fővárosban keményen dolgozik, a főzdéje jól megy és a Napfény ízének nevezett likőrje sikeres. Huszonöt évvel később a fiatal fiúból gazdag és sikeres üzletember lett, két fiú és az elhalt testvére után örökbefogadott lány büszke apja. Ennyi a bevezető. Maga a 20. századi történet a két Sonnenschein fiúval indul. Bennük testesül meg az a paradoxon, ami oly sok nem ortodox zsidó családot jellemzett ebben az időben. Mindkét fiú asszimilálódni akar abba a társadalomba, amelyben élnek, magukat zsidó gyökerekkel rendelkező magyaroknak tartják, de eltérően látják a szerepüket. Ignác, az idősebb jogi pályára lép, úgy érzi, hazáját úgy szolgálja leginkább, ha a kormányzó hatalom hűséges alattvalója lesz, és családjáért akkor teszi a legtöbbet, ha olyan magasra jut a hierarchiában, amennyire csak lehet. Hamarosan bírónak nevezik ki, igazságossága és törvénytisztelete eljuttatja a szakmai ranglétrán egy pontig, amitől kezdve úgy érzi, nincs más választása, ezért hajlandó a hatalmon lévőkkel kompromisszumot kötni s így pozíciójában marad. Beleegyezik például, hogy nevét Sonnenscheinről a sokkal magyarosabban hangzó Sorsra cserélje, mert zsidók számára lehetetlen a magas jogi státus elérése. Csupán azért nem jelölteti magát parlamenti képviselőnek, mert a családja folyamatosan figyelmezteti, hogy egy zsidó nem lehet ennyire szem előtt a gojok között. Gusztáv, a fiatalabb fivér doktori diplomát szerez, lázad a Monarchia igazságtalanságai ellen, megismerkedik a forradalmi eszmékkel, és az első világháborút követő rövidéletű őszirózsás forradalom bukása után Nyugatra menekül. Az egyetlen igazán szabad lélek a családban az örökbefogadott lány, Valéria, aki szerelmes az idősebb fivérbe, és kezdeményezően lép fel, nem törődve azzal, hogy Ignác a szülők ellenkezésétől tart. De Valéria elhagyja a fiút, amikor rájön, hogy Ignác sohasem lesz szabad ember, mert túl erős benne a megfelelési vágy, saját magának, az apjának, a családjának, a kormánynak, a népének (a zsidóságnak ugyanúgy, mint a magyaroknak), és túl sok erőt vesz el tőle az elvárások közötti lavírozás, hogy vajon melyiknek feleljen meg elsőként. Csak akkor tér vissza hozzá és a családhoz, amikor Ignácot egy felsőbb utasítás nem teljesítése miatt minden tisztségétől megfosztják. Ez volt Ignác első ellenszegülése. A zsidó identitástól való elidegenedés tovább folytatódik a következő generációban. Ádám, a bíró két fia közül az egyik, kiváló vívóvá fejlődik. Ahhoz, hogy az ország legjobb vívócsapata, a Tiszti klub a tagjai közé fogadhassa, fel kell adnia a zsidó vallást és ki kell keresztelkednie. Megteszi, és egyes klubtársai gyűlölködése ellenére halad az úton egészen az elhíresült 1936-os müncheni olimpia bajnoki címéig. De ez sem segít rajta. Magyarország hamarosan a náci Németország csatlósa lesz és megtörténik az elkerülhetetlen. Ádámot lassanként megfosztják minden státusától és kiváltságától, vonatra rakják és munkatáborba viszik, ahol a fia szeme láttára halálra kínozza egy magyar csendőr, aki példát akar statuálni, hogy bármik is voltak a foglyok korábban, mostantól kezdve csak kemencére való piszkos zsidók. A következő történet a kommunista hatalomátvételkor indul. Érthető és kétségtelenül szükséges a korábbi fasisztákkal szembeni leszámolás. Itt kapcsolódunk a történetbe. De az elszámoltatás hamarosan embervadászatba fordul mindenkivel szemben, aki nem ért egyet az új rendszerrel. És ismét meg kell hajolnia a fejeknek, fel kell adni az egyéniséget, el kell fogadni az utasításokat kérdezés nélkül, ha az ember el akarja kerülni a vélt vagy valós bűnökért kirótt kemény büntetést. A nagymama mellett egyedül Iván élte túl a háborút, a többieket lemészárolták a koncentrációs táborokban. Iván teljes erővel veti bele magát az elszámoltatásba. Először is azért, mert mint annyi túlélő, szégyelli magát, hogy életben van, mikor oly sokan meghaltak: a megtorlás vágya égeti a lelkét. Másodszor pedig, mert él benne a vak hit, hogy az új rendszerben az igazság helyreáll majd, ha a szükséges áldozatokat meghozzák. És végül, mert egy jelentéktelen láncszemnek látja magát az óriási, elembertelenítő gépezetben. Ez utóbbi '56-ban az oroszok ellen fordítja, gyújtó hangú beszédét az oroszok kiűzéséről filmre veszi az operatőr, aki hűségesen és nem lankadó buzgalommal kiszolgált minden múltbeli, jelen és feltehetően eljövendő rezsimet. Miután az orosz tankok leverik a felkelést, Iván börtönbe kerül. Az epilógust a 35 évvel később zajló képek alatt halljuk, a kommunista rendszer bukását követően, amikor az utolsó Sors névváltoztatást kérvényez. Amikor elmondja az ügyintézőnek, hogy mától kezdve Sonnenscheinnek akarja hívni magát, a hölgy szeme tágra nyílik a csodálkozástól vagy az ijedtségtől, de lehet, hogy együttérzésből. Ahogy a franciák mondanák: la boucle est bouclée. A film Szabó eddigi pályafutása összegzéseként fogható fel. A napfény ízének lényege a történelem, a történelem alakulása, ahogy visszahat arra a világra, amelynek Szabó is része. A rendszerek változnak, jobboldaliból baloldaliba, aztán ismét vissza a szélsőjobbra, aztán a szélsőbalra, és a végén valahova középre (bár az is lehet, hogy a jelen helyzet megítéléséhez Szabónak nincs meg még a kellő távolsága), és amikor hatalomra kerülnek, meglepő a hasonlóság a politikai ellenfelek viselkedése között. A legfőbb kérdés a morális tartás, a szerep, amit az erkölcs a filmvásznon feltűnő alakok életében játszik. "Itt nem a szabadságról, hanem az erkölcsről van szó" -jelenti ki Sors Iván az 1956-os felkelés lelkes tömege előtt, amikor a tragikus lázadás még reményteljesnek látszik. A filmben végig ugyanazok a kérdések bukkannak fel: mi jelent igazságosnak lenni, mi az élet értelme, hogyan teljesítsük önmagunknak, családunknak, társadalmunknak és nemzetünknek tett ígéreteinket. És kik is alkotják a mi népünket/nemzetünket? Ami egy másik, nem kevésbé lényeges kérdést vet fel. Mit jelent a szó politikai és történelmi értelmében zsidónak lenni Európa ezen részén, amelyet egykor Osztrák-Magyar Monarchiának neveztek? "Tudnunk kell, kik vagyunk" -mondja a film elején Sonnenschein Manó, akiből soha sem vált Sors. Ő adja azt a tanácsot is fiának, hogy " Nekünk zsidóknak távol kell tartanunk magunkat a hatalomtól", amivel azt sugallja, hogy talán biztonságosabb, ha mások minél kevesebb alkalommal figyelik, kik és mik ők. Sokkal később, a Sonnenschein nevet újra felvevő utolsó Sors, Iván története azt jelzi, hogy ezeknek az embereknek az igazi problémája abból ered, hogy "mindig féltünk tisztán látni és magunkat tisztán láttatni". Szabó következetes ismétlésekre építi a filmjét. "Nincs új a nap alatt" -mondja a narrátor az 1956-os felkelés leverésekor. Változnak az idők, a politikusok új nevekkel és jelképekkel állnak elő, az emberek új pozíciókat szereznek, de ami a lényeget illeti, soha egyikük sem változik meg gyökeresen. Az elkövetett hibák és bűnök, a hatalomgyakorlók félelme és intoleranciája nem változik. A három Sors, mindegyik a maga idejében, gyújtó hangon, szenvedélyesen és elkötelezetten érvel a hatalom mellett, amely aztán kést döf a hátába. Mindhármukat tiltott szerelmi kapcsolatra csábítják, lényegében jobb meggyőződésük ellenére, és mindhárman engednek a csábításnak. Mindhármukat megkörnyékezi egy-egy zsidó aktivista, hogy mutassanak valamilyen szimpátiát a saját népük iránt, vagy legalábbis ismerjék el zsidó gyökereiket, és mindhárman elutasítják a kérést. A nagyszabású vadászjelenet a film első harmadában, amikor Sors Ádámnak meg kell mutatnia, hogy ő is igazi magyar, és kilő egy szarvast, akár a legkiválóbb vadász, visszatér a harmadik részben, amikor Sors Iván csatlakozik a kommunista nómenklatúrához a barbár vaddisznómészárláson. A hangsúlyozottan három részre oszló, prológussal és epilógussal ellátott filmben Szabó minden egyes jelenettel egyre nagyobb hangsúlyt ad mondanivalójának. Az aranyfényben úszó romantikus századforduló iránt érzett áradó nosztalgiától a két világháború közötti időszak kemény, kegyetlen és agresszív képének megrajzolásán és a büntető tábor elviselhetetlen jelenetein keresztül jut el a fullasztó harmadik részig, a kommunista éra megjelenítéséig, amelyet Szabó nem csak történetekből ismer, hanem személyesen is átélt. Ahogy az idő megy előre, a szereplők egyre inkább a körülmények foglyaivá válnak, a beszédük is egyre nyersebb, s annak az érzésnek a kifejezése, hogy nem csupán cselekedni, hanem gondolkodni is szabadon kellene, egyre kevésbé hangsúlyos, hogy aztán teljesen el is tűnjön. A napfény íze nem tökéletes film. Nagyon kevés film az, ha egyáltalán létezik olyan. Nagyon finoman kell egyensúlyozni a szerző szándékai és a megvalósítás eszközei, valamint a vállalkozás nagysága és tartalma között. A filmkészítés során, ahhoz, hogy remekmű álljon elő, meg kell valósítani a számtalan összetevő lehetetlennek tűnő összehangolását. A Fanny és Alexanderhez hasonlóan Szabó filmje érthetőbb lenne, ha jobban ki tudta volna fejteni a részleteket. Bergmannál elkészült az a részletes televíziós sorozat, ami kiegészíti a filmet, helyére téve néhány kevésbé érthető részletet. Szabónak erre sohasem volt érkezése. Mert nagyon igaz, hogy A napfény íze nézése közben az ember néha szeretné megállítani a filmet, rávinni a kurzort a jelenet egyes szereplőire, ráklikkelni és unzippelni a "tartalmukat", amit beléjük sűrítettek azért, hogy tartsák a háromórás filmhosszt. De mint már utaltam rá, ha Szabó ragaszkodik a hatórás változathoz, akkor talán sohasem indul el a forgatás. És valószínűleg kicsinyes lenne, ha felrónánk, hogy a film lehetett volna kissé "magyarabb", talán kevesebb ünnepelt színésszel, de jobban visszaadva annak a régiónak a hangulatát, amelyet Szabó olyan sajátosnak talál. Nem arról van szó, hogy a színészek nem elég jók, éppen ellenkezőleg. De néhány kivételtől eltekintve, mint például az öreg Sonnenschein Manót alakító David de Keyser, vagy Rosemary Harris az idősebb és bölcsebb Valéria szerepében, a színészek többsége nem más, csupán színész. Csodálatosan teszik a dolgukat. Akár Ralph Fiennes, aki erőltetett nyájasságával a kitörő feszültséget leplezi, akár Jennifer Ehle, aki Meryl Streep-szerű alakítással formálja meg a határtalanul szabad és független fiatal Valériát. De valahogy csak szerepet játszanak. Magyar színészek talán könnyebben azonosulhattak volna a szereppel. Vagy mégsem? Magyarországon nem szerették túlságosan A napfény ízét. A közönség nézte a filmet, de sok volt az elégedetlen kritikus. Szerintük Szabó elferdítette a tényeket, és az egész magyar népet szélsőséges, de legalábbis látens antiszemitának állítja be. Nem beszélve az összes egyéb negatívumról, amivel vádolja őket. Egyetlen karaktert sem találtak, amely igazolná, hogy van miért szeretni a hazát. Ami bizonyos szempontból alátámasztja kritikusainak azon véleményét, hogy Szabó már nem közülük való. Úgy tűnik, egyszerűbb Szabót kivenni Magyarországból, mint Magyarországot kivenni Szabóból. Ő viszont most is és a jövőben is olyan magyar filmkészítő marad, aki a világot az ezen a tájon felnőtt ember szemén keresztül látja. Bármilyen kozmopolitává válhat, nézőpontja és témaválasztása sohasem lesz más, mint amilyen ő. És kétségkívül ő napjaink vezető magyar rendezője, aki semmit sem vesztett mindabból, ami azzá tette őt. A napfény íze tele van felejthetetlen pillanatokkal. Mint például az arany virágokkal teli kertben a széken ülő Valéria mozdulata, ahogy a talpába fúródott tüskét húzza ki, vagy az auschwitzi fán lógó halott Sors Ádám megfagyott teste, vagy Sors Iván végtelen megalázottsága, ahogy meztelenül áll a zuhany alatt, miközben a felettese szidalmazza, mert nem törte le a kihallgatott személy ellenállását. (Kovács Adrien fordítása) A tanulmány az Illusioni e realta Cinema ungherese 1989-2001 című kötetben (Ed. Ucca Unione circoli cinematografici Arci, 2001) jelent meg.
57 Kbyte
43 Kbyte
75 Kbyte
112 Kbyte
36 Kbyte
72 Kbyte
64 Kbyte
54 Kbyte
46 Kbyte
56 Kbyte
59 Kbyte
37 Kbyte
65 Kbyte
75 Kbyte
62 Kbyte
77 Kbyte
72 Kbyte
56 Kbyte
44 Kbyte
78 Kbyte
117 Kbyte
96 Kbyte
63 Kbyte
78 Kbyte
79 Kbyte
65 Kbyte
50 Kbyte