|
35 KByte |
Wajda utazása Lengyelországba Ott fekszik a polcunkon a Pan Tadeusz a sok más, olvashatatlannak ítélt klasszikus mellett, erre mi derül ki róla? Az, hogy hús-vér, eleven mű. Mintha Mickiewicz az idő múlásával párhuzamosan mindig újabb és újabb elemeket iktatna a régimódi gépezetbe, hogy az továbbra is működésképes maradjon. Szinte biztos, hogy nem igaz az, amit a Pan Tadeuszról az iskolában tanítanak, hogy ez egy "nemesi eposz", a "múlt idealizálása", "nemzeti hibáink kritikája". A Pan Tadeusz világa ennél sokkal titokzatosabb. Micsoda hely az, ahol valaki álruhában áldozza fel az életét, hogy imigyen fizessen meg korábbi bűneiért? Ahol a testvérharc megegyezéshez vezet, az ellenséges családok megbékülnek, és a nemzet újjászületik. Mikor és hol történik mindez? A múltban? Soplicowo világát Wajda hiperrealista módon teremtette újjá, de ez az egész akkor is csak illúzió: itt nem a valós szülőhazáról van szó, hanem egy olyan különös országról, ami tulajdonképpen nem is létezik, mégis mindenki bejárhatja. Lélekemelő mese volna? Nem mondanám, hiszen miféle lélekemelésről beszélhetünk, amikor tudjuk, hogy ez a világ rég elmúlt, és Napóleon, aki 1812-ben felszabadította Soplicowót, azt követően hamarosan vereséget szenvedett. A Pan Tadeusz-t olvasva ez soha nem jut az eszünkbe. Ez a mű valami másféle, a távoli múltban, ismeretlen dimenziókban történő győzelem felé fordítja a figyelmünket. Mintha valamiféle más csatáról volna itt szó, valami olyasféléről, ami az emberiség nagy mítoszaiban a jó győzelméhez vezetett. Akadnak olyanok, akik a Pan Tadeusz-ban észreveszik a nemzeti eposzt, valahogy mégsem értékelik a mű rendkívüli voltát és nem igazán különböztetik meg Mickiewiczet Sienkiewicztől. Az Úristen a történelem színpadára lép Pedig a különbség lényegi. Utalt már rá Milosz, írt róla Rymkiewicz: a Pan Tadeusz metafizikus költemény. Megtaláljuk ugyan benne a múlt nemesi világának megragadó anyagi valóságát, mégis a lélek szférájában játszódik, abban a világban, ami az Úr és az ember együttműködésének köszönhetően folytonosan formálódik. A romantikus Mickiewicz hitt abban, hogy az Úr jelen van a történelem színpadán, és lényegében a lengyelek fegyvertársának tekinthető. Ezért áll be a pap is katonának... A háború tétjét az élet végső kérdései jelentik, a tét a világ sorsa és az, hogy lesz azt követően, amikor elhallgatnak a harsonák. Tadeusz és Zosia eljegyzésén, a polonézt táncoló tömegben ott tükröződik a megváltás, a boldog egyesülés sugara. Egymásra találnak a különböző társadalmi rétegek, az ellenségek, a szerelmespárok. Egyesül az ég a földdel. A világ visszanyeri rég elvesztett kozmikus egységét. Lengyelország bűnei megbocsájtatnak, a vezeklés elengedtetik, hasonlóképpen ahhoz, ahogy ez Jacek Soplicával történt. Ám ugyanakkor - és ez a legfurcsább - az egész eschatológia nagyon is emberi módon ölt testet, telve gyarló, néha nevetséges megnyilvánulásokkal. (...) Hol is van ez a Lengyelország? Wajda filmjét izgatottan, hitetlenkedve vártuk. Érdemes volt várni, az eredmény igencsak meglepő. Próbáljunk azonban igazságosan férfiasak lenni, fejtsük le a műről a reklám celofánját és nézzük meg, mi is rejlik a fából épült, ám vakolt nemesi udvarház falai mögött. A plakátok cseppet sem lódítanak, a film valóban nagyon szép, ám Wajda nem érte be a külső szépséggel, sőt az embernek az a benyomása, hogy szinte sietve igyekszik túllépni ezen a kérdésen. Siet, hogy legyen ideje elmondani a legfontosabbat, hiszen ez a film önvallomás is. A színes, háborús-romantikus cselekmény két órája egy szempillantás alatt elröppen és mi ott maradunk a kezdeti, továbbra is válaszra váró kérdéssel: Mit is jelent számunkra Soplicowo, ahol valaha olyan jól éreztük magunkat? Hol van ez a Lengyelország? Hogy lehetne odautazni? Wajda azt nyilatkozta, hogy nem érdekli a metafizika, kizárólag a cselekményre összpontosít. Győzelmének titka abban rejlik, hogy prózai úton jutott el a költői végeredményig. (...) Wajda a 90-es években folytonosan keserűnek tűnt. Most úgy látszik, sikerült legyőznie ezt az érzést. Bekövetkezett a mickiewiczi "megváltás", szeretettel pillantunk önmagunkra. A végén mindenki polonézt táncol együtt. Lehet, hogy tévedek, de bennem ez a polonéz a Wyspiański-féle szalmabábok táncát idézte fel. Fordította: Kálmán Judit
| 27 KByte
| 23 KByte
| 18 KByte
| 16 KByte
| 18 KByte
| 16 KByte |